December a karácsony hónapja, a nagy családi összejövetelek, a jó beszélgetések ideje. Erre tekintettel most én is – a komolyabb témák után – eszmét szeretnék cserélni Kedves Olvasóimmal, megosztani néhány személyes gondolatomat, sztorizgatva az előző számban tárgyalt témákról, mint az önrendelkezés és ehhez kapcsolódva az önállóság és a pozitív diszkrimináció dilemmái.

Életem során a kompetenciák megtartása, a függetlenség és az önrendelkezés eszméi lényeges és követendő értékekké váltak számomra. Ténylegesen felnőttként élni véleményem szerint akkor lehet, ha a fogyatékos személy képes az önrendelkezésen alapuló életvitelre. Az feltétlenül igaz emellett, hogy egy látássérült személy bizonyos dolgokban mindig a látó emberek segítségére fog szorulni sok esetben, bár ez a „rászorultság” a technika fejlődésével egyre csökken. A látássérült személy egyre jobban függetleníteni tudja a technika vívmányainak segítségével magát a családja, rokonai, szomszédai, egyéb segítő személyek – olykor kényszerű – segítségnyújtásától.
Sajnos megvan a veszélye annak, hogy átesünk a ló túlsó oldalára, és „kötelezővé”, de legalábbis elvárássá tesszük a vak személytől a hivatásos segítő vagy egy biztonságosabbnak ítélt eljárás igénybevételét. Ez tőlünk nyugatabbra is egy tendencia. Elég csak Bécsig kivándorolni ahhoz, hogy a boltban az eladó megkérdezze tőlünk, hogy miért tőle kérünk segítséget, és miért nem hozunk magunkkal a kívánt árucikkek összeszedéséhez hivatásos segítőt. A látássérült vásárló – az adott esetben – elmagyarázta, hogy a segítő kérésének átfutása hosszú idő, és megeshet, mire pozitív elbírálást nyer a kérelem, addigra vak főhősünknek könnyen bottal üthetnék a nyomát. Az eladó ugyan készségesen összeszedte a bevásárlólista tartalmát ezek után minden alkalommal, de a történeten elmélkedve felmerült bennem a kérdés, hogy ugyan miért helyeznek nyomást a vak személyre a tekintetben, hogy hivatásos segítő személyt, kísérőt „alkalmazzon”?

A támogató szolgálatok által biztosított segítő szolgáltatásokra jómagam mindig úgy tekintettem, mint egy lehetőségre, melyet akkor veszek igénybe, amikor szükségét érzem, és amikor van rám a szolgálatnak kapacitása. Az ilyesfajta szolgálatok segítő embereinek bevonása minden egyes fogyatékos személy életébe meghatározott területek esetében kötelező jelleggel a mai Magyarországon nem realitás, és komolyan fel sem merül, hiszen erre kis hazánkban nincsen általában anyagi forrás. Lehet, hogy szerencsére? Jó volna, ha minden mozdulatunkat egy államilag fizetett segítő lesné, ha szeretnénk, ha kevésbé? Egy amerikai vak férfi azt mesélte, hogy azért jött át Európába, mert az USA-ban két lépést nem tudott egyedül megtenni. Egyrészt azért, mert arrafelé garázstól garázsig közlekednek az emberek, a legtöbb út mellett járda nincsen, önálló közlekedésről csak álmodhatott. Élete igen kényelmes, biztonságos és kiszámítható volt a személyi segítők és a kötelező kvótarendszer keretében. Számára ugyanakkor ez nem volt megfelelő, mert önálló nem lehetett, bár igénye lett volna rá. Költözött, mert szeretne ténylegesen felnőtt emberként élni, nem nagyra nőtt gyermekként.

Azt gondolom, a pozitív diszkrimináció is hordoz veszélyeket magában, nem is keveset. Ha sok esetben és indokolatlanul alkalmazzuk, csak azért, hogy erőfeszítéseket spóroljunk meg általa. Olyan erőfeszítésekre gondolok, melyek ésszerű önállósági törekvések folytán ugyanolyan vagy nagyon hasonló eredménnyel járhatnak, mint a pozitív diszkrimináció. Az általánostól való eltérés, a másképpen kezelés a társadalomban azt a nézetet erősíti, hogy a pozitívan diszkriminált személy nem is rendelkezik a többséghez hasonlatos képességekkel.
Furcsa számomra, hogy az USA-ban, ahol a kvótarendszer olyan jól működik, a látássérültek gyermekvállalása nem természetes és elfogadott dolog. Talán éppen a kvótarendszer pozitív diszkriminációja miatt nem? Annyira nem, hogy 2016-ban az USA-beli vakok szövetségének nagy érdekvédelmi sikere volt, amikor több hét után visszakaphatta az az egyedülálló vak nő a gyermekét, akitől azt még a kórházban elvették arra hivatkozással, hogy az újdonsült anyuka nem volt teljesen bizonyos abban, hogy mit hogyan fog majd csinálni a kisbabával. Első babánál azt gondolom, hogy minden ember esetében teljesen normális dolog, hogy bizonytalanok vagyunk abban, hogyan is fogunk megfelelni a gyermeknevelés feladatának. Az anyuka ugyan visszakapta a babáját, és ez volt abban az évben az érdekvédelmi tevékenység egyik nagy sikere, de számomra meglepő volt mégis az eset. Különösen annak fényében, hogy azért az USÁ-tól ezer meg egy téren van mit tanulnunk, hiszen az akadálymentes építészet, a segédeszköz ellátás terén fényévekkel előttünk járnak.
Magyarországon viszont ismerünk vak egyedülálló anyukákat, apukákat, vak szülőpárokat, és az, hogy a kórházban a vakságuk miatt kérdőjeleznék meg alkalmasságukat a babájuk gondozására, fel sem merült, és remélem, soha nem is fog. Ismerünk továbbá több olyan bírói ítéletet, ahol a vak szülőnek ítélték a gyermeket vagy gyermekeket, nem pedig a látó házastársnak. Ezekkel az ítéletekkel magam részéről messzemenően egyetértek, hiszen a „jó szülőségnek” nem befolyásoló tényezője önmagában a látás vagy annak hiánya. Az önállóság és az önrendelkezésre való képesség viszont nagyon is meghatározó. Ezek megnyilvánulásához viszont szükség van megfelelő térre, melyet – úgy vélem – korlátoz, ha a megkülönböztetés pozitív is. A rendelkezésre álló segítő és támogató szolgáltatások közül mindenki szabadon dönthesse el, mire is van szüksége, és mire nincsen. Üdvözlendő a pozitív diszkrimináció, de ne legyen kötelező élni a lehetőségével. Vállalhasson mindenki, aki csak szeretne kockázatot is, mint bárki más, ha éppen nem kér a személyes segítségből, a túlbiztosításból vagy a pozitív diszkriminációból.

Ilyen túlbiztosító szabályozás volt az hazánkban, mely szerint a vak személyek ezidáig csak közjegyző előtt bonyolíthattak ingatlannal kapcsolatos jogügyleteket. A látó személyek ezen ügyeiket tipikusan ügyvéd segítségével szokták intézni, ugyanakkor ha valamiért biztonságosabbnak vagy szükségesnek ítélték a közokirati formát, ők is elmehettek közjegyzőhöz. A nem látó személyeknek viszont nem volt választási lehetőségük, ha a jogszabályoknak megfelelően kívántak eljárni, akkor számukra kötelező volt közjegyző előtt közokirati formát használni az ingatlanügyletekben. Ez az önrendelkezési jogot indokolatlanul korlátozó szabályozás ugyanakkor 2020. január 1-jétől meg fog változni. Az új szabályok értelmében az írásra vagy olvasásra képtelen személyek sem kötelezettek a közokirati forma használatára, hanem – két tanú, az irat felolvasása és megmagyarázása, valamint egy okirati záradék alkalmazása mellett – számukra is megadatott a választás lehetősége. Praktikusan a vak ember ügyvéd előtt is köthet ingatlan-adásvételi, ingatlan-ajándékozási stb szerződéseket. (https://www.mvgyosz.hu/hirek-hu/elfogadta-a-parlament-a-szovetseg-altal-kezdemenyezett-jogszabaly-modositast/)

Arra, hogy a látássérült emberek más személyektől függetlenül élhessenek, a technika egyre több lehetőséget kínál, sok esetben ugyan hosszadalmas harcok árán érhető el a cél, ami a lehető legönállóbb életvitel. Példaértékű ezen a téren Takács Péter és egy másik magánszemély (aki nem tudom, hogy hozzájárulna-e nevének közzétételéhez, így nem írom le a nevét, de mivel rá is hatalmas elismeréssel tekintek, szívesen leírnám az ő nevét is) tevékenysége és kitartása. Nekik köszönhetjük azt, hogy beszélnek az OTP automaták, és segítő személy alkalmazása nélkül is tudjuk őket használni pénzfelvételre. Az elsőfokú bíróság részben helyt adott kérelmüknek, de csupán néhány bankautomata akadálymentesítését írta elő. A másodfokú bíróság ezzel szemben elutasította a kérelmet, és az elutasítás egyik indoka az volt, hogy a vakon való bankkártyahasználat nagyobb kockázatot jelenthet. Ha feltesszük, hogy ez az állítás igaz is, az önrendelkezési jogba ugye akkor is beletartozik a kockázatvállalás is. Az ügyet a Legfelsőbb Bíróság, majd Kúria is elutasította. A CRPD (Egyezmény a Fogyatékossággal élők jogairól) alapján az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogaival Foglalkozó Bizottsága viszont kötelezte a magyar államot a bankautomaták és banki szolgáltatások látássérültek és más fogyatékossággal élők számára való hozzáférhetőségének megteremtésére. Az első fokú bíróság ítélete 2007-ben volt, az ENSZ Bizottság határozata 2013-ban keletkezett, míg a kérelmező személyek pl az eljárási költségek tekintetében történő kártérítéséről szóló kormányrendelet 2015. júliusában látott napvilágot. S bár 2017-ben a Magyar Nemzeti Bank ajánlást fogadott el a fogyatékos ügyfelekkel kapcsolatos bánásmódról, magától 2019. szeptemberéig „egyetlen pénzügyi szervezet sem kereste fel a szövetséget annak érdekében, hogy a látássérültek speciális problémáit is figyelembe véve véleményezze belső képzéseiket, szabályzataikat, vagy akár fejlesztéseiket, holott ez a szabályzat alapján tőlük elvárható lenne.” (forrás: https://www.mvgyosz.hu/tudjon-meg-tobbet-hu/erdekkepviseleti-hirado-hu/egyeztetest-kezdemenyez-a-szovetseg/#main)

A küzdelem tehát nem ért véget, mert vannak még problémák, ugyanakkor az OTP automatáinak jelentős részét már látás nélkül is önállóan lehet használni a kezdeményező magánszemélyeknek hála. A változások ugyan néha lassúak, de megéri várni rájuk.
Szívesen olvasok véleményeket/ellenérveket a témában, gondolkodjunk együtt, továbbá várok olyan eseteket is, melyek diszkrimináció gyanúját vetik fel az ügyfélszolgálat címén. Keressenek bátran!

2019. december

dr. Lukács Réka