Fodor Ágnes a VGYKE elnöke kifejtette: különleges és kivételes ajándékkal kedveskedünk tagjainknak, hiszen ingyenesen biztosítjuk 300 fő számára a Fővárosi Nagycirkusz Szikramanók előadását. Kedves hagyományaink egyike ez a programunk, mely évek óta óriási népszerűségnek örvend egyesületünk tagjainak a körében.
A cirkuszi előadás két rendkívüli lehetőséget is biztosít látássérülteknek:
1. Az előadásokat megelőzően lehetőség van cirkuszi porondbejárására. A látássérültek számára hihetetlen segítséget jelent ez: megismerkedhetnek az előadás tapintható kellékeivel. Megtapogathatják azokat és megtudhatják, hogyan néz ki a tárgy, milyen anyagból készült. Így az audionarráció során nem szükséges ezeknek az eszközöknek a leírása, azokra már utalni tudnak.
2. Másrészt a cirkuszban 60 db narrációs eszköz áll rendelkezésre, ezek segítségével tudják narrálni, vagyis közvetíteni a cirkuszi előadás részleteit, láthatóvá tenni azt. Az előregisztráció során kellett jelezni az igényt, így tudjuk biztosítani az audionarráció lehetőségét.
Támogatók: EMMI, FSZK
VGYKE Sajtóiroda
audionarráció Archives - Oldal 3 a 9-ből - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
A VGYKE karácsonyi ajándéka – cirkuszi meglepetés
Fodor Ágnes a VGYKE elnöke kifejtette: különleges és kivételes ajándékkal kedveskedünk tagjainknak, hiszen ingyenesen biztosítjuk 300 fő számára a Fővárosi Nagycirkusz Szikramanók előadását. Kedves hagyományaink egyike ez a programunk, mely évek óta óriási népszerűségnek örvend egyesületünk tagjainak a körében.
A cirkuszi előadás két rendkívüli lehetőséget is biztosít látássérülteknek:
1. Az előadásokat megelőzően lehetőség van cirkuszi porondbejárására. A látássérültek számára hihetetlen segítséget jelent ez: megismerkedhetnek az előadás tapintható kellékeivel. Megtapogathatják azokat és megtudhatják, hogyan néz ki a tárgy, milyen anyagból készült. Így az audionarráció során nem szükséges ezeknek az eszközöknek a leírása, azokra már utalni tudnak.
2. Másrészt a cirkuszban 60 db narrációs eszköz áll rendelkezésre, ezek segítségével tudják narrálni, vagyis közvetíteni a cirkuszi előadás részleteit, láthatóvá tenni azt. Az előregisztráció során kellett jelezni az igényt, így tudjuk biztosítani az audionarráció lehetőségét.
Támogatók: EMMI, FSZK
VGYKE Sajtóiroda
Audionarráció a terézvárosi Lámpás Klubban
Meghívtuk, hogy tartsanak egy szemléltető előadást az audionarrációról. Cseh Adrienn az AKKU-Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület elnöke, audionarrátora. Petneházy Emőke a Vakok Iskolájának gyógypedagógiai asszisztense, az AKKU Egyesület narrátora. Eljöttek hozzánk a Vakok Iskolájának tanulói is.
Az előadás technikai feltételeit az Eötvös10 Színtér biztosította. Videó felvétel is készült az adó 1% reklám filmünk reklámozásához.
2015 óta akadálymenetesít színházi előadásokat és filmeket. A repertoárjukon több mint 100 különféle előadás van. Szamárköhögés című magyar filmből két filmrészletet mutattak be.
A film 1956 októberében, a forradalom ideje alatt játszódik. Két testvér, Tomi és Annamari annak örül, hogy nem kell iskolába menni. Tominak mintha szamárköhögése lenne. Egy novemberi napon újra kezdődik a tanítás. Sajnos van, akinek már soha többé.
Először narráció nélkül vetítették a részleteket. A résztvevő látássérülteknek csukott szemmel, a vizuális élmények kizárásával kellett megtekinteniük és három kérdésre kellett választ adniuk. Ez a három kérdés a következő volt:
Hol játszódik a történet, mi történik, hány szereplő játszott?
Emőke arra kért minket, hogy ezekre a válaszokra emlékezzünk az előadás végéig.
A filmrészletek levetítése után beszélt az audionarrációról, annak múltjáról mai magyarországi jelenéről, nehézségekről, dilemmákról, tapasztalatokról. Fontos szerepük van a tapasztalati szakértők munkájára is.
Ezt követően elhangzott hogyan készül egy audionarrált előadás, hogyan zajlik le. Szó volt az élő és a rögzített audionarráció különbségeiről.
Az utolsó 15 percben újra levetítésre került a korábbi két filmrészlet, de már audionarrációval. A résztvevők újra választ adtak a korábbi kérdésekre.
Köszönjük szépen Petneházy Emőkének és Cseh Adriennek ezt az érdekes előadást!
Az AKKU Egyesület, a VGYKE és az FSZK együttműködő partnerek által létre jött előadás volt.
Lukács Erzsébet Böbke
közösségi civilszervező
Békásmegyeri klubnapon a „Narráció népszerűsítése látássérülteknek” című programról volt előadás
Helyszín: Békásmegyeri Közösségi Ház, Csobánka tér 5.
Időpont: 2018. november 9. 10 óra
Résztvevő személyek:
Cseh Adrienn az AKKU-Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület elnöke, audionarrátora
Petneházy Emőke audionarrátor az AKKU Egyesület narrátora, előadó
Az AKKU Egyesület, mint a VGYKE együttműködő partnere meghívást kapott Békásmegyerre a III.kerületi Lámpás klubnapra azzal a céllal, hogy tartson egy szemléltető előadást az audionarrációról.
A program célja az audionarráció népszerűsítése látássérültek körében volt.
A meghívott partner 2015 óta akadálymenetesít színházi előadásokat és filmeket. A repertoárjukon immáron több mint 100 különféle előadás van.
Az előadás technikai feltételeit a művelődési ház biztosította korábbi időpontban lezajlott technikai próba után, amit az AKKU munkatársával bonyolított le.
A program menete a következő volt.
Petneházy Emőke, amikor is egy kis bevezető után megkapta a szót bemutatkozott, bemutatta Adrient, köszöntötte a jelenlévőket.
10 percben levetítésre került két filmrészlet a Szamárköhögés című magyar filmből narráció nélkül. A részletet a résztvevő látássérülteknek csukott szemmel, a vizuális élmények kizárásával kellett megtekinteniük és három kérdésre választ adniuk.
Ez a három kérdés a következő volt:
hol játszódik a történet?
hány szereplő jelenik meg a vásznon?
mi történik?
Az előadó rögzítette az eredményt és arra kérte a nézőket, hogy ezekre a válaszokra ők is emlékezzenek az előadás végéig.
Ezután 10 percben Emőke beszélt az AKKU Egyesület megalakulásának körülményeiről és a többi az audionarrációban részt vevő további piaci szereplőről. Elhangzott az is, hogyan és milyen kompetenciák kellenek ahhoz, hogy valaki audionarrátor lehessen, hogyan zajlik a narrátorok képzése.
Ezt követően pontról pontra elhangzott hogyan készül egy narrált előadás, hogyan zajlik az le. Szó volt az akadálymentesített előadás minden szereplőjéről, azok feladatairól, külön tekintettel a színházról és a darab megálmodóiról. Szó volt az élő és a rögzített narráció különbségeiről.
Emőke kitért a nehézségekre, a munka közben felmerülő dilemmákra és a szükséges kompromisszumokra.
Téma volt a tapasztalati szakértők személye, elengedhetetlen munkájuk.
Szó volt az akadálymentesítés anyagi hátteréről és a látássérültek által támasztott elvárásokról, illetve az ebben mutatkozó különbségekről.
Az utolsó 10 percben újra levetítésre került a korábbi két filmrészlet, de immáron narrációval. A résztvevők újra választ adtak a korábbi kérdésekre és rögzítettük a pontosításokat.
Az utolsó percekben szó volt a legközelebbi narrált előadásokról. Búcsúzkodás és egy kis vendéglátás után az egyesület tagjai távoztak.
Vasné Pintér Teréz
közösségi civilszervező
Meghívás Terézvárosba
Szeretettel várok mindenkit az Eötvös10 Kulturális és Közösségi Színtér 3. emeletén tartandó novemberi „lámpás” klubnapunkra.
A klub ideje: 2018. 11.21 – én (szerdán) 15h-17-ig.
Helyszín: 1067 Budapest Eötvös utca 10. 3. emelet, 321-es klubszoba.
Meghívott előadók: Petneházy Emőke és Katona Zsuzsa.
Petneházy Emőke filmvetítéssel egybe kötött audiónarrált előadást fog tartani. Beszél majd az audionarrációról, annak múltjáról mai magyarországi jelenéről, nehézségekről, dilemmákról, tapasztalatokról… stb.
Katona Zsuzsa a Láthatárbolt segédeszközeivel települ ki a klubnapunkon, számos látássérülteket segítő eszközökkel ismerkedhetünk meg és vásárolni is lehet a helyszínen.
Szeretettel várok mindenkit az Eötvös10 Kulturális és Közösségi Színtér 3. emeletén tartandó novemberi „lámpás” klubnapunkra.
A klub ideje: 2018. 11.21 – én (szerdán) 15h-17-ig.
Helyszín: 1067 Budapest Eötvös utca 10. 3. emelet, 321-es klubszoba.
Meghívott előadók: Petneházy Emőke és Katona Zsuzsa.
Petneházy Emőke filmvetítéssel egybe kötött audiónarrált előadást fog tartani. Beszél majd az audionarrációról, annak múltjáról mai magyarországi jelenéről, nehézségekről, dilemmákról, tapasztalatokról… stb.
Katona Zsuzsa a Láthatárbolt segédeszközeivel települ ki a klubnapunkon, számos látássérülteket segítő eszközökkel ismerkedhetünk meg és vásárolni is lehet a helyszínen.
Klubnap a segédeszközök és az audionarráció jegyében
A márciusi klubunkra meghívtuk a Láthatár bolt munkatársát a Rákoshegyi Közösségi Házba, hogy ismertesse a legújabb akciókat. Katona Zsuzsa felhívta figyelmünket a már hagyományosnak tekinthető gyógycipő készíttetésének lehetőségére is.
Ezt követően másik vendégünk Petneházy Emőke kapott szót, aki az AKKU Egyesület audionarrátora, és egyben rákosmenti lakos. Megtudhattuk, hogy a színházi előadások narrációs programja szerint a vendégek először kulisszabejáráson vehetnek részt, ahol megismerkedhetnek a szereplőkkel, a színpaddal, és a díszletekkel. Ezután kiosztják az Iphone-okat, amelyekhez egy-egy fülhallgatót csatlakoztatnak, amelyen keresztül élvezhető az előadás. Megtudtuk azt is, hogy már számos filmet akadálymentesítettek, és még sokat terveznek. Főleg magyar filmekben gondolkodnak, mert a külföldi filmek narrálása anyagi nehézségekbe ütközik.
Nem feledkeztünk meg arról sem, hogy közeledik a nőnap. Hölgytagjainkat egy-egy szál virággal köszöntöttük, Péter pedig Kéri János Nőnapi köszöntő című versével kedveskedett. Megemlékeztünk a közelgő Húsvétról is, Pétertől hallhattak az angol és német népi szokásokról, hagyományokról.
Acsay Péter és Kray Zsuzsa
közösségi civilszervezők
Aki hallja adja át, hogy mit látott!
A kemény hideg, és havas időjárás ellenére is nagy volt az érdeklődés. Vendégünk volt az Akku Egyesület munkatársa Petneházy Emőke, aki a megalakulásukról, munkásságukról, és magáról az audionarrációról tartott nekünk előadást.
Mesélt a képzésről, annak időtartamáról és az általuk elért sikerekről.
Hazánkban még nem annyira elterjedt ez a dolog, van még hova fejlődnünk ezen a téren, de már jó pár színház nyitott arra, hogy több ilyen jellegű előadás, darab készülhessen. Minél szélesebb körben terjedjen el ez a fajta akadálymentesítés is.
Az összes munkatársuk azon dolgozik, hogy a lehető legtöbb emberhez eljussanak, hogy minél több ember látogassa az előadásaikat, nyitottabbak legyenek ennek megismerésére és akarjanak színházba járni. A színdarabok mellett, narrált mozifilmek is készülnek, amikről a közeljövőben hallhattunk új információkat.
Megtudhattuk hogyan zajlik egy narráció, milyen szempontokra kell figyelniük és mennyi időt vesz igénybe a felkészülés.
A látássérültek az előadást egy eszköz segítségével fülhallgatón keresztül hallhatják. Ebből több féle is van. Egyik egy készülékre csatlakoztatott fülhallgatóról működik és van olyan is, amit mobiltelefonra letöltött alkalmazás segítségével lehet használni. Az előadásokat egy színpadbejárás előzi meg, ahol a nézők megismerkedhetnek az aktuális színpadi kellékekkel, a szereplők ruházatával, és magukkal a színészekkel is.
A narrációt egy előnarráció vezeti fel, melyben a narrátor elmondja a műsoron szereplő film, vagy színdarab történetét, annak szereplőit, a helyszínt, időpontot, és a jegyek költségét is. Mind ezekre azért van szükség, hogy felkeltsék az érdeklődést az előadások iránt.
Köszönjük Emőkének ezt a fantasztikus délutánt! Nagyon hasznos információkkal lettünk gazdagabbak és kívánjuk, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el, és minél több emberhez eljusson a hírük.
Ezt követően a közérdekű információkról is szót ejtettünk és beszéltünk a jövő hónap klubprogramjáról is.
Juhos Róbert
közösségi civilszervező
„Ha színről van szó, azt mondom el, milyen benyomást kelt bennem”
S. Tóth Erikával egy korábbi riport során hozott össze az élet. Ami szinte azonnal feltűnt, az az volt, hogy milyen jól bánik a szavakkal. Aztán kiderült, hogy ez nem véletlen, hiszen tulajdonképpen az ő munkájának is a szövegalkotás a lényege: Erika audionarrátor. Ha röviden akarnánk leírni a munkája lényegét, úgy is fogalmazhatnánk, hogy látássérültek számára teszi akadálymentessé a vizuális világot.
„Narrálok filmeket, videókat, festményeket, fotókat, színházi előadásokat, környezetet, mindent, ami látvány – magyarázza S. Tóth Erika (33), a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete és a Holdvilág Kamaraszínház audionarrátora. – Tulajdonképpen képeket tolmácsolok, hiszen a látvány képek sokasága. Ezt én a lehető legpontosabban és legérzékletesebben próbálom átadni. A szakma alapszabálya: “Ne értelmezz, csak láttass!”, tehát objektivitásra törekszem. Lehetőség szerint csak azt adom át, amit látok, hogy annak, aki hallja, saját benyomása születhessen egy műről, vagyis nem rágok a szájába semmit, és nem veszek el semmit a látványból. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen ha a teljesen jelentéktelen részleteket is kiemelem, elvész a valódi tartalom. Van rengeteg olyan műalkotás is – gondoljunk csak egy érzelmeket és pillanatnyi benyomásokat közvetítő impresszionista festményre –, ahol elkerülhetetlen a tárgyi jellemzők ismertetése mellett a szubjektív nézőpont, tehát az, hogy milyen érzéseket kelt a szemlélőben – aki ez esetben én vagyok –, de ezt is igyekszem a művészi szándék szolgálatában elmondani.
Érdekes, hogy amikor egy teret, egy képet látunk, összbenyomásunk keletkezik róla, nem figyelünk az apró részletekre. A narrátornak pont ez a feladata: elmerülni a látványban. Sok látó nézőmtől, akik kíváncsiságból hallgatják a narrációt, azt a visszajelzést kapom, hogy “aha” élményük van. Olyasmi is feltűnik nekik, ami a narráció nélkül nem, holott fontos lenne az értelmezés szempontjából. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy ne narráljam túl, amit látok. Ha a színpadon mondjuk két szereplő vitatkozik egymással, és az egyik kezében egy revolver van, majd a következő pillanatban lövés dördül, nem kell elmondanom, hogy x lelőtte y-t, mert egyértelmű, ahogy az esőcseppek kopogása vagy a borospoharak összekoccanása is az. Ha viszont egy részletnek dramaturgiai szerepe van, azt mindenképp kiemelem. Egy narrátornak épp ezért többször meg kell nézni egy-egy filmet vagy előadást, kifejezetten figyelve a vizuális jelzéseket.”
A jó narrációhoz ismerni kell a látássérült közönséget
Erika hangszíne kellemes, beszéde jól artikulált, élvezet hallgatni a felvételeit. Az oldalán vannak képleírások, festménynarrációk, színházi előadások előnarrációi és még sok más között A kockásfülű nyúl egyik epizódja, amelyhez, mint megtudom, a narráció megírásán túl hosszadalmas és aprólékos stúdiómunkára is szükség volt. „Műfüggő, persze, hogy mennyi ideig tart egy-egy narráció elkészítése – mondja Erika. – A kockásfülű nyúl viszonylag egyszerű feladatnak tűnt eleinte, mert nem kell belső monológokhoz és párbeszédekhez alkalmazkodni, lévén néma a mese, viszont rengeteg képváltás van, ami megnehezíti az egyenletes beszédtempó tartását.
Narráltam a Gattaca első nyolc percét is, egyébként filmet még elég keveset, inkább rövidebb videóanyagokat szoktam. A filmek és színházi előadások esetében is csak akkor jut szóhoz a narrátor, amikor nincs beszéd, tehát bele kell férni ezekbe a sokszor csak néhány másodperces időintervallumokba, mert nem beszélhetünk rá a színészekre. Ezt nevezzük követőnarrációnak, ami kvázi kíséri a színpadi művet vagy filmet, elmondva mindazt, ami nem derül ki a szövegből, zajokból, hangokból, de az értelmezés szempontjából jelentőséggel bír.”
Erika már évek óta látássérült és vak emberekkel dolgozik, nekik segít, korábban érzékenyítő is volt. “Ahhoz, hogy jól tudj narrálni, nem árt úgymond “vakon gondolkodni.” Persze csak az tud maradéktalanul egy vak ember perspektívájába helyezkedni, aki maga is vak, de az tény, hogy a szemléletformáló programok, melyeknek a lebonyolításában segédkeztem, sokban hozzájárultak ahhoz, hogy máshogy fogjam meg és írjam le a látványt, mint azelőtt. Egy színházi előnarrációban, ami tulajdonképpen egy hangos programfüzet, színlap és kedvcsináló képes prospektus egyben, igyekszem annyi információt közölni, ami még befogadható a hallgatóság számára, de mégis minden lényeges benne van. Hogy mi a befogadható mennyiség, az persze egyénenként változó, legyen látó vagy látássérült ember. A különbség talán csak annyi, hogy egy látássérült jobban hozzá van szokva a hallott információkhoz, így előfordulhat, hogy könnyebben dolgoz fel egy öt percnél hosszabb anyagot. Ha mégsem, bármikor visszatekerheti és újrahallgathatja, még az előadás előtt.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy ugyanúgy narrálok-e egy született vak embernek, és olyasvalakinek, aki később veszítette el a látását (utóbbit szerzett látássérülésnek nevezzük). Aki később vakult meg, annak nyilvánvalóan vannak vizuális emlékei, tapasztalatai, amit ugyancsak érdemes figyelembe venni a narráció elkészítésekor. Igyekszem mindkét csoport igényeinek eleget tenni, ezért például a színek nevét és árnyalatát is megemlítem, de ugyanakkor azt is, milyen benyomást keltenek, milyen más érzékletekkel írhatók le, így juttatva azokat is többlettartalomhoz, akiknek a szín megfoghatatlan fogalmiság. Látod azt a zöld reklámtáblát? Azt legjobban a tavasz frissességéhez tudnám hasonlítani, a harsogó, üde fű, kellemes érzetével, illatával, tapintásával. Amikor megírok egy narrációt, próbálom figyelembe venni azt is, hogy mit tanulhattak, és mi az, amit akár makettek formájában is, de megtapasztalhattak a született vak olvasóim, nézőim, ezért sokat kérdezek.
Erika maga is testi fogyatékos, ahogy ő mondja, lábon járó mozgássérült, szklerózis multiplex betegsége is van. „Korábban nagyon nem voltam kibékülve az állapotommal, ódzkodtam a fogyatékosság témától, egy homogén rossznak gondoltam az egészet. Bölcsészként végeztem, magyar, művelődéstudomány, esztétika és színháztudomány szakokon. Aztán 2014 áprilisában megláttam egy álláshirdetést, és onnantól kezdve megváltozott az életem. Érzékenyítő munkát vállaltam a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél (VGYKE ). Szemléletformáló programok szervezésében és lebonyolításában vehettem részt, miközben magam is erős szemléletváltáson mentem keresztül a kollégáim (főleg vak emberek) közreműködésével.
Lassan összeállt a kép, sőt ez lett az életem középpontja. Találtam egy olyan fogyatékos csoportot, akiket a saját mozgássérültségem dacára is jól ki tudok egészíteni, hiszen ahhoz azért elég jól mozgok, hogy ellássam a kísérői feladatokat, ha pedig mégis elvesztettem az egyensúlyom, bízhattam közvetlen kollégáim gyors reflexeiben és testi erejében – mosolyodik el Erika. – Később közösségi civil szervezőként, mentorként segítettem a látássérült emberek szabadidős tevékenységeit. Ezek a munkakörök komplex tapasztalattá alakultak bennem erről a világról, amelyben végre megtaláltam önmagam.”
Erika nem színháztudományra jelentkezett korábban, de már egyáltalán nem bánja, hogy oda vették fel. „Annyira jó érzés volt végül rádöbbennem, hogy minden út egyértelműen a narrációhoz vezetett.”
Itthon az akadálymentesítés kezdetleges
Erika autodidakta úton sajátította el a narrációt, magyarországi képzés hiányában. „2014-ben volt egy egyéves képzés egy modellprogram keretében, azelőtt két évvel pedig egy narrációs workshop, de sem előtte, sem utána. Összesen vagyunk tíz-tizenketten az országban audionarrátorok. Sok színház egyszerűen nem tudja miből megvalósítani a kulturális és fizikai akadálymentesítést – nincs rá keret, pedig a legtöbb igazgató nyitott is lenne rá. “Az akadálymentesítés Magyarországon egyelőre olyan, hogy mész előre machetével, és vágod az ösvényt.”
Nyugaton több országban az audionarrációnak is bevált rendszere van. Itt csak egy-egy előadás keretében foglalkoznak ezzel a színházak – pályázati keretből tudják megvalósítani ezeket. Az egyetlen hely, ahol az egész repertoárt akadálymentesítették, a Pesti Magyar Színház, nekik állandó narrátoruk is van Tóth Cecília személyében. Őt kicsit a mentoromnak is tekintem, sok narrációját meghallgattam. Én 2016-ban kaptam felkérést a Holdvilág Kamaraszínháztól, egy évadot narráltam is, de sajnos a színháznak helyet adó művelődési központ tolmácsrendszere – amivel dolgoztam – tönkrement, így egyelőre nem tudjuk folytatni.”
A narrátorcsoportok saját rendszerekkel dolgoznak, vagy bérlik a tolmácsrendszert, Erikának is az a célja, hogy saját technikai háttere legyen, bár egyelőre sikertelenül pályázott, de nem adja fel. „Kb. másfél millió forint kellene, most is bent van elbírálás alatt egy az egyesülettel közösen beadott pályázat, meglátjuk, mi lesz. Ha mást nem, majd spórolok” – teszi hozzá mosolyogva. Erika egyébként várandós, és azt tervezi, hogy Németországban élő édesanyja és nővére közelében fog szülni és babázni. „Lehet, hogy egy időre szüneteltetem a színházi narrációt, de kint sokkal jobb ellátást kaphatok sérült kismamaként, ami egyáltalán nem mindegy.” A kismama egyébként Facebook-fotóit is narrálja, számára ez természetes, akadálymentesítési gesztus. Ahogy tette ezt nemrég kisbabájának els „ultrahangszelfijével” is.
Erikának kollégája, a vakon született Miks Csaba (35) nyújt technikai hátteret a narrációk elkészítéséhez. Ahogy meséli, nagyon sokat tanult tőle, a narrációkban is sokszor támaszkodik a véleményére, sokszor Csabán teszteli a szövegeit. És fogyatékosságaikban is jól kiegészítik egymást. „Csabi nagydarab, nem lehet mellette elesni, pedig istenemre, megpróbáltam – mondja nevetve Erika. – A vak embereknek attól függetlenül, hogy nem látnak, az egyensúlyuk rendben van, bár ezt a legtöbb látó, aki okvetlenül le akarja őket ültetni a buszon, nem gondolja végig.” Csabának van egy saját stúdiója, ott készülnek a hangfelvételek.
A látássérült férfi maga is elhivatottan támogatja Erika munkáját, a technikai háttér mellett bölcsészként szövegalkotási javaslataival is. „Egy látó ember számára nagyon nehéz eltalálni, mennyire lehet sok képi elemet használni egy leírásban, hiszen azok számunkra mind tanult dolgok – mondja Csaba, aki már húsz éve foglalkozik hangosítással, egyébként ő is a VGYKE munkatársa. Csaba, mint a többi látássérült, képernyőolvasóval használja a számítógépet, a stúdiójában is annak segítségével dolgozik. Szerinte nagyon fontos, hogy a kultúra minél több szegmense legyen elérhető a látássérültek számára.
“Erika a szövegeivel képes egy teljes képi világot megjeleníteni számunkra. Nagyra tartom, mert a munkájával példát mutat abban, hogy egy fogyatékos ember is képes értékes és szép munkát végezni. Ami egyébként nem kellene, hogy jelentőséggel bírjon, mégis ez ma a korszellem: az embereknek szinte elképzelhetetlen, hogy valaki sérültként kimagasló tehetségű lehet valamiben.”
Mindkettőjüknek szívügye a Braille-írástudás fenntartása, terjesztése, hisznek benne, hogy ismerete sok előnnyel jár, Csaba szerint például a munkavállalásban. Erika korábban már lenarrálta a Vakok Iskolájában található Nádor terem impozáns ólomablakait, amelyen vak tematikájú részletek is találhatók. Álma egy akadálymentes képalbum megalkotása lenne, Braille- és síkírással, hogy egyszerre nyújtson szövegélményt a látó és látássérült olvasók számára is. (Síkírásnak a többség által használt és ebben a pillanatban is olvasott írásmódot nevezzük – a szerk.) „Nagyon visszaszorult a Braille, jó lenne, ha nem csak a született vakok tanulnák meg – egy látó ember számára kész titkosírás, nagyon izgalmas silabizálgatni. Sajnos kevés könyvet adnak ki ezzel az írásmóddal, mert nagyon sokba kerül.”
„A narráció konkrét vizuális élményt ad”
Szvirida Ani (27) glaukómával született, tizennégy évesen már csak foltokat látott, véglegesen tizenhat évesen veszítette el a látását. Korábban együtt dolgozott Erikával civil szervezőként. „Egy átlagos látó ember csak ritkán tud objektívan leírni egy látványt, Erika viszont abszolút sallangmentesen adja át mindazt, amit a szem láthat” – mondja Ani. Nem véletlen, hogy Erikát kérte meg, hogy írja le menyasszonyi ruháját. “Akit kérdeztem, csak annyit mondott, hogy csodaszép vagyok. De hogy mitől voltam az, azt Erikától tudtam meg, miután elküldtem neki az esküvői képeket. Ő attól egyedülálló, hogy ismeri a vakokat.”
Tudja, hogy mi az, amit más érzékszerveinkkel meg tudunk tapasztalni, arról nem beszél. Arra gondolok, hogy ha az utcán állunk, és elmegy mellettünk egy autó, azt pontosan tudjuk, felesleges lenne megemlíteni. Külföldön is hallottam korábban narrációkat, de azokban nem volt meg ez a tapasztalat. Amikor az ő narrációit hallgatom, konkrét vizuális élményem van.” Ani és vakvezető kutyája, Felhő fotóit is narrálta már Erika. Közös tervük, hogy egy könyvet készítsenek a kutyás fotókból, melyekhez Ani ír mókás bejegyzéseket mindennapi élményeikről Felhővel, Erika pedig a fotókat teszi hozzáférhetővé, nem csak látássérültek számára. A kiadvány nem titkolt célja az érzékenyítés és szemléletformálás lenne.
Így narrálta találkozásunkat Erika
„Buda szívében, a MOM Park Bevásárlóközpont alsó szintjének aulájában találkoztam druszámmal, Erikával. Fiatal, mosolygós hölgy, arcát válla alá érő, félhosszú barna haj keretezi, visszafogott, fekete-fehér csíkos fölsőt visel. Velem szemben ül az asztalnál, kapucsínót kortyolgatunk. Erika barátságos barna szemei természetéből fakadó kíváncsiságot tükröznek, nem is lep meg, hogy könnyen indul a beszélgetés. Az általános témákról hamar a szakmai kérdésekre terelődik a szó. Hogy írnám le a közeget, a teret, ahol ülünk? Nos, a tágas aula kereteit a dizájn és a funkcionalitás modern egyvelege adja, ami nem szokatlan, hisz egy jellegzetes nagyvárosi plázában járunk. A szabadon álló téglaforma üvegliftek mellettünk, kicsit távolabb – melyek falát reklámfelületként használják – mozaikos jellegű karcolatokkal díszített, pasztellszínű műanyag burkolatú síneken kúsznak felfelé az emeletre, ahol a fehér átjárók és folyosók, legfőképp pedig az üzletek alulról és fölülről is ki vannak világítva, meleg, hívogató, sárgás ledekkel korzózásra és vásárlásra csábítva.
Az épület szabadon álló üveglapokból kialakított plafonján beárad a természetes fény, ami még marasztalóbbá teszi a kávézónak megálmodott aulát. Faasztalok és kényelmes, rattan hatású karszékek vesznek minket körül, a háttérben a bárszerűen kialakított faburkolatú bódéban készülnek a csoda finom kávék, teák, melyeket a gyönyörű cukrászsütemények kísérőjeként vagy csak úgy, önmagában is elfogyaszthatunk. A tágas, napfényes köröndöt mégsem maga a kávézó teszi különlegessé, hanem a némelyik asztalból előbúvó, meghökkentő, a tekintetet kétségtelenül rabul ejtő dizájner fái, melyeknek ágait és törzsét falécekből faragták ki és állították össze. A felfelé törő, dús lombkoronát a mellettünk található Bagatellini cukrászda színeit idéző lila, ciklámen és bézsszín madárkák alkotják, melyeket papírból vágtak ki, és egyenként aggattak az ágakra. Ezek a galériába illő installációnak tetsző fák csak nemrég kerültek ide a MOM átépítésekor, és igazán barátságos, mutatós kompozíciói a térnek, feldobják azt.”
Kis történeti áttekintés a narráció magyarországi fejlődéséről
2001. Tímár Péter rendezésében és ötlete alapján: Vakvagányok c. film. Ez nem egy utólag narrált alkotás, hanem egy olyan korszakalkotó kísérlet, ahol a narráció eleve a film részét képezi. A Vakok Iskolájában játszódik, és vak diákokról szól, de nem csak vakoknak. Később a rendező több filmet is akadálymentesít Kocsis Mariann közreműködésével.
2010. Megalakul a 90 Decibel Projekt: előbb csak hallássérülteknek, majd 2011-től látássérülteknek is akadálymentesítenek színházi előadásokat, később pedig filmeket (brit narrátorok képezik ki a tagokat).
2014. A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. és a Színház- és Filmművészeti Egyetem közös projektjeként megvalósuló egyéves képzésben a mai narrátorszakma nagyja képesítést szerez.
2015. Az áttörés éve. A Pesti Magyar Színház elindítja akadálymentesítési munkálatait Zalán János direktor úr vezetésével, Tóth Cecília audionarrátor közreműködésével.
2015. Megalakul az AKKU – Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület.
2015. Megalakul a Tandem Csoport – A fogyatékossággal élőkkel az akadálymentes kultúráért Munkacsoport.
2016. Koltai Judit, a Holdvilág Kamaraszínház vezetője felkéri S. Tóth Erikát, hogy akadálymentesítse látássérültek számára az általa és a nézők által választott négy mesejátékot egy pályázat keretében. A Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete együttműködési megállapodást köt a színházzal.
S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983
Interjú Bonecz Ervinnel a kulturális akadálymentesítésről
Magyarország az elsők között írta alá 2007-ben a fogyatékosok jogairól szóló ENSZ-egyezményt, amelyben kiemelt fontosságot kapott a kultúrához való hozzáférés esélyegyenlősége. Sérült honfitársainknak ugyanolyan joguk van a művelődéshez, mint bármelyikünknek. A valóságban azonban ezek a jogok gyakran sérülnek. Sokan azt sem értik, egyáltalán miért kellene vakoknak színházba járniuk, hisz úgysem látják az előadást. Miért mennének el a siketek, ha nem hallanak semmit? Az utóbbi években azonban nálunk is érzékelhető a szemléletváltás, és egyre több hazai teátrum tart akadálymentesített előadásokat a fogyatékkal élőknek. Az esélyegyenlőségi mozgalmat Bonecz Ervin kulturális menedzser és az általa alapított 90 decibel Project civil szervezet indította el.
Bonecz Ervinnel egy pesti kávéházban találkozunk. A negyvenes, sportos férfi biciklivel érkezik. Eredeti végzettsége kulturális menedzser, de mindig gondban van, ha megkérdezik tőle, mivel foglalkozik.
– Ha azt válaszolom, hogy narrátor vagyok, azt hiszik, hogy filmek alá mondok összekötő szövegeket. Ha hozzáteszem, hogy audionarrációkat készítek, csak néznek rám értetlenül. Így aztán mindig a kályhától kell elkezdeni a magyarázatot.
Bonecz Ervin például vakoknak akadálymentesít színházi előadásokat. A látássérültek fejhallgatót kapnak, és azon hallgatják a narrációt. Ő a színház műszaki vezérlőjében monitoron figyeli az előadást, vagy a világosítópultból nézi a színpadot, és „élőközvetít” a látássérülteknek. Elmondja, mikor játszódik a darab, mi van a színpadon, hogyan gesztikulálnak a színészek. Elhallgat, amikor a szereplők megszólalnak, s dramaturgiailag fontos csendekben elmeséli, mi történik a rivaldán. Legutóbb a Rózsavölgyi Szalonban a Szülőfalum, Pest című produkciót narrálta. Az estet Molnár Ferenc tárcáiból Fesztbaum Béla szerkesztette, rendezte és játssza is.
A kép forrása: 168ora.hu
– A Rózsavölgyivel már régóta együttműködünk, több bemutatójukat is akadálymentesítettük. Ez rendkívül szenzitív, „vakbarát” hely. A kis térben a színészek minden apró rezdülését érezni lehet. A vakok hallása sokkal kifinomultabb, mint a miénk: egy elfojtott sóhajból sokkal többet tudnak kiolvasni, mint mi – jegyzi meg Bonecz Ervin.
Az emberi hang is a lélek tükre. A vakok tökéletesen el tudják képzelni a szereplők küllemét, karakterüket is. Boneczék nemrég a Vígszínházban a Játék a kastélybant „nézték meg” a látássérültekkel. Utána beszélgettek velük. Megdöbbentő pontossággal írták le a szereplőket. Turai színműírót Benedek Miklós alakította. „Öregedő, görnyedt tartású úriember lehet” – jellemezte az egyik vak.
Bonecz a narrációit szinte soha nem írja meg előre. A látássérültek észrevennék, ha felolvasna egy papírról, és ez rontaná az élő színházi élményt. A vakok kérik is: „Azt mondd, amit a színpadon látsz!” A narrátor a próbákon nem vesz részt, a kész produkció szövegkönyvéből, videofelvételekből készül fel.
– Az előadás előtt színpadi bejárásra visszük a vakokat. Megfoghatják, tapinthatják a legfontosabb kellékeket, jelmezeket. Mi csak tapitúrának hívjuk ezt. A látássérültek között van, aki születése óta vak, és akad, aki később veszítette el a látását. Nekem úgy kell narrálnom, hogy mindannyian értsenek. Ezért például a szereplő jelmezének színét és anyagát is közlöm: mondjuk piros gyapjúkabát van rajta. Aki sohasem látott, tapintás alapján ismeri a gyapjút. Akiben maradt valamennyi vizuális emléknyom, fel tudja idézni a pirosat.
A Nemzeti Színházban ifj. Vidnyánszky Attila rendezte a III. Richárdot. A Gobbi Hilda teremben a vakok az első sorban ültek, és az előadás után azt mondták: végig nagyon féltek. Az Erkel Színház operabemutatóira is eljárnak. Itt az eredeti nyelven játszott dalműveket páros narrációval közvetítik a látássérülteknek. Ők nem láthatják a színpad fölötti magyar feliratozást, nem értik, miről szólnak az áriák.
– Én a színpadi cselekményt narrálom, a kolléganőm pedig a magyar szöveget mondja a vakok fülébe. Összhangban kell lennünk, de eddig ez kiválóan működött. Nem tudok arról, hogy ezt bárhol máshol a világon csinálnák, de itthon biztosan mi vagyunk az elsők.
Boneczék siketeket is invitálnak színházba. Ervin jelelni nem tud, ebben a 90 decibel Project profi jeltolmácsai segítenek. Azt hihetnénk, mivel a színház elsősorban látványművészet, a hallássérültek könnyebben befogadják az előadásokat. De pont fordítva van. A jelnyelv – magyarázza Bonecz – nem „kész nyelv”, nincs minden szónak egységes jelnyelvi megfelelője. Bonyolultabb irodalmi szövegeket szinte lehetetlen jelnyelvre hűen lefordítani.
– Ráadásul tájegységenként is változik a jelnyelv. Másként jelelik mondjuk Debrecenben a kenyeret, mint Budapesten. Ha úgy vesszük, a jelnyelvben is tájszólások vannak, ami nehezíti a megértést.
A jeltolmács általában a színpad szélén áll. A siketek vagy a színpadi cselekményre figyelnek, vagy kinéznek a tolmácsra, ide-oda forgatják a fejüket. Sokkal fárasztóbb nekik egy előadást végignézni, mint a vakoknak. És sokkal kevesebbet is értenek belőle.
A 90 decibel Project pár éve felmérést végzett siketek és nagyothallók között. Kérdezték tőlük azt is, hogy milyen színházi műfajt kedvelnek a legjobban. A válaszadók 90 százaléka első helyen a musicalt említette. Bár a zenét nem hallják, a hanghullámok lüktetését érzik, a ritmust pedig a jeltolmács a mozdulataival fejezi ki. Szinte táncolva mutogat. A musical dalszövegei egyszerűek, könnyebb a siketeknek megérteni, mint egy Shakespeare-tragédiát.
A fogyatékkal élők közönsége a világ egyik leghálásabb publikuma. Közülük sokan a 90 decibel segítőivel jutottak el először színházba. Akadt, aki versben köszönte meg az élményt. „Ezek a közös kulturális programok vakos életem legkedvesebb, legszínvonalasabb időszakát jelentik” – írta egy idős zenetanár, aki tíz éve veszítette el a látását. Egy harmincas vak nő e-mailben üzente: „Gratulálok a Wagner-narráláshoz. Nem lehet egyszerű operát narrálni, de ön bravúros volt, mint mindig.”
Bonecz Ervin egykor maga is operaénekesnek készült. Szegeden született 1974-ben, az ottani zeneiskolába járt, majd felvették a szegedi színház gyermekkórusába is. A Carmenben is énekelt. A Zeneakadémiára akart jelentkezni, aztán áttervezte az életét. Fivére, Tamás operaénekes lett, s Ervin úgy érezte, egy Bonecz elég ezen a pályán. Megismerkedett Alastair Thompsonnal, a King’s Singers alapítójával. A világhírű tenor egy német kórussal érkezett Magyarországra, és sokat mesélt Ervinnek arról, miként indult el a King’s Singers karrierje. A fiú idehaza találkozott Belle Schulhoffal, azaz Bella nénivel is. A New Yorkban élő magyar származású zenei impresszárió annak idején Bartóknak segített Amerikába kijutni. Bonecz Ervin pedig úgy érezte, az éneklésnél jobban izgatja a szervezőmunka.
A fiút mindig is erős szálak fűzték a sérültekhez. Gyerekkori barátjával, Zolival minden szabadidejüket együtt töltötték. Zoli siket volt, de nem néma. Egészségesen született, aztán háromévesen tüdőgyulladást kapott, és az orvos antibiotikum-injekciót adott be neki. Nem kérdezte meg a szülőket, hogy a kisfiú érzékeny-e a gyógyszerre, és a rosszul választott antibiotikum súlyos következményeként a gyerek elveszítette a hallását. Viszont tökéletesen megtanult szájról olvasni, és logopédus segítségével folyékonyan beszélt. Ervin, amikor épp nem Zolival focizott, zongoraórákra járt. A zeneiskolában egyik kedvenc tanára egy vak zongoratanár volt. Csodálta hihetetlen hangszeres tudását, pedagógiai érzékét.
Bonecz Ervin végül a Szegedi Tudományegyetem kulturális menedzser szakára jelentkezett. A diploma után Budapesten a British Council művészeti munkatársa lett. Hat évvel később pedig kinevezték a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatójának. Közben megnősült, japán feleségét még Szegeden egy kórusban ismerte meg. Két év ingázás után visszaköltözött Budapestre a családjához. Azt hitte, szakmai múltjával gyorsan talál majd állást. A gazdasági válság azonban a kulturális szférát elsőként sújtotta.
Bonecz Ervinnek már gyerekei voltak, családot kellett eltartani. Mivel a munkát sosem szégyellte, beállt motoros futárnak, csomagokat kézbesített. Komoly életiskola volt ez, segített abban, hogy aztán váltani tudjon. Amíg az ember a megszokott sínekhez ragaszkodik, észre sem veszi, mennyi más út állhat előtte, mennyi felfedezetlen képesség rejlik benne.
Az újrakezdéshez a régi barát, Zoli is kellett. Egy pesti élelmiszerüzletben találkoztak. Zoli is a fővárosba költözött, családot alapított, szobafestő lett. Neki legalább sikerült szakmát szereznie. A siketek közt bármennyi is az intelligens, értelmes ember, ha nem tanulják meg az írott és beszélt nyelvet, legfeljebb segédmunkásként helyezkedhetnek el. A találkozás után született meg Bonecz Ervinben a 90 decibel Project ötlete, és a kultúra akadálymentesítésének tervezetét egy nap alatt kidolgozta. Már korábban, a British Council munkatársaként többször utazott Angliába, és látta, mennyire természetes kint, hogy a fogyatékkal élők is színházba, koncertekre járnak.
Már akkor, a kétezres évek elején szerette volna a kultúra akadálymentesítésének angol programját itthon megvalósítani. Szakembereket hívott Londonból, workshopokat tartottak magyar kollégáiknak. A kezdeményezésük itthon annyira szokatlan volt, hogy a fáradozásaik nem jártak sikerrel.
Tíz évvel később a fogyatékosak és épek társadalmi integrációjának fontosságát már nálunk is kezdték felismerni. Bonecz megalakította nonprofit szervezetét. (Nevük arra utal, hogy azokat minősítik siketnek, akik a 90 decibeles hangokat sem hallják.) Nemcsak kulturális programokat szerveznek a sérülteknek, de megkezdték a hazai színházi jeltolmácsok képzését is. Bonecz Ervinnek sikerült elérnie, a Nemzeti Kulturális Alap támogassa törekvéseiket. Az NKA kezdetben évi 2,5 millió forintot különített el, amelyre akadálymenetesített előadásaikkal pályázhatnak a színházak. A program iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy ma már kétszer annyi forrás áll rendelkezésre. A 90 decibel Project több vidéki és fővárosi teátrummal alakított ki szoros kapcsolatot. A direktorok pedig megértették, nem csak intézményük presztízse nő, ha a fogyatékkal élők előtt is megnyitják a színházaikat. Hazánkban 60-70 ezer vak él, és a számuk folyamatosan nő. A siketek 60 ezren vannak, és 300 ezren a súlyosan nagyothallók. Vagyis az akadálymentesítéssel potenciális új közönséget nyerhetnek a színházak. De az előítéletekkel nem könnyű megküzdeni, nem mindenhol látják szívesen a sérülteket. Bonecz Ervin Kossuth-díjas direktortól is kapott elutasítást.
Tavaly országos felmérést készítettek a színházak akadálymentesítéséről, a 90 decibel Project szakértői kérdőíveket juttattak el az összes hazai teátrumhoz. Rákérdeztek a mozgássérültek helyzetére is. Kiderült, a legtöbb színház műemlékileg védett épület, kerekesszékkel nem lehet bejutni, átépíteni nem lehet. Az alternatív megoldások horribilis összegekbe kerülnének.
Bonecz Ervinék egy hazai IT céggel együtt kifejlesztettek a Szépművészeti Múzeum számára egy mobilapplikációt, amellyel a siketeknek segíthetnek. A program QR-kóddal kapcsolódott a kiállítások műtárgyaihoz. Ha a siket odalépett egy alkotáshoz, a mobilján megjelent a művel kapcsolatos előre felvett tájékoztató jelnyelvi tolmácsolás. A kezdeményezésnek nemzetközi visszhangja is lett, a The Guardian 2013 áprilisában a világhírű múzeumokat összehasonlító cikkében A legjobb akadálymentesítés minősítést adta a magyar találmánynak. A Szépművészetit azonban bezárták, jelenleg is tartanak a felújítások.
– Más hazai múzeumhoz is bekopogtunk a programunkkal. Sehol sem volt érdeklődés– jegyzi meg Bonecz.
Amúgy a kultúra akadálymentesítése nem olyan munka, amelyből meg lehetne élni nálunk. A 90 decibel Project munkatársai a főállásuk mellett, elhivatottságból foglalkoznak ezzel. Bonecz Ervinnek is van főállása: ő a Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesületének elnöke, és az európai szervezet alelnöke is. Ha végez a napi teendőivel, gyakran beül az autójába, és elindul vidéki városokba is színházi előadásokat narrálni. Nem egyszer a vakokat is ő viszi-hozza. Számukra ugyanis az a legnagyobb probléma, hogyan jussanak el idegen helyekre, ismeretlen színházakba.
Bonecz Ervin következő célja, hogy kisbuszt szerezzen a látássérültek szállításához. A pályázatukat elutasították, a Vakok Állami Intézetének sincs ilyen járműve.
Bonecz fontosnak tartja, hogy a fogyatékosoknak ne külön előadásokat szervezzenek, hanem ők is ott üljenek a nézőtéren az épekkel együtt. Ez is hozzátartozik a kölcsönös érzékenyítéshez. A hendikepesek többsége elzárkózva, izoláltan él. Csak a saját szűk köreikben érzik magukat biztonságosan. A kultúra azonban új közösségeket teremthet a sérültek és egészségesek között, hisz a színházban mindannyian egyformán nevetünk és könnyezünk.
Első idei írásom a Rímtárlat egy újabb darabja, ezúttal Szabó Lőrinc filozofikus soraihoz választottam egy gyönyörű fényképet. De előbb íme a vers:
Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!
Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!
A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
– Óh, szél – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!
A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.
A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –
és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
ez az irigység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!
Íme, a fénykép:
Borongós, kicsit baljós, sejtelmes barna fényben úszó, őszi erdőt látunk. A kopár talán-nyárfák dúsan egymásba gabalyodva állnak glédában. Csak a törzsek hosszú, keskeny ívéből következtethetünk, mert minden homályos, épp csak sejthető. A kép előterében, közel a nézőhöz egy angyal áttetsző alakja tűnik fel. A hátát, sápadt-fehér szárnyait, lazán leengedett karjait és kecses derekát látjuk. Hullámos haja nyakára omlik, tincsei alig különülnek el az egész testén átsejlő fák törzsének és lombjának sűrűjétől. Fejét kicsit lehajtja, körülötte kis zöld fénypontok világítanak elvétve. Az erdő felé tart…
S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983
A karácsony és az audionarráció a VII. kerület kihelyezett klubján
Decemberben a Civilek Házában gyülekezett népes kis csapatunk évzáró klubprogramunkra. A program elején rövid bemutatkozást tartottunk, mivel sok új tag érkezett körünkbe. Ezután S.Tóth Erika és Koltai Judit tartották meg előadásukat az audionarrációról.
Erika elmondta, hogyan is épül fel az audionarráció, hogy van egy előnarráció, mely a szereplők karaktereinek leírását és a színdarab történelmi hátterét, írójának vázlatszerű élettörténetét tartalmazza. Ebből hallgathattunk meg egy általa készítettet. Ezután következik a kulisszabejárás és a követő narráció. Koltai Judit is megosztotta élményeit, ugyanis ő kipróbálta az audionarrációt látóként. Érdekes volt hallani látássérültként azt, hogy még látók számára is ad pozitívumokat az, ha narrálva néznek egy színdarabot, filmet.
Ezután átadtuk kis karácsonyi meglepetésünket tagjainknak, majd a decemberi ünnepkörről beszélgettünk. Megtudhattuk a Mikulásról, hogy a XIV. század eleje óta járja a gyermekek otthonait és osztogat ajándékokat. A két világháború közötti legenda szerint a Mennyben élt és manók kísérték a Földön útját, de most már szánon érkezik, Lapföldön él és krampuszok meg rénszarvasok kísérik.
Ezután mindenki elmesélte náluk hogyan is ünnepelnek karácsonykor. Van, ahol nyári saját horgászatból származó halat készítenek, mások megveszik a kifilézett halat, de a halászlé majdnem minden családban jelen van karácsonykor. Ekkor a szűk család ünnepel többnyire a tagjainknál is, majd 25-én kezdődik a vendégjárás. Nem minden háztartásban készül mézeskalács, viszont mákos-diós-gesztenyés bejgli mindenhol fellelhető. A Szilvesztert a jelenlévők már inkább pihenéssel töltik, éjfélkor koccintanak és otthon szórakoznak a családdal.
Ezután süteménnyel, pogácsával és teával fejeltük meg a délután hangulatát. Kellemes, az ünnepre hangolódó délutánt töltöttünk együtt, reméljük jövőre is hasonlóan jó hangulatban tölthetjük klubjainkat!
Jánosi Veronika, Tóth Andrea
közösségi civilszervezők
Köszönjük Erzsébetváros Önkormányzatának a támogatást, mely lehetővé tette ezen program megvalósítását!
