Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 16

Vaszary János: Aranykor
1898, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aranykor/)
olaj, vászon, 92,5 × 156 cm

Vaszary János Miklós néven látta meg a napvilágot 1867. novemberének utolsó napján.

Elszegényedett nemesi származású vallásos családba született, apai nagyapjának testvére esztergomi érsek volt. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendékeként tanult, majd külföldre ment, Németországban és Franciaországban folytatta tanulmányait. Nagy hatással voltak rá a nagybányai művésztelep festői. Fiatalon gobelineket is készített, mely szövött kárpit, vagy faliszőnyeg, a fal takarására és díszítésére szolgáló képes szőnyeg. Ez a hímzés tulajdonképpen csupa félkeresztöltés, melyet sűrűn egymás mellé öltenek, hogy végül teljesen befedje az alapanyagot.

Sokat utazott, már 38 éves, amikor megnősül, felesége Rosenbach Mária (Mimi) lett. Feleségének nógrádi családi birtokának eladásából vásároltak Tatán egy telket, majd arra építtettek egy műtermes házat. Egészen haláláig sokat tartózkodott ebben a házban. Számos művet festett ebben a villában és a városban is.

Az első világháború alatt és után több drámai hangvételű képet készített, majd ismét visszatért a könnyedebb műfajokhoz és témákhoz. 1920-tól az újjászervezett Képzőművészeti Főiskola tanára lett, ahol egészen 1932-es nyugdíjazásáig kiváló mesterként tartották számon. Készített újságok számára grafikákat és illusztrációkat, de nyugalomba vonulása után sem pihent: nappal festett, éjjel a szakirodalmat tanulmányozta. Amikor szíve rendetlenkedni kezdett, elhatározta, hogy végleg visszaköltözik Tatára, ám váratlan halála ezt már nem tette lehetővé: 1939 áprilisában elhunyt.

Noha a francia művészet egész életében meghatározó volt számára, nyugtalan, szüntelenül újat kereső egyénisége számtalanszor változtatott saját stílusán.

A mára választott műalkotás azon ritka esetek egyike, amikor a kép és annak kerete ugyanolyan fontos volt a művész számára, hiszen saját tervei alapján készült, a mű részének tartotta azt is. A keret fából faragott, dúsan díszített, aranyozott, a kornak megfelelően építészeti és természeti formákat utánoz. Két oldalt vastag, csíkos sávok, mintha oszlopokat látnánk oldalról, ezek tartják a kép felső keretét, ami olyan, mint egy széles, hosszú oszlopfő, melynek levelekre emlékeztető mintája van. Az oszlopok alján indaszerű növények kanyarognak a magasba, alattuk szívek, melyekből lángok csapnak a magasba. A kettő között, a keret alsó, vastag sávjában, virágok úsznak. Mintha egy tóra néznénk, melynek felszíne telis tele van vizililiomokkal, úgy úsznak a fekete háttér előtt ezek az aranyozott virágok és leveleik.

Amikor megcsodáltuk a keret szépségeit, akkor tér rá tekintetünk a képre. Különös hangulatú festmény előtt állunk, melynek címe: Aranykor. Ez az aranykor a visszavágyódás a régi korokba, amikor körülöttünk minden nyugodt és békés volt, mint egy álomban. A kép különös, varázslatos, zöldes és sárgás színekben úszik, mintha egy mesebeli környéken járnánk, a természetben, ahol különös zöld füstben úszik a táj.

Első pillantásra két figurát veszünk észre, akik a kép jobb oldalán állnak, egészen közel hozzánk, alakjuk hatalmas a kép többi részéhez képest. Egy férfi és egy nő, egymáshoz bújva, a nő lágyan rásimul a férfi mellkasára, aki vállát átölelve magához húzza őt. A két alak szinte teljesen meztelen, talán csak a nőn fedezünk fel némi könnyű textilt. A férfi nekünk oldalt áll, testének és arcának bal oldalát látjuk. Rövid, barna haja van, fiatal arcán nincsen semmilyen arcszőrzet. Füle és orra kicsi, arányos, szemeit lesüti, befelé figyel. Nyaka vastag, erős, felsőteste izmos, kidolgozott, arányos és teljesen csupasz. A kép alsó széle derékban vágja el az alakot, tehát nem látjuk lábait. Jobb kezével magához öleli a nőt, bal kezében a nő kezét fogja, azt a szívéhez emeli. Meghitt, bensőséges pillanat, melyben mi, mint nézők, kissé zavarba is jövünk, hogy miért zavarjuk meg őket.

A nő velünk szemben áll, nekidől a férfi mellkasának, szemeit ő is lesüti. Fején egy tollakból álló koszorú. Szemöldöke keskeny, orra határozott, szája kicsi, szigorúan össze is szorítja. Arca hófehér, nyugodt. Teste szintén hófehér, bőre világosabb, mint a férfi bőre, idomai teltek, mindenütt puhaság és finomság sugárzik belőle. Mellét a rátekeredett szövet finom anyaga takarja, de válla és jobb karja, amit maga mellett kinyújt, csupasz. Egy tál felé nyúl, melyben levágott rózsák vannak, ebbe a tálba helyez el egy virágot. A rózsák közül füst indul az ég felé, mintha szalagok kígyóznának felfelé. Ez a tál egy antik szobor lábánál van elhelyezve, mintha ennek a szobornak áldozna éppen a nőalak, és az áldozati tűz füstje gomolyog felfelé.

A pár mögött egy dús levelű zöld bokor található, mely pont akkora, mint az előtte álló két ember, akik szinte elmerülnek a bokor leveleiben. A levelek zöldek, néha barnás és sárgás árnyalatúak. A kép hátterében erdőt látunk, ami hol sűrű és sötét, hol fény dereng benne. Vastag törzsű lombos fák vannak a távolban, de mi egy kis tisztáson állunk. Nekünk balra, a kép bal oldalán 3 szobor áll ezen a tisztáson. Hozzánk legközelebb Vénusz szobra, mellette középen Apolló, legtávolabb pedig Diána.

A Vénuszt ábrázoló szobor lábánál van az a rózsákkal teli tál, tehát Vénusznak mutat be áldozatot a nő. Vénusz a római mitológiából ismert, a kertek gondozásának védnöke, a szerelem istennője, a szépség és termékenység kapcsolódik nevéhez. Vénusz alakja pont akkora, mint a kép magassága, teljesen kitölti azt. Meztelen alakját nem takarja semmi sem, egyik kezét mellei elé emeli, talán azért, hogy takarja azokat, másik kezét ágyéka elé helyezi. Haja dús, kontyba rendezve, ami már egy kicsit szétcsúszott. Arcát elfordítja, nem látunk belőle semmit. Alakja arányos, kecses, egyik lábát megroggyantja. Mellette egy keskeny magas váza van a földön, erre dobta rá a ruháját.

A középső női szobor Apolló, a költészet, a zene, a tánc, a művészetek, a jóslás istene, a Múzsák vezetője. Megjelenésében onnan ismerjük fel, hogy fején babérkoszorú van, kezében lantot fog. Ez a szobor is pont ilyen: egy talpig bő, sűrűn redőzött ruhában áll fiatal alakja, arcát nem tudjuk kivenni, lehet fiú és lehet lány is. Mintha mozgásban lenne, mintha felénk közelítene, kecsesen lebben a ruhája. Két kezében lantot fog.

A legtávolabbi szobor Dianát ábrázolja, a vadászat, vadállatok, a Hold, a szülés és a természet istennőjét, aki az erdő állatait és növényeit védelmezi. Ő is egy kecses fiatal alak, aki már egészen belevész a távoli ködbe, az erdő mélyébe. Lábánál egy kis állat, talán kutya, talán egy fiatal őz, nem látjuk pontosan.

A szerelmespár hagyományokat tisztelő, klasszikus alakja, valamint szintén a klasszikus művészetnek tisztelgő szobrok ábrázolása mellett ez a kép, a keretével együtt, a magyar szecesszió egyik legfontosabb műve. A szecesszió művészei vonzódtak a titokzatoshoz, a rejtélyeshez, az erotikushoz, a szimbólumhoz, az allegóriához (ami az elvont fogalmak érzékelhető alakban, világos képekben való kifejezése, megszemélyesítése). A szecesszió legfőbb ismertetőjele az egyedi formavilága, a növényi motívumok csavart, hullámzó és ritmikus ismétlődése. A stílus érdekessége még, hogy nem tesz különbséget magas és alkalmazott művészetek között, egyenrangúnak tartja ezeket, ahogyan ezen a képen is megfigyelhető számunkra a kép és a keret közötti egységben.

A következő videóban Plesznivy Edit főmuzeológus, művészettörténész beszél a képről a Magyar Nemzeti Galériában az Aranykor előtt állva (2:13-tól):

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.