Világhírű festményeket közvetíteni látássérült embereknek?

 

Ezzel a címmel jelent meg újabb sajtóközleményünk szeptember 23-án.

Az alábbi linkre kattintva olvasható.

Ismét a Cirkuszban jártunk

 

2022.09.14.

A Fővárosi Nagycirkusz nagyon kedves felajánlása nyomán a VGYKE meghívást kapott a cirkusz Rain – Esőcirkusz című előadására, melyre a XVI. kerületi Lámpás Klub tagjaival látogatott el.

Az előadást egy taktilis bemutató előzte meg, melyen lehetőség nyílt az artisták eszközeit megtapintani, és beszélgetni néhány fellépővel.

Maga a műsor a békéről és a békéért szólt – mely az elmúlt évtizedekben nem volt aktuálisabb, mint amennyire ma az. Az eső elmossa a bánatot és a tragédiákat, s cseppjei új életet hoznak: tisztábbat, szebbet, virágzóbbat. A Fővárosi Nagycirkusz RAIN – Esőcirkusz című műsorában ezt az esőt idézi meg: az előadás egy cirkuszi imádság a békéért és a megtisztulásért, a kegyelemért és a megbocsátásért.

A produkció alatt egy készüléken keresztül audionarráció segítségével értesültek látássérült tagjaink arról, hogy mi is történik pontosan a porondon, ezzel emelve számukra az előadás élményét.

Az audionarráció különlegessége az volt, hogy maga Fekete Péter, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója narrálta az eseményeket, aki lelkességével, kedvességével igazán jó hangulatot csinált a résztvevőknek, továbbá a tökéletes élmény érdekében ajándék pattogatott kukoricával is kedveskedtek tagjainknak.

Még egyszer köszönjük a Fővárosi Nagycirkusznak és személyesen Fekete Péter Igazgató Úrnak a meghívást és a fantasztikus élményt!

Kollárszky Boglárka

Kultúra és sport a Youtube-on

 

Youtube-csatornánkon ezúttal nemrég lezárult projektünké a főszerep.

Ajánljuk figyelmükbe az alábbi összeállításokat.

Balázs Zsanett interjúja a VGYKE sport programjáról az Újpalota Fitnesz Centrumban
Látogatás a RepTárba – A VGYKE kirándulásáról a Szolnok TV műsorában
A sport is mindenkié – A VGYKE Fitnesz programja az Esélyben
Látogatás a RepTárba – A VGYKE kirándulásáról az Esélyben

“A Vizuális kultúra és sport is mindenkié FOF 2021” online projektzáró esemény

 

A Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesülete 2022. augusztus 29-én tartotta meg “A Vizuális kultúra és sport is mindenkié FOF 2021-C-1380” online projektzáró rendezvényét Google Meet-en keresztül.

A megszólalók közösen értékelték a nagy sikerrel lezárult projekt eredményeit.

Aki akkor nem tudott bekapcsolódni, meghallgathatja egyesületünk Youtube-csatornáján.

Meghívó projektzáró eseményre

 

Kedves Partnereink!

Sok szeretettel hívunk mindenkit “A Vizuális kultúra és sport is mindenkié FOF 2021-C-1380” on-line projektzáró eseményünkre, ahol közösen értékeljük a megvalósult programokat és beszámolunk az elért eredményeinkről.

Időpont: 2022. augusztus 29. (hétfő) 14 óra

Helyszín: Google Meet

Kérjük Önöket, hogy a kezdés előtt legalább tíz perccel csatlakozzanak!

Csatlakozás

A projekt megvalósítását az EMMI és a Slachta Margit NSZI támogatta.

Fodor Ágnes
Elnök

Narráció 20

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fehér László: Aluljáró II.
1978, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aluljaro-ii/)
farostlemez, olaj, 241 × 170 cm

Elérkeztünk az utolsó narrációhoz ebben a sorozatban. Az elmúlt húsz hétben közösen felfedeztük a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria híres, vagy kevésbé ismert alkotásait, melyeken keresztül szerettünk volna kedvet csinálni a múzeumlátogatáshoz, a képzőművészethez. Noha a vizuális művészetbe soroljuk ezeket az alkotásokat, szeretnénk, ha azok is bátran elébük állnának, akiknek a látása sérült. Ehhez segítettünk közelebb kerülni az elmúlt hónapokban, érdekességekkel, életutakkal, műleírásokkal.

Reméljük, Önök is éppen annyira élvezték ezeket az alkalmakat, mint mi!

Fehér László 1953-ban született Székesfehérváron. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, festő szakon. Több külföldi ösztöndíjat is elnyert diplomázás után, sokat utazott, sokat látott. Amikor a hetvenes években a pályája indult, még fotórealista képeket festett. A fotórealizmust már érintettük kettővel ezelőtti narrációnkban, amikor Méhes László egyik képét mutattuk be. Ez a festészeti irányzat a fényképezésen alapul és fő jellemzője a részletek aprólékos kidolgozása, egészen a valóságban talán nem is látható apróságokig. Ezekben az időkben a fotórealizmus még sokakban visszatetszést keltett, kihívónak, felforgatónak tartották, és ez kiemelten igaz volt Fehér László képeire is, hiszen ő egy-egy társadalmi réteget, annak életmódját mutatta be kíméletlen őszinteséggel.

A hetvenes évek végén készített képeket, ezek egyike a ma bemutatott festmény is, a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jeleneteiről, reggeli rohanásról, munkáról, tömegközlekedésről. Ezek mind fekete-fehérek, tehát nincs rajtuk szín, olyanok, mintha ügyetlen amatőr fényképek nagyításai lennének. Ezt a hatást erősítik a szokatlan beállítások és furcsa nézőpontok.

Később készített képeket a zsidó valláshoz kapcsolódóan, ekkortájt színesebbek lettek képei, valamint a valósághoz való hűségükből is veszítettek. Ezután egy olyan korszaka következett, amikor az alakoknak csak a körvonalait tette a képre, mint egy képregény rajzolt figurái. Sok esetben egy-egy hangsúlyos színnel dolgozott, vagy nem használt színeket egyáltalán, majd ismét visszatért a fotószerű festményekhez, ekkor már családtagjairól, barátairól, művészekről, neves művészeti közszereplőkről festett életnagyságúnál is nagyobb portrékat.

1984-ben nősült meg, két gyermeke született: egy fiú és egy lány.

A kilencvenes évektől installációkat, azaz térkompozíciókat készített, ekkor a térben helyezte el az általa kitalált elemeket. A körvonalakból álló alakjait vagy azok egy csoportját vashuzalokból hajlította meg és ezeket állította a térbe. Számos európai városban volt kiállítása, több díjat nyert, 2000-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Nagyméretű képet nézünk, magassága jóval egy magas férfi felett jár, szinte akkora, mint a világ legmagasabb emberének magassága, 240 centiméter. A címe: Aluljáró II.

A hetvenes évek Budapestjén járunk, ennek bizonyítéka egy fekete-fehér fénykép, amelyet óriásira nagyított a festő és ezt festette meg. A kép egy hétköznapi jelenetet ábrázol, egy nagyvárosi tömegközlekedési jelenetet. Egy lépcsősor tetején állunk, lábunk előtt indulnak a lépcsők lefelé, egy sötét alagútba. Szabályosan közlekedünk, a lépcsők jobb oldalán állunk, mellettünk vezet egy korlát lefelé. Az aluljárót három oldalról üvegtáblák fogják körbe és védik meg attól, nehogy beleessen valaki. Szemben velünk egy kis kerek lámpa van a lépcsők felett, ami megvilágítja azokat, ha eljön az este.

Négy alak van a képen, ám ebből egyet semennyire sem látunk. Ha megszámoljuk a lábakat a képen, akkor jövünk rá, hogy négyen vannak, de ebből csak hármat tudunk leírni. Egy figura megy lefelé az aluljáróba, három pedig felénk tart, felfelé a lépcsőn. A nekünk háttal lévő, szinte az utolsó lépcsőfokon tartó férfialak távol van már tőlünk, testével kicsit balra fordul, arra megy majd tovább. Mivel a kép fekete-fehér, ezért a ruhájának színéről csak sejtésünk lehet, de mivel akkoriban nem volt nagy választék sem ruhákban, sem anyagokban, ezért nincs nehéz dolgunk. Egy – valószínűleg – világosbarna ballonkabát van rajta, hátul kicsit felsliccelve, öv nélkül. Olyan dinamikus a férfi mozgása, hogy egészen fellibben a kabát alja a szökkenésben, ahogyan az utolsó lépcsőfokokat sietve megteszi. Nadrágja sötét, cipője is, ezen egy kis fény csillan meg. Arcát nem látjuk, hiszen háttal van, haja rövid, éppen csak kikandikál a szőrmesapka alól, mely fejét takarja.

A bal oldalon jönnek többen is felfelé az aluljáróból. Legfelül egy női alak van, majdnem a lépcső tetején, előttünk, alakja szinte akkora, mint a kép magassága. Belőle sem sokat látunk, mivel a kép bal széle függőlegesen kettévágva az alakot, pont úgy, hogy sem a fej, sem a nyak nincs már a képen, csak a bal váll. Sötét szövetkabátot visel, ami kissé nagy rá, nem simul a testére. Bal kezében egy nejlonzacskót visz, ami szinte világít a fényben. Bal lábát emeli éppen, ezzel lép a számára következő lépcsőfokra, így kibukkan a kabát alól egy világos színű szoknya, vagy nadrág. Azért vagyunk határozatlanok, mert csak egy kis részlet villan ki a ruhadarabból, ami így női ruha is lehet, meg férfi is.

Mögötte, pár lépcsőfokkal lemaradva, egy férfi érkezik. Ő az egyetlen, akinek az arcát is látjuk. Egy idősebb férfi, fején világos árnyalatú kalap (az életben valószínűleg barna), orrán szemüveg. Arcán gondolkodó arckifejezés, fejét lesüti, maga elé néz, valószínűleg azért, nehogy orra bukjon a lépcsőkön. Bőre sima, borotvált. Fehér inget visel, sötét nyakkendővel. Szövetkabátja takarja öltönyének zakóját és az élére vasalt, sötét öltönynadrág is csak térd alatt bukkan elő alóla.

Mindenki siet, mindenki magába zárkózik: egy igazi nagyvárosi pillanat.

Fehér László 2010-ben volt Veiszer Alinda vendége a Záróra című műsorban, egy izgalmas beszélgetés kerekedett belőle:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Májusi klubprogram – audionarrált színházi előadás

 

Május havi klubprogramunk keretében a budapesti Studio K Színházban jártunk, ahol Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica című darabjának előadásán vettünk részt audionarráció kíséretében az AKKU Egyesület tolmácsolásában.

Heilbronn kovácsa a Sátánnal való cimborálással vádolja Vihar-sugár Grófját. Egyetlen lánya kiveti magát az emeleti ablakból, majd extázisban hagyja el otthonukat a gróffal való találkozás után, hogy szerelme nyomába szegődjön…

A darab egy modern feldolgozása e klasszikus műnek. A meglehetősen szokatlan előadásmód eleinte furcsa, de mégis nagyon érthető és élvezhető volt számunkra.

Az előadást megelőzően még betértünk a Bakáts térnél található Nándori Cukrászdába, ahol mindannyian megkóstoltunk valami finomságot a kínálatból. A remek süti után sétáltunk egyet a téren és a Ráday utca forgatagában.

Az eseményről készült néhány fotó az alábbi linken megtekinthető.

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
XVIII. kerületi közösségi civilszervezők

Narráció 19

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban
1989, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/nezzuk-mi-ujsag-a-vilagban/)
rétegelt lemez, akril, olaj, 153 × 153 cm

Roskó Gábor 1958-ban született Budapesten. Igen korán szenvedélyesen rajzolt, édesanyja, Rónai Éva textilművész műhelyében pedig a kézműves szakma szeretetét tanulta meg. Középiskolai tanulmányait a Kisképzőben végezte, mely a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ismertebb neve, itt ötvösnek tanult. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskolára került, ahol sokszorosító grafika szakon diplomázott, de később úgy nyilatkozott, hogy az Erdély Miklós vezette Indigó csoportnak többet köszönhetett, mint a felsőoktatásban eltöltött éveinek.

Sok helyen megfordult Európában ösztöndíjjal, tanulmányutakon. 1995-ben kapott Munkácsy-díjat, mely a képzőművészek egyik igen fontos díja Magyarországon. Elsősorban grafikusként és keramikusként ismert, de festészeti munkái is különlegesek, semmi mással nem összehasonlíthatóak, és valójában ezekkel került be a hazai kulturális köztudatba. Műveiben hangsúlyos szerep jut az allegóriáknak (olyan szóképek, melyek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést) és az iróniának. Roskó önkényesen válogatott történeti és képi utalásai között találunk ókori állatmeséket, zsidó hagyományt, valamint távoli tájak kultúráinak elemeit.

Újságokba készített rajzai és akvarelljei játékosak, furcsák, kesernyés humorúak. Ezeket a témákat később kerámiaszobrokba ülteti át, ezekből lesznek az emberformájú háztartási gépek és eszközök: megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó.

A kép címe: Nézzük, mi újság a világban. Játékos, szinte színházi cím, mintha egy felnőtteknek szóló mesét hallanánk. Egy nagy méretű, négyzetes kép előtt állunk, magassága és szélessége ugyanaz. Falemezre készült a festmény. A kép középpontjában egy férfi ül, őt vesszük észre először. Egy kárpitozott széken foglal helyet, melynek íves, fából készült lábai vannak, magas támlája és párnáját piros szövet borítja. A férfi ülő alakja függőlegesen kitölti a képet: barna bőrcipőbe bújtatott lábfejét elvágja a kép alsó széle, a kalapja pedig majdnem eléri a kép felső szélét.

Egy férfi ül velünk szemben ezen a széken. Ránk néz, legalábbis felénk, fején kék színű kalap, ami olyan, mint egy hajóskapitány-kalapja. Arca hosszúkás, sima, álla hegyes, állkapcsa határozott, erős. Orra szabályos, szája keskeny és kicsi. Szemei laposak, tekintete fáradt, talán unott. Szemei barnák, szemöldöke keskeny. Füle nagy, haját takarja a hajóskapitány kalapja. Testalkata erőteljes, zömök, bár magasságát nem tudjuk, hiszen ül. Vállai csapottak, egy galléros, narancssárga, rövid ujjú póló van rajta. Karjait összefűzi maga előtt, kicsit védekezően. Barna rövidnadrágban ül, alsó lábszárát egészen térdig felhúzott fehér zokni takarja.

A férfitól jobbra, a kép bal szélén egy róka áll. És ha azt mondjuk, hogy áll, akkor azt szó szerint értjük: hátsó két lábán, nekünk háttal, kicsit féloldalasan áll, és a férfit nézi. Pont olyan magas, hogy majdnem egy magasságban van a feje a férfiéval. A tarkóját látjuk, tekintetét a férfi arcába fúrja. Egy katonai (talán tábornoki) egyenruhát visel, vagyis csak egy kabátot, melynek vállára és gallérjára katonai rangjelzéseket varrtak. A hátul felvágott kabátból kilóg a róka lompos farka. Kezeit, vagyis mellső lábait a háta mögött kulcsolja össze, jobb kezében egy videókazettát tart. Ez egy régi VHS-kazetta (a VHS magyarul otthoni videórendszert jelent), amire a mai fiatalok már nem emlékeznek, de a nyolcvanas években, amikor ez a kép is készült, a filmeket otthon vagy tévében lehetett látni, vagy felvételről, ezeket a felvételeket pedig videókazettákon tárolták és terjesztették. A VHS-kazetta egy könyvméretű fekete, műanyag doboz, benne két fehér orsóval. Az egyikre mágnesszalag van feltekerve, és a lejátszás során egyik orsóról fut át a szalag a másikra.

A férfi bal oldalán, nekünk jobbra, egy ördögszerű lény áll, szintén állathoz hasonlatos testtel, szintén emberszerűen a lábain, mint a róka vele szemben, de ez a vörös testű, arctalan lény, akinek szája helyett mintha csőre lenne, ráadásul feje mindkét oldalán, egyik nagyra nyitott csőréből pedig sárga kígyónyelv nyúlik ki. Ez a háromlábú lény két mellső végtagjával egy kormánykereket fog, ami egy hatalmas piros teáskannából nőtt ki. Ez a teáskanna, mely nagyobb, mint az emberi figura feje, egy háromszögletű kis asztalkán ül. Ennek az asztalkának van egy alsó polca is, ezen a polcon, a teáskanna alatt egy videómagnó van, mellyel azt a videókazettát lehetne lejátszani, ami a róka kezében van.

A padló a figurák alatt vörös színű, melyre a szék és az asztal alatt egy színes, vörös alapon sárga és kék mintás szőnyeget terítettek. A távolban hegyek, melyek kékben, zöldben és barnában csúcsosodnak, mintha egy vadul hullámzó tengeri vihar lenne. Komorak és távoliak ezek a hegyek, az előttünk meghúzódó pokolian vörös térben játszódó jelenet mintha csak lebegne a hegyektől körülölelt térben.

A kép címe (Nézzük, mi újság a világban) vajon a festő kérdése? Vagy a kép egyik szereplőjének a gondolata? Vajon a kérdésre a válasz, hogy mi újság a világban, a videókazettán van? Megnézték már? Meg fogják nézni? A kép 1989-ben készült, a rendszerváltás idején, így ekkoriban tényleg húsbavágó volt ez a mondat, egy betonfalon innen és túl is.

A következő videó 2013-ban készült, egy portré a művészről, melyben ő maga is beszél magáról és a műveiről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 18

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/langyos-viz-i/)
farost, olaj, 60 × 80 cm

Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből válogattuk.

Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.

A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.

A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.

Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”

A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.

A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.

Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.

Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.

Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.

Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.

A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.

Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Akadálymentes kultúra

 

A XIII. kerületben klubnapot tartottak május 23-án, melynek vendége Szőke-Tóth Cecília volt, aki audionarrátor a Pesti Magyar Színházban.

Szó esett a színház 2022. évi audionarrált előadásairól. A beszélgetésbe a tagok is bekapcsolódtak, így téve azt interaktívvá. Mindenki nagyon jól érezte magát ezen a csodálatos délutánon egy fantasztikus környezetben.

Istók Imola és Majláth Mónika
Közösségi civilszervezők

Narráció 17

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”
Bortnyik Sándor: Az új Éva
1924, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/az-uj-eva/)
olaj, vászon, 48,5 × 38 cm

Bortnyik Sándor 1893-ban született Marosvásárhelyen. Élete nem indult könnyen, szüleit hamar elvesztette: édesanyja születése után néhány nappal meghalt, édesapja elméje pedig megbomlott a fájdalomtól, így szanatóriumba került, ahonnan már soha nem jött ki. A gyermeket ezután a nagypapa nevelte. A fájdalommal teli, nehéz indulás után a fiatal Bortnyik elhagyta szülővárosát és Budapestre jött. Itt reklámgrafikából, plakátrajzolásból élt, mivel tehetséges rajzoló volt, de 20 évesen beiratkozott a Rippl-Rónai – Kernstok – Vaszary által vezetett szabadiskolába is (Vaszaryt már egy korábbi narrációban bemutattuk).

Később megismerkedett Kassák Lajossal és a Kassák által vezetett Ma című folyóirat munkatársa is lett. 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol könyvcímlapokat tervezett, valamint megjelentette első albumát. Berlinbe és Weimarba ment, megismerkedett a Bauhaus alkotóival, noha nem állt be közéjük. A Bauhaus egy német alkotóműhely volt, egy szellemi központ, melynek tagjai (elsősorban építészek, képző- és iparművészek) az emberi környezetet akarták átalakítani a célszerűség és hasznosság jegyében.

A húszas évek közepén alapító tagja és díszlettervezője lett a Zöld Szamár abszurd-dadaista színháznak. A dada egy véletlenszerűen választott szó, mely valójában nem jelent semmit és az általa megnevezett művészeti irányzat azért jött létre Svájcban, hogy megcsúfolja a hagyományos művészetet, botrányt keltsen, polgárokat pukkasszon, meghökkentsen és provokáljon. És általában sikerült is neki.

Bortnyik a negyvenes éveiben saját folyóiratot adott ki Plakát címmel, valamint magániskolát indított, ahol már a Bauhaus elvei alapján tanított. Leghíresebb tanítványa talán Victor Vasarely, aki később az optikai művészet megalapítója lett. Reklámgrafikai működése is kiemelkedő ezekben az években, hiszen egyszerű, mozgalmas és jól szerkesztett formái nagy hatással voltak a magyar plakátművészetre. Folyamatosan fest és kiállít, noha stílusa gondolkodása és politikai beállítottsága mentén változik: munkásokat, parasztokat, cirkuszi mutatványosokat ábrázol – a Nagybányai Iskolára emlékeztető stílusban. Ebből a kortársai, majd az utókor annyit értett meg, hogy művészi önkifejezése sokszor keveredett társadalomjobbító szándékával és a siker és elismerés iránti vággyal. A művészettörténet remekeiről és a kortárs magyar művészet némely alkotásairól szatirikus hangvételű utánzatokat készített Korszerűsített klasszikusok címmel.

Számtalan cikket és tanulmányt is írt, pár évig szerkesztette a Szabad Művészet című folyóiratot. Ötvenes éveiben előbb az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanára lett, majd a Képzőművészeti Főiskola rektora. 1973-ban kapott Kossuth-díjat, majd pár évre rá, 1976-ban elhunyt.

A ma bemutatásra kerülő kép címe: Az új Éva. Létezik egy párja is ennek a festménynek, mely szintén látható a Magyar Nemzeti Galériában, annak címe: Az új Ádám. Ezt a két képet Bortnyik Weimarban festette, a Bauhaus bölcsőjében. A képek a modern emberről és az új művészetről beszélnek – éles humorral. Mindkét mű megkérdőjelezi a konstruktivizmust, mely művészeti irányzat a geometriai formákat helyezte előtérbe, egyszerű színekre és formákra egyszerűsítve a látványt. Bortnyik kirakati babára emlékeztető figurái bábuszerűen állnak ebben a színpadias térben, melynek háttere olyan, mint egy képregény leegyszerűsített képkockája. Emléket állít a kép a húszas évek gépiesedő világának, közben persze nem nélkülözi a gunyoros megfogalmazás mögé rejtett kételkedést sem.

A képen egy női alak áll a középpontban, ám ez a női alak jobban emlékeztet egy bábura, mint emberre. A távolban az ég kék, egy kis darabot látunk belőle. Minden eleme a képnek átlósan, ferdén megy át a képen, mintha lefelé billent volna minden ezen a világon, és ha kiöntenénk egy pohár vizet, akkor a víz a bal lábunkra folyna rá. Az égdarab alatt a bal sarokban egy hatalmas emeletes ház, melynek rengeteg kis ablaka van, mind egyforma, az épület pedig szigorú, barátságtalan forma. Előtte egy hegyoldal, melyen állunk mi is, egy út visz lefelé vagy felfelé, attól függ, merre megyünk. Az út mellett zöld gyep, távolabb pár oszlopszerű forma, melyek lehetnek fák törzsei, vagy villanypóznák is. Az út közepén, a kép közepén egy emelvényszerű négyzetes forma, mint egy lift, aminek nincsenek oldalai, csak az alja. Lebeg a semmiben ez a négyzetes forma, mint egy merev varázsszőnyeg. Ezen a talapzaton áll egy alak, Éva alakja. Éva legjobban azokra a bábukra hasonlít, amiket autók biztonsági tesztelésénél tesznek az autókba, hogy felmérjék, mennyire sérülne egy emberi test az ütközés során. Fehér színű, csupa-csupa mértani formából áll össze: felső teste egy henger, mint egy guriga papírtörlő, mellei kis kúpok, mint két fagyistölcsér, nyaka egy vékony henger, rajta a fej gömbölyű, csupasz forma, aminek nincs arca, nincs haja, nincsenek fülei. A két kar viszont már hasábokból áll, mintha lécekből szögelték volna össze, amik fehérre vannak festve. A kézfej azonban emberi, nem szögletes forma. Deréktól lefelé egy fekete-fehér sávokkal díszített szoknya van rajta, ami szintén egy hengeres forma, amikből meglepő módon szabályos lábak bukkannak elő: a térdek, a zoknis lábszárak és a hegyes orrú cipő mintha nem is kapcsolódna a geometrikus felsőhöz. Egyik kezében egy zöld almát tart, a másikban mintha egy kis zászló lenne.

A női alak mögött ezen a furcsa porondon áll egy próbababa, amilyet a varrónők használnak, hogy össze tudják varrni a ruhát anélkül, hogy valaki felpróbálná éppen. Ez egy olyan baba, aminek nincs feje, csak nyaka, nincsenek karjai, csak válla és mellkasa, valamint a comb tövénél véget ér és onnantól csak mintha egy lábon, egy oszlopon állna. Ez a próbababa a képen fekete színű.

A kép előterében két férfialak verekszik éppen, bár azt is csak feltételezzük, hogy verekednek, és azt is, hogy férfiak: két fehér színű figura, akik ugyanúgy, mint Éva felsőteste, csupa szabályos geometriai testből állnak: a fejek hengerek, alattuk a nyak vékonyabb henger, a test vaskosabb, a karok végén két-két gömb, melyek a bokszolás közben összeszorított öklöket helyettesítik. Kezeiket úgy emelik, mintha éppen ölre mennének, éppen felmérik egymást, hova üssenek legközelebb. A két alakot a mellkasának közepén vágja el a kép alsó széle, ezért nem látjuk, mekkorák, vagy milyen az alsótestük. A bokszolásból következtetünk arra is, hogy férfiak, akik mi máson, mint Éván, a nőn vesztek össze.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Japán ősi hangszere: a koto

A kép forrása: Wikipédia
 

Kedves Tagjaink, Kedves Kísérők!

Júniusi klubunkon igen különleges zenei programmal várjuk az érdeklődőket: a Koto Kör tagjai – Fehér Krisztina, Bakos Tünde és Nagy Izabella – jönnek el hozzánk bemutatni Japán egyik hagyományos hangszerét, a kotót.

A koto mintegy 1200 éve jelent meg Japánban, és Kínából származik. Ez a földön fekvő pengetős hangszer kicsit kevesebb, mint két méter hosszú, és kissé hasonlít a citerához. 13 húrját pengetővel szólaltatják meg, melyet három ujjra erősítenek. Nemcsak hallgatni, tapintani is lehet majd a hangszert, és történetével is megismerkedhetünk majd.

Szeretettel várjuk minden kedves tagunkat, és kísérőiket!

Időpont: 2022. június 1. 15.00-17.00 óráig.

Helyszín: Újpesti Kulturális Központ: Ifjúsági Ház – 1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet, 117. terem (a terem változhat)

Murgács Jánosné és Czagány Izabella
Közösségi civilszervezők

06-30/498-9033, 06-70/387-5261

Email: ujpest.szervezo@vgyke.com