Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 16

Vaszary János: Aranykor
1898, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aranykor/)
olaj, vászon, 92,5 × 156 cm

Vaszary János Miklós néven látta meg a napvilágot 1867. novemberének utolsó napján.

Elszegényedett nemesi származású vallásos családba született, apai nagyapjának testvére esztergomi érsek volt. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendékeként tanult, majd külföldre ment, Németországban és Franciaországban folytatta tanulmányait. Nagy hatással voltak rá a nagybányai művésztelep festői. Fiatalon gobelineket is készített, mely szövött kárpit, vagy faliszőnyeg, a fal takarására és díszítésére szolgáló képes szőnyeg. Ez a hímzés tulajdonképpen csupa félkeresztöltés, melyet sűrűn egymás mellé öltenek, hogy végül teljesen befedje az alapanyagot.

Sokat utazott, már 38 éves, amikor megnősül, felesége Rosenbach Mária (Mimi) lett. Feleségének nógrádi családi birtokának eladásából vásároltak Tatán egy telket, majd arra építtettek egy műtermes házat. Egészen haláláig sokat tartózkodott ebben a házban. Számos művet festett ebben a villában és a városban is.

Az első világháború alatt és után több drámai hangvételű képet készített, majd ismét visszatért a könnyedebb műfajokhoz és témákhoz. 1920-tól az újjászervezett Képzőművészeti Főiskola tanára lett, ahol egészen 1932-es nyugdíjazásáig kiváló mesterként tartották számon. Készített újságok számára grafikákat és illusztrációkat, de nyugalomba vonulása után sem pihent: nappal festett, éjjel a szakirodalmat tanulmányozta. Amikor szíve rendetlenkedni kezdett, elhatározta, hogy végleg visszaköltözik Tatára, ám váratlan halála ezt már nem tette lehetővé: 1939 áprilisában elhunyt.

Noha a francia művészet egész életében meghatározó volt számára, nyugtalan, szüntelenül újat kereső egyénisége számtalanszor változtatott saját stílusán.

A mára választott műalkotás azon ritka esetek egyike, amikor a kép és annak kerete ugyanolyan fontos volt a művész számára, hiszen saját tervei alapján készült, a mű részének tartotta azt is. A keret fából faragott, dúsan díszített, aranyozott, a kornak megfelelően építészeti és természeti formákat utánoz. Két oldalt vastag, csíkos sávok, mintha oszlopokat látnánk oldalról, ezek tartják a kép felső keretét, ami olyan, mint egy széles, hosszú oszlopfő, melynek levelekre emlékeztető mintája van. Az oszlopok alján indaszerű növények kanyarognak a magasba, alattuk szívek, melyekből lángok csapnak a magasba. A kettő között, a keret alsó, vastag sávjában, virágok úsznak. Mintha egy tóra néznénk, melynek felszíne telis tele van vizililiomokkal, úgy úsznak a fekete háttér előtt ezek az aranyozott virágok és leveleik.

Amikor megcsodáltuk a keret szépségeit, akkor tér rá tekintetünk a képre. Különös hangulatú festmény előtt állunk, melynek címe: Aranykor. Ez az aranykor a visszavágyódás a régi korokba, amikor körülöttünk minden nyugodt és békés volt, mint egy álomban. A kép különös, varázslatos, zöldes és sárgás színekben úszik, mintha egy mesebeli környéken járnánk, a természetben, ahol különös zöld füstben úszik a táj.

Első pillantásra két figurát veszünk észre, akik a kép jobb oldalán állnak, egészen közel hozzánk, alakjuk hatalmas a kép többi részéhez képest. Egy férfi és egy nő, egymáshoz bújva, a nő lágyan rásimul a férfi mellkasára, aki vállát átölelve magához húzza őt. A két alak szinte teljesen meztelen, talán csak a nőn fedezünk fel némi könnyű textilt. A férfi nekünk oldalt áll, testének és arcának bal oldalát látjuk. Rövid, barna haja van, fiatal arcán nincsen semmilyen arcszőrzet. Füle és orra kicsi, arányos, szemeit lesüti, befelé figyel. Nyaka vastag, erős, felsőteste izmos, kidolgozott, arányos és teljesen csupasz. A kép alsó széle derékban vágja el az alakot, tehát nem látjuk lábait. Jobb kezével magához öleli a nőt, bal kezében a nő kezét fogja, azt a szívéhez emeli. Meghitt, bensőséges pillanat, melyben mi, mint nézők, kissé zavarba is jövünk, hogy miért zavarjuk meg őket.

A nő velünk szemben áll, nekidől a férfi mellkasának, szemeit ő is lesüti. Fején egy tollakból álló koszorú. Szemöldöke keskeny, orra határozott, szája kicsi, szigorúan össze is szorítja. Arca hófehér, nyugodt. Teste szintén hófehér, bőre világosabb, mint a férfi bőre, idomai teltek, mindenütt puhaság és finomság sugárzik belőle. Mellét a rátekeredett szövet finom anyaga takarja, de válla és jobb karja, amit maga mellett kinyújt, csupasz. Egy tál felé nyúl, melyben levágott rózsák vannak, ebbe a tálba helyez el egy virágot. A rózsák közül füst indul az ég felé, mintha szalagok kígyóznának felfelé. Ez a tál egy antik szobor lábánál van elhelyezve, mintha ennek a szobornak áldozna éppen a nőalak, és az áldozati tűz füstje gomolyog felfelé.

A pár mögött egy dús levelű zöld bokor található, mely pont akkora, mint az előtte álló két ember, akik szinte elmerülnek a bokor leveleiben. A levelek zöldek, néha barnás és sárgás árnyalatúak. A kép hátterében erdőt látunk, ami hol sűrű és sötét, hol fény dereng benne. Vastag törzsű lombos fák vannak a távolban, de mi egy kis tisztáson állunk. Nekünk balra, a kép bal oldalán 3 szobor áll ezen a tisztáson. Hozzánk legközelebb Vénusz szobra, mellette középen Apolló, legtávolabb pedig Diána.

A Vénuszt ábrázoló szobor lábánál van az a rózsákkal teli tál, tehát Vénusznak mutat be áldozatot a nő. Vénusz a római mitológiából ismert, a kertek gondozásának védnöke, a szerelem istennője, a szépség és termékenység kapcsolódik nevéhez. Vénusz alakja pont akkora, mint a kép magassága, teljesen kitölti azt. Meztelen alakját nem takarja semmi sem, egyik kezét mellei elé emeli, talán azért, hogy takarja azokat, másik kezét ágyéka elé helyezi. Haja dús, kontyba rendezve, ami már egy kicsit szétcsúszott. Arcát elfordítja, nem látunk belőle semmit. Alakja arányos, kecses, egyik lábát megroggyantja. Mellette egy keskeny magas váza van a földön, erre dobta rá a ruháját.

A középső női szobor Apolló, a költészet, a zene, a tánc, a művészetek, a jóslás istene, a Múzsák vezetője. Megjelenésében onnan ismerjük fel, hogy fején babérkoszorú van, kezében lantot fog. Ez a szobor is pont ilyen: egy talpig bő, sűrűn redőzött ruhában áll fiatal alakja, arcát nem tudjuk kivenni, lehet fiú és lehet lány is. Mintha mozgásban lenne, mintha felénk közelítene, kecsesen lebben a ruhája. Két kezében lantot fog.

A legtávolabbi szobor Dianát ábrázolja, a vadászat, vadállatok, a Hold, a szülés és a természet istennőjét, aki az erdő állatait és növényeit védelmezi. Ő is egy kecses fiatal alak, aki már egészen belevész a távoli ködbe, az erdő mélyébe. Lábánál egy kis állat, talán kutya, talán egy fiatal őz, nem látjuk pontosan.

A szerelmespár hagyományokat tisztelő, klasszikus alakja, valamint szintén a klasszikus művészetnek tisztelgő szobrok ábrázolása mellett ez a kép, a keretével együtt, a magyar szecesszió egyik legfontosabb műve. A szecesszió művészei vonzódtak a titokzatoshoz, a rejtélyeshez, az erotikushoz, a szimbólumhoz, az allegóriához (ami az elvont fogalmak érzékelhető alakban, világos képekben való kifejezése, megszemélyesítése). A szecesszió legfőbb ismertetőjele az egyedi formavilága, a növényi motívumok csavart, hullámzó és ritmikus ismétlődése. A stílus érdekessége még, hogy nem tesz különbséget magas és alkalmazott művészetek között, egyenrangúnak tartja ezeket, ahogyan ezen a képen is megfigyelhető számunkra a kép és a keret közötti egységben.

A következő videóban Plesznivy Edit főmuzeológus, művészettörténész beszél a képről a Magyar Nemzeti Galériában az Aranykor előtt állva (2:13-tól):

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 14

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fényes Adolf: Mákoskalács
1910, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/makoskalacs/)
olaj, vászon, 80 × 87 cm

Fényes Adolf Fischmann néven látta meg a napvilágot 1867-ben Kecskeméten, művelt polgári családban. Édesapja Fischmann Simon kecskeméti rabbi volt, édesanyja családjában pedig megtalálhatjuk az első budapesti rabbit is. Az apa halála után költözött fel Budapestre és 19 évesen magyarította vezetéknevét Fényesre. A középiskola elvégzése után jogi tanulmányokat folytatott, de félbehagyta azt, amikor rájött, hogy a művészet az ő igazi útja. Tíz éven keresztül tanult, először Budapesten a Mintarajziskolában (a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje), itt egyik tanára Székely Bertalan volt, majd Weimarba ment, végül Párizsban töltött pár évet, visszatérve pedig Benczúr Gyula mesteriskolájának növendéke lett.

Magyarországon nehéz szívvel vette tudomásul, mennyire eltérnek Nyugat-Európától a gazdasági és kulturális viszonyok, ezért a szegényparasztság és a munkások felé fordult és őket, az ő életüket festette meg.

1902-ben az egyik alapítótagja volt a Szolnoki Művésztelepnek, innentől minden nyarat itt töltött, itt alkotott. Számtalan helyen állított ki, díjakat nyert és sikeres volt. Művészete eleinte realista, tehát a társadalom problémáit, visszásságait feltáró művészi ábrázolásmód, tulajdonképpen a polgárság önkritikája volt. Ezután a plein-air felé mozdult, vagyis a szabadban való festés felé. Festményeit világos színek és egyszerű kompozíciók jellemezték.

Megszenvedte a második világháború minden gyötrelmét, a korlátozásokat, a gettót, a nélkülözést, végül a háború vége előtt pár héttel agyvérzést kapott és már nem tudták megmenteni: 1945-ben elhunyt.

A kép címe: Mákoskalács.

Első pillantásra egy egyszerű csendéletet látunk, melyen nincsenek emberi szereplők, csak tárgyak. Egy világos, kellemes hangulatú szobába lépünk be, ahol délutáni uzsonnára terítettek, vagyis már be is fejezték azt, de még nem pakoltak el az étkezés után. A szoba fala világoskékre van festve, ami pont olyan, mint a búzavirág kékje, vagy mint a nyári égbolt, felhők nélkül. A kép szinte egyenlő oldalú négyzet, vagyis olyan széles, mint amilyen magas. A képet szinte teljes szélességében kitölti egy asztal, amin az uzsonna van, mögötte egy szék, a falon a szék felett pedig három festmény. Az egy személyre terített elhagyott asztal, melyen egy étkezés maradékai láthatóak, oltárszerű, mint egy szent hely, ahol az áldozatot mutatják be az istenségnek. Ezt a vallásos értelmezést erősíti a falon lógó egyik kép is.

A három festményből egyik sem látszik teljes egészében, mivel a kép széle elvágja azokat, hol félbe, hol annyira, hogy csak az aljukat látni. A két szélsőnek csak egy-egy sarka látszódik, mindkettő sötét, az egyik talán fekete-fehér. A bal felső sarokban lévő képnek keskeny aranyozott kerete van, rajta talán zöldes figurák, vagy táj, nehéz kivenni. A jobb oldali sarokban lévő képből még ennyit sem értünk meg, bár talán ez is egy tájképnek a darabja. A középső kép legalább a feléig látszik, ez egy vallásos tárgyú kép, pontosabban egy Golgota ábrázolás. Rajta a keresztre feszített Jézus, körülötte női alakok. Egyikük sötétkék ruhában van, ez bizonyára Mária, másikuk pirosban borul a kereszt alá a földre, egy harmadik pedig sárga ruhában áll Mária mögött. Pontosan a kép alatt van a szék, az asztal túloldalán, velünk szemben. Üresen áll, szinte hívogató. Fából készült, keskeny és íves formái vannak, a szecessziót idézi, mely stílus jellemzője a vonalasan kígyózó díszítés, a természetes növekedés élményét felidéző, szabadon áramló formák és ívek. Ennek a széknek a hátlapja 5 függőleges falécből áll, melyek ívesen kiszélesednek felül, mintha hullámok lennének. Karfája is van, kényelmes széknek tűnik, melyben jó időzni egy kellemes uzsonna után.

Az asztal kerek és mivel mi magasabban állunk, így rálátunk az asztal lapjára, nem oldalról nézzük. Az asztalon fehér terítő, melyet nemrég vasaltak ki és még látszódnak a vasalás utáni hajtogatás élei, amik négyzeteket rajzolnak ki a terítő fehérjére. A szék előtt van egy nagy méretű vizeskancsó, melyben vagy víz, vagy tej lehet. Ez porcelánból készült, oldalára hatalmas piros és kék virágok és azok zöld levelei vannak festve. A kancsó mellett egy sötétkék mázas kis csupor, amiből egy kanál kandikál ki, de hogy mi lehet benne, azt nem látjuk. Talán ebből ivott valaki, talán tejföl van benne. Az edényke mellett egy kifli hever a terítőn, amiből még nem evett senki sem, ott felejtette valaki. Az asztal jobb oldalán egy mélytányér, mely üres, csak egy nagy evőkanál van benne. A tányér is virágos mintájú, ezen is piros és kék virágok vannak, de másak, mint a kancsón. Ezzel szemben, a bal oldalon egy üres talpas vizespohár van, melyen megcsillan a beáramló fény.

És szinte középen, hozzánk a legközelebb, a címadó étel található: a mákos kalács. Egy szögletes zöld tányéron van, mellette egy kenyérvágó kés, hosszú, keskeny pengével. A mákos kalácsból már csak egy keskeny darab maradt, a többit megették. Bejgli formájú volt egykor, tehát hosszúkás és kerekded, mint egy fatörzs. Nem sajnálták belőle a mákot, jó vastag a töltelék, amit azért látunk, mert a maradékot úgy tette valaki a tányérra, hogy a vágott felével néz felfelé, így kínálgatja magát mindenkinek, aki még uzsonna után arra jár.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 13

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Bernáth Aurél: Riviéra
1926-27, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/riviera/)
olaj, vászon, 130,5 × 150,5 cm

Bernáth Aurél Marcaliban született 1895 novemberében. Édesapja ügyvéd volt, annak felmenői pedig földbirtokosok, akik a háborúk következtében elvesztették vagyonukat. Kaposvárott tanult, amikor egy festő ösztönzésére festészettel kezdett foglalkozni, innen vezetett az útja a nagybányai művésztelepre, melynek alapítója az a Ferenczy Károly, akiről már volt itt szó korábban.

Ekkor azonban közbejött a háború, ahová Bernáthnak is be kellett vonulnia. Leszerelése után Budapesten, Bécsben és Berlinben élt. 1926-ban költözött haza végleg, ekkor nősült meg, felesége Pártos Alice reumatológus orvos lett, aki saját szakmai munkája és orvosi hivatása mellett élete végéig katalogizálta és dokumentálta férje műveit.

A házaspár a teleket töltötte csak Pesten, a fennmaradó hónapokban egy kis fürdővárosban, Pöstényben éltek (mely most Szlovákiához tartozik), ahol Alice fürdőorvos volt. Bejárták együtt Európát. Bernáth Budapesten csatlakozott a Gresham kávéházban találkozó művészek csoportjához, akik a nagybányai hagyományokat követték és azokat fejlesztették tovább. Rendszeresen állított ki, de mindezek mellett kiváló író is volt. Számos esszét írt, majd hat kötetben írta meg visszaemlékezéseit. Festőművészi és írói munkáját később művészetpedagógiai tevékenység egészítette ki, 50 éves korában a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára lett, valamint a Magyar Művészet nevű folyóirat szerkesztője.

Kapott egy Munkácsy-díjat és két Kossuth-díjat. 1958-ban elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét. Az ő falképei díszítik a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetét, az Országgyűlés irodaházát, valamint az Erkel Színházat. 1982 márciusában hunyt el Budapesten.

Feleségével sokat utazgatott, egy ilyen olaszországi út emlékét őrzi a mára választott kép, melynek címe: Riviéra. Nagy sikert aratott ezzel a képpel, melyet a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója vásárolt meg a múzeum számára, innen került az alkotás a Magyar Nemzeti Galériába. A riviéra egy olasz eredetű szó, melynek jelentése: partvonal. Ha egy földrajzi területet akarnak ezzel a kifejezéssel megjelölni, akkor meleg vidékeken található, hegyektől zárt, keskeny tengerpartot jelent.

Emlékirataiban így ír a képről: “Itáliában festettem a Rivierát, életem első művét. Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek.”

Jelentős méretű kép, 150 centiméter széles és 130 centiméter magas, pont akkora, mint egy méretesebb ablak, amin keresztül már kellemesen ki lehet látni a külvilágba.

És ez a kép pont olyan, mintha nyílt volna egy csodálatos nagy ablakunk egy tengerparti tájra. Elsőként beszippant az ég kékje, nem is látni semmi mást, csak rengeteg kéket, melyben egybemosódik az ég és a tenger. Szinte érezzük a vízparti levegő frissességét, lágyan fúj a szél, felénk hordja a víz sós illatát. A kék megnyugtató szabadságot, tisztaságot és hűvöset sugároz és a kép jelentős részében ezt a kéket látjuk csak. Valahol a kép magasságának felénél van a horizont, vagyis az a vonal, mely elválasztja az eget a földtől. Ez a horizont most csak egy gyenge vonal, hiszen az ég összeér a vízzel, mindkettő ugyanolyan kék, ugyanolyan ecsetvonásokkal megfestve, mintha hasonló árnyalatú Legó tömbökből rakták volna egymásra ezt a kék felületet. Nem reggeli táj ez, mindenkin nagykabát van és kicsit fázósan sietnek a figurák erre-arra. Az idő borongós, kicsit haragos az ég alja, de nem esik az eső, talán csak esteledik egy őszi napon. A kép közepén egy világos út kanyarog, balról jobbfelé. Egyik oldalán vékony fehér korlát akadályozza meg, hogy óvatlan kirándulók a mélybe zuhanjanak, a másik oldalán szürke sziklafal magasodik. A meredeken a tengerbe zuhanó sziklafalat ez az ívesen kanyarodó út metszi ketté, elválasztva a tengertől. A bal sarokban előttünk pár zöld leveles növényt találunk, de a sziklafalak csupaszok, kopárak. A szikla anyaga valamilyen sötétszürke, sima felületű kőzet, mely lapszerűen töredezik le, mintha egymásra ragasztott vastag kartonlapok lennének.

A sziklák alatt, az út mentén egy pad, azon egy pár ül, talán egy házaspár. Messze vannak tőlünk, nem látjuk az arcukat. Hozzánk közelebb ül a férfi, egy idősebb alak, barna nadrágban, barna mellényben és felöltőben, éppen csak egy kicsi látszik ingjének fehérjéből. Feje csupasz, haja már nem sok van, vagy amennyi maradt, az is őszes már. Elégedetten dől hátra a padon, karjait széttárja, mintha napozna. Mellette egy nő, talpig fekete ruhában, hosszú fekete szoknyában és fekete felsőben, fején fekete főkötő. Egy fehér zsebkendőt szorít a homlokához, mintha megtörölné vagy eltakarná azt.

Tőlük és tőlünk is távolabb, ahol éppen a szikla mögé kanyarodik a parti sétány, egy másik pár áll. Ők olyan messze vannak, hogy azt sem látjuk, férfiak-e vagy nők, az egyikük biztosan egy kalapos, hosszú kabátos férfi, a másikat még ennyire sem lehet kivenni. Ők megállnak éppen, a tengert nézik. Alattuk meredeken levágott sziklafal, pár lépésre egy keskeny lépcsősor, mely a partra vezet le.

A kép bal szélén, ahol a zöld növények is vannak, egészen közel hozzánk, az utolsó páros látható, két férfialak, akik előttünk haladtak el és éppen kilépnek a képből. Ők is sétáltak, de inkább sietősen, nem nézelődve, ráérősen. Mindkét férfin kalap van, egyikük barna hosszú kabátot visel, a másik szürkét. Arcukat nem látni, hajuk sötét. Egyikük lefelé néz, a lába elé, a másik előre.

A kép nem egy valós tájkép, nem gondosan megfestett, fényképszerű lenyomata egy létező világnak, hanem inkább a képzelet szülötte, mely korábban látott tájak emlékéből lett kikeverve, mint egy különleges színű új festék. Noha tájat látunk, a hangulat, az érzelem a fontosabb, ezt lehet belőle kiolvasni. Mint egy zenemű, aminek ugyan van története, mégis a zene által közvetített érzelem hat ránk erősebben. A képen megfestett 6 figurának a személye nem is fontos, ők csak arányokat jeleznek, hogy a néző (vagyis mi) érezzük, milyen távol van a messzeség, milyen hatalmas a szikla, milyen védtelen az ember. A kép a nyugodt felszín alatt feszültséget sugároz: a szürke sziklák, felhős ég, a csupasz utak, a komor figurák mind a magány érzését adják át nekünk, hogy egyedül vagyunk a végtelen kék ég alatt.

Ha valaki szeretné az idős mester hangját hallani, akkor hallgasson bele ebbe az 1957-es Filmhíradóba, ahol bemutatja 1-2 mondattal képeit és elsőként említi meg a Riviérát.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 12

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Czóbel Béla: Ülő férfi
1906, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/ulo-ferfi/)
olaj, vászon, 169,5 × 79,5 cm

Czóbel Béla Budapesten született 1883 szeptemberében. Apja kereskedő volt, aki rajongott a művészetekért, öt gyermekét is a szépség tiszteletére nevelte. Czóbel még gimnáziumba járt, amikor apja elvitte egy Rippl-Rónai kiállításra, ami megváltoztatta a fiatalember életét. Az 1900-as évek elején Nagybányán tanult festészetet (a múlt heti narrációban emlegetett Nagybányán, melynek az egyik alapítója Ferenczy Károly volt), valamint Németországban és Franciaországban. Még tanul, amikor megismerkedik egy nála négy évvel idősebb, német–holland származású festőnővel, akivel hamarosan összeházasodnak. Egy gyermekük születik, egy lány, akiből később balettművész lesz.

Amikor művei kiállításokon jelennek meg, akkor a francia fauve-ok (ejtsd: fóvok) között szerepel. A fauvizmus (ejtsd: fóvizmus) egy festészeti irányzat, szó szerinti jelentése: vadak, mely eredetileg csak egy gúnynév volt, amit a csoportra akasztottak. Ezek a festők a színt és annak erejét tartották legfontosabbnak, harsogó, vad színekkel és színellentétekkel dolgoztak és arra törekedtek, hogy a színek a képen ne keveredjenek. Sok esetben képregényszerűen vastag, fekete vonallal kerítették körbe a formákat és a színfoltokat. Az a francia művészetkritikus, aki a csoport nevét adta, Czóbelt “faragatlan vadnak” hívta.

Czóbel sokszor állított ki velük, majd Magyarországon alapító tagja lett a Nyolcak csoportjának, mely részben a “magyar vadakból” állt.

Szinte folyamatosan külföldön tartózkodott, Franciaországban, Hollandiában, valamint Berlinben élt, inkább csak a nyarakat töltötte hazánkban. 1940-ben tért vissza végleg és Szentendrén telepedett le, ekkor nősül meg másodjára, új felesége Modok Mária, aki szintén remek festőművész. Még élt, amikor 1975-ben megnyílt Szentendrén a nevét viselő múzeum. 1976-ban hunyt el, feleségével közös sírjuk a Farkasréti temetőben található. Azon kevés magyar festők egyike, akit jegyez a nemzetközi művészettörténet is, számos világhírű múzeumban és gyűjteményben megtalálhatók művei.

A kép, amit mára választottunk, rendkívül egyszerű. Vagyis első pillantásra rendkívül egyszerűnek tűnik, a címe is csak ennyi: Ülő férfi. Különleges aránya van a vászonnak, melyre festették, kb. 80 centiméter széles és 170 cm magas. Pont olyan mérete és aránya van, mint egy álló embernek, egy kicsit vaskos álló embernek.

A képen, ahogy a címe is mondja, egy karosszékben ül egy férfi (leírásból tudjuk, hogy ez a férfi a festő sógora). Ő az egyetlen alak a képen, szinte tökéletesen betölti a figurája a vásznat. Zöldes-kékes árnyalatú öltönyben van, melynek színe az óceán mélyéhez hasonlít. Elegáns ember benyomását kelti a viselője, elégedett, nyugodt. Mivel egyik kezében egy szivart fog, ezért olyan, mintha egy kiadós ebéd után ejtőzne, arra várva, hogy hamarosan hazaindul, de a mozgás előtt egy kicsit hagyja, hadd múljon az ennivaló által okozott teltségérzet.

Az öltöny zakója begombolva, kicsit kandikál kint egy sötét bordós árnyalatú nyakkendő, valamint egy fehér ing. A nadrág jól szabott, szűken szabott, a boka felett ér véget a szára. Fekete, elegáns bőr cipőt hord a férfi, mely tisztára van suvickolva. Bal kezének gyűrűsujján, mely kezét a szék karfáján pihenteti, gyűrűt hord, valószínűleg házasember. A férfi testes, nagydarab ember, tekintélyes méretű pocakkal. Kezének ujjai is tömzsik, húsosak. Rövid, barna haja van, melyet hátrafésülve hord. Szája felett nem túl vastag barna bajusz, arca ezen kívül sima, pirospozsgás, kerekded, telt. Vastag szemöldöke alól kicsi szemek néznek a távolba, de egy szemüveg takarja őket.

Egy fából készült karosszékben ül a férfi, a kép bal alsó sarka felé fordulva. A karosszék jelentős részét takarja a test, tehát csak a faragott lábakat látjuk, a kárpit mintáját már nem. A szék lábai keskenyek. A szék mögött a férfi jobb kezénél egy kis asztalkát találunk, melyet piros mintás, hímzett, fehér terítő takar. Az asztal lapja kör alakú, a terítőn egy cserepes növény látható, melynek van pár zöld levele és egy nagy rózsaszín virága. Az asztalka és a férfi mögött a háttérben egy könyvespolc vonja magára a figyelmünket, innen tudjuk azt is, hogy vagy egy dolgozószobában, vagy egy nappaliban járunk. A könyvespolcon színes kötésű könyvek sorakoznak, tarkán, ide-oda dőlnek egymás mellett, mögöttük fehéren világít a fal. A kép alsó felének uralkodó látványa egy formákban és színekben gazdag szőnyeg, melynek mintázata élettel tölti meg a képet. Mindenféle színt szőttek ebbe a szőnyegbe: kéket, zöldet, pirosat, sárgát, fehéret és ezek számtalan árnyalatát. A szőnyeg mintázata inkább mértani formák szabályos ismétlődéséből áll, de ezek nem szigorúak, inkább játékosak, vidámak.

A széken ülő ember szinte beleszorul a képbe. Fejének búbja majdnem a kép felső szélét kocogtatja, bal cipőjének orra pedig kis híja, hogy nem éri el a kép alsó szélét. A kép felénél induló padlót végig a szőnyeg borítja, mely pont olyan széles, mint a kép, így a szőnyeg szinte kicsúszik a képből. A férfit alulnézetből látjuk, tehát az ülő alak álla alá is benézhetünk, ami szokatlan helyzetbe kényszerít minket. A képen sok színes folt van: a könyvek, a virág, a szőnyeg mintái, a test hatalmas foltja, arcának árnyalatai. Ezeket a foltokat sok esetben sötét vonalak határolják, elválasztva ezeket a színeket, hogy még véletlenül se érjenek össze.

A kép bal alsó sarkában találjuk a festő aláírását, mely egészen elvész a szőnyeg mintázatában.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 11

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Munkácsy Mihály: Siralomház
1870, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/siralomhaz-i/)
olaj, fa, 139 × 193,5 cm

Munkácsy Mihály Lieb Mihály Leó néven látta meg a napvilágot Munkács városában 1844-ben. Édesanyja nemesi származású volt, édesapja tisztviselő. Apját az 1848-as forradalom és szabadságharc során történt szerepvállalása miatt egy időre börtönbe zárták. Édesanyja hamarosan meghal, apja újranősül, de pár évre rá ő is eltávozik az élők sorából, így a kis Mihály (és két testvére) árván maradnak. Minden gyerek máshová kerül, Mihály Békéscsabára, rokonok nevelik fel.

Nagybátyja lett a gyámja, úgy ítéli meg, hogy gyenge tanuló, ezért mesterség kitanulását javasolta neki, így asztalosinas lett. Keserves évek következtek, sokat éhezett az inasévek alatt és nyomorúságos körülmények között élt. Ekkor kezdett rajzolgatni. Később rajztanárhoz is járt, majd egy festő mellé szegődött, végül Bécsben, Münchenben és Düsseldorfban tanult. Amikor 1868-ban 24 éves lett, magyarosította nevét Munkácsyra.

Évről évre egyre nagyobb hírnévre tesz szert, munkáit keresik és vásárolják. Számtalan helyen állít ki, az itt bemutatott Siralomház című képével a párizsi Szalonon aranyérmet kap. Ám nagy árat fizet a sikerért: elbizonytalanodik, depresszióba zuhan és öngyilkosságot kísérel meg. Szerencsére sikertelenül, életkedve is visszatér és újra a munkába veti magát. Hamarosan megnősül (feleségül veszi egykori mecénása és vásárlója gazdag és fiatal özvegyét), majd együtt Párizsba költöznek, ahol fényűző és pezsgő társadalmi élet veszi kezdetét. Képeit külföldön is egyre többen ismerik, ekkor már el lehet mondani, hogy világhírű művész.

Talán leghíresebb (és legnagyobb méretű) művei közé tartozik a Krisztus-trilógia: a bibliai történések sorrendjében az első a Krisztus Pilátus előtt, ezt 1881-ben fejezte be Munkácsy (több, mint 4 méterszer 6 méter). A sorozat második darabja az Ecce Homo, mely 1896-ban készült el (ennek a mérete is hasonló), a harmadik mű, a Golgota 1884-ben, tehát időben az előző kettő között festette, ez már 4 és fél méterszer 7 méter. Érdekesség, hogy 1905-ben a Golgota első tulajdonosának, egy amerikai multimilliomos kereskedőnek leégett a háza, melyben a kép is volt, amit úgy mentettek meg a lángoktól, hogy kivágták a keretből a vásznat, majd évekkel később pótolták a hiányzó részeket.

A Krisztus Pilátus előtt először Budapesten volt kiállítva, 80 ezer ember látta élőben. Ezután Budapest és Munkács is díszpolgárává avatta a festőt. Ennek tiszteletére Munkácsy pénzjutalommal járó díjat alapított fiatal művészek számára. A trilógia olyan sikert aratott Európaszerte, hogy a híres francia író, Guy de Maupassant beleírta a festőt egyik művébe. Amerikából számtalan tehetős ember érkezett a műtermébe, hogy arcképeket vagy szalonképeket rendeljenek tőle.

Hiába halmozott sikert sikerre, idegei végül felmondták a szolgálatot és megtébolyodott. Szanatóriumba vitték, de soha nem lett már a régi. Egy fiatalkori betegsége, amit abban az időben nem tudtak kezelni, rontotta állapotát és 1900-ban, mindössze 56 évesen elhunyt.

A kép címe: Siralomház. Ez a helyiség, vagy épületrész a büntetés-végrehajtási intézetekben az az elkülönített rész, ahol a halálraítélteket helyezik el, ameddig végre nem hajtják az ítéletet, vagy ameddig a fellebbezések következtében nem enyhítenek a büntetésükön. Egy komor, sötét pincehelyiségben vagyunk, melynek csak egy kis rácsos ablaka van, amiből nagyon kevés napfény érkezik be, csak egy szűk sávban látszódik az ég kékje.

A cím elárulja, hogy börtönben vagyunk, annak egyik szomorú szegletében. Tulajdonképpen semmi konkrét nem utal arra, hogy a kép 13 alakja közül ki lehet az az elítélt, akinek utolsó napjai telnek éppen a siralomházban, de egy emberre figyel az összes többi. Elsőként az ő alakja, az ő kétségbeesése és magánya vonja magára mindenki, így a nézők figyelmét is.

A falakat nem borítja semmi, látszódnak a téglák, melyből az épületet rakták. Minden koszos, a falak piszkosszürke színűek, a földön szemét, újságpapír összetépett lapjai, egy eldobott könyv. Az asztal alatt vizeskancsó, előtte, a földön, egy tányér, rajta valamilyen étel maradéka. A férfialak, akire a többiek figyelme irányul, egy fehér abrosszal terített kis asztal mellett ül. Az asztalon a terítőt nemrég mosták és vasalták, szinte világít annak fehérje és éles ellentétben áll a börtönbéli jelenet többi mocskos részletével. Az asztalon két gyertyatartóban egy-egy gyertya ég, de semmi egyéb nincs ott. A férfi, az elítélt, az asztal jobb oldalán ül, a kép jobb széléhez közel. Nem az asztal felé fordul, hanem felénk, csak jobb kezét pihenteti az asztalon, másik keze a székének támláján van. Mintha csak azért ülne az asztalnál, mert leültették oda, de menne már tovább, várja, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Türelmetlennek, feszültnek tűnik, aki kétségbeesetten és dacosan törődött bele sorsába, a megváltoztathatatlanba. Sötét, loboncos haja van, ami vastag sötét sapkaként veszi körbe fejét. Sötét bajuszt hord, arca csontos, orra keskeny, szemeit a földre szegezi. Bő ujjú fehér ing van rajta, azon egy barna begombolt mellény, sötét nadrág és csizma.

Mögötte, a helyiség és a kép jobb sarkában egy női alak sírdogál a falnak fordulva, kezeit az arcához emeli és csak a tarkóját látjuk, annyi látszik ki sötét ruhája és kontyba kötött haja között. Mellette és az asztalnál ülő elítélt mellett egy kislány áll. Egy szőke, göndör hajú kétévesforma kislány, piros szoknyában és kék ingecskében, meztelen lábakkal. Az arcát nem látjuk, mert a férfi felé fordul, de egyik keze az arcánál, talán majszol valamit.

Az asztal túloldalán, a rácsos ablak alatt áll egy börtönőr. Korabeli csendőr ruhában van: kék zubbony, rajta keresztben, X alakban fehér pántok, fején fekete sisak. Arcát szakáll takarja, de kifejezéstelen, szigorú ábrázata van. Kezében egy szuronyos puskát fog, vagyis egy lőfegyvert, aminek a végére egy pengét rögzítettek.

Mellette egy nőalak, akinek kezében egy kisbaba alszik. Ebből a nőből nem látunk sokat, hiába áll velünk szemben, de sötét van a helyiségben, csak a fejkötője, valamint bőre világít. Körülötte álldogál még 3 gyerek, akik kíváncsian nézik az asztalnál ülő férfit, de látszik, hogy mennének már játszani, ki a szabadba. Nem értik, mi folyik körülöttük, miért e hangulat, amikor kint süt a nap. A gyerekek öltözéke is hasonló a felnőttekéhez: fehér ing, mellényke és sötét nadrág, ami rajtuk térdig ér csak.

A kép bal oldalán álló többi szereplő, akik a gyerekek mögött állnak, egy férfi és egy nő, párosukban a férfi vállára borul az idősebb nő, aki elfordítja a jelenetről az arcát és védekezően felemeli az egyik kezét. A férfinak, aki vele áll, fején kalap, hátán szűr (a szűr az a kabátféle, amit a pásztorok és parasztok hordtak, mint egy nagy, vastag köpeny). Lehajtja fejét, mint akin száz érzés cikázik át éppen és nem képes mások szemébe nézni, a valóság szemébe nézni.

Mögöttük, a félhomályban áll még egy férfialak, de belőle szinte semmi sem látszik, éppen hogy kivenni az arcot a sötétben.

A szűrbe burkolózott férfi mögött egy másik férfi, aki felénk fordulva mozdul éppen az elítélt felé, szemét rászegezi, tekintete támadó, indulatos. Mintha egy párbeszédbe csöppentünk volna, egy utolsó beszélgetésbe. Ez a férfi is bajszos, sötét hajú, fején kalap. Az ő arca is szikár, kicsit elgyötört. Fehér inget visel, nyakában egy nyakkendő, jobb kezében pedig egy pipát tart. Az ő árnyékában, a kép bal szélén egy fiatal lány áll, aki kissé csodálkozva nézi a jelenetet, vagy talán csak a pipás alak felindultságán illetődött meg. Haja kontyban a feje tetején, fehér ingben van ő is, mellénykében, sötét szoknyában. Egyik karján fedeles kosarat tart, abból egy ruhadarab kandikál ki.

Az 1848-49-es szabadságharc után sok fiatal állt betyárnak, nehogy besorozzák őket az osztrák seregbe. A pusztában bujdosó, törvényen kívüli szegénylegények a gazdagok kirablásával biztosították megélhetésüket. A halálra ítélt betyárt kivégzése előtt meglátogathatták rokonai, ismerősei. Egy ilyen jelenet tanúi vagyunk most, ezért járja át a képet a közelgő végzet baljós csendje, rengeteg elfojtott feszültség és szomorúság. Egy búcsúzás tanúi vagyunk, egyszerre búcsúzunk szeretett embertől és az élettől.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.