Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció

Székely Bertalan: Egri nők

A 19. század művészetének egyik meghatározó irányzata volt a történelmi festészet. Nem véletlenül lett kedvelt a korabeli Magyarországon, a szabadságharc leverése után a magyar társadalomban az elnyomó hatalommal, a Habsburgokkal szembeni ellenállás érzelmi megerősítését szolgálta. A hazafias témaválasztásnak köszönhetően előszeretettel ábrázolták a korábbi nagy honvédő hősöket, mindezt romantikus, lírai, lelket felemelő hangvételben.

Székely Bertalan ennek az irányzatnak kimagasló egyénisége volt. Az Egri nők című óriási (227×176,5 cm), embernél is nagyobb vásznán mozgalmas és hősies csata jelenete bontakozik ki. Miután a férfiak már elestek a harcban a várvédő nők testükkel, kosarakból kiömlő kődarabokkal próbálják meg visszatartani a várfalra létrák segítségével felmászó török ostromlókat. Ezt a vérzivataros, hősies harccal telített hangulatot emeli ki a háttérben látható ostromban megsérült bástya, a várfalon folyó küzdelemben egymásba gabalyodó testek és a háttérben gomolygó füst, amit a várban keletkezett tűz lángja fest vörösre. A meleg színek, a vöröses színárnyalatok használata nemcsak a halálos harc érzékeltetésére szolgálnak, hanem a néző érzelmeinek felélesztésére is alkalmasak.

A jelenet középpontjában fekete hajú, erős fizikumú nő látható. Alakját erős fény emeli ki, mintha egy reflektor világítaná meg. Lilás színű szoknyája előtt felhajtott fehér kötény látható, mintha csak azt szerette volna jelezni a művész, hogy a nő asszonyi teendőit hagyta abba a harc kezdetekor. Fehér blúzára szőrmével bélelt, világoskék anyagból készült, combközépig érő mentét, egyfajta kabátot húzott. Mozdulatában elszántság, a végsőkig harcolni akarás érződik. Jobb lábával kissé előre lép, így támasztja meg magát a beomlott várfalon. Bal kezével a mellette holtan összeeső páncélinges férfialak élettelen kezét fogja. A festmény elemzéseiből tudhatjuk meg, hogy az asszony férje kezét fogja és az ő íves szablyáját tartja jobb kezében, ezzel véve át párjától a várvédő feladatot. Érdemes megfigyelni a nő arcát, ahogy merev, félelmet egyáltalán nem sugárzó arccal tekint le a lába alatt özönlő török ostromlókra.

A török támadók első sorát még sikerült az asszonyoknak visszaverni. A katonák közül páran hátraesnek, de a mögöttük mászó alakok már lándzsával támadnak az asszonyra. Izgalmas kicsit elidőzni a törökök csoportján. Van közöttük kopaszra borotvált fejű katona, akinek csak egy kis lófarokban hagyták meg a haját, de vannak turbános alakok is. Öltözetüket finom anyagok alkotják: sárga-fehér, zöld-vörös mintás vastag brokát anyagok és vékonyabb hatású vörös-fekete vékony csíkozású kaftánok. Nehezen hihető, hogy a korabeli török közkatonák ilyen öltözéket viseltek. Talán ezeknek a kosztümöknek is köszönhető, hogy inkább egy színházi előadás jelenetének érzetét kelti a kép. A várfalon még két női alak látható a központi figura mögött. A fiatalabbik asszony oldalán karddal, elszánt tekintettel emeli fel a kövekkel teli kosarat, amit az ostromló törökök fejére készülnek zúdítani. Idősebb segítője arcán félelemmel segít emelni a kosarat. Félelmét nemcsak arca, de testtartása is tükrözi, nyakát kissé behúzza.

Érdekes megfigyelni, hogy bár egy véres küzdelmet örökített meg a festő, mégis mentes az ábrázolás a halál megjelenítésétől. A szereplők ruhái patyolat tiszták, a holtak is sérüléstől mentesek. Nem olyan meglepő ez, ha arra gondolunk, hogy itt a hősies érzelmek, a haza védelme a kép témája és nem pedig az elrettentés, sokkolás volt a festőművész célja.

Érdemes elolvasni a kép történetének alapjául szolgáló irodalmi alkotást, Tinódi Lantos Sebestyén énekét: Eger vár viadaljáról

Néhány gondolat a művészről:

A magyar történelmi festészet nagy alakja 1835-ben született Kolozsvárott. Eleinte mérnöknek készült, de szerencsénkre végül átiratkozott a művészeti akadémiára. Ahogy sokan a 19. század második felében Münchenben tanult, de elutazott Berlinbe, Franciaországba, Hollandiába, Németországba, Olaszországba és Londonba is. 1866-ban végül visszatért Magyarországra. Itthon nagyméretű történelmi témájú festményei mellett figyelemre méltóak freskói, amelyeket a pécsi székesegyházban, a tihanyi apátság és a budapesti Mátyás-templom számára készített. Jelentősek portréi is, de igazi kísérletező, nyitott személyiségként a mozgás tanulmányozásával is foglalkozott.

Somogyi-Rohonczy Zsófia