József Attila Művelődési Ház – Esélyegyenlőségi nap

fotó1fotó2

A XIII-XIV. kerület közösségi mentorának, Jánosi Veronikának köszönhetően, egy alkalomhoz illően sokoldalú programtervezet született. Érzékenyítéssel, kézműves foglalkozással, valamint segédeszköz-bemutatóval és fotókiállítással készültünk az érdeklődőknek. 5 osztály látogatott el a művelődési házba, kisebbek és nagyobbak egyaránt akadtak a jelentkezők között. A program három helyszínen zajlott és hogy minden gördülékenyen menjen, Vera mozgósította az Egyesület munkatársainak jelentős részét, a legkülönbözőbb területekről. Érdekes kihívásnak ígérkezett ennyi ember munkáját összehangolni, de szerencsére remekül sikerült, mindenki kitett magáért, amiért mindnyájukat egyenként is köszönet illeti.

Az első helyszínen, az előtérben a gyerekek a látássérülés témája motiválta fotókat nézegethettek, ezek a képek különleges nézőpontból, néha szokatlan, esetleg sajátosan értelmezhető, áttételes formában igyekeztek ábrázolni, hogy mit jelent a látássérülés fogalma, közvetett tapasztalata a fotós számára.

A második helyszínen, az érzékenyítés alkalmával a diákok és tanáraik ezúttal nem csak az érzékszerveik látástól független működését tehették próbára, hanem emellett elméleti tudásukról is számot adhattak. A program bevezető részeként ugyanis önkéntesünk, Laci mesélt a vakvezető kutyás közlekedés szabályairól, a kutyák képzéséről és feladatairól, majd a segítségnyújtás különböző módozatait is kipróbálhatták a vállalkozó kedvűek. Aki jól figyelt, könnyű dolga volt az ezt követő tudáspróba kitöltésekor, amibe Vera egy-egy műveltségi kérdést is belecsempészett, hogy azért ne legyen olyan egyszerű. Jó érzékkel válogatott, a csapatok többségének ezek a részek okozták a legnagyobb fejtörést. Az érzékenyítő feladatok folytatásaként illat- és pénzfelismerés következett, majd az ügyesebbek a Braille-írás megfejtésében jeleskedhettek. A csapatversenyek lezárásaként (egy asztal egy csapat) eredményhirdetés következett, apró, de annál motiválóbb ajándékok kerültek kiosztásra, emellett mindenki megkapta a „jutalomfalatját” is nápolyi formájában – ebből természetesen mi magunk se maradhattunk ki a szünetekben, hisz fontos a pozitív megerősítés.

Az osztályok csoportbontásban vettek részt a programon, így míg a kis bagázs egyik fele érzékenyült, a többiek meglátogatták a harmadik helyszínt, ahol többek között különböző segédeszközökkel lehetett közelebbről is szemügyre vagy kipróbálni. Péter beszélgetett a fiatalokkal a fehérbot használatáról, megismerkedhettek többek között az ingázás és pásztázás fogalmával. A gyerekek őszinte érdeklődéssel fordultak a kollégák felé, akik minden kérdésükre szívesen válaszoltak. A segédeszközök kapcsán szóba kerültek különféle megoldási stratégiák egy adott problémára, ezzel is bemutatva, hogy a látássérülés nem egyenlő a kiszolgáltatottsággal.

A kreatív sarokban a lányok virágokat hajtogathattak vagy színes gumikarikákból karkötőt készíthettek, ami – mint általában a rendezvényeken – osztatlan sikert aratott, Eszter pedig Braille-írótábla használatával vastagabb papírlapokra írta az elébe járulók nevét, ebből aztán praktikus könyvjelzők készültek. Többen Péter Braille-ismeretét tesztelve felolvastatták saját cetlijüket, mire aztán a kolléga sem maradt adósuk, mutatott nekik egy Braille-verseskötetet, Weöres Sándortól, amiben ezúttal nekik kellett kitapintaniuk a jeleket.

Mindent egybevetve a program remekül sikerült, a gyerekek jól érezték magukat és a művelődési ház munkatársainak visszajelzései is abszolút pozitívak, visszavárnak. A program méltó lezárásaként közös fotók is készültek, Szalkai úrral az ő kezdeményezésére, talán az elismerését kifejezendő.

Susovich Erika

Kilesés a sáncok mögül

Fotó1

Bölcsésznek tanultam és hiába vagyok elvileg elég kreatív, adaptív és kifejezetten nyitott a világra, tartottam tőle, hogy telefonos feladatkörök lápvidékén kényszerülök “pályát befutni”, ahol a legemberközelibb státusz is maximum az ügyfélszolgálat. Sorra kaptam az ajánlatokat ilyen és ehhez hasonló állások betöltésére, kissé el is fásultam.

Mielőtt a VGYKE hirdetésére találtam volna is felvettek egy céghez, ahol telemarketing pozícióra vártak, nem mentem, jól tettem. Az első érzékenyítésem alkalmával, amikor a Klebelsberg Kuno Általános Iskolában jártunk, kifejezetten érdeklődő fiatalokkal találkoztam, velük együtt ismertem meg mindazt, ami miatt az egyesülethez kerültem. Megértettem, hogy a szemléletformálás azokon múlik, akik leengedik a sáncokat, mindkét oldalon. Az újpesti Ady Endre Művelődési Ház “Így kerek a világ” című rendezvényén, ahol értelmi-, érzékszervi- és mozgássérültek egyaránt képviseltették magukat, világossá vált számomra, hogy az embereket érdekli a fogyatékossággal élők élete, csak a többségük nem tudja hogyan kérdezzen – ha egyáltalán szabad kérdeznie -, hogyan segítsen, hogyan teremtsen kapcsolatot.

Örülök, hogy ebben segédkezhetek. Magamhoz is közelebb kerültem ezáltal. Az elfogadás ugyanis nem csak a másik oldal feladata, hanem a miénk is, nekem ezzel gondjaim voltak. Rossz értelemben nem vettem tudomásul a saját problémámról, mintha bűn lenne, hogy nem vagyok “tökéletes”, nem fogadtam el magamat se, úgymond. Érdekes volt látni, hogy az óvodákban ahol megfordultunk (Százszorszép, Kuckó és Piroska Óvoda), több iskolában is (Vadaskert Iskola, Ilcsik Ferenc Általános Iskola, Csolnok és Környéke Körzeti Általános Iskola), valamint a rendezvényeken (Gödöllő – Városháza, Vác – utcai fesztivál, kispesti családi nap) sokszor nem csak a kicsik és nagyobbak, hanem a nevelők, tanárok, szülők is épp olyan rácsodálkozó játékossággal vettek részt a feladatokban. Az osztályfőnöki órákon (Álmos Vezér Általános Iskola, ócsai Halászy Károly Általános Iskola, érdi Diósdi úti Általános Iskola) a vakság nehézségei mellett – csatlakozva Csabiékhoz – elmondhattam a mozgássérültséggel kapcsolatos tapasztalataimat is, így egy elég komplex képet kaptak a gyerekek és tanáraik a segítségnyújtás fogalmáról, természetéről. Sose hittem volna, hogy egyszer még haszna lesz, ha beszélek arról, amit én is csak magamat megfeddve és inkább “befelé” intézek el, hogy mondjuk elesem az utcán. Vannak helyzetek, pl. nem akadálymentesített lépcsők és hasonlók, amikor nem tudom egyedül megoldani, ilyenkor mindig nehezemre esett segítséget kérni, de nem csak azért mert, dühített, hogy másra szorulok, hanem azért is, mert úgy gondoltam ez az embereknek teher. Nem az, a többségnek legalábbis nem, jó volt erre rájönni az érzékenyítéseken, olyan beszélgetések alkalmával, amiket sokszor nem is én vagy mi kezdeményeztünk, hanem a hallgatóság.

Úgy érzem, hasznos amit csinálunk, abszolút motivált vagyok, épp ezért igyekszem újabb és újabb távlatokat keresni és találni az érzékenyítés népszerűsítésére.

Susovich Erika