Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 7

A „Vizuális kultúra mindenkié”

Németalföldi mester: Asztali csendélet, háttérben az emmausi vacsora ábrázolásával
16. század vége, Régi Képtár

(A kép forrása: Szépművészeti Múzeum, https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/asztali-csendelet-hatterben-az-emmausi-vacsora-abrazolasaval/)
olaj, tölgyfa, 69 × 143 cm

Újra a Németalföldön járunk a 16. és 17. század találkozása idején. Már több alkalommal érintettük ezt a földrajzi helyet és az időt az elmúlt hetek narrációi során. Azt talán még nem tisztáztuk, hogy hol van ez pontosan: a Németalföld egy történelmi régió, amelyet a tengerszinthez mérten alacsonyan fekvő területek alkottak. Három nagy folyó torkolatvidéke (ahol ezek a folyók a tengerbe ömlenek). A terület az évszázadok során sokat változott, egy mai térképen ez lenne Hollandia, Belgium és Luxemburg vidéke.

A kép címe: Asztali csendélet, háttérben az emmausi vacsora ábrázolásával. A szerző ismeretlen, valószínűleg egy olyan festőcéh műhelyéből került ki, ahol tisztázatlan pontosan ki is készítette, vagyis az alkotó neve sajnos nem maradt fenn az utókor számára.

A címben szereplő vacsora egy bibliai történetre utal. Lukács evangéliumából ismerjük a történetet, hogy Jézus a feltámadása után megjelent két tanítványának, amikor azok Emmausz felé tartottak, de ők nem ismerték fel. Később, miközben együtt elfogyasztották a vacsorát, Jézus megtörte a kenyeret és tanítványai csak e mozdulat közben eszméltek rá, ki is ő valójában.

A várost, mely felé sétált és ahol megpihent ez a három alak, Emmausznak hívták, de a mai napig nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, valójában hol lehetett. Pár éve régészek azt állították, hogy Ciszjordániában megtalálták a település romjait, 25 kilométerre Jeruzsálemtől, de vita azóta sem zárult le.

Számtalan népszokás is őrzi az Emmauszi vacsora emlékét. A Tolna megyei Szálka községben húsvét után a hívek a Mausz kápolnához sétálnak fel, hogy megemlékezzenek a tanítványok és Jézus útjáról. Hasonló szokás él a tolnai Mözsön is, ahol a húsvéti búcsút hívják Émausznak. Saját mondájuk szerint Jézus Emmauszba menet áthaladt Mözsön is.

Emmausz kedvelt témája volt a 14. századtól a képzőművészetnek. Számos, Jézus életének eseményeit bemutató oltár és freskósorozat örökítette meg ezt a jelenetet. Olyan festőóriások festették meg, mint Rembrandt, Caravaggio, Tiziano, Dürer és Velázquez. Kétféle módon közelítettek hozzá: vagy az utazást festették meg, vagy a vacsorát. Ha az utat ábrázolták, akkor Krisztus és a két tanítvány zarándokruhában vannak egy út mentén, vagy erdőn-mezőn áthaladva. Sok esetben ez remek alkalom volt a festőnek, hogy aprólékos és jól megmunkált tájképet fessen, ahol a három alak szinte csak apró részletként szerepel a képen.

Ellenben a vacsora esetében a képek hasonlóak: Krisztus középen ül, két oldalán a két tanítvány, ő pedig megáldja és megtöri a kenyeret. Eleinte szerény, visszafogott jelenet volt, a későbbi korokban viszont nem egyszer komoly lakomaként ábrázolták a vacsorát (ezt látjuk a mai narrációban megjelenő képen is). Krisztus alakját gyakran fényesség veszi körül.

Egy bőségesen megrakott asztal elé ültettek le minket. Első pillantásra csak azt a sok földi jót vesszük észre, ami az asztalon az orrunk előtt van, csak akkor tekintünk messzebbre, ha már elteltünk a sok jó látványával. Mivel minden élénk, meleg színekkel van megfestve, a háttérben pedig ég a tűz, ezért szinte érezni a tűz melegét és az ételek illatát.

Rengeteg étel van előttünk, elkészítés előtt, tehát nem kész fogásokat látunk, hanem az alapanyagokat. Az asztal lapja fából készült, itt-ott bukkan csak elő az ennivalók alól, annyira telepakolták azt.

A bal oldalon virágok vannak egy csokorba kötve, talán egy vázában, de az nem látszik. Liliomok, nőszirom, rózsa, bazsarózsa, gerbera és még számtalan vágott virág, sárga, fehér, piros színekben, valamint a szép zöld leveleik, különféle méretekben és formákban.

Ezután halak jönnek, tele az asztal halakkal: egy piros tányéron kis méretű hal, talán hering, ezt már elkezdte feldolgozni a kukta, úszói már levágva. A tányéron ott a kés is, egy hosszú pengéjű filézőkés, valamint egy fej hagyma. Az asztal hozzánk közelebb eső felén folytatódnak a halak, vagyis halszeletek jönnek, szép, egészséges, piros színű tonhalszeletet látunk, valamint ennek a tonhalnak egy másik szétvágott darabját.

Felettük az asztalon, tőlünk távolodva, egy zöld mázas csupor, mely színültig van fehér héjú tojásokkal. Mögötte egy nagyobb réz edény, melynek egy piros tányér a fedője, azon a tányéron egy megkopasztott, kizsigerelt szárnyas látható (mivel se tolla, se feje, ezért nehéz ennyiből megmondani, mi lehetett egykor), valamint mellette citrusfélék. A réz edény mellett jobbról az asztalon van ebből a feldolgozott szárnyasból még egy darab, ami már nem fért el a tányéron, ezért csak az asztalra tették, az edény mellé. Mögötte káposztafejek, előtte 4 nagyobb uborka és fehér gyökérzöldségek. A kép közepén, talán a leghangsúlyosabb helyen, újra egy hal, egy nagy méretű tőkehal, egészben, ami kicsit olyan, mintha még élne, mintha éppen most ugrott volna ki a vízből. (A tőkehal barnás színű, valamint a szája alatt középen van egy szál szakáll, erről lehet felismerni.)

Ne feledjük ezen a ponton, hogy a hal a megtért és megkeresztelt ember szimbóluma, valamint a hal szó görögül éppen az, mint a Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó görög megfelelőinek kezdőbetűi összeolvasva, ezért is jelképezi Jézust a hal.

A hal előtt kis kenyérkék, amik zsömlékre és kis bucikra hasonlítanak. A kép jobb szélén egy nagy tál, mely telis tele van gyümölcsökkel: cseresznyék, egy nagy fürt piros szemű szőlő és egy fürt zöld, almák, körték, sárga húsú szilvák és barackok. Mögöttük az asztalon, tőlünk távolabbra, ismét halak, többféle méretben és formában, kicsi vékony halak és ovális testű lapos nyelvhalak. Ezek már nem tűnnek olyan frissnek és élettelinek, mint a többi.

A halakat nem csak mi figyeljük élénken: egy szürke színű macska ágaskodik fel éppen az asztalra, aki két mancsával már a halak tányérjába kapaszkodik és éhes szemekkel nézi a döglött állatokat. A macska mögött, a kép jobb oldalán a háttérben egy házi tűzhely, ami inkább hasonlít egy mai kandallóra, hiszen a tűzhely ma egész más. Ez egy hatalmas építmény a konyhában, mint egy kis helyiség, amit 3 oldalról fal vesz körül, benne biztonsággal tudtak tüzet gyújtani, és egy kalapszerű óriási kéménybe torkollik. A tűztér előtt székeken egy nő és egy férfi ül, akik éppen az ennivalót készítik: a nő, akinek bordó ruhája van, kezében valami serpenyőfélét fog és azt teszi éppen vissza a tűzbe, a férfi, vele szemben, piros ruhában egy darab húst fog a kezében. Talán ezt teszi éppen a serpenyőbe és mi pont ezt a mozdulatsort látjuk. A tűzhely mellett a falon egy polcon fémtányérok sorakoznak, alattuk kancsók lógnak szép rendben. Egy fiatal lány viszi éppen a vacsoravendégeknek a sült szárnyast, vidám arcával éppen visszanéz, talán felénk, talán a tűz körül foglalatoskodók felé.

A képnek a hátterében, valahol a nagy hal folytatásában egy nyitott ajtón keresztül egy másik helyiségbe pillanthatunk be. Ebben a szobában egy fehér abrosszal terített asztal mellett három alak ül: szemben velünk, messze, az asztalfőn Jézus, aki bordó ruhában van, feje körül fényes glória. A két oldalán ülő két alaknak magyaráz. A tanítványok egyike pirosban van, a másik zöldben. Egyikük izgatottan a Megváltóra figyel, másikuk inkább az asztalra szegezi pillantását.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 6

A “Vizuális kultúra mindenkié”

David Teniers (II): A borbélyorvos műhelyében
1636, Régi Képtár

(A képek forrása: Szépművészeti Múzeum, https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/a-borbelyorvos-muhelyeben/)
olaj, tölgyfa, 46 × 63 cm

Ifjabb David Teniers (Antwerpen, 1610. december 15. – Brüsszel, 1690. április 25.) flamand festő, az életképfestészet jelentős mestere, valamint grafikus, rajzoló, miniatúra- és staffázs festő. (A staffázs különböző művészeti ágazatokban a mellékes részletek elnevezése, a festészetben általában emberek vagy állatok alakjainak elhelyezését jelenti tájképeken, az ábrázolás élénkítése, a mélység érzékeltetése céljából. Az emberi alakokat bemutató képeken viszont a háttérben látható épületek vagy táj lehet a staffázs.)

Már apja is festő volt, testvérei is, sőt, egyik fia is ezt a mesterséget vitte tovább sok évvel később, felesége pedig Jan Brueghel lánya volt (Jan Brueghel id. Pieter Bruegel fia volt, testvére annak az ifjabb Pieter Brueghelnek, akinek Vak nyenyerés a falu utcáján című festménye a második narráció témája volt nemrégiben). Sőt, mivel Anna Brueghel apja korán elhunyt, a lány gyámja a híres festő, Rubens lett, így ő volt az esküvőn az egyik tanú is.

David Teniers apja vallási, figurális és tájképek festőjeként ismert, a fiú az ő műhelyében tanulta a mesterséget. Apja nem bánt jól a pénzzel, gyakran voltak pénz híján és adósságai következtében idősebb David Teniers néha még börtönbe is került. Ezekben az időszakokban a fia vette át a kereső szerepét és folytatta apja képeit, hogy a családnak legyen miből élnie.

Sokat tanult elődeitől és mestereitől: eleinte a figurákra helyezte a hangsúlyt és a táj volt a háttér, majd a táj lett a főszereplő és az emberek csak kiegészítették azokat. Előszeretettel ábrázolta a flamand parasztok mindennapi életét a hétköznapokban, a munkában, a kocsmában, a családi ünnepeken.

Ő volt az antwerpeni Királyi Képzőművészeti Akadémia egyik alapítója, melyre azért volt szükség, hogy a Rubens és van Dyck halála utáni hanyatló flamand művészetet újra életre keltsék. 1651-től Habsburg Lipót Vilmos főherceg udvari festője és gyűjteményének vezetője lett, akitől végül nemesi rangot is kapott. (A király gyűjteménye lett később a bécsi Szépművészeti Múzeum alapja.)

A főherceg azzal is támogatta Teniers művészetét, hogy az ő műveit adta ajándékba más európai uralkodóknak, így közülük jópáran maguk is a festő mecénásai lettek. Teniers felesége 1656-ban meghalt, de ő még abban az évben újraházasodott. Az új feleség takaros hozománnyal érkezett, majd 4 gyermeket szült neki. Sajnos nem volt jó a viszony a mostohaanya és az első házasságából született 7 utód között, ez később igen sok jogi csatározásba torkollott.

Életének kései éveiben Teniers műkereskedőként is tevékenykedett, árveréseket szervezett. Több zavaros és peres ügybe is keveredett, részint művésztársaival, részint gyermekeivel szemben. Amikor második felesége is távozott az élők sorából, annak gyerekei beperelték anyjuk hagyatéka miatt.

1690-ben hunyt el.

(1. kép)

A képen egy benti jelenetet látunk, egy sötét, árnyékos, komor térben vagyunk. A kép címe: A borbélyorvos műhelyében.

A borbély egy latin eredetű szó, melynek jelentése: szakáll. Napjainkban is a hajvágással, borotválással és a szakáll fazonírozásával foglalkozó embereket hívják így. Régen kisebb műtéteket és fogászati beavatkozásokat is végeztek: fogat húztak, eret vágtak, sebet varrtak össze, amputáltak.

Egy tágas helyiség látható a képen, 4 alak tartózkodik benne, egy ötödik figurát pedig a nyitott ajtón keresztül leshetünk meg, aki egy másik szobában, nekünk háttal dolgozik valamin. A műhely, mely a borbélyé, ahogy az a címből kiderül, elég kopott, koszos, zsúfolt, már-már rendetlen: a földön egy papírral betömött nyakú nagy üvegedény, ami olyan, mint egy borospalack, benne sárga színű folyadék, mellette egy befőttesüveg, alján valami porral. A kép jobb sarkában réztányér, térdig érő kerámia kancsók, edények, valamint egy fémből készült, lábakon álló hengeres tárolóedény, ami olyan, mint egy kis kályha. Bal oldalon van egy kopott, sötét, régi paraván (más néven: spanyolfal), ami egy szabadon álló, térelválasztó bútordarab, kerítésre hasonlít, ráadásul fából készült, álló falécek szorosan egymás mellett, hogy ne lehessen átlátni közöttük. Valószínűleg emögött öltözködtek a borbély páciensei. Egyik végére egy ruhadarabot dobott valaki.

A paraván mögött a falon polc, rajta különféle mázas és díszes kerámia edények, tárolók, kiöntők, alatta a falon éles, szúrós szerszámok, borotvák, kések. Mellettük egy kép, egy kalapos arc, mintha fekete-fehér arckép lenne egy családtagról. A mennyezetről egy sötét üveggömb lóg le, csillárra emlékeztet, persze akkoriban még nem volt villamos áram.

(2. kép)

A paraván előtt egy széken egy idős férfi ül. Az ő lábai előtt térdel a borbély, aki éppen az idős férfi lábát kezeli, az azon lévő sebet kenegeti. A férfin szürkés, hosszú kabátszerű ruha van, derékban húzott, ujjai bővek. Alatta fehér galléros ing, nadrágja sötétebb, barnás vagy zöldes, mint a föld. A férfi ősz hajú, feje tetején már kopasz, szakálla hegyes, de az is fehér már. Arcának kifejezését nem látjuk, mivel lefelé néz, a lába felé, ahol a borbély térdel. A jobb lába van kezelés alatt, egy fagerenda levágott darabján pihenteti, a cipő lekerült már róla. A borbély bal kezében fogja a lábat, jobb kezében az ecsetelő, azzal kezeli a sebet.

A borbély egészen fiatalnak tűnik. Kék színű ing van rajta, derékban húzott, sötétebb nadrág. A fején egy szőrmével szegett, kék színű és süvegszerű fejfedő. Derekára egy kötény van kötve, ami lelóg a földre, mivel a férfi térdel éppen. Teljes figyelmét a műveletnek szenteli, ezért (és a méretes szőrös sapka miatt) arcából nem látunk sokat, csak annyit, hogy arca sima, nincs arcszőrzete. Biztosan nem okoz fájdalmat a betegnek, mivel mindketten nyugodtak, az idős férfi arckifejezése már-már derűs. A borbély lábánál kis fém üvegcse, valamint szerszámok hevernek: egy olló és különféle méretű fogók.

A borbély háta mögött egy íróasztal, azon lapos kerámia tál és edények, mellettük egy méretes olló. Az asztal mögött egy fiatal segéd áll, rajta is kötény van, ruhája barna, feje fedetlen. Fiatalnak tűnik, barna a haja, a páciens és a borbély felé néz, de tekintete inkább a paravánon állapodik meg. Kezében valami világos szövet, talán kötést csinál éppen, amivel a sebet majd leragasztja a borbély. Mögötte egy idősebb nő áll, talán a beteg felesége. Fején széles karimájú szalmakalap, egykedvűen nézi a jelenetet, kicsit türelmetlen. Zöld ruhában van, jobb karján fonott kosár, kezeiben egy ruhadarabot fog, ami vagy hozzá, vagy az idős férfihoz tartozik.

(3. kép)

A falon mögöttük két hangszer lóg: mindkettő húros hangszernek tűnik, egyik keskeny és hosszúkás, mint egy kiterített ingujj, a másik inkább lantszerű: van egy kerekded teste és hosszú nyaka.

A hangszerek felett, magasan, van egy kicsike ablak a falon, amin egy arc néz be: a fejet szinte teljesen eltakarja egy sapka, kíváncsian leskelődik, hátha lát valami izgalmasat a borbélynál.

Az asztal fölött egy keskeny fadarab van a falhoz rögzítve, ezen ül egy barna fülesbagoly. Lábán hosszú, vékony lánc, amivel a fához kötözték, hogy ne repüljön el. A 17. századi németalföldi festészetben a bagoly a butaság, tévelygés, hiszékenység és becsaphatóság jelképe volt, nem véletlen, hogy ezen a képen megjelenik a borbély mesterségéhez kapcsolódóan.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.