„Hogyan képzelem én azt, hogy egy férfi bármikor is megkívánhat engem? Mi vakok, valóban vagyunk annyira felelőtlenek, hogy gyereket vállaljunk? Hogyan fog gondoskodni róluk? Honnan tudja, hogy a párja nemcsak megjátssza az orgazmust?”  Nem tudom, én hogyan reagálnék, ha nekem tennék fel ezeket a kérdéseket, de Antónia nem jött zavarba. „Az orgazmusnak vannak biológia jelei, egyébként pedig, ön honnan tudja, hogy a párja nem játssza meg az orgazmust?” – reagálta a Láthatatlan kiállításon feltett kérdésekre a vendégének.

Most 24 éves, tizenhat éves korában vakult meg magas szemnyomás következtében. Tizenkét műtétet is végeztek rajta, de a látása folyamatosan romlott, nem tudták megállítani. „Egy ideig úgy láttam, mint a férfiak: a fehér színt felismertem, de a bézst a tojáshéjszíntől nem tudtam megkülönböztetni” – emlékszik vissza a műtétek közötti időszakra. Ma a fantomlátását használja arra, hogy elképzeljen dolgokat. „Hülyén hangzik ez egy vak szájából, de nagyon vizuális típus vagyok. Sokáig láttam és használtam is a látásom, megmaradtak dolgok, sokszor elkezdem vizualizálni a körülöttem lévő dolgokat.”

Antónia az internetet felolvasó programmal használja. Egyedül él, dolgozik, hangszereken játszik, fent van Facebookon, és festi a haját, mert a sok altatástól és műtéttől őszülni kezdett. Ha a párja kupit hagy a lakásban, ugyanúgy észreveszi, mint bárki más, és ugyanúgy szeretne családot és gyerekeket, mint a legtöbb nő. „Persze józan ésszel, ha belegondolok, meg fogom tudni különböztetni a gyerekeimet a másikétól, de mi van, ha épp a másikét viszem haza az óvodából? Valószínűleg nem ez fog történni, de ha mégis, majd otthon szól az apjuk, hogy ez nem a mi gyerekünk” – meséli nevetve, amikor a gyerek témát firtatjuk.

Egy férfi illata

Ebben a látásorientált világban, ahol minden a külsőségekről szól, egy egész iparág épült a társkeresésre. Sokszor az alapján ítélünk meg valakit, hogy van felöltözve, jól fésült-e, mennyire ápolt, de egy vak személynél hogyan alakul ki a vonzalom? „Fontos, hogy milyen az illata. Ha valakinek nincs jó illata, azzal nem fogok elkezdeni ismerkedni. Amikor elkezdünk beszélgetni, nagyjából sejtem, hogy milyen magas, ha megérintem, tudom milyen a testalkata. A külső később lesz számomra információ, például az, hogy milyen az öltözködési stílusa, de a barátnőim mindig nagyon készségesek a témában. Tudom, hogy a páromnak milyen az illata, tudom, hogy borostás, és onnantól kezdve már jó. Nekem az Andris tetszik, még ha ez furán is hangzik.”

Antónia minden barátja látó volt, nem tudja elképzelni, hogy a párja is vak legyen. „Nem lehet általánosságban beszélni a vakok közötti párkeresésről, mert én is ismerek olyat, aki csak úgy tudja elképzelni az életét, ha a párja is vak. De két vak embernél azért felmerül a kérdés, hogyan mennek el a strandra, hogyan jönnek ki a vízből úgy, hogy meg is találják a cuccukat harmadik személy nélkül?”

Majd én viszem a botod

Antónia teljesen önálló, egyedül közlekedik, de volt olyan eset, amikor ő is eltévedt. A segítségnyújtásnál gyakran a látók nem tudják, hogyan reagálják le a helyzetet. „Az érintés nálunk a szemkontaktus, akkor fogom tudni, hogy hozzám beszélsz. De ez nem azt jelenti, hogy hajlandó vagyok elviselni, ha megsimogatnak, mint egy kiskutyát. Attól nem leszek cukibb. Volt olyan eset is, hogy jött egy néni és azt mondta, majd én viszem a botod.”

„Ott kezdődik a baj, amikor beszélgetünk valakivel, és egyszerűen nem tud túllendülni azon, hogy vak vagyok. Ez nem arról szól, hogy valaki figyelmes próbál lenni, hanem mikor megkérdezi, hogy biztosan le tudsz-e lépni a villamosról? Persze, nem a lábam fáj” – hozza fel példának a helyzetet, amikor a vak embert sokkal bénábbnak gondolják a látók, mint valójában.

A mostani párját egy szórakozóhelyen ismerte meg. „Elmentünk még egy kör sörért, és kértem, hogy hadd karoljak bele. Erre ő azt válaszolta, nem szereti, ha belekarolnak, oldjuk meg máshogy, nekem csak azért kell valaki, hogy tudjam tartani az egyensúlyom. Először nem akartam hinni a fülemnek. Megdöbbentem azon, hogy valaki ennyire normálisan reagál le egy ilyen helyzetet. Végül ő ment előttem, közben pedig fütyült, hogy tudjam, merre menjek. Nem ömlött ki a sör, és a végén meg is veregette a vállam, hogy na, belehaltál a kis piskóta lábaiddal? Akkor úgy helyére került mindent.”

Vakok Magyarországon

Nincs pontos adat arról, hány vak és látássérült él ma Magyarországon és arról sem, milyen foglalkoztatottsággal és végzettséggel rendelkeznek. A fogyatékos személyek és ezen belül a vakok létszámáról a 2000-es népszámlálás ad valamilyen információt. E szerint 577 ezren éltek akkor valamilyen fogyatékkal, bár a szakemberek szerint ez némileg alulbecsüli a számukat.

A legnagyobb arányt a testi fogyatékosok és a mozgássérültek képviselik együttesen (43,6%), míg az értelmi fogyatékosok aránya megközelítőleg 10%, a vakok és gyengénlátók aránya 14,4%. Számuk évente 6-8000-rel nő, úgyhogy napjainkban mintegy 100 ezer vak honfitársunk lehet.

Antónia amúgy két helyen is dolgozik, tapasztalata szerint a többi fogyatékkal élő csoporthoz képest a vakoknak jobbak az elhelyezkedési esélyeik a munkaerőpiacon. Érdemes megjegyezni, hogy nagyon nagy különbségek vannak mind a társkeresésben, mind az életmódban azok között, akik születésüktől kezdve vakok, vagy már felnőtt életükben vesztették el a látásukat.

Ő egyébként a Láthatatlan kiállítás mellett a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél is dolgozik, ahol érzékenyítő csoportot működtetnek. A csoport tagjai szemléletformáló programokat szerveznek, az elmúlt négy hétben közel hatszáz diákkal találkoztak. A céljuk, hogy a vakok és a látók közötti határokat közelebb hozzák, és hogy egyszerűbbé tegyék a hétköznapokat.

Amikor elváltunk, megkérdeztem, ő mikor lenne elégedett? „Ha reggel, mikor felkelnék, lemennék a botba, és nem nézne rám nyitott szájjal az eladó, hogy te tényleg betaláltál az ajtón?

Forrás: hvg.hu

Fotó: Túry Gergely