Mielőtt belevágunk az egyes emberi jogok taglalásába, meg kell ismerkednünk még pár alap fogalommal, melyek majd minden egyes emberi jognál előkerülnek, és így nagyon fontosak a fogyatékos személyek jogai szempontjából is.

Az első fogalmunk az önrendelkezési jog. Ez annyit jelent, hogy bármely felelősségteljes, szabad és tájékozott döntésre képes embernek joga van saját teste és sorsa felett rendelkezni. Joga van a jó és rossz döntések meghozatalához egyaránt, önmagának mindenki árthat, és vállalhat kockázatot. Persze ez csak a nagykorú és csak a cselekvőképes személyekre vonatkozik. Akik kiskorúak vagy gondnokság alatt állnak, azon személyek esetében a döntéshozatali jog tekintetében egyéb szabályok érvényesek, aki elfelejtette, visszalapozhat, mert ezeket a szabályokat korábban részletesen tárgyaltam!
A látássérült személyek képesek élni az önrendelkezési jogukkal – kivéve azon személyeket, akik látássérültségük mellett értelmileg is sérültek – jogunk van sorsunk irányítására. Ez nagyon evidensnek, azaz kézenfekvőnek tűnhet, mégis amikor a látó környezet „sokkal jobban tudja” mi jó nekünk, amikor óvják a látássérült embereket a kockázatvállalástól, éppen ebbe az önrendelkezési jogba avatkoznak be. Ugyanakkor szerencsére azt legalább elmondhatjuk, hogy az állam legalább már elhárította az akadályokat a látássérült személyek önrendelkezési joga elől is, a többi már csak a látássérült egyén önérvényesítési képességén múlik. Meg persze az egyéb körülményeken, mint szerencse, egyéni képességek, családi, baráti háttér, társadalmi környezet stb.
Az önrendelkezési jognak ugyanakkor vannak határterületei, melyek folyamatos vita tárgyát képezik, ide sorolható az eutanázia és például a kábítószerek fogyasztása. Vannak olyan államok, melyek ezekben a kérdésekben engedékenyebbek, és olyanok, amelyek korlátozóbban lépnek fel. Így eshetett meg pár éve, hogy egy 104 éves Ausztráliában élő idős tudós Svájcba utazott utolsó útjára, hogy ott kellemesen segítsék át a túlvilágra. Egy kis legális lebegésért ugyanakkor ne utazzunk Hollandiába, mert fogyasztani kizárólag állampolgároknak lehet a Café Shopokban, sőt belépni is kizárólag holland állampolgárságot igazoló irattal lehet a vadkender fogyasztásának legálisan helyet adó fent nevezett intézményekbe a drogturizmust megelőzendő. Az eutanázia azért más helyzet, mert jóval kevesebben kívánnak élni vele, másrészt ahol engedélyezett, ott is nagyon precíz és több lépcsős folyamaton kell átesnie annak, aki tényleg mások segítségével szeretne saját akaratából a túlvilágra távozni a természetes halála előtt.
Már a polgári forradalmak után kiderült nagyon hamar, hogy a szabadság csak az egyenlőség rovására biztosítható vagy viszont. A szocialista típusú társadalmakban az egyenlőséget helyezték előtérbe a szabadsággal szemben, a polgári társadalmakban ugyanakkor a hátrányok kiküszöbölését biztosító intézkedések irányába mozdultak el. Amikor előnyben részesítjük azokat, akik hátrányos helyzetben vannak, ezt pozitív diszkriminációnak nevezzük. Kezdetben ez azokra vonatkozott, akik vagyoni helyzetük miatt voltak hátrányos helyzetben a jogaik gyakorlása tekintetében, és később került előtérbe a bizonyos testi-lelki adottságokkal rendelkező személyek, például az etnikai kisebbségek vagy a fogyatékosok pozitív diszkriminációja.
Az egyenjogúság tehát több elemből áll: egyrészt deklaráljuk az egyenlőséget, másrészt ehhez a hátrányok kiküszöbölését célzó előnyben részesítési, azaz pozitív diszkriminációs intézkedések kell, hogy társuljanak, harmadrészt szükség van bizonyos tilalmakra is, ezek főként a diszkrimináció tilalmát jelentik, és ehhez kapcsolódva büntető jellegű szankciókat szükséges felállítani. Magyarországon külön törvény és az Egyenlő Bánásmód Hatóság őrködik az esélyegyenlőség megfelelő biztosítása felett.

A diszkrimináció megkülönböztetést jelent. A negatív diszkrimináció a hátrányos megkülönböztetés, a pozitív diszkrimináció pedig az előnyben részesítés kötelezettsége. Amikor a diszkrimináció szót csak önmagában használjuk, legtöbbször negatív diszkriminációt értünk rajta. Felmerül a kérdés, hogy akkor tilos mindenfajta különbségtétel? A különbségtétel általában megengedhető, diszkriminációról csak akkor van szó, amikor egy személyt vagy csoportot más hasonló helyzetben lévő személyekkel összehasonlítva kezelnek hátrányos módon, úgy, hogy a megkülönböztetésnek nincsenek tárgyszerű és jogos, igazolható indokai. Emellett a különbségtétel nem lehet aránytalan annak módját és célját illetően sem. Ráadásul a nemzetközi egyezmények és a magyar jogszabályok is meghatározzák, hogy milyen tulajdonságok mentén hozhatók létre az egyes csoportok, és mely tulajdonságok megkülönböztetése keletkeztet negatív diszkriminációt és egyben jogi védelmet a diszkrimináció ellen. Ezeket a magyar törvény is felsorolja, és bár a végén van egy egyéb helyzet nevű kategória, ugyanakkor az Egyenlő Bánásmód Hatóság dönti el a konkrét esetben, hogy a felsorolásban nem szereplő egyéb helyzetet diszkrimináció esetén védendő tulajdonságnak tekinti-e.

A diszkriminációnak a jogelméletben három fajtája van:
közvetlen diszkrimináció, amikor valakivel kedvezőtlenebbül bánnak, mint másokkal.
közvetett diszkrimináció, amikor valakivel szemben ugyanazokat a feltételeket alkalmazzák, de az adott személy nyilvánvalóan nem képes azoknak megfelelni, a diszkrimináló pedig nem képes legitim módon, azaz jogszerűen indokolni a feltételek használatát, és ezzel hátrányt okoz.
gyötrelem okozás, amikor a megkülönböztetés miatt fellépő, eljárást indító, illetve arról információt szolgáltató személlyel szemben okoznak hátrányt.

A pozitív diszkriminációnak is vannak különböző fajtái:
statisztikai kvóták szerinti vagy arányossági egyenlőség: ez azt jelenti, hogy a hátrányos helyzetben lévőket az összlakosságon belüli arányoknak megfelelően kell megjeleníteni, például foglalkoztatni, vagy például bizonyos százalékban meg kell jelenniük az oktatásban, médiában stb. Az USA-ban a mai napig ezt a gyakorlatot folytatják. Az előremutató ebben, hogy a végeredményre, a kimenetelre fókuszál ez a megközelítés. Ezen felül a támogató környezetet akkor is biztosítja, amikor az oktatás során két eltérő tulajdonságokkal rendelkező személy egyenlő helyzetbe kerül. Ez pedig ad egyfajta védettséget a hátrányos helyzetben lévő személynek, ad élethossziglan egy jelentős biztonságot. A kvótarendszert próbálja némileg hazánkban imitálni az a rendelkezés, miszerint bizonyos létszám felett a cégeknek megváltozott munkaképességű személyt kell alkalmazniuk, ugyanakkor az alkalmazási kötelezettségüket kvázi egy pénzösszeg befizetésével megválthatják, és meg is váltják. Az USA-ban megváltásra nincsen lehetőség, ott a kvótákat szigorúan betartják.

esélyegyenlőségi egyenjogúság: Európában ez a felfogás a domináns, ami annyit tesz, hogy csupán a kiindulási pontokon biztosítjuk az esélyegyenlőséget, például az oktatásban, de ott sem kvóták szintjén, hanem azzal, hogy olyan intézkedéseket teszünk, melyek kiküszöbölik a hátrányokat. Többletpontok a fogyatékos személyeknek vagy a kisgyermeket nevelőknek a felsőoktatási felvételinél, írásbeli helyett szóbeli vizsgák lehetősége vagy fordítva stb, ugyanakkor ezek a „kedvezmények” a nyílt munkaerő-piacon is csak esetleges járulékkedvezményekben, a munkavállalóknak adott plusz juttatásokban érvényesülnek, mint fogyatékosok adókedvezménye vagy a pótszabadság intézménye, és utóbbinak a munkáltató nem is feltétlenül örül. Százalékban meghatározott foglalkoztatási kvótákról szó sincsen.

Legyen szó a pozitív diszkrimináció bármely fajtájáról is, minden kísérlet a hátrányok kiküszöbölésére alapvetően anyagi, tehát pénz kérdés. Elsősorban legalábbis. Másodsorban ugyanakkor tudjuk, hogy szemléletbeli kérdés is legalább annyira. A meglévő hátrányok kiegyenlítésére tett kísérletek mellett fontos tudatosítani mind a jogalkotókban, mind a társadalom tagjaiban, hogy hátrányos helyzetünk ellenére nem különbözünk egymástól a lényeges kérdésekben. Mind ugyanazt a tortát esszük, ugyanazok nagyjából a vágyaink, az álmaink, mint bárki másnak, és nem különbözik az életünk annyira, mint azt sokan képzelik.

2019. november

dr. Lukács Réka