Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
1941. február 7.
Érdekes képet választottam, a döntést most nem is annyira a fenti vers ihlette, talán csak hangulatában. Egyszerűen megláttam és megszerettem, remélem Önnek is tetszeni fog!
Egy egészen különleges fát látunk az őszi nap fényében pompázni egy parkban. Rendkívül terebélyes aranysárga és bordó lombozata olyan mint a játékbaba kócos haja. Betölti a teret, szinte a földig ér, mégsem ettől olyan egyedi ez a fa. A törzse és az ágai teszik már-már valószínűtlenné. Sötét színűk, szinte feketék, göcsörtösek és kacskaringósak, akár egy érhálózat. Olyan káprázatos mennyiségben, formában és különböző vastagságban futnak szerteszét, hogy első pillantásra az ember észre sem veszi, hogy amit lát, nem is egy fa, hanem kettő, egymás mellett nőttek, szó szerint tőszomszédságban. Egyszer írtam egy narrációt Piet Mondrian Vörös fa c. festményéről, lám, úgy tűnik, megelevenedett!
(Következő cikkemben megismerkedhetnek a kedves Olvasók ezzel a bizonyos festménnyel.)
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.
1939. január 14.
Ezúttal nem fotót, hanem egy festményt választottam a vers hangulatának érzékeltetésére. Ez a kép különleges technikával készült, elsőre olyan benyomást kelt, mintha csak ráfröccsöntötték volna a fehér vászonra a festéket, ami a vonalak különös, véletlen játéka folytán csodálatos, színes és bonyolult képpé állt össze. El-elfolyó sötét tusvonalak alkotják az alapkoncepciót, mint megannyi cikázó villám vagy mint egy őszi kopár fa ágas-bogas koronája. Ebben a sűrű firkaszerűen szétterjedő vonalrengetegben alkalomlenszerűen egymásba-játszó színes festékfoltokat találunk, melyek mint pillanatnyi benyomások, művészi impressziók fokozatosan alkotnak meghökkentő összefüggést a vonalak rendszertelen rendszerében. Őszi színek ezek: ködös szürkék, hidegen felsejlő kékek, lilák és halovány, sápadt zöldek, a vonalkontúrokkal mit sem törődve, maszatosan felkenve a vászonra. Csakhogy ennek az absztraktnak arca van! Két borostyán-sárga szem, apró fekete szembogárral és egy visszafelé hajló, kicsi, hegyes csőr tűnik elő a foltok és tuskarcok kavalkádjából. Valójában mindaz, amit látunk, egy fej félprofilból, két aprócska hátrasunyított, tollhegyszerű füllel. Egy magányos kuvik lesi vészt-jósló tekintettel következő áldozatát…
DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
1941. február 11.
A sötét tónusú fotón ködbe burkolózó park tárul elénk. Talán napszállta, talán hajnal van, az égen csak egy halovány fényfolt látszik, az út mentén két, magas fekete kovácsoltvas-kandeláber narancsos fénye töri meg a maszatos szürkeséget. A háttérben jobbról is, balról is magasba nyújtózó, hosszú, vékony-törzsű fák kopár lombja simul ágas-bogas érhálózatként ebbe az komor árnyalatba. Még hátrébb, a kép közepén egy nagyon érdekesen letört vagy kivágott, megcsonkított fa törzsének körvonalai tűnnek fel, a tönk csupaszon áll, a lenyesett ágak maradéka pedig oldalra nyúlik, mintha valami sokkarú szörny emelkedne a semmiben.
Tetszettek a narrációk? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címre! Szívesen tájékozódna tovább a témában? Látogasson el a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio oldalra, ahol további narrációkat, élménybeszámolókat, programajánlókat és egyéb érdekességeket talál. Várom szeretettel!
S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983
fotó Archives - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Radnóti Miklós: Naptár (4. rész)
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
1941. február 7.
Érdekes képet választottam, a döntést most nem is annyira a fenti vers ihlette, talán csak hangulatában. Egyszerűen megláttam és megszerettem, remélem Önnek is tetszeni fog!
Egy egészen különleges fát látunk az őszi nap fényében pompázni egy parkban. Rendkívül terebélyes aranysárga és bordó lombozata olyan mint a játékbaba kócos haja. Betölti a teret, szinte a földig ér, mégsem ettől olyan egyedi ez a fa. A törzse és az ágai teszik már-már valószínűtlenné. Sötét színűk, szinte feketék, göcsörtösek és kacskaringósak, akár egy érhálózat. Olyan káprázatos mennyiségben, formában és különböző vastagságban futnak szerteszét, hogy első pillantásra az ember észre sem veszi, hogy amit lát, nem is egy fa, hanem kettő, egymás mellett nőttek, szó szerint tőszomszédságban. Egyszer írtam egy narrációt Piet Mondrian Vörös fa c. festményéről, lám, úgy tűnik, megelevenedett!
(Következő cikkemben megismerkedhetnek a kedves Olvasók ezzel a bizonyos festménnyel.)
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.
1939. január 14.
Ezúttal nem fotót, hanem egy festményt választottam a vers hangulatának érzékeltetésére. Ez a kép különleges technikával készült, elsőre olyan benyomást kelt, mintha csak ráfröccsöntötték volna a fehér vászonra a festéket, ami a vonalak különös, véletlen játéka folytán csodálatos, színes és bonyolult képpé állt össze. El-elfolyó sötét tusvonalak alkotják az alapkoncepciót, mint megannyi cikázó villám vagy mint egy őszi kopár fa ágas-bogas koronája. Ebben a sűrű firkaszerűen szétterjedő vonalrengetegben alkalomlenszerűen egymásba-játszó színes festékfoltokat találunk, melyek mint pillanatnyi benyomások, művészi impressziók fokozatosan alkotnak meghökkentő összefüggést a vonalak rendszertelen rendszerében. Őszi színek ezek: ködös szürkék, hidegen felsejlő kékek, lilák és halovány, sápadt zöldek, a vonalkontúrokkal mit sem törődve, maszatosan felkenve a vászonra. Csakhogy ennek az absztraktnak arca van! Két borostyán-sárga szem, apró fekete szembogárral és egy visszafelé hajló, kicsi, hegyes csőr tűnik elő a foltok és tuskarcok kavalkádjából. Valójában mindaz, amit látunk, egy fej félprofilból, két aprócska hátrasunyított, tollhegyszerű füllel. Egy magányos kuvik lesi vészt-jósló tekintettel következő áldozatát…
DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
1941. február 11.
A sötét tónusú fotón ködbe burkolózó park tárul elénk. Talán napszállta, talán hajnal van, az égen csak egy halovány fényfolt látszik, az út mentén két, magas fekete kovácsoltvas-kandeláber narancsos fénye töri meg a maszatos szürkeséget. A háttérben jobbról is, balról is magasba nyújtózó, hosszú, vékony-törzsű fák kopár lombja simul ágas-bogas érhálózatként ebbe az komor árnyalatba. Még hátrébb, a kép közepén egy nagyon érdekesen letört vagy kivágott, megcsonkított fa törzsének körvonalai tűnnek fel, a tönk csupaszon áll, a lenyesett ágak maradéka pedig oldalra nyúlik, mintha valami sokkarú szörny emelkedne a semmiben.
Tetszettek a narrációk? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címre! Szívesen tájékozódna tovább a témában? Látogasson el a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio oldalra, ahol további narrációkat, élménybeszámolókat, programajánlókat és egyéb érdekességeket talál. Várom szeretettel!
S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983
„Tudni kell azt, hol tartasz.” – Beszélgetés Szilvágyi Gergellyel első, önálló, Fénnyel írom című fotókiállítása alkalmából
– Elmondanád azt, hogy milyen probléma miatt vagy kerekesszékben és mióta?
– 32 éves vagyok, születésem óta élek kerekesszékben. Egy spina bifida nevű betegségem van, ami magyarul annyit tesz, nyitott hátgerinc. Ez egy születési rendellenesség, egy gerincvelő sérülés, ami gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az információ nem jut el az agyamból a lábamig, hogy mozdulnia kéne. Így lehet a legegyszerűbben elmondani. Egész pici koromban is már kerekesszékkel közlekedtem, a Pető Intézetbe jártam óvodába, és az általános iskola első két évében, ahol gyakorlatilag megtanítottak az életre. Életre kerekesszékben.
Próbálkoztunk, hogy bottal csípőig vagy derékig sínes megoldással járjak, de annak igazából csak annyi értelme volt, hogy 10-20 métereket megtettem és álltam. De hosszú távon esélytelen voltam, így csak az élményt adta meg, hogy állhattam életemben.
– Érdekes, hogy mondtad ezt, hogy megtanítottak az életre. Mi volt az, ami viszont a hozzáállásodon változtatott ebben a helyzetben? Mindenki ilyen optimista a társaid közül?
– Az az igazság – furán fog hangzani – de nem tudok olyan embert, akivel onnan tartom a kapcsolatot. Volt egy-két barátom, akivel pár évig még jóban voltam, de még nagyon fiatal voltam. Az általános iskola első két osztálya után átkerültem integrált keretek közé, és onnantól kezdve indult meg az igazi barátkozás.
– Hogy érzed, más ember lennél, ha nincs ez a szék? Mégis, hogy lehet a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből?
– Ez jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy a hozzáállásomhoz a legtöbbet otthonról kaptam. A család mindig is nagyon fontos volt. Édesanyámnak, édesapámnak és a tesómnak nagyon sokat köszönhetek, nélkülük nem lennék az az ember, aki vagyok. Az is rengeteget számított, hogy két évvel fiatalabb öcsém van, és engem is úgy neveltek, ahogy őt. Sosem volt semmi megkülönböztetés, mindent ugyanúgy kellett, hogy csináljak. Megvoltak otthon a feladatok, nyilván én olyat kaptam, amit meg tudok csinálni székből is.
– A nyitottságot is a családból hoztad? Hiszen annyi mindent csinálsz, dolgozol, edző is vagy, ott az alapítványi munka és a fényképezés is…
– Nyilván. A mai napig velük élek, de felnőttem, élem a saját életemet, saját programjaim vannak, magam találom ki azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. De ahhoz, hogy elinduljak, Ők kellettek.
– A fényképezés mikor jött az életedbe?
– Az mindig is természetes volt, hogy családi eseményeket, egyebeket szerettem fotózni. De teljesen véletlenül kiköltöztünk Budafokra, és akkor ott elkezdetem nézelődni, hogy milyen közösségi programok vannak. Akkor találtam rá a Budafoki Fotóklubra. Bár korábban már gondolkoztam mi az, amit szívesen csinálnék, és egy hirtelen ötlettől vezérleve beiratkoztam egy fotós suliba a „Fotósuli Szabadiskolába” is. Ez egy nemzetközi felnőttképzési tanfolyam volt, ahol 50 óra elmélet és gyakorlat volt. Tudtam, hogy szeretem ezt csinálni, ez nem volt kérdés.
– Hogyan jöttél rá, hogy ebben tehetséges vagy?
– Tanulni kell, egyértelmű. Ebben a világban mindenki azt hiszi, hogy tud fényképezni. Ha más nem, a kezébe fogja fényképezőgépként a telefonját. De a fotózás sokkal többről szól, mint hogy odamegyek, megnyomom a gombot, és kész egy szuper kép. Sokkal több a befektetett energia. Hiszen nem csak odamegyek egy épület elé, és éppen mikor ott jártam akkor lefotózom. Tudni kell, mikor kell lefotózni, mikor olyanok a fények. Nagyon-nagyon sok mindenen múlik. Egyrészt érezni kell, hogy milyen szögből, mikor kell fotózni, másrészt tanulni kell, hiszen ez is egy szakma.
– Hogyan alakult ki ennek a kiállításnak az anyaga?
– Ez egy tipikus első kiállításos dolog. Amikor felmerült ez a lehetőség nézegettem, hogy mennyi az annyi, a tér adta lehetőségek. Hogy reálisan hány képet lehet felrakni. Arra jutottam, hogy jelenleg 20 egy témájú képet nem tartok arra érdemesnek, hogy kiállítsam. Ezért vegyes a felhozatal, a tájképtől a modellfotóig.
– A tájképek alapján azt feltételezem, hogy rendszeresen járod a világot…
– Ezt nagyon-nagyon nagyban köszönhetem a szüleimnek, mert a velük töltött idők alkalmával készültek. Olyan helyekre is eljutottam velük, ahová egyedül, kerekesszékkel nem is biztos, hogy el tudtam volna jutni. A modellfotók többsége műhelymunka keretein belül készült.
– Azt mondtad az előbb, hogy a fotózás nem csak a kattintásról szól. Hogy értetted ezt?
– Sokat változtam, ami az utómunkálatokat illeti. Korábban a tájképeknél sokkal erősebben nyúltam a Photoshop-hoz, mint manapság. A modellfotókon szépészeti retusálás van, de ez a mai világban már eléggé elvárás. A fényekkel is szeretek játszani.
– Sportolsz is…
– A Suhanj! Alapítvány keretein belül is, illetve amikor időm engedi, kosarazom is egy kerekesszékes kosárlabda csapatban. Az Alapítvány munkájában vezetőségi szinten is részt veszek, önkénteskedem is, és fogyatékkal élő sportolóként is ott vagyok velük. Így nem csak velük mozgok, de járunk szemléletformáló programokat is tartani cégekhez.
– Hogyan van ennyi mindenre időd?
– Ezt én magam sem tudom sokszor (nevet). Legtöbb esetben három helyen kéne lennem. Annyi mindent csinálok, hogy előfordulnak olyan időszakok is, hogy annyira besűrűsödik minden, hogy nincs időm.
– Tudatos az, hogy ennyi dolog közül mire szánsz időt?
– Nyilvánvaló, hogy ez az egész pörgés dolog is valamilyen szinten pótcselekvés. Erre azt szoktam mondani, ha nem is tudatosan, de azért csinálok ennyi mindent, hogy ne legyen időm keseregni, hogy miért nem tudok felállni. Akkor érzem magam jól a bőrömben, ha nincs egy perc szabad időm sem.
– Van ennek egy egészséges határa, hogy hol billen át, nem?
– Nehéz megérezni. Volt olyan nekem is, hogy túlpörgettem magam és utána jött egy olyan időszak, amikor semmit nem volt kedvem csinálni, ki sem mozdultam. De ilyen mindenki életében van. Igyekszem úgy élni – és nyilvánvalóan máshogy nem is lehet -, hogy ma már nem jut az eszembe az, hogy miért is nem tudok felállni. Van az a kérdés, hogyha lenne három kívánságom, mi lenne az… Na, nem fogom most elmondani neked mindet, de azt elárulom, hogy nincs közöttük az, hogy felálljak. Abszolút elfogadtam az egész helyzetet. Ez idő kérdése is volt, az otthon kérdése is volt, és az összes körülöttem lévő emberé, aki úgy fogad el, ahogy vagyok.
– Ehhez gondolom magadat kellett teljes mértékben elfogadnod…
– Annyiból szerencsém van, hogy születésem óta vagyok mozgássérült. Nyilván könnyebb, mintha szereztem volna. De a végcél, a vég állapot mindenkinek ugyanaz. El kell tudni fogadni. De nyilván úgy könnyebb, hogy beleszoktam az egészbe.
– Személetmódváltással el lehet fogyatékkal élőként jutni az emberekhez?
– Egyre nyitottabb a világ szerencsére. Picit én még felszínesnek érzem ezt a nyitottságot. És manapság divatos akadálymentességről is beszélni. Jobban állunk, mint 10 évvel ezelőtt, de nem megoldottuk a törvényileg előírt akadálymentesítést, hanem évről-évre toljuk előre. Mert ez egyszerűbb. Azért hozzáteszem, tényleg könnyebb közlekedni a városban, mint 10 évvel ezelőtt. Én vezetek, és ez önállóságot adott. Onnan indult meg az önálló életem.
– Van ez, a fizikai akadálymentesítés. De mit kéne csinálni az emberi fejekben?
– Én ezt lelki akadálymentesítésnek hívom. Ez egy nagyon kétélű dolog, ehhez mind a két félnek hozzá kell tennie a saját részét. Én személyesen a médiát is alkalmasnak tartom erre, magam is megnyilvánulok, ha kell, ez egy nagyon jó forrás lehet. Sosem jelentett problémát beszélni a betegségemről. De az, hogy ez tabu, az egy rossz beidegződés, amit generációkon keresztül lehetne megváltoztatni. Hatással lehetek, megfeszülhetek, de ha a környezetem nem akarja befogadni, nem fog semmi történni. Aki tud, az meg magától is változik. Fontosnak tartom az olyan szintű integrációt is, hogy az már gyerekkorban elkezdődjön, és igenis megtapasztalja fiatal korban mindenki azt, hogy mások is lehetünk. Akit lehet, ezért be kell integrálni. Nyilván nem lehet mindenkit, és infrastruktúra is kell hozzá. Én is egy olyan suliba jártam, ami nem volt akadálymentesített. Az osztályfőnök és az osztálytársaim hoztak-vittek le a termekből. De akkor még szó sem volt akadálymentesítésről. Először ezt kell megoldani, és ahhoz, hogy a következő generáció sokkal természetesebben álljon a dolgokhoz az kéne, hogy ezt gyermekkorban megtapasztalhassa mind a két oldal. A volt osztálytársaimnak az természetes volt, hogy én ilyen vagyok, mert éveken keresztül velem jártak és hozzászoktak.
– Az, hogy valaki hozzám lehajol, ha beszélgetünk, az nagyon jó érzés. Nem kell felfelé nézni egy beszélgetés alatt. Ez egy apró dolog, de ami az apró dolgokban ott van, az a nagyokban is úgy fog működni.
– Ha ennek a kiállításnak vége, mit tervezel?
– Folyamatosan pörgök, nem áll meg az élet. Ősszel megyek Berlinbe maratont futni(nevet). A Suhanj! Alapítványnak hála ez egy kerekesszékesek számára kialakított futóeszközzel fog történni, amit kézzel kell hajtani. Múlt héten a 35 fokban megvolt a 38 kilométer, onnan már „csak” egy lépés a 42, de azt gondolom, ha ez megvolt, meglesz az is. Az élményt ott a versenyen szeretném, hogy meglegyen. Persze, ha most másfél hónapig nem csinálok semmit, ez nem lesz meg. De csinálom, és nagyon remélem, és nem is szeretném elkiabálni, de meglesz.
– Nagyon jól ismered magadat, úgy látom…
– Kell. Nagyon nagy önismeret kell, hogy ezt a helyzetet az ember a helyén tudja kezelni. Tudni kell azt, hol tartasz. Ez egy megállíthatatlan folyamat, de ha nem tudom, hogy hol tartok, visszafordulnék… Nyilvánvaló, úgy ahogy vagyok, a nehezebb részét fogom meg a dolgoknak. Sokkal egyszerűbb lenne otthon ülni, de akkor nem érezném jól magam, az biztos.
– Volt már olyan időszak is, amikor hosszabb időn át nem érezted jól magad a bőrödben?
– Igen.
– És mi vezetett át?
– Idő. Barátok. Család. Azok általában nagyon magamba fordulós időszakok. Semmit nem csinálok, és ezt sokszor meg sem tudom magyarázni. Érzem, hogy valami nem stimmel, aztán betelik a pohár és azt mondom, most már elég. Ha túlpörgök is, nehéz megérezni, hogy mikor jött el az a pont, mert ha egyszer szeret az ember pörögni, akkor leállni róla nehéz.
Már nem érdekel fel tudok-e állni. A jövő miatt sem izgulok. Én beleteszem, amit bele kell tennem. Hiszen ha mi mindent megtettünk, nem kell már bánni semmit. Persze vannak hibáim nekem is. (Nevet)
– Annyi mindent elmondtál magadról. Megtennéd, hogy mégiscsak elárulod mi a három kívánságod?
– (Nevet) A háromból kettőt megtartanék magamnak, ha szabad. Ami leginkább ide illik a három közül, hogy nagyon szeretnék egyszer sarki fényt fotózni.
Szilvágyi Gergely Fénnyel írom című fotókiállítása 2015. szeptember 3-ig látogatható a DBH Serviced Office GreenPoint (Budapest VII., Kéthly Anna tér 1.) első emeletén.
Tóth Judit Nikoletta interjúja Fotók: Kaunitz Miklós
Forradalmak – novellaíró pályázat
Pályázati feltételek:
– Pályázhat minden olyan magyar anyanyelvű (bármely országban élő) szerző, aki már elmúlt tizenöt éves, és legfeljebb egy önálló (nyomtatásban is megjelent) kötettel rendelkezik.
– A pályaműveknek vagy az 1703-1711-es, vagy az 1848-1849-as évek alatt, vagy 1956-ban kell játszódniuk, és mindenképpen kapcsolódniuk kell a magyar történelem fent említett eseményeihez. Olyan pályaművet is elfogadunk, mely megfelelő művészi eszközökkel akár egyszerre mesél mindhárom forradalomról.
– A pályaművek minimális terjedelme 10.000, maximális terjedelme 30.000 leütés lehet (szóközökkel).
– A pályaműveket .doc formátumban (Microsoft Windows 1997-2003) kérjük benyújtani. A szöveg ne tartalmazzon semmilyen formázást, sem behúzásokat (tabulátorokat), sem pedig képfájlokat. Ajánlott beállítások: 12-es Times New Roman, 1-es sorköz.
– Kizárólag polgári névvel vagy magyar csengésű művésznévvel lehet pályázni.
– A pályaműveket e-mailben várjuk a historium.kiado@gmail.com címre, kizárólag csatolt állományként. A tárgy mezőbe kérjük beírni a következőt: „Forradalmak – pályamű”.
– Egy pályázó csak egy művel jelentkezhet, mely még nem jelent meg nyomtatásban, és melyet szerzője nem nyújtott be másik pályázatra!
– Postai úton beküldött kéziratokat nem fogadunk el érvényes pályamunkának, ilyen anyagot nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza!
Beküldési határidő: 2015. március 2. (éjfél)
Eredményhirdetés: 2015. március 31.
Díjazás:
A legjobb írások megjelennek a Forradalmak c. antológiában, melyből minden nyertes szerző 10 tiszteletpéldányt kap. A kötet nyomtatásban, országos terjesztéssel lát napvilágot, és a Fiatal magyar prózaírók sorozat részét képezi majd, mely nagyszerű kiugrási lehetőséget biztosíthat a kezdő és haladó tehetségeknek. A sorozat eddig megjelent kötetei: Sár, vér, levendula (2012), A holló évszázada (2013), 100 magyar baka (2014), Fegyvert s vitézt éneklek (2014).
A Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete (VGYKE) fotópályázatot hirdetett a látássérültség alkotók általi bemutatására. A pályamunkákat megkötések nélkül, az alkotói szabadság széleskörű meghagyásával, amatőr és profi fotósoktól egyaránt vártuk. Célunk volt elgondolkodtatni, láttatni a világ egy olyan szeletét, mellyel valamilyen formában minden nap találkozunk, de nem mindig vesszük észre.
A VGYKE Cserf-S Családi Erőforrás Segítő Központja a fotópályázatra beérkező legjobb 17 pályaműből kiállítást rendez, melynek ünnepélyes megnyitására szeretettel várjuk!
Időpont: 2014.05.15. 10:00
Helyszín: Cserf-S Családi Erőforrás Segítő Központ, 1146 Budapest, Hermina út 57.
10.20 – 10.40: a fotópályázat nyerteseinek bemutatása és a díjak átadása
10.40 – 10.55: Stephanie Tara Wills énekel
10.55 – Limonádéparti
Mivel a terem befogadóképessége korlátozott, kérjük, hogy részvételi szándékát az alábbi linkre kattintva legkésőbb 2014. május 14 -ig jelezze nekünk az alábbi linken:
-amatőr és profi fotósok
-életkori korlátozás nincs
Az alkotói szabadság jegyében nincs megkötés, a megadott témakörön belül bármilyen jellegű és számú saját pályamunka elküldhető!
Díjazás:
Az első három helyezettre értékes nyeremények várnak!
I. helyezett: 8000 Ft értékű csemege ajándékkosár
II. helyezett: 5000 Ft értékű pendrive
III. helyezett: hangoskönyv
IV. helyezett: illatszercsomag Braille felirattal
Ezen felül valamennyi pályázó számára referencia lehetőséget nyújtunk; művét a versenyző nevének feltüntetésével honlapunkon felhasználjuk. A pályázatra beküldött fotók alkotói az alkotások felhasználási jogait a VGYKE számára biztosítják.