Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

„Tudni kell azt, hol tartasz.” – Beszélgetés Szilvágyi Gergellyel első, önálló, Fénnyel írom című fotókiállítása alkalmából

– Elmondanád azt, hogy milyen probléma miatt vagy kerekesszékben és mióta?

– 32 éves vagyok, születésem óta élek kerekesszékben. Egy spina bifida nevű betegségem van, ami magyarul annyit tesz, nyitott hátgerinc. Ez egy születési rendellenesség, egy gerincvelő sérülés, ami gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az információ nem jut el az agyamból a lábamig, hogy mozdulnia kéne. Így lehet a legegyszerűbben elmondani. Egész pici koromban is már kerekesszékkel közlekedtem, a Pető Intézetbe jártam óvodába, és az általános iskola első két évében, ahol gyakorlatilag megtanítottak az életre. Életre kerekesszékben.

Próbálkoztunk, hogy bottal csípőig vagy derékig sínes megoldással járjak, de annak igazából csak annyi értelme volt, hogy 10-20 métereket megtettem és álltam. De hosszú távon esélytelen voltam, így csak az élményt adta meg, hogy állhattam életemben.

– Érdekes, hogy mondtad ezt, hogy megtanítottak az életre. Mi volt az, ami viszont a hozzáállásodon változtatott ebben a helyzetben? Mindenki ilyen optimista a társaid közül?

– Az az igazság – furán fog hangzani – de nem tudok olyan embert, akivel onnan tartom a kapcsolatot. Volt egy-két barátom, akivel pár évig még jóban voltam, de még nagyon fiatal voltam. Az általános iskola első két osztálya után átkerültem integrált keretek közé, és onnantól kezdve indult meg az igazi barátkozás.

– Hogy érzed, más ember lennél, ha nincs ez a szék? Mégis, hogy lehet a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből?

– Ez jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy a hozzáállásomhoz a legtöbbet otthonról kaptam. A család mindig is nagyon fontos volt. Édesanyámnak, édesapámnak és a tesómnak nagyon sokat köszönhetek, nélkülük nem lennék az az ember, aki vagyok. Az is rengeteget számított, hogy két évvel fiatalabb öcsém van, és engem is úgy neveltek, ahogy őt. Sosem volt semmi megkülönböztetés, mindent ugyanúgy kellett, hogy csináljak. Megvoltak otthon a feladatok, nyilván én olyat kaptam, amit meg tudok csinálni székből is.

– A nyitottságot is a családból hoztad? Hiszen annyi mindent csinálsz, dolgozol, edző is vagy, ott az alapítványi munka és a fényképezés is…

– Nyilván. A mai napig velük élek, de felnőttem, élem a saját életemet, saját programjaim vannak, magam találom ki azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. De ahhoz, hogy elinduljak, Ők kellettek.

– A fényképezés mikor jött az életedbe?

– Az mindig is természetes volt, hogy családi eseményeket, egyebeket szerettem fotózni. De teljesen véletlenül kiköltöztünk Budafokra, és akkor ott elkezdetem nézelődni, hogy milyen közösségi programok vannak. Akkor találtam rá a Budafoki Fotóklubra. Bár korábban már gondolkoztam mi az, amit szívesen csinálnék, és egy hirtelen ötlettől vezérleve beiratkoztam egy fotós suliba a „Fotósuli Szabadiskolába” is. Ez egy nemzetközi felnőttképzési tanfolyam volt, ahol 50 óra elmélet és gyakorlat volt. Tudtam, hogy szeretem ezt csinálni, ez nem volt kérdés.

– Hogyan jöttél rá, hogy ebben tehetséges vagy?

– Tanulni kell, egyértelmű. Ebben a világban mindenki azt hiszi, hogy tud fényképezni. Ha más nem, a kezébe fogja fényképezőgépként a telefonját. De a fotózás sokkal többről szól, mint hogy odamegyek, megnyomom a gombot, és kész egy szuper kép. Sokkal több a befektetett energia. Hiszen nem csak odamegyek egy épület elé, és éppen mikor ott jártam akkor lefotózom. Tudni kell, mikor kell lefotózni, mikor olyanok a fények. Nagyon-nagyon sok mindenen múlik. Egyrészt érezni kell, hogy milyen szögből, mikor kell fotózni, másrészt tanulni kell, hiszen ez is egy szakma.

– Hogyan alakult ki ennek a kiállításnak az anyaga?

– Ez egy tipikus első kiállításos dolog. Amikor felmerült ez a lehetőség nézegettem, hogy mennyi az annyi, a tér adta lehetőségek. Hogy reálisan hány képet lehet felrakni. Arra jutottam, hogy jelenleg 20 egy témájú képet nem tartok arra érdemesnek, hogy kiállítsam. Ezért vegyes a felhozatal, a tájképtől a modellfotóig.

– A tájképek alapján azt feltételezem, hogy rendszeresen járod a világot…

– Ezt nagyon-nagyon nagyban köszönhetem a szüleimnek, mert a velük töltött idők alkalmával készültek. Olyan helyekre is eljutottam velük, ahová egyedül, kerekesszékkel nem is biztos, hogy el tudtam volna jutni. A modellfotók többsége műhelymunka keretein belül készült.

– Azt mondtad az előbb, hogy a fotózás nem csak a kattintásról szól. Hogy értetted ezt?

– Sokat változtam, ami az utómunkálatokat illeti. Korábban a tájképeknél sokkal erősebben nyúltam a Photoshop-hoz, mint manapság. A modellfotókon szépészeti retusálás van, de ez a mai világban már eléggé elvárás. A fényekkel is szeretek játszani.

– Sportolsz is…

– A Suhanj! Alapítvány keretein belül is, illetve amikor időm engedi, kosarazom is egy kerekesszékes kosárlabda csapatban. Az Alapítvány munkájában vezetőségi szinten is részt veszek, önkénteskedem is, és fogyatékkal élő sportolóként is ott vagyok velük. Így nem csak velük mozgok, de járunk szemléletformáló programokat is tartani cégekhez.

– Hogyan van ennyi mindenre időd?

– Ezt én magam sem tudom sokszor (nevet). Legtöbb esetben három helyen kéne lennem. Annyi mindent csinálok, hogy előfordulnak olyan időszakok is, hogy annyira besűrűsödik minden, hogy nincs időm.

– Tudatos az, hogy ennyi dolog közül mire szánsz időt?

– Nyilvánvaló, hogy ez az egész pörgés dolog is valamilyen szinten pótcselekvés. Erre azt szoktam mondani, ha nem is tudatosan, de azért csinálok ennyi mindent, hogy ne legyen időm keseregni, hogy miért nem tudok felállni. Akkor érzem magam jól a bőrömben, ha nincs egy perc szabad időm sem.

– Van ennek egy egészséges határa, hogy hol billen át, nem?

– Nehéz megérezni. Volt olyan nekem is, hogy túlpörgettem magam és utána jött egy olyan időszak, amikor semmit nem volt kedvem csinálni, ki sem mozdultam. De ilyen mindenki életében van. Igyekszem úgy élni – és nyilvánvalóan máshogy nem is lehet -, hogy ma már nem jut az eszembe az, hogy miért is nem tudok felállni. Van az a kérdés, hogyha lenne három kívánságom, mi lenne az… Na, nem fogom most elmondani neked mindet, de azt elárulom, hogy nincs közöttük az, hogy felálljak. Abszolút elfogadtam az egész helyzetet. Ez idő kérdése is volt, az otthon kérdése is volt, és az összes körülöttem lévő emberé, aki úgy fogad el, ahogy vagyok.

– Ehhez gondolom magadat kellett teljes mértékben elfogadnod…

– Annyiból szerencsém van, hogy születésem óta vagyok mozgássérült. Nyilván könnyebb, mintha szereztem volna. De a végcél, a vég állapot mindenkinek ugyanaz. El kell tudni fogadni. De nyilván úgy könnyebb, hogy beleszoktam az egészbe.

– Személetmódváltással el lehet fogyatékkal élőként jutni az emberekhez?

– Egyre nyitottabb a világ szerencsére. Picit én még felszínesnek érzem ezt a nyitottságot. És manapság divatos akadálymentességről is beszélni. Jobban állunk, mint 10 évvel ezelőtt, de nem megoldottuk a törvényileg előírt akadálymentesítést, hanem évről-évre toljuk előre. Mert ez egyszerűbb. Azért hozzáteszem, tényleg könnyebb közlekedni a városban, mint 10 évvel ezelőtt. Én vezetek, és ez önállóságot adott. Onnan indult meg az önálló életem.

– Van ez, a fizikai akadálymentesítés. De mit kéne csinálni az emberi fejekben?

– Én ezt lelki akadálymentesítésnek hívom. Ez egy nagyon kétélű dolog, ehhez mind a két félnek hozzá kell tennie a saját részét. Én személyesen a médiát is alkalmasnak tartom erre, magam is megnyilvánulok, ha kell, ez egy nagyon jó forrás lehet. Sosem jelentett problémát beszélni a betegségemről. De az, hogy ez tabu, az egy rossz beidegződés, amit generációkon keresztül lehetne megváltoztatni. Hatással lehetek, megfeszülhetek, de ha a környezetem nem akarja befogadni, nem fog semmi történni. Aki tud, az meg magától is változik. Fontosnak tartom az olyan szintű integrációt is, hogy az már gyerekkorban elkezdődjön, és igenis megtapasztalja fiatal korban mindenki azt, hogy mások is lehetünk. Akit lehet, ezért be kell integrálni. Nyilván nem lehet mindenkit, és infrastruktúra is kell hozzá. Én is egy olyan suliba jártam, ami nem volt akadálymentesített. Az osztályfőnök és az osztálytársaim hoztak-vittek le a termekből. De akkor még szó sem volt akadálymentesítésről. Először ezt kell megoldani, és ahhoz, hogy a következő generáció sokkal természetesebben álljon a dolgokhoz az kéne, hogy ezt gyermekkorban megtapasztalhassa mind a két oldal. A volt osztálytársaimnak az természetes volt, hogy én ilyen vagyok, mert éveken keresztül velem jártak és hozzászoktak.

– Az, hogy valaki hozzám lehajol, ha beszélgetünk, az nagyon jó érzés. Nem kell felfelé nézni egy beszélgetés alatt. Ez egy apró dolog, de ami az apró dolgokban ott van, az a nagyokban is úgy fog működni.

– Ha ennek a kiállításnak vége, mit tervezel?

– Folyamatosan pörgök, nem áll meg az élet. Ősszel megyek Berlinbe maratont futni(nevet). A Suhanj! Alapítványnak hála ez egy kerekesszékesek számára kialakított futóeszközzel fog történni, amit kézzel kell hajtani. Múlt héten a 35 fokban megvolt a 38 kilométer, onnan már „csak” egy lépés a 42, de azt gondolom, ha ez megvolt, meglesz az is. Az élményt ott a versenyen szeretném, hogy meglegyen. Persze, ha most másfél hónapig nem csinálok semmit, ez nem lesz meg. De csinálom, és nagyon remélem, és nem is szeretném elkiabálni, de meglesz.

– Nagyon jól ismered magadat, úgy látom…

– Kell. Nagyon nagy önismeret kell, hogy ezt a helyzetet az ember a helyén tudja kezelni. Tudni kell azt, hol tartasz. Ez egy megállíthatatlan folyamat, de ha nem tudom, hogy hol tartok, visszafordulnék… Nyilvánvaló, úgy ahogy vagyok, a nehezebb részét fogom meg a dolgoknak. Sokkal egyszerűbb lenne otthon ülni, de akkor nem érezném jól magam, az biztos.

– Volt már olyan időszak is, amikor hosszabb időn át nem érezted jól magad a bőrödben?

– Igen.

– És mi vezetett át?

– Idő. Barátok. Család. Azok általában nagyon magamba fordulós időszakok. Semmit nem csinálok, és ezt sokszor meg sem tudom magyarázni. Érzem, hogy valami nem stimmel, aztán betelik a pohár és azt mondom, most már elég. Ha túlpörgök is, nehéz megérezni, hogy mikor jött el az a pont, mert ha egyszer szeret az ember pörögni, akkor leállni róla nehéz.

Már nem érdekel fel tudok-e állni. A jövő miatt sem izgulok. Én beleteszem, amit bele kell tennem. Hiszen ha mi mindent megtettünk, nem kell már bánni semmit. Persze vannak hibáim nekem is. (Nevet)

– Annyi mindent elmondtál magadról. Megtennéd, hogy mégiscsak elárulod mi a három kívánságod?

– (Nevet) A háromból kettőt megtartanék magamnak, ha szabad. Ami leginkább ide illik a három közül, hogy nagyon szeretnék egyszer sarki fényt fotózni.

www.facebook.com/fotosgere

Szilvágyi Gergely Fénnyel írom című fotókiállítása 2015. szeptember 3-ig látogatható a DBH Serviced Office GreenPoint (Budapest VII., Kéthly Anna tér 1.) első emeletén.

Tóth Judit Nikoletta interjúja
Fotók: Kaunitz Miklós