Hogyan veszítetted el a látásodat és miként élted meg az új élethelyzetet?
21 éves koromban egy orvosi műhibából kifolyólag elveszítettem a látásom. Óriási tragédia ért és újból fel kellett állnom. A sok biztatás mellett erős akaratra is szükségem volt ahhoz, hogy elinduljak biztos úton.
Milyen ösvényen indultál el?
Marosvásárhelyen születtem és ott nőttem fel, egy erdőszéli, eldugott kis területen. Reménytelen volt részemről, hogy vakon ott tovább éljek. 1990. április 27-én hivatalos engedéllyel átjöttem Budapestre, az Idővel Vakult Személyek Osztályára. Itt tanultam meg
közlekedni, háztartási munkát végezni, vásárolni és különböző képzéseket végigcsinálni. Ezek telefonkezelő, masszőr, reflexológia, európai üzleti asszisztens és mentorszülő képzések voltak, utóbbi pedig különösképpen felkeltette a figyelmemet.
Hogyan alakult a magánéleted?
1990. december 8-án férjhez mentem és született egy gyönyörű kislányom Orsolya, aki jelenleg 13 éves. Sajnos 19 év után elváltam és egy teljesen önálló életet kezdtem el. Sokat küzdöttem és harcoltam, hiszen az iskolai képzések és a tanítás alatt is bizonyítanom kellett, hogy vak szülőként is megállom a helyem és jó példát mutatok gyermekem számára.
Jelenleg is tagja vagy a VGYKE-nek. Miben tudtak Neked segítséget nyújtani az egyesület szolgáltatásai?
Sok segítséget kapok a VGYKE-től, például a mostani munkahelyemet is az elnök asszony, Fodor Ágnes ajánlotta. Ezen kívül még a Támogató Szolgálattól is kértem segítséget. Szeretek kulturális programokon részt venni, melyre sor került már az újpesti Közösség Lámpásai által. Továbbképzések terén is óriási segítséget kaptam az egyesülettől, és nyitott vagyok még több olyan képzés elvégzésére, amelyre szükségem lehet a munkám kapcsán.
Hogy érezted magad az előző, és hogy érzed magad a mostani munkahelyeden?
Talán mondhatom, hogy elértem azt a sikert, amire vágytam. Mentorszülőként a VGYKE-nél dolgoztam, melynek jelenleg is tagja vagyok, és továbbra is önkéntesen vállalom a segítségnyújtást. Sok tapasztalatot szereztem ebben a munkakörben, és sokat tanultam más szülőktől is, akik hasonló helyzetben voltak gyermekeikkel.
Jelenleg a NISZ Zrt.-nél dolgozom: a telefonközpontot kezelem. Napi 9 órában vagyok bent, ami leköti a napom háromnegyed részét. Nem könnyű, hiszen ez egy új munkakör és rendszer, amit el kellett sajátítanom. Azt vallom, hogy mindig szüksége van az embernek tanulásra és továbbképzésre.
Miként sikerül áthidalni a különböző akadályokat a közlekedésben és a munkahelyen?
Nagyon nehéz vakon munkát találni. Sajnos sokan elhagyják magukat, begubóznak, nem fejlődnek, és nem törekszenek a magasabb életszínvonalra. Sok akaraterőre és kitartásra van szükség. Nem könnyű közlekedni bizonyos területeken, ahol nagy a tér és nincs támpontom, így hát alkalomadtán szükségem van látó ember segítségére. Általában örömmel segítenek, de van, amikor csak megnéznek és elmennek mellettem.
Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Szeretném, ha a közeljövőben könnyebb lenne az életem, találnék egy segítőtársat, aki megkönnyítené a mindennapjainkat a lányommal. Az egyesület által pedig szeretnék segítséget nyújtani más sorstársaknak, és megmutatni, hogy mindent lehet, csak akarni kell!
Ivanova Daniela
élettörténet Archives - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
„Mindent lehet, csak akarni kell!”
Hogyan veszítetted el a látásodat és miként élted meg az új élethelyzetet?
21 éves koromban egy orvosi műhibából kifolyólag elveszítettem a látásom. Óriási tragédia ért és újból fel kellett állnom. A sok biztatás mellett erős akaratra is szükségem volt ahhoz, hogy elinduljak biztos úton.
Milyen ösvényen indultál el?
Marosvásárhelyen születtem és ott nőttem fel, egy erdőszéli, eldugott kis területen. Reménytelen volt részemről, hogy vakon ott tovább éljek. 1990. április 27-én hivatalos engedéllyel átjöttem Budapestre, az Idővel Vakult Személyek Osztályára. Itt tanultam meg
közlekedni, háztartási munkát végezni, vásárolni és különböző képzéseket végigcsinálni. Ezek telefonkezelő, masszőr, reflexológia, európai üzleti asszisztens és mentorszülő képzések voltak, utóbbi pedig különösképpen felkeltette a figyelmemet.
Hogyan alakult a magánéleted?
1990. december 8-án férjhez mentem és született egy gyönyörű kislányom Orsolya, aki jelenleg 13 éves. Sajnos 19 év után elváltam és egy teljesen önálló életet kezdtem el. Sokat küzdöttem és harcoltam, hiszen az iskolai képzések és a tanítás alatt is bizonyítanom kellett, hogy vak szülőként is megállom a helyem és jó példát mutatok gyermekem számára.
Jelenleg is tagja vagy a VGYKE-nek. Miben tudtak Neked segítséget nyújtani az egyesület szolgáltatásai?
Sok segítséget kapok a VGYKE-től, például a mostani munkahelyemet is az elnök asszony, Fodor Ágnes ajánlotta. Ezen kívül még a Támogató Szolgálattól is kértem segítséget. Szeretek kulturális programokon részt venni, melyre sor került már az újpesti Közösség Lámpásai által. Továbbképzések terén is óriási segítséget kaptam az egyesülettől, és nyitott vagyok még több olyan képzés elvégzésére, amelyre szükségem lehet a munkám kapcsán.
Hogy érezted magad az előző, és hogy érzed magad a mostani munkahelyeden?
Talán mondhatom, hogy elértem azt a sikert, amire vágytam. Mentorszülőként a VGYKE-nél dolgoztam, melynek jelenleg is tagja vagyok, és továbbra is önkéntesen vállalom a segítségnyújtást. Sok tapasztalatot szereztem ebben a munkakörben, és sokat tanultam más szülőktől is, akik hasonló helyzetben voltak gyermekeikkel.
Jelenleg a NISZ Zrt.-nél dolgozom: a telefonközpontot kezelem. Napi 9 órában vagyok bent, ami leköti a napom háromnegyed részét. Nem könnyű, hiszen ez egy új munkakör és rendszer, amit el kellett sajátítanom. Azt vallom, hogy mindig szüksége van az embernek tanulásra és továbbképzésre.
Miként sikerül áthidalni a különböző akadályokat a közlekedésben és a munkahelyen?
Nagyon nehéz vakon munkát találni. Sajnos sokan elhagyják magukat, begubóznak, nem fejlődnek, és nem törekszenek a magasabb életszínvonalra. Sok akaraterőre és kitartásra van szükség. Nem könnyű közlekedni bizonyos területeken, ahol nagy a tér és nincs támpontom, így hát alkalomadtán szükségem van látó ember segítségére. Általában örömmel segítenek, de van, amikor csak megnéznek és elmennek mellettem.
Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Szeretném, ha a közeljövőben könnyebb lenne az életem, találnék egy segítőtársat, aki megkönnyítené a mindennapjainkat a lányommal. Az egyesület által pedig szeretnék segítséget nyújtani más sorstársaknak, és megmutatni, hogy mindent lehet, csak akarni kell!
Ivanova Daniela
„A magyar nyelv kihívás, de megtanulható”
Kérlek, mutasd be magad. Mit érdemes rólad tudni?
Stephanie Marie Wills Sucre a teljes nevem, de mivel egy kicsit átlagosnak tartom, ezért szívesebben használom a Tara Wills-t. 23 éves vagyok és az ELTE-n tanulok pszichológiát angol nyelven. Ez a második évem. E mellett pedig nagyon érdekel a művészet és a kultúra.
Mi a Te történeted, hogy kerültél Magyarországra?
Ez egy hosszú sztori, de megpróbálom röviden elmesélni. Mindig is nagyon érdekesnek találtam a magyar zenét és kultúrát. Azért jöttem ide egyetemre, mert ahonnan származom (Panama – a szerk.), ott nem igazán támogatják a fogyatékossággal élő embereket, illetve semmilyen lehetőségük nincs. Olyan helyre szerettem volna menni, ahol építgethetem a karrierem. Ösztöndíjat és felvételt nyertem az ELTE-re, így kerültem ide.
Úgy látom, hogy nagy szenvedélyed a zene. Mikor és hogyan kezdődött ez a szerelem?
A zene mindig is az életem része volt, s talán ez így lesz a jövőben is, de még nem tudhatom biztosan.
Dalokat írni gimnazista koromban kezdtem el. Az első albumom készítésébe is akkor fogtam bele, ami szorgos munkát követően, 2012-ben meg is jelent. Az albumon található összes dal és szöveg tőlem származik, melyek felvételére egy profi zenestúdióban került sor. Magyarországon is énekeltem már néhány helyen, például a Zeneszínházban, a Darshan udvarban és Szentendrén.
Honnan jön az inspiráció egy-egy dal megszületése során?
Hogy őszinte legyek, mindig csak úgy megtörténik. Nincs különösebb eszközöm arra, hogy inspirációt gyűjtsek, ha ott van, akkor ott van. Mióta megérkeztem Budapestre, sok időt töltök a természetben, mert ott a szavak is sokkal könnyebben jönnek elő.
Látássérültként mik a tapasztalataid a magyar emberekkel kapcsolatban? Szívesen segítenek Neked?
Részben vak vagyok, ez annyit jelent, hogy kicsit még látok, de segítségre van szükségem. A magyarok nagyon segítőkészek. 1 éve élek Budapesten és már több vidéki kisvárosban is jártam, ahol ugyanezt tapasztaltam. Minden alkalommal, amikor segítséget kérek, örömmel állnak a rendelkezésemre. Például amikor pékségbe vagy cukrászdába megyek és megkérek valakit, hogy olvassa fel nekem a termékek nevét.
Mik a jövőbeli terveid? Vágysz zenei karrierre, vagy ez „csak” egy hobbi?
Semmiképp nem hobbi. Nagyon szeretnék karriert befutni, de mint tudható, ez a terület elég bizonytalan. Elsősorban az anyagi függetlenség a legfontosabb, hogy tudjuk fizetni az albérletet, a számlákat és teljen ennivalóra is. Sokunk számára a zene nem a legmegfelelőbb mód és egy teljes munkaidős állásra van szüksége ahhoz, hogy a fentebb említett kiadásokat fedezni tudjuk. A kérdésedre még nem tudom a pontos választ, de októberben a Paraszupersztár tehetségkutatóban indulok.
Kérlek, mondj nekem három dolgot, ami a legnagyobb célod, vágyad az életedben.
Mivel jelenleg is egyetemre járok, így az egyik célom az, hogy sikeresen lediplomázzak pszichológiából. A másik, hogy legyen egy munkám és független nő lehessek, továbbá szeretnék úgy élni, hogy a társadalom értékes tagja vagyok.
Hogy érzed magad itt? Hosszú távra tervezel, vagy ez csak egy rövid utazás?
Az élet önmagában is egy utazás, hiszen mind meghalunk egyszer. Az biztos, hogy egy gyönyörű évet tudhatok magaménak, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam már az első naptól kezdve. Budapest gyönyörű város (az ország szintén), és igazán megérdemelné hogy sok festmény készüljön róla, mint például Rómáról vagy Párizsról. Élvezem a koncerteket is, meg kell említenem például Rúzsa Magdit, Péter Szabó Szilviát, vagy a Holdviola és a Dalriada együttest. Szeretem továbbá a népzenei fesztiválokat, de természetesen a zseniális magyar ételeket és a finom borokat sem hagyhatom ki a sorból.
Úgy vélem, hogy a budapesti tömegközlekedési hálózat is jó, mert önállóan eljuthatok azokra a gyönyörű helyekre, amik Budapest belvárosában találhatóak, s ahol az általam annyira szeretett természeti környezet is fellelhető. Nagyon jó itt élni, de mint már korábban említettem, azt sem tudhatom még, hogy pontosan meddig maradok itt.
Mi a véleményed a magyar nyelvről? Tényleg annyira nehéz, mint amilyennek mondják?
A magyar nyelv nagyon különleges a világon. Összefügg a finn és az észt nyelvvel, de csak néhány nyelvtani és kiejtési hasonlóságot vélek felfedezni köztük. A finn és az észt testvérnyelvként jobban hasonlít egymásra, a magyar pedig olyan, mintha a távoli „unokatestvérük” lenne.
A nyelvek megtanulása pedig minden ember számára különböző nehézséggel bír. Van, akinek a tudomány nem az asztala, míg mások a festést érzik igazi kihívásnak, de előfordul olyan is, akinek a főzés csak egy álom marad. Ha azt sulykoljuk magunkba, hogy a magyar nyelv nehéz, akkor az úgy is lesz.
Látássérültként kifinomult érzékeim vannak a hallást illetően, ami segít nekem a nyelvtanulásban is. A magyar nyelv igazi kihívás és bár egy kicsit trükkös, de az elsajátítása korántsem lehetetlen. Egy magyar nyelvtanárnőnél, Kovács Gémes Juliannánál veszek magánórákat, aki maga is keleti pop-folk énekes és egy jó barátom.
Végezetül pedig szeretném megköszönni, hogy időt szántál rám, sikereket és boldogságot kívánok Neked az életben, remélem, hogy az álmaid valóra válnak!
Én köszönöm, hogy megosztottad az olvasókkal a történetem.
