Először is a múzeum bemutatásával kezdte a tárlat vezetést. Megtudhattuk, hogy a Rendőrmúzeum jogelődjét, a Bűnügyi Múzeumot 1908-ban alapították. Rudnay Béla főkapitánysága idején az 1890-es években kezdték el gyűjteni a Budapesti Rendőr-főkapitányság lelkes rendőrtisztviselői az érdekesebb bűnjeleket és a rendőrségi relikviákat. Az alapítás évében 1908-ban a Bűnügyi Múzeum a Budapesti Rendőr-főkapitányság épületének Ferenc József téri frontján (mai Széchenyi István tér-Budapest, V. kerület Lánchíd pesti oldala) került kialakításra, melynek első vezetője Dr. Kelety Géza rendőrfogalmazó, későbbi budapesti rendőrfőkapitány-helyettes volt. 1963-ban új helyen (1087 Budapest, Mosonyi u. 9. – volt toloncház), a mai Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet épületében alakították ki a Bűnügyi Múzeumot, amely 1967-ben kapta meg működési engedélyét, mint országos gyűjtőkörű szakmúzeum.
Ebben az épületben a múzeum 1997-ig működött, ahol a múzeum „zártkörű” volt, azaz a múzeumot csak meghatározott körű látogatók (rendőrök, rendőri iskolák hallgatói, önkéntes rendőrök, joghallgatók, orvostanhallgatók stb.) tekinthették meg. A múzeum „zártkörű” jellege a múzeum anyaga, illetve a múzeumnak helyet biztosító objektum védettsége miatt került meghatározásra. 1997 augusztusában a Bűnügyi Múzeum bezárta kapuit, majd 1999. április 26-tól új helyen, új névvel, megújult tartalommal nyílt meg újra a ma már Rendőrmúzeumként ismert intézmény a Mosonyi utca 5. szám alatt. Ettől az időponttól a múzeum teljes kiállítási anyaga nyilvánossá vált, azaz bárki által megtekinthető.
A kiállítás két fő részből, rendőrség-történeti és kriminalisztikai kiállításból áll.
A rendőrség-történeti kiállításban a magyar rendőrség története látható 1848-tól napjainkig. A rendőrség-történeti tárlat tárgyi emlékek (egyenruhák, fegyverek, dokumentumok, oklevelek, plasztikák, kitüntetések, fotók) segítségével kalauzol végig a testület fejlődését bemutató termeken 1848-tól napjainkig. Ebben a kiállítási részben látható a belügyminiszterek arcképcsarnoka is, melyben 1848-tól napjainkig kerültek bemutatásra a belügyminiszterek portréi.
A rendőrség-történeti kiállításban a csendőrség története is helyet kap. Láthattuk a történelemből is híres Matuska Szilveszter biatorbágyi viadukt felrobbantásáról szóló képeket (1931. szeptember 13.), melyekből kiderült, hogy a híd nem robbant fel, csak a vonatsín, amelyen éppen a bécsi gyorsvonat, ami épp akkor haladt át a hídon.
Megtudhattuk, hogy az ujjlenyomatnak milyen fontos szerepe van a bűnügyek vizsgálatában és, hogy már az ókorban is használták. Az ókori népek a személyazonosság igazolására ujjlenyomatos agyagpecséteket használtak. Ebben a teremben a csendőrség és a rendőrség öltözéke és különböző használati tárgyaik is helyet kaptak. Láthattunk tűzszerész ruhát. Megállapítottuk, hogy nem könnyű öltözet. Kézbe foghattunk bilincset, forgalmat irányító rendőrtárcsát, golyóálló mellényt.
A Rendőrmúzeum kriminalisztikai kiállításában a bűnügyi technikusok, nyomozók, szakértők tevékenységének bemutatása mellett különböző hírhedt bűnügyek láthatóak az 1950-es évektől, melyeket a bűnügyek leírásaival, fotóival, makettekkel, bűnjelek segítségével mutatnak be.
A kriminalisztikai kiállításban található egy 1764-ben készült bűnügyi festmény is, mely a múzeum legrégebbi tárgya. A kiállításban többek között olyan bűnügyek kerültek bemutatásra, melyeket vagy az ügy jellege tesz érdekessé, vagy olyan fokú az érdeklődés az adott bűnügy iránt, amely az ügy bemutatását megkívánja.
A múzeum egyik legkeresettebb jelensége „Kántor” – híres németjuhász fajtájú nyomkövető-kutya – melynek preparátuma szintén a kriminalisztikai kiállítás részét képezi. Kántor pályafutása 1953-ban kezdődött, amikor félévesen Tóth Tiborral kiválasztották egymást, és elkezdték a kísérleti nyomozókutya képzést, amelynek végére kiderült, hogy Kántor kivételes tehetség, és a három hónapos képzést iskolaelsőként végezték el. Első nyomozásuk egy tyúklopási ügy volt, a tipikus bevetések pedig bolti lopások. Volt olyan, hogy másfél napon keresztül követett egy nyomot és ezalatt több mint 100 kilométert tett meg felvezetőjével együtt. Kántor a magyar bűnüldözés történetének legeredményesebb nyomozókutyája volt. Tizenegy éves szolgálata alatt 536 esetben vett rész bűncselekmények felderítésében – 279 alkalommal sikeresen. Munkája során 1,2 millió forintnyi betörésből és lopásból származó értéket szerzett vissza. A jegyzőkönyvek szerint az együtt töltött 11 év alatt 78000 kilométert tettek meg nyomon. 1964-ben egy nyom követése közben aknára lépett, ami halálosan megsebesítette, Tóth Tibor is megsebesítette Sárváron az első, a 2011-es első IPA Nemzetközi Bűnügyi Kutyavezetői Versenyt Tóth Tibor és Kántor emlékének ajánlották. Szamos Rudolf könyvet írt Kántor nyomoz címmel, amiből 1975-ben Kántor címmel televíziós sorozat készült Tuskó nevű fajtársa főszereplésével, akinek preparátuma Kántor mellett van kiállítva.
Tagjainkkal egyetértésben, úgy gondoljuk, hogy egy nagyon érdekes és élményekben gazdag kiállítás részesei lehettünk, amit Daka Béla ny. rendőralezredes színes bemutatója felejthetetlenné tett számunkra. Ajánljuk másoknak is a múzeum meglátogatását, ahol megismerkedhetnek a rendőrség történelmével, a különböző bűnesetekkel és felderítésükkel. Sajnálatunkra a múzeumban tilos fényképezni, de egy közös fényképre – Kántor és Tuskó kutya előtt – engedélyt kaptunk.
Rendőrmúzeumban voltunk
A múzeumban már várt minket Daka Béla nyugalmazott rendőralezredes, aki körbevezetett bennünket. Nagyon érdekes és színes előadást hallhattunk, láthattunk.
Először is a múzeum bemutatásával kezdte a tárlat vezetést. Megtudhattuk, hogy a Rendőrmúzeum jogelődjét, a Bűnügyi Múzeumot 1908-ban alapították. Rudnay Béla főkapitánysága idején az 1890-es években kezdték el gyűjteni a Budapesti Rendőr-főkapitányság lelkes rendőrtisztviselői az érdekesebb bűnjeleket és a rendőrségi relikviákat. Az alapítás évében 1908-ban a Bűnügyi Múzeum a Budapesti Rendőr-főkapitányság épületének Ferenc József téri frontján (mai Széchenyi István tér-Budapest, V. kerület Lánchíd pesti oldala) került kialakításra, melynek első vezetője Dr. Kelety Géza rendőrfogalmazó, későbbi budapesti rendőrfőkapitány-helyettes volt. 1963-ban új helyen (1087 Budapest, Mosonyi u. 9. – volt toloncház), a mai Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet épületében alakították ki a Bűnügyi Múzeumot, amely 1967-ben kapta meg működési engedélyét, mint országos gyűjtőkörű szakmúzeum.
Ebben az épületben a múzeum 1997-ig működött, ahol a múzeum „zártkörű” volt, azaz a múzeumot csak meghatározott körű látogatók (rendőrök, rendőri iskolák hallgatói, önkéntes rendőrök, joghallgatók, orvostanhallgatók stb.) tekinthették meg. A múzeum „zártkörű” jellege a múzeum anyaga, illetve a múzeumnak helyet biztosító objektum védettsége miatt került meghatározásra. 1997 augusztusában a Bűnügyi Múzeum bezárta kapuit, majd 1999. április 26-tól új helyen, új névvel, megújult tartalommal nyílt meg újra a ma már Rendőrmúzeumként ismert intézmény a Mosonyi utca 5. szám alatt. Ettől az időponttól a múzeum teljes kiállítási anyaga nyilvánossá vált, azaz bárki által megtekinthető.
A kiállítás két fő részből, rendőrség-történeti és kriminalisztikai kiállításból áll.
A rendőrség-történeti kiállításban a magyar rendőrség története látható 1848-tól napjainkig. A rendőrség-történeti tárlat tárgyi emlékek (egyenruhák, fegyverek, dokumentumok, oklevelek, plasztikák, kitüntetések, fotók) segítségével kalauzol végig a testület fejlődését bemutató termeken 1848-tól napjainkig. Ebben a kiállítási részben látható a belügyminiszterek arcképcsarnoka is, melyben 1848-tól napjainkig kerültek bemutatásra a belügyminiszterek portréi.
A rendőrség-történeti kiállításban a csendőrség története is helyet kap. Láthattuk a történelemből is híres Matuska Szilveszter biatorbágyi viadukt felrobbantásáról szóló képeket (1931. szeptember 13.), melyekből kiderült, hogy a híd nem robbant fel, csak a vonatsín, amelyen éppen a bécsi gyorsvonat, ami épp akkor haladt át a hídon.
Megtudhattuk, hogy az ujjlenyomatnak milyen fontos szerepe van a bűnügyek vizsgálatában és, hogy már az ókorban is használták. Az ókori népek a személyazonosság igazolására ujjlenyomatos agyagpecséteket használtak. Ebben a teremben a csendőrség és a rendőrség öltözéke és különböző használati tárgyaik is helyet kaptak. Láthattunk tűzszerész ruhát. Megállapítottuk, hogy nem könnyű öltözet. Kézbe foghattunk bilincset, forgalmat irányító rendőrtárcsát, golyóálló mellényt.
A Rendőrmúzeum kriminalisztikai kiállításában a bűnügyi technikusok, nyomozók, szakértők tevékenységének bemutatása mellett különböző hírhedt bűnügyek láthatóak az 1950-es évektől, melyeket a bűnügyek leírásaival, fotóival, makettekkel, bűnjelek segítségével mutatnak be.
A kriminalisztikai kiállításban található egy 1764-ben készült bűnügyi festmény is, mely a múzeum legrégebbi tárgya. A kiállításban többek között olyan bűnügyek kerültek bemutatásra, melyeket vagy az ügy jellege tesz érdekessé, vagy olyan fokú az érdeklődés az adott bűnügy iránt, amely az ügy bemutatását megkívánja.
A múzeum egyik legkeresettebb jelensége „Kántor” – híres németjuhász fajtájú nyomkövető-kutya – melynek preparátuma szintén a kriminalisztikai kiállítás részét képezi. Kántor pályafutása 1953-ban kezdődött, amikor félévesen Tóth Tiborral kiválasztották egymást, és elkezdték a kísérleti nyomozókutya képzést, amelynek végére kiderült, hogy Kántor kivételes tehetség, és a három hónapos képzést iskolaelsőként végezték el. Első nyomozásuk egy tyúklopási ügy volt, a tipikus bevetések pedig bolti lopások. Volt olyan, hogy másfél napon keresztül követett egy nyomot és ezalatt több mint 100 kilométert tett meg felvezetőjével együtt. Kántor a magyar bűnüldözés történetének legeredményesebb nyomozókutyája volt. Tizenegy éves szolgálata alatt 536 esetben vett rész bűncselekmények felderítésében – 279 alkalommal sikeresen. Munkája során 1,2 millió forintnyi betörésből és lopásból származó értéket szerzett vissza. A jegyzőkönyvek szerint az együtt töltött 11 év alatt 78000 kilométert tettek meg nyomon. 1964-ben egy nyom követése közben aknára lépett, ami halálosan megsebesítette, Tóth Tibor is megsebesítette Sárváron az első, a 2011-es első IPA Nemzetközi Bűnügyi Kutyavezetői Versenyt Tóth Tibor és Kántor emlékének ajánlották. Szamos Rudolf könyvet írt Kántor nyomoz címmel, amiből 1975-ben Kántor címmel televíziós sorozat készült Tuskó nevű fajtársa főszereplésével, akinek preparátuma Kántor mellett van kiállítva.
Tagjainkkal egyetértésben, úgy gondoljuk, hogy egy nagyon érdekes és élményekben gazdag kiállítás részesei lehettünk, amit Daka Béla ny. rendőralezredes színes bemutatója felejthetetlenné tett számunkra. Ajánljuk másoknak is a múzeum meglátogatását, ahol megismerkedhetnek a rendőrség történelmével, a különböző bűnesetekkel és felderítésükkel. Sajnálatunkra a múzeumban tilos fényképezni, de egy közös fényképre – Kántor és Tuskó kutya előtt – engedélyt kaptunk.
Kiss Márta és Tanai Csaba
közösségi civilszervezők
Narrált képzőművészet a látók számára is!
Bevallom egy kis ellenérzéssel vágtam bele a kispesti lámpásokkal közösen rendezett kulturális programunkba, amely Bartus Ferenc Hypnagog című kiállításának megtekintése volt a Nagy Balogh János kiállító teremben. Miért kell nekem érthetetlen dolgokba bonyolódni, amikor annyi látszólag egyszerű fogalom érthetetlenül kavarog körülöttem? Utána néztem a szó értelmének (ami álomszerűt jelent), a téma felkeltette érdeklődésemet.
A szokott helyen, mi, a XVIII. kerületiek és a kispestiek találkoztunk a Templom téren. Belépve a kiállító terembe 7 db körülbelül 180×200 cm-es, és két kisebb egymáshoz képest hasonló színvilágú szürreális megfogalmazású festmény várt minket. A megbeszéltek szerint Mohay Orsolya művészettörténész volt az idegenvezetőnk.
Körülnézve egy kicsit elszomorodtam, mert azt éreztem, hogy ezek a festmények nem nekem szólnak és sok türelemre lesz szükség ehhez a programhoz. Idegenvezetőnk ismertette a konkrét életrajzi adatokat, amelyből kiderült, hogy a negyvenes éveiben járó Barcsay-díjas művész, korosztályának rangos képviselője, egyéni hangja és kísérletező munkamódszere, valamint magas szintű technikai felkészültsége miatt.
Megkértük, hogy egyenként legyen szíves narrálja a képeket. Úgy éreztem, hogy ez a segítség látóként is rám fér.
Ami ezután következett, azt nehéz lesz megosztani, mert annyira különös élmény volt. Képről képre haladva Mohay Orsolya szavai hallatán kitisztultak a képek, kirajzolódott a mondani való és életre keltek a színek és a formák. Öröm volt hallgatni, ahogy fény derült azokra a titkokra, amiket addig a festmények magukba rejtettek. Könnyedek, magától értetődőek voltak a mondani valók és a formák-színek összefüggései. A Művész, Bartus Ferenc tehetsége és a Művészettörténész Mohay Orsolya a témához való elkötelezettsége és felkészültsége kiegészítette egymást és így maradandó élményben lett részünk.
Hazafelé elgondolkodtam azon, hogy milyen gyakran elhamarkodott módon alakítunk ki véleményt olyankor, amikor első pillanatban nem találunk rá egy művészeti alkotás, értékeire. Úgy lehet orvosolni ezt a hibát, hogy gyakrabban kell kiállításokra járni és a gyakorlati élet szempontjából fölöslegesnek tartott dolgokra, mint a művészetek több időt kell fordítani.
Köszönjük az élményt Bartus Ferencnek és Mohay Orsolyának!
Kiss Júlia
közösségi civilszervező
Bartus Ferenc kiállítása: „hypnagog” – elalvás előtt
Szokott kis csapatunkkal (Kispesti és XVIII. kerületi lámpás klubok) ismét felkerekedtünk, és elmentünk a Nagy Balogh János Kiállítóterembe, Bartus Ferenc „hypnagog” című kiállítására.
Bartus Ferenc Barcsay-díjas festőművész, korosztályának egyik legkiemelkedőbb művészegyénisége. Kísérletező művész, aki folyamatosan keresi a festészet technikai és formai megújításának lehetőségeit.
„A hypnagog görög eredetű szó, és az elalvás előtti, az álmot megelőző és előidéző állapotot jelöli. Mindenki tapasztalhatta már, hogy elalvás előtt vizuális képek tömege jelenhet/jelenik meg előtte, és mindenfajta logikai kapcsolatot nélkülözve követik egymást, folynak egymásba. Ezek az álomszerű percepciók egészen meglepő szürreális formában is jelentkezhetnek, akárcsak az itt kiállított képek látványvilágában, ahol is különböző pszeudó-terekből néznek ránk igencsak szokatlan formájú hibrid lények. Ezeknek a stilizált fizikai tereknek a megjelenítése, bár beazonosítható természeti elemekből (fűcsomó, virág, felhő, horizontvonal stb.) vannak összerakva, mégsem nevezhető realista szemléletűnek, sokkal inkább egyfajta groteszk szürreálnak – ezt erősíti egyébként a képtérbe elhelyezett figuráció is, ezeknek az emberfejű állatoknak, illetve állatfejű embereknek a hibridjei. Számomra elég nyilvánvaló, hogy itt most épp azoknak a bizonyos kvázi álomképeknek a lenyomatairól van szó, ezekkel szembesít bennünket a művész.”
“Ma, amikor lejárt a stílusirányzatok kora, az egyéni karakter maradt csupán a művész számára iránymutatóként, és Bartus Ferencnek sikerült ezt az egyéni hangot megtalálnia”. – fogalmazott Nagy Árpád Pika festőművész, aki Bartus mestere és pályatársa.
Mohay Orsolya művészettörténész nagy szeretettel fogadott most is bennünket, és képről-képre haladva narrálta a festményeket. Így tette számunkra akadálymentessé ezt a különleges vizuális élményt. Köszönet érte!
Beszámoló: Bernát Zsuzsanna
közösségi civilszervező
Fényképek: Puchnyák István
közösségi civilszervező
Kiállítási meghívó
A kép forrása: http://www.ujmuveszet.hu
Sok szeretettel hívunk benneteket Bartus Ferenc festőművész „Hypnagog” című kiállítására!
Az időpont: 2017. május 9-én, kedden 15 óra, melyen Mohay Orsolya tárlatvezetésének örvendhetünk.
A kiállítás helyszíne: Nagy Balogh János Kiállítóterem
1191 Budapest, Ady Endre út 57.
Találkozás: a 42-es villamos Templom téri megállójában, 14.45-kor.
Részvételi szándékotokat kérjük, jelezzétek elérhetőségeink valamelyikén!
Bernát Zsuzsanna
Tel: 06/70/984-8868
Kiss Júlia
Tel: 06/30/498-9094
Vonattal Zebegénybe!
Az időjárásjelentés hűvös, esős időt jósolt a kitűzött kirándulási napunkra. Erával buzgón fohászkodásba kezdtünk az égiekhez az eső elhalasztása miatt. A reggeli metró-mizéria, egy órával későbbi vonatra kényszerített bennünket.
A Nyugati előtt, a gyülekezőpontnál, egy kedves úriember kamerával, és mikrofonnal érdeklődött a felől, hogy milyen napot is ünneplünk. A költészet napján mi mást is kérhetett volna tőlünk, mint egy verset. Természetes volt, hogy nem jutott eszünkbe egy sem. Illetve, az elkezdett versbe bele zavarodtunk. Azért kaptunk egy-egy csokit a bátorságunkért. Közben megérkeztek, a metró többi áldozatai is. Vidáman indultunk úti célunk felé. Zebegénybe érve, egy helyi ismeretekkel rendelkező segítőnk vezetett minket, ezen a szép napon.
A Hajózási Múzeumban már várt bennünket, Mekke Péter, aki megmutatta nekünk a parányi helynek tűnő házban elhelyezett sokszínű, értékes gyűjteményt. Nem csak a hajózással kapcsolatos érdekességek vannak kiállítva, hanem a kapitány által különböző szárazföldi helyekről hozott állatok, tengeri élőlények, totem oszlop másolatok, saját maga faragott, szintén saját készítésű vitorlások és hajók láthatók.
Még sokáig sorolhatnánk a gyűjtemény sokszínűségét, de inkább a ezek megtekintését javasoljuk. A fohászkodásunk nem volt hiábavaló, mert a kicsit szeles, napsütéses időben elindultunk a falun keresztül az étterem felé. Csodaszép helyeken, tiszta patak, erdő mellett, és szép falusi házak között, hosszú gyaloglás után értünk éhségünk csillapításának színhelyére. Innen visszatérve, még lesétáltunk a Dunához, kirándulásunk befejezéseképpen.
A naptól, és széltől kipirulva, kicsit fáradtan, de élményekben gazdagon ültünk, mind a 21-en vonatra.
Kulman Tiborné, Széles Attiláné
közösségi civilszervezők
Egy szerethető kiállítás
Április 5-én egy nagyon szívet melengető élményben volt részünk. A Széchenyi fürdőben megrendezett Tapintható kiállítást néztük meg. Szívem szerint átkeresztelném a címet Szerethető kiállításra. A rendezők által megvalósított koncepció mentén láthattuk az alkotásokat, amelyet pontosan megfogalmaztak a honlapjukon:
A kiállításon vak és látássérült alkotók műveit lehet tapintva megismerni, illetve képzőművészek, iparművészek és különböző fogyatékossággal élő művészek munkáit lesz lehetőség megtapasztalni. A látogatóknak izgalmas élményben lesz részük, mert bekötött szemmel csak a tapintásukra hagyatkozva „nézhetik” meg a műveket és találhatják ki, hogy vajon mi van a kezük alatt.
Első kézből tapasztalhatják meg, hogy mennyire másképpen érzékelik a világot ezek a csodálatos emberek és az ő szemeiken keresztül láthatják egy pillanatra, hogy milyen különleges világban is élnek ők.
Az ígéretnek megfelelően tényleg megtapinthattuk az alkotásokat egy nagyon kedves és készséges látássérült önkéntessel. A tapogathatóságon kívül az alkotások címe és alkotójának neve Braille-írással is föl volt tüntetve. Így a látássérültek is rögtön otthon érezhették magukat.
Gyönyörű fa, kerámia és fém szobrokat láthattunk, amelyek általános emberi érzéseket fejezek ki különböző méretű, anyagú, felületkiképzésű megformálással.
A kiállításhoz egy kézművesfoglalkozás kapcsolódott, sok kedves, vidám, így vagy úgy sorstárs résztvevőkkel, akik nagyon megörültek nekünk. Pillanatok alatt egy önfeledt alkalom részesei lehettünk. Origami madár hajtogatása volt a foglalkozás témája, amelyet Jovány Barbara és Szőke Márta vezetett. Munka közben a közös ismerősökről és különböző kedvelt programokról folyt az eszmecsere.
Az esemény többet nyújtott, mint egy kiállítás megtekintése, mert egy kellemes társasági eseményben is részesülhettünk, amibe nagyon jól érezhettük magunkat.
Kiss Julia
közösségi civilszervező
Magyar Nemzeti Galéria – Múzeum+ Remix
A szokásos bemutatkozókör után (mindig vannak új emberek, úgyhogy jól jön) rá is tértünk, hogy mi az a remix és vajon miért ez a címe az aktuális tárlatnak. Beszélgettünk a zenéről, mint ennek az “újrakeverésnek” a legkézenfekvőbb és legtermékenyebb művészeti ágáról. Szerencsénkre a fogalmak közötti barangolást egy kedves régi-új látogató is segítette, aki zenetanári hivatása lévén igazi bennfentesként mesélt nekünk a témáról. Megtudhattuk, hogy a zenei vándormotívumok újragondolása, más elemekkel való elegyítése nem csak a ma ismert modern zenei tendenciák sajátja, valójában mindig is jelen volt ihletforrásként ebben a dinamikusan változó művészeti ágban. Zsófinak a 80-as, 90-es évek zenei megamixei, nekem a manapság divatos crossover zenei megoldások jutottak eszembe: dupstep elemekkel színesített klasszikus zene, mely közelebb hozza a fiatalokhoz Mozartot, Beethovent vagy akár egy súlyos wágneri operát. Itt említettük még a liraizált metálzenét, ami olyan elképesztő népszerűségnek örvend, hogy ezrek esnek transzba egy-egy koncerten, mikor az eredetileg teszem azt operaénekesnő szárnyalóan tiszta hangjának aláfestéseként megszólal az elektronikus hangszeres háttér.
Ahogy áttértünk egyéb művészeti ágakra Zsófi elmondta, hogy a terem, ahol ülünk, tulajdonképpen egy óriási mix, hiszen a szobrok olyan sűrű gyűjteménye vesz minket körül, mint a századforduló művészeti szalonjainak kiállítótereiben, ahol minden stílus és alkotó, szinte mint egy raktárban kapott helyet. Előkerült a remake fogalma is, ami fogja az eredeti műalkotást és a forrásmotívumokat megtartva újrateremti más kontextusba helyezve azt. Kiválasztottunk egy csodaszép szobrot, melynek a feliratát tilos volt elolvasni. Zsófi azt kérdezte tőlünk, hogy ábrázolnánk a művészet fogalmát kézzelfogható formában. Sokunknak jutott eszébe a múzsa, aki isteni, tünékeny lényével megihleti az alkotót. Nem álltunk messze a valóságtól. Ferenczy István Pásztorlány című szobra előtt ültünk, mely a klasszicista formanívó csodálatos példája. A mű keletkezéséről sok érdekeset tudhattunk meg, miután Zsófi megkért, hogy narráljam a kecses nőalakot ábrázoló remeket vagy remake-t. (Bocsánat, kihagyhatatlan szóvicc!)
A XVIII. század végén és a XIX. század elején születő klasszicizmus az antik példa követésével, tökéletesen kialakított formákkal kívánta a harmóniát megjeleníteni. Az első magyar igazán klasszicista szobrászművész Ferenczy István, Rómában végzett tanulmányai folyamán készült a Pásztorlányka. A fehér márványból megalkotott szobrot a római Palazzo Venezia udvarán faragta ki a művész, melyhez mestere Canova több tanáccsal is hozzájárult. Amikor elkészült a szoborral saját kezűleg becsomagolta, hazaküldte Magyarországra, és felajánlotta a nemzetnek, mellyel célja a magyar nemzeti művészet megteremtése volt. A szobor a klasszicista ízlésnek tökéletesen megfelelő antikizáló nőalak, mely első pillantásra hűvösen nyugodtnak tűnik. Ennek ellenére arca és mozdulata mégis érzelemmel teli. A szobrász azt a pillanatot örökítette meg, mikor a pásztorlány a porba rajzolja távozó kedvesének alakját, hogy az örökre emlékezetében maradjon. A legenda szerint így keletkezett az első rajz. A művész ezért alkotását a szép mesterségek kezdenének nevezte.
A szobrot nem csupán a klasszicista műgond, a minden irányból precíz aranymetszés szimmetriája teszi különlegessé, hanem az is, hogy a rajz és festészet születése mellett, közvetve a zenéjét is ábrázolja. A lányka látszólag féltérdre ereszkedve ábrándozik a távolba révedve, de ha minden irányból megfigyeljük, kiderül, hogy egy kürtön üldögél. Mint megtudhattuk, ez szobrászati trükk, így stabilizálta az alkotó a márvány terhétől törékeny figura súlypontját. Megérinteni ugyan nem volt szabad ezt a megkapó szépségű ifjú hölgyet, de azért igyekeztem és igyekszem az olvasónak is átadni valamennyit a látványból.
A pásztorlány a szobor alapjául szolgáló márványlapon ereszkedik féltérdre, ahogy ezt már fentebb is írtam. Finom-szabású, fölül fodros tógaruhája sűrű redőkben takarja testét, kebleit, kecses vállait és nyakát szabadon hagyva. A hosszú ruha alól egyik oldalt kibukkan meztelen lábfeje, azon ül, legalábbis első pillantásra. Valójában nem a földön lévő térdén, hanem a másikon támaszkodik könyökével, karját behajlítja és kézfejét finom mozdulattal arca mellé helyezi, mint amikor valaki mélyen gondolataiba merül. Alakját oldalról, profilból látjuk, de arcát félrefordítva szembenéz velünk, közben másik karját lazán leengedve a kezében lévő botot tartja, mellyel majd megörökíti távozó kedvese alakját. A kissé elrejtett kürt ebből a szögből nem látszik, de ha körbejárjuk a szobrot, felfedezhetjük a ruha redői alatt a lányka háta mögött.
Ahogy tovább mentünk a következő terembe, ismét egy óriási mix tárult a szemünk elé. Múlt hónapban, mikor a “Szalon” volt a Múzeum+ tárlat témája, beszéltünk azokról a polgári társasági összejövetelekről, melyeknek elsősorban a rang és a gazdagság minél nagyobb szabású demonstrációja volt a céljuk, a kulturális sznobizmus jegyében. Egy olyan fallal találkoztunk, amit bármelyik magára valamit is adó polgári háztartás méltán megirigyelhetett volna. A nagyjából négy méter belmagasságú teremben a plafontól a padlóig festmények áttekinthetetlen kavalkádja fogadott minket: portrék, zsánerképek, csendéletek és tájképek egész sora, ahogy azt a kor vezető stílusirányzata a biedeirmeier megkívánta. A felvonultatott festők többsége névtelen, de azért akadtak jeles alkotók is köztük. Talán négy képet választottunk ki, amiről részletesebben beszélgettünk. Köztük volt Szinyei Merse Pál egyik, a maga korában nagy felháborodást keltő alkotása, mely az impresszionisták formabontó megoldásaihoz hasonlóan szembe ment az akkori perspektíva- és ábrázolásrendszer minden szabályával.
A mű címe Őszi tájkép – az 1900-ban készült olajfestményen, szokatlan módon nem sok van a tájképfestészet akkoriban dívó líraiságából, sokkal inkább realista elemekkel dolgozik, meghökkenti a nézőt. Szándékosan a kép előterében elhelyezve a tér háromnegyedét meghatározhatatlan pasztell-barna sártenger borítja, mely lehet szikkadt vagy süppedő, nehéz megállapítani. A sarat távolabb dombok szegélyezik, rajtuk bordó, sápadt-zöld és sárga lombú fák, itt-ott bokrok bukkannak fel, még távolabb pedig mérges örökzöldek vonala nyúlik hosszan. Felettük a kor tájképeinek többségén fenséges, levegős, bárányfelhők tarkította halovány-kék ég szinte csak mutatóban jelenik meg, mintha a festményen szándékosan eltolódott volna a perspektíva.
Remélhetőleg májusban is lesz Múzeum+ tárlat, örülnénk neki. Már nem pusztán szakmai kíváncsiságból, de személyes elkötelezettségből is ott leszek. Zsófival remekül tudunk együtt dolgozni, ő a művészettörténeti háttér-ismeretekkel örvendezteti meg az információéhes közönséget, én a narrációt igyekszem biztosítani, melyben a jelenlévő műkedvelő kísérők is a segítségemre vannak. Remek kezdeményezés a Magyar Nemzeti Galéria részéről ez az interaktív és akadálymentes tárlatsorozat, köszönjük!
A beszámolót írta: S. Tóth Erika
Tapintható láthatatlan – A Kézzelfogható Alapítvány kiállítása a Széchenyi Fürdőben
Nővérem kísért el a tárlatra, akinek már régi vágya volt egy ehhez hasonló programon részt venni, úgyhogy hozzám hasonlóan örült a kihívásnak. Bevallom, érzékenyítői múltam ellenére se jártam soha a Láthatatlan Kiállításon, úgyhogy régi tartozásomból is szerettem volna törleszteni valamicskét, emellett kifejezetten kíváncsi voltam, vajon az, hogy látássérült, jobbára vak emberekkel dolgozom, így kissé bennfentesebb vagyok az átlag látogatónál, segíteni fog-e a tapintva tájékozódásban. Röviden summázva: elhanyagolhatóan kevés előnyt jelentett, szinte semmit, pedig nem is a térben kellett elhelyeznem magam, hanem “csak” tárgyakat felismerni, mert a tér határát a hosszan elnyúló asztalok jelentették, melyekre a tárgyakat helyezték, ezeket pedig elég volt lekövetni. De ne szaladjunk ennyire előre.
Egy fiatal vak srác, Fóris Norbert szegődött mellénk kísérőnek, aki humorral és türelemmel volt irányunkban, ezúton is köszönjük neki. Érkezésünkkor azonnal a kezünkbe nyomott két szemtakarót és kezdődhetett a barangolás. Igen, szemtakaróval már találkoztam, meg Norbit is ismerősként üdvözöltem, kb ennyiben ki is merült mindaz, amit előnynek nevezhettem a többi látogatóval szemben… Jó, mellettem, mellettünk legyen mondva, nem használati tárgyakat kellett (volna) felismerni, hanem sokszor kifejezetten elvont, nem egyszer alapjaiban nonfiguratív művészeti alkotásokat, szóval, egy síelős hasonlattal élve, a fekete pályán kezdtünk, nem csoda tehát, hogy elvéreztünk. A cél tulajdonképpen nem is az volt, hogy beazonosítsunk egy teljes koncepciót, inkább csak a részleteket kellett kiéreznünk: a textúrát, a formákat, az esetlegesen egyéb érzékleteket is bevonó tulajdonságokat, pl hangokat vagy a kiállított mű illatát, ha van neki.
Kifejezetten örültem egyébként, hogy nem egyszerű tárgyakkal és hétköznapi anyagokkal találkoztam, valódi kihívást jelentett minden, amit megérinthettem. Zsírkő, mészkő és márvány felületek, néhol valami salakos, málladozó kőzet, simára fújt tömör gömbüveg, kezeletlen, még kérges faanyag, bronz és réz, sőt nemez, sodronykötél, lófarokszőr, szalmacsuhé és sok egyéb érdekes felület, amivel “vakon” még sose találkoztam. A forma, mint összetartó elem, mint konceptualitás átlényegült a kezünk alatt, a határai elmosódtak és más értelmet nyertek. Amiről azt hittük, hogy az, arról kiderült, hogy nem az, hanem valami egészen más és nem ott van az eleje vagy a vége, sőt, nincs is olyan, hogy “eleje” és mi is az a “vége” tulajdonképpen? Mivel sok volt a nonfiguratív, pusztán fogalmiságában ábrázoló műtárgy, egészen más értelmet nyertek a “kapaszkodó”-ként szolgáló ívek és formák, bár tény, sokszor kaptunk segítséget Norbitól, hogy ne akarjunk “belelátni” valamit abba, ami nem láttatni, pusztán kifejezni akar, mondjuk egy érzést, egy benyomást, egy hangulatot.
Mivel a tárlat véget ért, nem lövöm le senkinek a felfedezés örömét, ha közelebbről is bemutatok néhány kiállítási darabot. Volt pl egy hajó, Noé bárkája, fából, a fedélzetén állatokkal, ahogy illik. Az állatok kerámiából készültek, tökéletesen figurális formában, de mivel sokan voltak és az ívek itt-ott egymásba csúsztak, lehetetlenség volt őket tapintva külön-külön felismerni. Az állatoknál maradva: találkoztunk üveglovacskával és elefánttal, de nekik meg a formájuk volt olyan, mintha Salvador Dalí elszabadult álomfantáziája alkotta volna őket, úgyhogy támpontként csak egy lófarokra meg egy pár óriási lapátfülre hagyatkozhattunk… Akadtak még ennél elvontabb darabok is, melyeknek a cím sugallta jelentéstartama talán csak az alkotó számára volt értelmezhető, itt azzal is megelégedtünk, ha az anyagot sikerült beazonosítani.
Az egyik legérdekesebb műtárgy valahol a figurálisan értelmezhető és az elvontságában megmagyarázhatatlan közötti sejtelmes homályban mozgott, hosszan elidőztünk fölötte. Egy kisebbfajta iskolai tábla méretében határoztuk meg a keretet, ami a furcsa, keményre száradt salakos tapintású, göcsörtös formákat vette körül. Norbitól megtudtuk, hogy az alkotó a vörösiszap katasztrófa emlékére készítette művét. Tapogattuk ezeket a látszólag vagy inkább tapintólag meghatározhatatlan íveket, kiemelkedéseket és csak később, mikor már levehettük a szemtakarót, hogy úgy is megnézzük a műveket, akkor értettük meg, hogy a táblakeret iszap-lepte használati tárgyakat fog közre, melyeket az áradás elsodort. Egy háztartás mindennapi kellékeit, nem szimbolikus formákat és véletlen göcsörtöket, az egyébként téglavörös anyagban, hanem az eredeti tárgyak kicsinyített mását.
Mikor tehát a tárlat végén levettük a szemtakarót, nővérem nagyon frappánsan fogalmazta meg lényegi tapasztalatunkat, ahogy azt mondta, “látva, minden értelmet nyer”. Sok minden tárult a szemünk elé, amit nem olyannak képzeltünk, sőt, akadt olyan tárgy is, aminél el kellett töprengenünk, hogy fogtuk-e egyáltalán. Igen, valakinek, aki a külvilág információinak túlnyomó többségét vizuálisan szerzi, minden látva nyer értelmet és fogalma sincs róla, hogy ez mennyire ösztönös leképezési norma számára, amíg be nem szabadul egy szokatlan formákkal és anyagokkal telerakott térbe, ahol semmi sem az, aminek (nem!) látszik. Csak félve jegyeztem meg nővéremnek, hogy talán egy értő és értelmező narráció sokat segíthet a formátlan formák és meghatározhatatlan érzéki tapasztalatok kiegészítéseként. Ebben végül egyetértettünk, de azért maradt bennem némi aggály, hogy valóban így van-e. Az érintettekre bízom a választ.
A képen Magyar Judit Mária iparművész egyik színes, mintás kavicsokból megálmodott alkotását látjuk. A különböző méretű és formájú kövek között vannak laposak és simák, göcsörtösek, hegyesek és sziklatöredékre emlékeztetők. Koncentrikus, csíkos, karcos alakzatokat festett rájuk a természet, a homok-, iszap- és üledékrétegek, ahonnan származnak. Csigavonalban, tehát körkörösen helyezkednek el az alapul szolgáló sötét anyagra ragasztva. Középen egy féltenyérnyi méretű nagy kő, körülötte kicsik, majd egyre nagyobbak és még nagyobbak. Többek között ezzel a csodával ismerkedhettek meg a látogatók a kiállításon, a mellékelt fotón is két kéz érinti éppen. A tárlat után pedig, akinek kedve volt, Judit segítségével ki is próbálhatta kreativitását egy kis alkotóműhely keretében.
A beszámolót írta: S. Tóth Erika
Egy kiállítás, ahol kötelező hozzáérni az alkotásokhoz avagy mindent a kéznek, semmit a szemnek
Egészen különleges kiállításon jártunk a Széchenyi Gyógyfürdőben április 5-én. A fürdő márványtermében rendezett Tapintható Kiállításon látássérült és vak alkotók műveit, illetve képzőművészek, iparművészek és különböző fogyatékossággal élő művészek munkáit ismerhettük meg, látássérült tárlatvezetők közreműködésével. Klubtagjainknak nagy élményt nyújtott a kiállítás, hiszen a tárgyak mellett nemcsak síkírásban, hanem Braille írásban is volt ismertető.
A látók szemkötővel, csak a tapintásukra hagyatkozva „nézhették” meg a kiállított műveket, találgatták, vajon mi lehet, amit éppen tapintanak? Megtapasztalhatták, hogy a látássérültek milyen különös világban élnek, hogyan érzékelik a környezetüket, és a környezetükben lévő dolgokat.
A program végén lehetőség nyílt origamizásra. Többen kipróbálták, és nyuszikat, tulipánokat hajtogattak, amit hazavihettek.
Emlékezetes délutánt töltöttünk a márványteremben, mert a Tapintható Kiállítás is ritkaságszámba megy, és a kreatív befejezés is nagy tetszést aratott klubtagjaink körében.
Bernát Zsuzsanna
közösségi civilszervező
Kalandozás a századforduló polgári világában
Látássérültek számára akadálymentesített festménykiállításokban nem bővelkednek a programfüzetek, ennélfogva izgatottan vártuk az eseményt, utoljára két éve találkoztunk ezzel a kezdeményezéssel, akkor még a Szépművészetiben. Többedmagunkkal várakozva az előtérben, én alapvetően festménynarrációkra számítottam, ezért mikor a tárlatvezető hölgy úgy kezdte, hogy az lesz, de mégsem, meglepődtem. És valóban, ez nem egy narrált tárlatvezetés volt, hanem egy interaktív élménybarangolás térben és időben, melynek én is segítője lehettem. Egy rövid bemutatkozókör után, mikor elmondtam, mivel foglalkozom, az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek, a festmények némelyikéhez biztosítsam én a narrációt. Nagyon élveztem.
A kiállítás egy századfordulós kispolgári szalonnak berendezett kellemes hangulatsarkában kezdtük a művészeti körsétát. Miközben a Galéria kincsestárából csakis számunkra elcsent színpompás, festett, kézzel is jól kivehető aranydíszes csészécskéit adtuk körbe, a kor jellegzetes stílusirányzatáról, a biedermeierről beszélgettünk. Igazán otthonosan éreztem magam, aktuális olvasmányom jutott eszembe: Márai Sándor, Az igazi c. regénye, no nem az Egy polgár vallomásai, de azért mégiscsak… Nincsenek véletlenek. Előbb minket kérdeztek, mit tudunk erről a korról és az uralkodó stílről, majd megtudhattuk, hogy melyek a biedermeier jellegzetességei. A festészetben a zsánerképek: a köznép kissé idillikus ábrázolása (pl. a földön dolgozó parasztok), úri portré, mely szépséget, nemességet sugároz és időtálló, valamint a csendéletek, jobbára tárgyfotók, lényegük a “halott”, azaz mozdulatlan természet kompozíciós jellege: gyümölcsöstálak, vázák vagy akár egy lefestett bútor. Mind portrét, mind csendéletet megcsodálhattunk ebben a klasszikus polgári miliőt bemutató sarokban.
Miután a csésze körbeért, letisztult, egyszerű, de mégis a nemesség finom eleganciáját utánozni igyekvő bútorokat ismerhettünk meg, például egy különös műgonddal faragott széket, melynek támláját két ívesen egymás-felé hajló sasfej díszíti és egy komódot, aranyszín kovácsolt berakással. Elvileg nem érhettünk volna a kiállított darabokhoz, de – hála a tárlatvezető hölgynek – megtettük. Ahogy továbbmentünk, előbb a polgári élet, az egyik látogatót idézve “bulis” oldalával találkozhattunk. A maga idejében megbotránkoztató festmény, mely elénk tárult, hálóingre vetkőzött ifjú hölgyeket, itt-ott kivillanó bokákat és vállakat, kibomló hajkoronákat ábrázolt: jellegzetes vojeur perspektíva, a néző mintegy kulcslyukon át lesi meg a lányok éjszakai könnyed pletykálkodását. Ezt a nézőpontot festési technika körforma fényfókusza is igyekezett érzékeltetni. Ezután egy hivalkodó, kissé komikusan klasszicizáló festményhez volt szerencsénk, ahol a kevéssé kifinomult ízlésű, a kor kedvelt kifejezésével élve “újgazdag” kereskedő magát formálta meg, mint római nemest, császárt, saruban és rövid, színes selyemtógában.
A kiállítás egy másik termének előterében azt a kérdést kaptuk, szerintünk, nemzetközi porondon ki a legismertebb magyar festő. Kis tanakodás után nagyjából egybehangzólag döntöttünk Munkácsy Mihály mellett, már csak a kiállítás tematikájából is következtetve. Jó tipp volt, mert ezt követően megismerkedhettünk egy kifejezetten a kor igényeit kiszolgáló festményével, mely ugyanakkor a kiállítás hívófotója is a szóróanyagokon – ez egy tipikus szalonkép. A hölgy elmesélte nekünk, hogy a zsánerképek, portrék és csendéletek mellett a polgári festészet kedvelt témája volt a szoba belterek ábrázolása, melyekkel az úri eleganciát illett prezentálni. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk a “kép a képben” technikáról is, amikor a megfestett szobabelső falán egy festmény köszön vissza, mely vélhetőleg magának a látott festménynek a mását szimbolizálja. Ezek a festmények kifejezetten sematikusak, kedvelt elemeik: a kissé zsúfoltan berendezett szobák, nehézkes, sötét tónusú faragott fabútorai között könnyű, díszes porcelánok, ezüstök és fűzős, hosszú, rakott-szoknyás, csipkeberakásos ruháikban könnyed csevegésbe merülő nemesi vagy polgári származású hölgyek, mellettük – szinte csak véletlenül ott felejtve – gyerekek. Gyakori elemek még a szobadíszként szolgáló növények: páfrányok, vázában virágcsokor és a mesterséges térben kissé idegenül ható, de az úri kedvtelést remekül érzékeltető állatok, melyek vagy pökhendiek, mint egy vadászkutya vagy egzotikusak, mint mondjuk egy arapapagáj.
Ahogy továbbhaladtunk, Munkácsy egy másik műve is elénk tárult – egyike a legismertebbeknek, melynek egyszerűségében megbúvó csendes szomorúsága nagyon megfogott. Ezzel a képpel zárnám a beszámolómat és ezt választottam erre a hétre narrációgyanánt is. Bár azt még meg kell jegyeznem, hogy a kiállítás részeként a fülnek, orrnak és az ízlelőbimbóknak is igyekeztek kedvezni, áthaladtunk ugyanis a zeneszalonon, ahol jazz dallamok kavalkádja fogadott minket és végezetül, akinek kedve volt, angol teákat, illetve egy borkülönlegességet is kóstolhatott. Köszönjük a Magyar Nemzeti Galéria munkatársainak ezt a különleges programot!
De jöjjön akkor a narráció.
Munkácsy Mihály: Milton
A festmény sötét tónusú, de nem csak a polgári miliő mélybarna, masszív antik bútorainak köszönhetően, hanem a vászon alapozásához használt kátrányos, bitumenes anyag miatt is, mely a realizmus térhódításával, az érzelmi hatás fokozása érdekében kezdett elterjedni. Erről a technikáról csak jóval később derült ki, hogy súlyosan károsítja a festményeket, szó szerint felemésztve az eleinte még élénk, majd egyre elhalványuló színeket. A kép, ami itt látható, mesterségesen világosított fotó, az eredeti sokkal sötétebb, mondhatni zord, mintha egy viharos délutánon beszűrődő homályos fényben látnánk csak a festményt.
Egy valaha szebb napokat látott szoba tárul elénk. Középen hátul masszív, faragott tálalószekrény, mellette balra komód, rajta lazán a falnak támasztva, vastag, porlepte könyvek, talán lexikonok, albumok és egy kerekded sötétkék porcelánváza, rövid, keskenyedő nyakán fogantyúval. A falon a váza fölött vastag, ugyancsak faragott fakeretes, tompafényű tükör, éppen csak akkora, hogy a nyakunkat, arcunkat láthassuk benne. A fal maga kopott, a vakolat foltokban málladozik. A tálalótól jobbra kissé viseltes, de azért még elegáns támlás szék, ívesre faragott fejes karfája, gondos asztalosmunka. A szék fölött üresen tátongó könyvespolc. A szoba közepén hosszúkás étkezőasztal, rajta, a kor divatjának megfelelő díszes, rojtos kárpit, nyitott könyvek és egy tintatartó. Az asztalfőn, a nézőnek balra maga az idős Milton ül egy bézs bársonnyal bevont patinás karszékben, befelé figyel, közben egyik lábát lazán előrenyújtja, kissé felgyűrve ezzel az asztal alatti könnyű, rojtos szőnyeget. A kép bal szélén egy ablak tűnik fel, a beszűrődő gyenge fényben látjuk a költő lehajtott fejét, arca komor. Az asztalt, körötte tüsténkedő lányai veszik körbe, a hölgyek galléros, fűzős, hosszú szaténruhát viselnek, hajuk egy része kontyban, a többi leengedve. Arcuk átszellemült, apjukra figyelnek. Az idős korára megvakult költő épp az Elveszett paradicsom sorait diktálja a másik oldali asztalfőn ülő – vélhetően – legidősebb lányának, aki lúdtollal ír az előtte kinyitva heverő és az asztal sarkáról lazán lelógó füzet lapjaira. A két másik lány az asztal hosszabbik oldala mögül figyeli a költőt, egyikük közben hímez, másikok szolgálatkészen áll, hátha apjának szüksége van valamire. Az egész jelenet nagyon bensőséges, kicsit szomorú, de mégis felemelő, emberi.
A beszámolót és a narrációt írta: S. Tóth Erika
További festmény- és fotónarrációk, egyéb érdekességek az alábbi oldalon: https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/
Ha megtetszett, csatlakozzon az alábbi csoporthoz is egy kis tapasztalatcserére:
https://www.facebook.com/groups/1724010601224121/
Tarts a rákosmenti lámpásokkal a Törley Pezsgőgyár Látogatóközpontjába!
A kép forrása: torley.hu
2017. március 9-én (csütörtökön) a Törley Pezsgőgyárba (1221 Budapest, Anna u. 5-7.) látogatunk, melynek programja az alábbi:
- A múzeum és a pezsgő érlelő pince megtekintése magyar nyelvű szakmai vezetéssel.
- Pezsgő kóstoló a Zsolnay teremben.
- Távozás a pezsgő bolton keresztül, vásárlási lehetőség.
A belépőjegy ára kedvezményes: 1 000,- Ft/fő, amely tartalmazza a fent leírt programot egy pohár (kb. 1 dl) Törley tartályban erjesztett pezsgő kóstolásával.
A minimum létszám 15 fő, max. 40 fő.
Találkozóhelyek és időpontok:
8:45-8:50 Örs vezér tér metró kijáratánál, a kürtős kalácsosnál
9:05-9:10 Astoria, a 47-es villamos megállójában, amely Buda felé megy.
A 47-esről a Savoyai Jenő téren szállunk le, onnan pár perc gyalog.
A múzeum és pince bejárás 10:00-kor kezdődik, addig mindenkinek lehetősége lesz a belépőjegye megvásárlására.
A program hossza: 1,5 óra.
Bejelentkezés a férőhelyek korlátozott száma miatt feltétlenül szükséges a 0670-984-8468-as számon, ill. a rakosmente@gmail.com email címen.
Kérjük add meg azt is, melyik találkozási pontra érkezel, illetve van-e szükséged segítőre!
Várunk szeretettel!
Kray Zsuzsa és Acsay Péter
közösségi civilszervezők
Összekötések – egy kiállítás margójára
Az avantgárdban nem ritkán összekeveredik képzőművészet és irodalom. Tamkóhoz a képek nyelvén lehet legpontosabban szólni. Egy film segítségével juthattunk közelebb ehhez a különleges világhoz. Nádorfy Lajos operatőr, Tamkó barátja, a kiállításon is látható film egyik alkotója, a Tamkó által 1936-ban megfogalmazott avantgárd művészeti kiáltványról, a Dimenzionista manifesztumról beszélt.
A Nagy Balogh János Kiállítóteremben húsz, különböző korú és különböző technikával, jelrendszerrel dolgozó mai alkotó munkái láthatók, akik Tamkó Sirató Károly képveseire reagálnak, összekötve ezzel a klasszikus avantgárd törekvéseket, napjaink művészeti lehetőségeivel. Ez az összeköttetés a tárlat alapja, hiszen a hypertext fogalma éppen olyan több dimenziós szövegeket jelent, melyben a látogató maga dönthet egy adott történet irányáról, és annak befejezéséről.
„Tamkó Sirató Károly 1905 és 1980 között élt költőnk, akit leginkább onnan ismerünk, hogy gyermekverseit felkapta a Kaláka, ebből született a Bőrönd Ödön és a Tengerecki Pál. Vagy onnan, hogy jógaiskolát alapított. Pedig életművének több érdekes momentuma is volt. A huszonéves Tamkó az 1930-as években Párizsba utazott, hogy francia költő és kiáltványszerző legyen belőle. A feje zsongott az újító gondolatoktól, amiket itthon kevesen értékeltek, de odakint többen rákaptak. Így amikor 1936-ban előállt a Dimenzionista manifesztummal, kis híján világhírű lett. Olyan emberek írták alá a manifesztumot, mint Marcel Duchamp, Kandinszkij, Joan Miró vagy Moholy-Nagy. Ez a bátor, kísérletező kiáltvány a világhír ígéretének bizonyítéka. Terve dugába dőlt. Betegsége miatt a mozgalom elhalt. Tamkón átlépett a történelem. De próbálkozását nem feledjük.”
(Sós Dóra: Tamkó Sirató Károly és a hypertext)
Dimenzionista manifesztum
„Korunk egyik élő és előrevezető művészet-akarata a dimenzionizmus. Öntudatlan kezdetei visszanyúlnak a kubizmusba és a futurizmusba. Kifejlesztéséhez azóta a modern civilizáció csaknem minden kultúrnépe hozzájárult.
Manifesztumunkban ennek a nagy, általános és összegező művészetmozgalomnak lényege és elmélete tudatosul.
A dimenzionizmus életrehívói: egyrészt a modern szellem teljesen új tér és idő koncepciója (geometriai, matematikai, fizikai kifejlesztése Bolyaitól Einsteinen át napjainkban is folyik), másrészt korunk technikai adottságai.
A fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön – a régebbi formákat és a kizajlott lényegeket a kevésbé igényes művészek zsákmányául hagyva – az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el!
El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szembenálló abszolútumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem a nem-euklidészi koncepció értelmében összefüggő dimenziók. Ezt a felfogást ösztönösen érezve, vagy tudatosan magunkévá téve: egyszerre eltűnnek előlünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai.
Ez az új ideológia valóságos földrengést, földcsuszamlást idézett elő a művészetek régi rendszerében. Az idetartozó művészeti jelenségeket a “dimenzionizmus” szóval jelöljük. (A művészeteknek ezt a dimenzionista fejlődés-mozgását az “N+1” képlet fejezi ki, mely képlet művészeti vonatkozását a planizmus, a kétdimenziós irodalom elméletében fedeztük fel és általánosítottuk aztán, hogy ezáltal korunk kaotikusnak látszó, rendszertelennek és megmagyarázhatatlannak tűnő művészet-jelenségeit egyetlenegy közös törvényre vezessük vissza a legegyszerűbb módon.)
ÚJ VILÁGÉRZÉSTŐL VEZETVE. A MŰVÉSZETEK EGY ÁLTALÁNOS ERJEDÉSÉN (A Művészetek egymásbahatolása) MOZGÁSBA JÖTTEK ÉS MINDEGYIK EGY ÚJABB DIMENZIÓT SZÍVOTT FEL MAGÁBA, MINDEGYIK ÚJ KIFEJEZÉSFORMÁT TALÁLT A PLUSZ EGY DIMENZIÓ (N+1) IRÁNYÁBAN, utat nyitva az alapvető változás súlyos szellemi következményeinek.
A dimenzionista tendencia kényszerítette, hogy:
I. az Irodalom kilépjen a vonalból és behatoljon a síkba: Kalligrammok, Tipogrammok, Planizmus, Villanyversek.
II. a Festészet kilépjen a síkból és behatoljon a térbe: Festészet a térben. Többanyagú kompozíciók. Konstruktivizmus. Térkonstrukciók. Szürrealista tárgyak.
III. a Szobrászat kilépjen a zárt, mozdulatlan formákból (vagyis az euklidészi térben kialakult formákból), hogy meghódítsa a művészeti kifejezés számára a négydimenziós Minkovszki-féle teret. Mindenekelőtt az úgynevezett “telt szobrászat” felhasadt és bevezetve önmagába a belső terek elemeit, majd a mozgást, így fejlődik: Üreges szobrászat. Nyitott szobrászat. Mozgó szobrászat. Mozgás szobrászat.
IV. S ezután fog kialakulni még egy teljesen új művészet: a Kozmikus Művészet (A Szobrászat Vaporizálása). A négydimenziós, eddig abszolút művészet üres térnek a művészet által való meghódítása. E művészet alapja az anyag nem szilárd, hanem gáznemű állapotban. Az ember ahelyett, hogy kívülről nézné a műtárgyat, maga lesz központja és alanya a műalkotásnak, mely az emberre, mint öt érzékszervű alanyra összpontosított érzékszervi hatásokból áll egy zárt és teljesen uralt kozmikus térben.
Íme legrövidebben összefoglalva a dimenzionizmus lényege. Deduktív a múlt felé. Induktív a jövő felé. Élő a jelenben.”
(artpool.hu)
A film és Mohay Orsolya segítségével mi is közelebb kerültünk ehhez a különleges világhoz. Tamkó Sirató Károlyra a kép- és térkonstrukciókkal a legméltóbb emlékeznünk.
Bernát Zsuzsanna (XlX.) és Kiss Júlia (XVlll.)
közösségi civilszervezők
