Narráció 20

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fehér László: Aluljáró II.
1978, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aluljaro-ii/)
farostlemez, olaj, 241 × 170 cm

Elérkeztünk az utolsó narrációhoz ebben a sorozatban. Az elmúlt húsz hétben közösen felfedeztük a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria híres, vagy kevésbé ismert alkotásait, melyeken keresztül szerettünk volna kedvet csinálni a múzeumlátogatáshoz, a képzőművészethez. Noha a vizuális művészetbe soroljuk ezeket az alkotásokat, szeretnénk, ha azok is bátran elébük állnának, akiknek a látása sérült. Ehhez segítettünk közelebb kerülni az elmúlt hónapokban, érdekességekkel, életutakkal, műleírásokkal.

Reméljük, Önök is éppen annyira élvezték ezeket az alkalmakat, mint mi!

Fehér László 1953-ban született Székesfehérváron. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, festő szakon. Több külföldi ösztöndíjat is elnyert diplomázás után, sokat utazott, sokat látott. Amikor a hetvenes években a pályája indult, még fotórealista képeket festett. A fotórealizmust már érintettük kettővel ezelőtti narrációnkban, amikor Méhes László egyik képét mutattuk be. Ez a festészeti irányzat a fényképezésen alapul és fő jellemzője a részletek aprólékos kidolgozása, egészen a valóságban talán nem is látható apróságokig. Ezekben az időkben a fotórealizmus még sokakban visszatetszést keltett, kihívónak, felforgatónak tartották, és ez kiemelten igaz volt Fehér László képeire is, hiszen ő egy-egy társadalmi réteget, annak életmódját mutatta be kíméletlen őszinteséggel.

A hetvenes évek végén készített képeket, ezek egyike a ma bemutatott festmény is, a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jeleneteiről, reggeli rohanásról, munkáról, tömegközlekedésről. Ezek mind fekete-fehérek, tehát nincs rajtuk szín, olyanok, mintha ügyetlen amatőr fényképek nagyításai lennének. Ezt a hatást erősítik a szokatlan beállítások és furcsa nézőpontok.

Később készített képeket a zsidó valláshoz kapcsolódóan, ekkortájt színesebbek lettek képei, valamint a valósághoz való hűségükből is veszítettek. Ezután egy olyan korszaka következett, amikor az alakoknak csak a körvonalait tette a képre, mint egy képregény rajzolt figurái. Sok esetben egy-egy hangsúlyos színnel dolgozott, vagy nem használt színeket egyáltalán, majd ismét visszatért a fotószerű festményekhez, ekkor már családtagjairól, barátairól, művészekről, neves művészeti közszereplőkről festett életnagyságúnál is nagyobb portrékat.

1984-ben nősült meg, két gyermeke született: egy fiú és egy lány.

A kilencvenes évektől installációkat, azaz térkompozíciókat készített, ekkor a térben helyezte el az általa kitalált elemeket. A körvonalakból álló alakjait vagy azok egy csoportját vashuzalokból hajlította meg és ezeket állította a térbe. Számos európai városban volt kiállítása, több díjat nyert, 2000-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Nagyméretű képet nézünk, magassága jóval egy magas férfi felett jár, szinte akkora, mint a világ legmagasabb emberének magassága, 240 centiméter. A címe: Aluljáró II.

A hetvenes évek Budapestjén járunk, ennek bizonyítéka egy fekete-fehér fénykép, amelyet óriásira nagyított a festő és ezt festette meg. A kép egy hétköznapi jelenetet ábrázol, egy nagyvárosi tömegközlekedési jelenetet. Egy lépcsősor tetején állunk, lábunk előtt indulnak a lépcsők lefelé, egy sötét alagútba. Szabályosan közlekedünk, a lépcsők jobb oldalán állunk, mellettünk vezet egy korlát lefelé. Az aluljárót három oldalról üvegtáblák fogják körbe és védik meg attól, nehogy beleessen valaki. Szemben velünk egy kis kerek lámpa van a lépcsők felett, ami megvilágítja azokat, ha eljön az este.

Négy alak van a képen, ám ebből egyet semennyire sem látunk. Ha megszámoljuk a lábakat a képen, akkor jövünk rá, hogy négyen vannak, de ebből csak hármat tudunk leírni. Egy figura megy lefelé az aluljáróba, három pedig felénk tart, felfelé a lépcsőn. A nekünk háttal lévő, szinte az utolsó lépcsőfokon tartó férfialak távol van már tőlünk, testével kicsit balra fordul, arra megy majd tovább. Mivel a kép fekete-fehér, ezért a ruhájának színéről csak sejtésünk lehet, de mivel akkoriban nem volt nagy választék sem ruhákban, sem anyagokban, ezért nincs nehéz dolgunk. Egy – valószínűleg – világosbarna ballonkabát van rajta, hátul kicsit felsliccelve, öv nélkül. Olyan dinamikus a férfi mozgása, hogy egészen fellibben a kabát alja a szökkenésben, ahogyan az utolsó lépcsőfokokat sietve megteszi. Nadrágja sötét, cipője is, ezen egy kis fény csillan meg. Arcát nem látjuk, hiszen háttal van, haja rövid, éppen csak kikandikál a szőrmesapka alól, mely fejét takarja.

A bal oldalon jönnek többen is felfelé az aluljáróból. Legfelül egy női alak van, majdnem a lépcső tetején, előttünk, alakja szinte akkora, mint a kép magassága. Belőle sem sokat látunk, mivel a kép bal széle függőlegesen kettévágva az alakot, pont úgy, hogy sem a fej, sem a nyak nincs már a képen, csak a bal váll. Sötét szövetkabátot visel, ami kissé nagy rá, nem simul a testére. Bal kezében egy nejlonzacskót visz, ami szinte világít a fényben. Bal lábát emeli éppen, ezzel lép a számára következő lépcsőfokra, így kibukkan a kabát alól egy világos színű szoknya, vagy nadrág. Azért vagyunk határozatlanok, mert csak egy kis részlet villan ki a ruhadarabból, ami így női ruha is lehet, meg férfi is.

Mögötte, pár lépcsőfokkal lemaradva, egy férfi érkezik. Ő az egyetlen, akinek az arcát is látjuk. Egy idősebb férfi, fején világos árnyalatú kalap (az életben valószínűleg barna), orrán szemüveg. Arcán gondolkodó arckifejezés, fejét lesüti, maga elé néz, valószínűleg azért, nehogy orra bukjon a lépcsőkön. Bőre sima, borotvált. Fehér inget visel, sötét nyakkendővel. Szövetkabátja takarja öltönyének zakóját és az élére vasalt, sötét öltönynadrág is csak térd alatt bukkan elő alóla.

Mindenki siet, mindenki magába zárkózik: egy igazi nagyvárosi pillanat.

Fehér László 2010-ben volt Veiszer Alinda vendége a Záróra című műsorban, egy izgalmas beszélgetés kerekedett belőle:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Májusi klubprogram – audionarrált színházi előadás

 

Május havi klubprogramunk keretében a budapesti Studio K Színházban jártunk, ahol Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica című darabjának előadásán vettünk részt audionarráció kíséretében az AKKU Egyesület tolmácsolásában.

Heilbronn kovácsa a Sátánnal való cimborálással vádolja Vihar-sugár Grófját. Egyetlen lánya kiveti magát az emeleti ablakból, majd extázisban hagyja el otthonukat a gróffal való találkozás után, hogy szerelme nyomába szegődjön…

A darab egy modern feldolgozása e klasszikus műnek. A meglehetősen szokatlan előadásmód eleinte furcsa, de mégis nagyon érthető és élvezhető volt számunkra.

Az előadást megelőzően még betértünk a Bakáts térnél található Nándori Cukrászdába, ahol mindannyian megkóstoltunk valami finomságot a kínálatból. A remek süti után sétáltunk egyet a téren és a Ráday utca forgatagában.

Az eseményről készült néhány fotó az alábbi linken megtekinthető.

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
XVIII. kerületi közösségi civilszervezők

Narráció 19

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban
1989, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/nezzuk-mi-ujsag-a-vilagban/)
rétegelt lemez, akril, olaj, 153 × 153 cm

Roskó Gábor 1958-ban született Budapesten. Igen korán szenvedélyesen rajzolt, édesanyja, Rónai Éva textilművész műhelyében pedig a kézműves szakma szeretetét tanulta meg. Középiskolai tanulmányait a Kisképzőben végezte, mely a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ismertebb neve, itt ötvösnek tanult. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskolára került, ahol sokszorosító grafika szakon diplomázott, de később úgy nyilatkozott, hogy az Erdély Miklós vezette Indigó csoportnak többet köszönhetett, mint a felsőoktatásban eltöltött éveinek.

Sok helyen megfordult Európában ösztöndíjjal, tanulmányutakon. 1995-ben kapott Munkácsy-díjat, mely a képzőművészek egyik igen fontos díja Magyarországon. Elsősorban grafikusként és keramikusként ismert, de festészeti munkái is különlegesek, semmi mással nem összehasonlíthatóak, és valójában ezekkel került be a hazai kulturális köztudatba. Műveiben hangsúlyos szerep jut az allegóriáknak (olyan szóképek, melyek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést) és az iróniának. Roskó önkényesen válogatott történeti és képi utalásai között találunk ókori állatmeséket, zsidó hagyományt, valamint távoli tájak kultúráinak elemeit.

Újságokba készített rajzai és akvarelljei játékosak, furcsák, kesernyés humorúak. Ezeket a témákat később kerámiaszobrokba ülteti át, ezekből lesznek az emberformájú háztartási gépek és eszközök: megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó.

A kép címe: Nézzük, mi újság a világban. Játékos, szinte színházi cím, mintha egy felnőtteknek szóló mesét hallanánk. Egy nagy méretű, négyzetes kép előtt állunk, magassága és szélessége ugyanaz. Falemezre készült a festmény. A kép középpontjában egy férfi ül, őt vesszük észre először. Egy kárpitozott széken foglal helyet, melynek íves, fából készült lábai vannak, magas támlája és párnáját piros szövet borítja. A férfi ülő alakja függőlegesen kitölti a képet: barna bőrcipőbe bújtatott lábfejét elvágja a kép alsó széle, a kalapja pedig majdnem eléri a kép felső szélét.

Egy férfi ül velünk szemben ezen a széken. Ránk néz, legalábbis felénk, fején kék színű kalap, ami olyan, mint egy hajóskapitány-kalapja. Arca hosszúkás, sima, álla hegyes, állkapcsa határozott, erős. Orra szabályos, szája keskeny és kicsi. Szemei laposak, tekintete fáradt, talán unott. Szemei barnák, szemöldöke keskeny. Füle nagy, haját takarja a hajóskapitány kalapja. Testalkata erőteljes, zömök, bár magasságát nem tudjuk, hiszen ül. Vállai csapottak, egy galléros, narancssárga, rövid ujjú póló van rajta. Karjait összefűzi maga előtt, kicsit védekezően. Barna rövidnadrágban ül, alsó lábszárát egészen térdig felhúzott fehér zokni takarja.

A férfitól jobbra, a kép bal szélén egy róka áll. És ha azt mondjuk, hogy áll, akkor azt szó szerint értjük: hátsó két lábán, nekünk háttal, kicsit féloldalasan áll, és a férfit nézi. Pont olyan magas, hogy majdnem egy magasságban van a feje a férfiéval. A tarkóját látjuk, tekintetét a férfi arcába fúrja. Egy katonai (talán tábornoki) egyenruhát visel, vagyis csak egy kabátot, melynek vállára és gallérjára katonai rangjelzéseket varrtak. A hátul felvágott kabátból kilóg a róka lompos farka. Kezeit, vagyis mellső lábait a háta mögött kulcsolja össze, jobb kezében egy videókazettát tart. Ez egy régi VHS-kazetta (a VHS magyarul otthoni videórendszert jelent), amire a mai fiatalok már nem emlékeznek, de a nyolcvanas években, amikor ez a kép is készült, a filmeket otthon vagy tévében lehetett látni, vagy felvételről, ezeket a felvételeket pedig videókazettákon tárolták és terjesztették. A VHS-kazetta egy könyvméretű fekete, műanyag doboz, benne két fehér orsóval. Az egyikre mágnesszalag van feltekerve, és a lejátszás során egyik orsóról fut át a szalag a másikra.

A férfi bal oldalán, nekünk jobbra, egy ördögszerű lény áll, szintén állathoz hasonlatos testtel, szintén emberszerűen a lábain, mint a róka vele szemben, de ez a vörös testű, arctalan lény, akinek szája helyett mintha csőre lenne, ráadásul feje mindkét oldalán, egyik nagyra nyitott csőréből pedig sárga kígyónyelv nyúlik ki. Ez a háromlábú lény két mellső végtagjával egy kormánykereket fog, ami egy hatalmas piros teáskannából nőtt ki. Ez a teáskanna, mely nagyobb, mint az emberi figura feje, egy háromszögletű kis asztalkán ül. Ennek az asztalkának van egy alsó polca is, ezen a polcon, a teáskanna alatt egy videómagnó van, mellyel azt a videókazettát lehetne lejátszani, ami a róka kezében van.

A padló a figurák alatt vörös színű, melyre a szék és az asztal alatt egy színes, vörös alapon sárga és kék mintás szőnyeget terítettek. A távolban hegyek, melyek kékben, zöldben és barnában csúcsosodnak, mintha egy vadul hullámzó tengeri vihar lenne. Komorak és távoliak ezek a hegyek, az előttünk meghúzódó pokolian vörös térben játszódó jelenet mintha csak lebegne a hegyektől körülölelt térben.

A kép címe (Nézzük, mi újság a világban) vajon a festő kérdése? Vagy a kép egyik szereplőjének a gondolata? Vajon a kérdésre a válasz, hogy mi újság a világban, a videókazettán van? Megnézték már? Meg fogják nézni? A kép 1989-ben készült, a rendszerváltás idején, így ekkoriban tényleg húsbavágó volt ez a mondat, egy betonfalon innen és túl is.

A következő videó 2013-ban készült, egy portré a művészről, melyben ő maga is beszél magáról és a műveiről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 18

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/langyos-viz-i/)
farost, olaj, 60 × 80 cm

Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből válogattuk.

Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.

A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.

A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.

Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”

A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.

A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.

Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.

Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.

Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.

Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.

A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.

Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Akadálymentes kultúra

 

A XIII. kerületben klubnapot tartottak május 23-án, melynek vendége Szőke-Tóth Cecília volt, aki audionarrátor a Pesti Magyar Színházban.

Szó esett a színház 2022. évi audionarrált előadásairól. A beszélgetésbe a tagok is bekapcsolódtak, így téve azt interaktívvá. Mindenki nagyon jól érezte magát ezen a csodálatos délutánon egy fantasztikus környezetben.

Istók Imola és Majláth Mónika
Közösségi civilszervezők

Narráció 17

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”
Bortnyik Sándor: Az új Éva
1924, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/az-uj-eva/)
olaj, vászon, 48,5 × 38 cm

Bortnyik Sándor 1893-ban született Marosvásárhelyen. Élete nem indult könnyen, szüleit hamar elvesztette: édesanyja születése után néhány nappal meghalt, édesapja elméje pedig megbomlott a fájdalomtól, így szanatóriumba került, ahonnan már soha nem jött ki. A gyermeket ezután a nagypapa nevelte. A fájdalommal teli, nehéz indulás után a fiatal Bortnyik elhagyta szülővárosát és Budapestre jött. Itt reklámgrafikából, plakátrajzolásból élt, mivel tehetséges rajzoló volt, de 20 évesen beiratkozott a Rippl-Rónai – Kernstok – Vaszary által vezetett szabadiskolába is (Vaszaryt már egy korábbi narrációban bemutattuk).

Később megismerkedett Kassák Lajossal és a Kassák által vezetett Ma című folyóirat munkatársa is lett. 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol könyvcímlapokat tervezett, valamint megjelentette első albumát. Berlinbe és Weimarba ment, megismerkedett a Bauhaus alkotóival, noha nem állt be közéjük. A Bauhaus egy német alkotóműhely volt, egy szellemi központ, melynek tagjai (elsősorban építészek, képző- és iparművészek) az emberi környezetet akarták átalakítani a célszerűség és hasznosság jegyében.

A húszas évek közepén alapító tagja és díszlettervezője lett a Zöld Szamár abszurd-dadaista színháznak. A dada egy véletlenszerűen választott szó, mely valójában nem jelent semmit és az általa megnevezett művészeti irányzat azért jött létre Svájcban, hogy megcsúfolja a hagyományos művészetet, botrányt keltsen, polgárokat pukkasszon, meghökkentsen és provokáljon. És általában sikerült is neki.

Bortnyik a negyvenes éveiben saját folyóiratot adott ki Plakát címmel, valamint magániskolát indított, ahol már a Bauhaus elvei alapján tanított. Leghíresebb tanítványa talán Victor Vasarely, aki később az optikai művészet megalapítója lett. Reklámgrafikai működése is kiemelkedő ezekben az években, hiszen egyszerű, mozgalmas és jól szerkesztett formái nagy hatással voltak a magyar plakátművészetre. Folyamatosan fest és kiállít, noha stílusa gondolkodása és politikai beállítottsága mentén változik: munkásokat, parasztokat, cirkuszi mutatványosokat ábrázol – a Nagybányai Iskolára emlékeztető stílusban. Ebből a kortársai, majd az utókor annyit értett meg, hogy művészi önkifejezése sokszor keveredett társadalomjobbító szándékával és a siker és elismerés iránti vággyal. A művészettörténet remekeiről és a kortárs magyar művészet némely alkotásairól szatirikus hangvételű utánzatokat készített Korszerűsített klasszikusok címmel.

Számtalan cikket és tanulmányt is írt, pár évig szerkesztette a Szabad Művészet című folyóiratot. Ötvenes éveiben előbb az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanára lett, majd a Képzőművészeti Főiskola rektora. 1973-ban kapott Kossuth-díjat, majd pár évre rá, 1976-ban elhunyt.

A ma bemutatásra kerülő kép címe: Az új Éva. Létezik egy párja is ennek a festménynek, mely szintén látható a Magyar Nemzeti Galériában, annak címe: Az új Ádám. Ezt a két képet Bortnyik Weimarban festette, a Bauhaus bölcsőjében. A képek a modern emberről és az új művészetről beszélnek – éles humorral. Mindkét mű megkérdőjelezi a konstruktivizmust, mely művészeti irányzat a geometriai formákat helyezte előtérbe, egyszerű színekre és formákra egyszerűsítve a látványt. Bortnyik kirakati babára emlékeztető figurái bábuszerűen állnak ebben a színpadias térben, melynek háttere olyan, mint egy képregény leegyszerűsített képkockája. Emléket állít a kép a húszas évek gépiesedő világának, közben persze nem nélkülözi a gunyoros megfogalmazás mögé rejtett kételkedést sem.

A képen egy női alak áll a középpontban, ám ez a női alak jobban emlékeztet egy bábura, mint emberre. A távolban az ég kék, egy kis darabot látunk belőle. Minden eleme a képnek átlósan, ferdén megy át a képen, mintha lefelé billent volna minden ezen a világon, és ha kiöntenénk egy pohár vizet, akkor a víz a bal lábunkra folyna rá. Az égdarab alatt a bal sarokban egy hatalmas emeletes ház, melynek rengeteg kis ablaka van, mind egyforma, az épület pedig szigorú, barátságtalan forma. Előtte egy hegyoldal, melyen állunk mi is, egy út visz lefelé vagy felfelé, attól függ, merre megyünk. Az út mellett zöld gyep, távolabb pár oszlopszerű forma, melyek lehetnek fák törzsei, vagy villanypóznák is. Az út közepén, a kép közepén egy emelvényszerű négyzetes forma, mint egy lift, aminek nincsenek oldalai, csak az alja. Lebeg a semmiben ez a négyzetes forma, mint egy merev varázsszőnyeg. Ezen a talapzaton áll egy alak, Éva alakja. Éva legjobban azokra a bábukra hasonlít, amiket autók biztonsági tesztelésénél tesznek az autókba, hogy felmérjék, mennyire sérülne egy emberi test az ütközés során. Fehér színű, csupa-csupa mértani formából áll össze: felső teste egy henger, mint egy guriga papírtörlő, mellei kis kúpok, mint két fagyistölcsér, nyaka egy vékony henger, rajta a fej gömbölyű, csupasz forma, aminek nincs arca, nincs haja, nincsenek fülei. A két kar viszont már hasábokból áll, mintha lécekből szögelték volna össze, amik fehérre vannak festve. A kézfej azonban emberi, nem szögletes forma. Deréktól lefelé egy fekete-fehér sávokkal díszített szoknya van rajta, ami szintén egy hengeres forma, amikből meglepő módon szabályos lábak bukkannak elő: a térdek, a zoknis lábszárak és a hegyes orrú cipő mintha nem is kapcsolódna a geometrikus felsőhöz. Egyik kezében egy zöld almát tart, a másikban mintha egy kis zászló lenne.

A női alak mögött ezen a furcsa porondon áll egy próbababa, amilyet a varrónők használnak, hogy össze tudják varrni a ruhát anélkül, hogy valaki felpróbálná éppen. Ez egy olyan baba, aminek nincs feje, csak nyaka, nincsenek karjai, csak válla és mellkasa, valamint a comb tövénél véget ér és onnantól csak mintha egy lábon, egy oszlopon állna. Ez a próbababa a képen fekete színű.

A kép előterében két férfialak verekszik éppen, bár azt is csak feltételezzük, hogy verekednek, és azt is, hogy férfiak: két fehér színű figura, akik ugyanúgy, mint Éva felsőteste, csupa szabályos geometriai testből állnak: a fejek hengerek, alattuk a nyak vékonyabb henger, a test vaskosabb, a karok végén két-két gömb, melyek a bokszolás közben összeszorított öklöket helyettesítik. Kezeiket úgy emelik, mintha éppen ölre mennének, éppen felmérik egymást, hova üssenek legközelebb. A két alakot a mellkasának közepén vágja el a kép alsó széle, ezért nem látjuk, mekkorák, vagy milyen az alsótestük. A bokszolásból következtetünk arra is, hogy férfiak, akik mi máson, mint Éván, a nőn vesztek össze.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Japán ősi hangszere: a koto

A kép forrása: Wikipédia
 

Kedves Tagjaink, Kedves Kísérők!

Júniusi klubunkon igen különleges zenei programmal várjuk az érdeklődőket: a Koto Kör tagjai – Fehér Krisztina, Bakos Tünde és Nagy Izabella – jönnek el hozzánk bemutatni Japán egyik hagyományos hangszerét, a kotót.

A koto mintegy 1200 éve jelent meg Japánban, és Kínából származik. Ez a földön fekvő pengetős hangszer kicsit kevesebb, mint két méter hosszú, és kissé hasonlít a citerához. 13 húrját pengetővel szólaltatják meg, melyet három ujjra erősítenek. Nemcsak hallgatni, tapintani is lehet majd a hangszert, és történetével is megismerkedhetünk majd.

Szeretettel várjuk minden kedves tagunkat, és kísérőiket!

Időpont: 2022. június 1. 15.00-17.00 óráig.

Helyszín: Újpesti Kulturális Központ: Ifjúsági Ház – 1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet, 117. terem (a terem változhat)

Murgács Jánosné és Czagány Izabella
Közösségi civilszervezők

06-30/498-9033, 06-70/387-5261

Email: ujpest.szervezo@vgyke.com

Meghívó: interaktív kiállítás a szolnoki Reptárban

Forrás: www.parameter.sk
 

A VGYKE a „Vizuális kultúra és sport is mindenkié” pályázat keretein belül nagyszabású szabadtéri programot szervez.

Időpont: 2022. május 17. (kedd)

Helyszín: Szolnok, Reptár (repülőgép múzeum, interaktív kiállítás)

Utazás bérelt buszokkal a VGYKE Szugló utcai Regionális központja elől.

Maximális létszám: 80 fő, ezért a jelentkezési sorrendet vesszük figyelembe.

Jelentkezni kizárólag e-mailen, telefonos elérhetőség megadása mellett lehetséges az ujpest.szervezo@vgyke.com e-mailen keresztül.

Jelentkezési határidő: 2022 április 14-30 között.

Program:

Indulás: 1141 Budapest, Szugló utca 81 sz. elől. A reggeli órákban tervezzük. A pontos időpontról a visszaigazoló e-mailben nyújtunk tájékoztatást.

A Reptárban kiscsoportos tárlatvezetéssel, interaktív látogatást teszünk. A program egész napos. Jelentkezéskor figyelembe kell venni, hogy jó fizikumú, tempót tartani képes résztvevők jelentkezését tudjuk elfogadni.

Indoklás: A múzeum több hektáros területen helyezkedik el. Ebből adódóan két helyszín között nagy távolságokat kell megtenni, meghatározott idő alatt.

A Program tartalmazza az oda-, vissza utazást, egyszeri meleg étkezést, a belépőt, a tárlatvezetéssel egybekötött kiscsoportos foglalkozásokon való részvételt.

Tervezett visszaérkezés:

Időpont: 2022. május 17. 17:30

Hely: 1141 Budapest, Szugló utca 81.

Szervezőként a helyszín ismeretében javasoljuk, hogy mimél kényelmesebb ruházatban, cipőben érkezzenek! A napvédelem érdekében kalap, napernyő használata javasolt, amennyiben az időjárás megköveteli.

A folyadékpótlásról mindenkinek magának kell gondoskodnia.

A helyszínen büfé, ajándékbolt található vásárlási lehetőséggel.

Szeretettel várjuk tagjaink és kísérőik jelentkezését.

A programot a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja.

Narráció 8

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fra Angelico: Jelenetek a sivatagi remeték életéből (Thebais)
1417–1423 körül, Régi Képtár

(A képek forrása: Szépművészeti Múzeum, https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/jelenetek-a-sivatagi-remetek-eletebol-thebais/)
tempera, nyárfa, 73,7 × 105,5 cm

Fra Angelico (kiejtése: fra andzseliko) Domonkos-rendi szerzetes és firenzei festő volt, az olasz reneszánsz egyik legjelentősebb művésze. Egy Firenzéhez közel eső kisvárosban született, valamikor 1387 és 1395 között, a pontos dátum azonban nem ismert. Húszéves lehetett, amikor egy prédikáció olyan erős hatással volt rá, hogy testvérével együtt belépett a dominikánus rendbe. A Fra Giovanni (Giovanni testvér) nevet vette fel, az Angelico (vagyis angyali) névvel a rendtársai ajándékozták meg.

Festői munkásságát miniatúrafestőként kezdte. Noha az általa vezetett kolostori műhely évtizedeken át a firenzei miniatúrafestészet központja volt, sajnos, csak néhány alkotása maradt fenn az utókor számára.

1436-ban a dominikánus szerzetesek megkapták a firenzei San Marco-kolostort és templomot, melynek belső dekorációját Fra Angelico és rendtársai készítették. Később IV. Jenő volt az első pápa, aki Rómába hívta, hogy a Vatikánban freskókat fessen, majd V. Miklós pápasága idején festette ki a vatikáni palota pápai kápolnáját, melynek freskója ma is a Vatikán egyik büszkesége.

1455-ben hunyt el Rómában, alig néhány héttel V. Miklós pápa halála előtt. 1982-ben avatták boldoggá.

A narráció eheti képeinek címe: Jelenetek a sivatagi remeték életéből, mely az egyiptomi Théba városa melletti sivatagba visszavonult, egyedül vagy kisebb csoportokban élő személyek, vagyis a remeték életét ábrázolja. A sziklás tájban elszórt jelenetek a sivatagi atyák jellemző, hétköznapi tevékenységeit szemléltetik, egyben hangsúlyozzák a közöttük fennálló harmonikus, támogató kapcsolatot is. A késő középkorban a sivatagi atyák története népszerű volt a különböző szerzetesrendek és a laikusok körében is, mert a remeték példamutató élete mintaként szolgált a spirituális tökéletesség eléréséhez.

A kép eredete kalandos: valaha egy körülbelül 2 méter széles festmény bal felét alkotta, és a most hiányzó jobb fél korábban egy firenzei gyűjteményben volt. A két töredék közötti rész sajnos mára elveszett, ezt más, szinte azonos kompozíciójú festmény alapján képzelhetjük el. Ezeknek a képeknek a szerzősége, pontos keletkezési dátuma és viszonya mind-mind vitatott.

(1. kép)

A kép szereplőinek választott sivatagi remeték azok az ókeresztény egyiptomi remeték, akik a 3. századtól kezdve – Szent Antal példáját követve – a Nílus menti sivatagba visszavonulva éltek önmegtartóztató életet és ezzel megteremtették a keresztény szerzetesség alapjait. Úgy gondolták, hogy az Istennel való párbeszédhez a világi élettől és kísértésektől való visszahúzódás és a magány csöndje a legmegfelelőbb, és erre a legalkalmasabb hely a sivatag. Öltözékük általában teveszőr csuha volt övvel és mezítláb, szandál nélkül jártak. Csak betegség, vagy az időjárás szélsősége miatt (a tél hidege vagy a nyári talaj forrósága idején) húztak sarut a lábukra. Mind tartózkodtak a hajvágástól és soha nem borotválkoztak.

1. kép

(2. kép)

A képen egy tájat látunk messziről, rajta sok szereplő. Az arányok nem valósak, de a reneszánsz kezdetén (időben közvetlenül a gótika után vagyunk, a 15. század elején) a perspektíva (mi van közel és mi van távol és ezeket hogyan mutatjuk be a képeken) és a természeti arányok ábrázolása még nem volt sem elvárás, sem bevett szokás.

A kép alján egy vastag zöldes sáv, mely egy folyót ábrázol (valószínűleg a Nílust). A vízen vitorláshajók, fehér vitorlákkal, csónakok, rajtuk evező alakokkal és egy szürke kis sziget, a sziklákon épületekkel, világítótoronnyal és egy sziklacsúcsra épített templommal.

A folyó partját világos homok borítja, a távolban, a kép tetején feketébe vész az ég alja. Jobb oldalon nagy szürke sziklák, középtájon barna hegyek, közöttük itt-ott fák, füves domboldalak, világos hegyi utak.

A jobb oldali nagy szürke sziklákon itt-ott barna csuhás szerzetesek, hol egyedül, hol kettesével, beszélgetve. A csuha a szerzetesek durva szövésű öltözete, mely bokáig ér, általában barna színű, mint egy zsák és kapucnija is van. A szerzeteseknek hosszú szakálluk van, közülük sokan kopaszodnak, két oldalt őszbe forduló hajuk hosszú, gondozatlan. Alakjuk igen apró a tájban, ezért arcuk nem látszódik. Van közülük olyan, aki az eget kémleli, mások a tevékenységükkel vannak elfoglalva. A hegyről egy szerzetes egy nagy szarvason ülve jön le, akinek méretes agancsa van, de jámboran baktat le a lovasával. Mögötte egy másik szerzetes sétál, botjára támaszkodva, hátán batyuval.

Egy hátán málhát cipelő szamarat terelget egy alak, kezében bot, azzal próbálja jó irányba tartani az állatot. Egy szent képe előtt egy idős szerzetes ül imába merülve, mintha a képpel beszélgetne.

Egy kis pirosra festett szerzetesi lak előtt konyhakert, amiben két alak szorgoskodik: egyikük kapál, a másik ezt figyeli. Itt találjuk talán az egyetlen nőalakot, ebben a kis kertben dolgozva, hiszen rajta mintha szoknya lenne, fején pedig főkötő, de könnyen lehet, hogy csak megviccel minket, nézőket, a szerzetesek földig érő csuhája.

A barna hegy tetején egy fa alatt térdepel egy imádkozó alak, az égre tekint, miközben egy glóriát viselő szent ereszkedik alá az égből feléje.

A hegy lábánál a fák alatt egy ruhátlan remete imádkozik a térdeire borulva, hosszú haja egészen a földig ér és eltakarja meztelen testét. Tőle pár lépésre egy botokra támaszkodó görnyedt férfi, felette egy sziklán egy szerzetes éppen vizet húz fel a sziklán megbúvó kis háza előtt állva.

A kép közepe táján, a hegyek ölelésében fehér templom áll, középen egy keskeny, hosszúkás toronnyal, magas, kecses ablakokkal szabdalva. Balról mellette fekete ruhás szerzetesek csoportja imádkozik éppen, mialatt férfiak a vállukon hoznak egy hordágyat, rajta egy ülő alakkal.

A képen azok az alakok, akik nem a saját lábukon közlekednek, azok vagy szarvason (valamilyen agancsot viselő korabeli állat) ülnek, vagy kézikocsin húzzák őket (egy másik ember húz egy kerekes kis kocsit, melyen egy személy fér el), vagy két alak fog közre egy harmadikat, akit két hosszú bot közé erősített hordozóban visznek, mintha egy kis batyuban ülne az a harmadik.

A kép előterében, mintha hozzánk közelebb esne, a folyó mellett, szerzetesek érkeznek egyenként egy halott ravatalához: az elhunyt társuk feje körül glória, egy piros és mintás szövettel borított ravatalon fekszik, a többiek körülötte gyűlnek, egyik társuk, díszes, bordó ruhában, tehát nem remete, a halottat búcsúztatja, egy másik felolvas valamit. Ezek a szerzetesek fehér és fekete papi öltözetekben vannak.

2. kép

Artist: Fra Angelico
tempera, poplar
73,5 x 105 cm

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Cirkuszban jártak az egyesület tagjai

 

A „Vizuális kultúra és sport is mindenkié”FOF2021 nyertes pályázatunk egyik vállalt programja a Fővárosi Nagycirkuszba való látogatás.

A 2022. január 12 – 17. között megrendezett XIV. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál díjnyertes produkcióiból készült a Fesztivál Plusz 2022 műsora a látássérültek számára.

A rendezvény helyszíne: Fővárosi Nagycirkusz.

A rendezvény időpontja: 2022. március 06. 15:00.

A Cirkusz fesztivál díjnyertes artista számait vonultatta fel. Káprázatos, lélegzetelállító és felejthetetlen előadásban volt részünk.

A „Vizuális kultúra és sport is mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Lukács Erzsébet Böbke
VI. kerületi közösségi civilszervező

Folytatódik a „Vizuális kultúra mindenkié” FOF 2021

 

Örömmel tájékoztatjuk tagtársainkat, hogy a VGYKE 2021-ben is sikeresen pályázott a „Vizuális kultúra és sport is mindenkié” FOF 2021 című programra.

Évek óta projektjeink fókuszában az audionarráció népszerűsitése volt az elsődleges, és a kultúra legkülönbözőbb területeit próbáltuk elérhetővé tenni szolgáltatásunkkal. Jelen projektünkben ezt kívánjuk tovább bővíteni a közösségi sport irányába is. Hiszünk abban , hogy a vizuális kultúra és a sport is tényleg mindenkié, és az audionarráció mindkét tevékenység megéléséhez elengedhetetlen fontosságú.

Célcsoportunk: látássérült gyermekek és felnőttek, a VGYKE tagsága, mely 1400 fő, valamint családjuk.

A pályázatban az alábbiakat vállaltuk ez évre:

– audionarrált fotók, festmények, képzőművészeti alkotások megjelenítése a VGYKE hírlevelében, honlapján és a Facebook oldalon (20 db) Hübler Márta készíti

– online, narrált színházi előadás (1alkalom)

– szabadtéri narrációs program (1 alkalom)
Előző évben a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba szerveztünk programot, idén viszont a Szolnoki Reptárba szeretnénk elvinni tagjainkat.

– közös sportolás, fittnesz terem látogatása (2 alkalom)
a Fanatic Jump Blind program egy kifejezetten látássérülteknek kidolgozott fittnesz edzés, mely kapaszkodóval ellátott trambulinon végezhető.

– narrált cirkuszi előadás (1 alkalom)
a Fővárosi Nagycirkusz több éve fogadja látássérült tagjainkat, óriási sikert aratva a látássérült gyermekek és családjuk körében.

A projekt ideje alatt együttműködünk az AKKU Egyesülettel, a Fanatic Jump Blind program fitneszedzőjével, az újpalotai fitneszterem csapatával, a Fővárosi Nagycirkusszal és a Szolnoki Reptár Múzeummal.

A „Vizuális kultúra és sport is mindenkié”FOF2021 projektünket a SLACHTA MARGIT NEMZETI SZOCIÁLPOLITIKAI INTÉZET ÉS AZ EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA TÁMOGATJA.

VGYKE

Olvashatnak-e majd a látássérültek könyveket?

hangoskönyv

A Marrákesi Szerződés azt hívatott elősegíteni, hogy a látássérültek és az olvasási képességükben más módon korlátozott személyek is hozzá tudjanak férni a kiadott művekhez. Ez a látássérültek esetében azt jelenti, hogy a kiadott műveket nagybetűssé, Braille-írásossá vagy éppen hangoskönyvvé alakítják át. A szerződés elvileg biztosítja azt, hogy ezek az átalakítások ne legyenek akadályozva a szerzői joggal kapcsolatos nehézségek miatt, egy speciális kivételt határozva meg a jogi korlátozások alól. A szerződés kidolgozói azzal érveltek, hogy az érintett személyek egyenlő esélyű hozzáférése fontosabb társadalmi érdek, mint a szerzői jog által védett közös érdekek. Ez a szerződés 2016. szeptember 30-án lépett életbe, de az EU-n belül ez még nem történt meg.

Az Európai Bizottság 2016 szeptemberében terjesztette elő azt a javaslatcsomagot, mely a Marrákesi Szerződésben megfogalmazott célokat kívánja az Unión belül is realizálni. Ezekkel az EBU elégedett, de megjelent két olyan módosítást célzó záradék, melyek elfogadása ellen tiltakozást jelentett be, mivel az eredetileg kitűzött célok elérését tenné lehetetlenné és ezért továbbra sem valósulna meg a látássérültek és más érintettek hozzáférési lehetőségének a megteremtése. Az EBU azt kívánja, hogy az Európai Bizottság eredeti javaslata kerüljön elfogadásra.

Az egyik záradék a jogtulajdonosok kártalanítását írja elő.  Ezek nem csupán adminisztratív terheket jelentenek, hanem akkora pénztömeget igényelne, ami a valóságban nem áll rendelkezésre, nem is teremthető elő, így az akadálymentesített változatok nem jönnének létre. Ebben a tekintetben figyelembe kell venni azt is, hogy a síkírást olvasni képes emberek kölcsönözhetnek a közkönyvtárakból, így nem kell mindenképpen megvásárolniuk az új kiadványokat, ezzel szemben a síkírást olvasni nem tudók ezt nem tehetik meg. Ezzel egy olyan hátrányos megkülönböztetés jönne létre (vagyis van), melyet az EU által elfogadott, az ENSZ Fogyatékossággal Élők Jogairól Szóló Egyezménye megtilt.

Az EBU állásfoglalása kiemeli, hogy az akadálymentes változatot a látó személyek nem tudják használni, vagyis nem a kiadványok egy ingyenes formátuma jön ilyenkor létre. Ráadásul az akadálymentes változatok egyébként sem tekinthetőek ingyenesnek, mivel a vakszervezetek és a könyvtárak alkotják meg, nagyon sok pénz és munkaidő ráfordításával. Az akadálymentesített változatok kölcsönzésére felhatalmazott szervezetek ezért nem kezelhetők úgy, mintha valamilyen kalóz-tevékenységet folytatnának.

A másik kifogásolt záradék a kereskedelmi forgalomban való elérhetőséggel kapcsolatos. A módosító javaslat szerint, az akadálymentes változatot előállítóknak a munka megkezdése előtt (vagy a kölcsönzés előtt) kötelességük ellenőrizni azt, hogy van-e már a kereskedelmi forgalomban akadálymentes formátum az adott példányból.

Ez életszerűtlen, mivel a kiadók csak nagyon ritkán készítenek látássérülteknek és más olvasási képességükben korlátozott csoportoknak akadálymentesített változatot. A rendelkezés azt is lehetetlenné tenné, hogy másik ország területére végezzen kölcsönzői szolgáltatást egy akadálymentes példányokkal rendelkező könyvtár. E két ok miatt eleve illogikus a módosító javaslat.

Ha a rendelkezés életbe lépne, akkor az érintett szervezeteknek és könyvtáraknak létre kellene hoznia egy olyan ellenőrző rendszert, ami a “kereskedelmi forgalomban való elérhetőséget” vizsgálná. Ez a rendszer költséges lenne, nagyon sok munkaidőt emésztene fel, ráadásul azt kellene bebizonyítania, hogy valami nem létezik. Egy ilyen bizonyító eljárás hibamentes, minden tekintetben megtámadhatatlan lefolytatása azonban nem végezhető el.

A könyvek nyilvántartására szolgáló rendszerek nem tartalmazzák ugyanis azt, hogy a könyv elérhető-e a kereskedelmi forgalomban. Egy-egy ilyen vizsgálatnak ki kellene terjednie más országokra is, aminek a gyakorlati megvalósítása ismét nagy ráfordítást igényelne, a siker garanciája nélkül. Ráadásul az, hogy egy könyv szerepel az adatbázisok egyikében, vagyis kiadásra került valamikor, az nem azonos azzal, hogy a könyv elérhető.

Egy olyan szervezet, amelyik több ország területére kölcsönöz, nem csupán országonként, azon belül nyelvenként és könyvenként kell elvégezze a vizsgálatot, hanem formátumonként is, mivel egy-egy akadálymentesítési megoldásból létezhet több is. Ezt a vizsgálatot ráadásul alkalmanként is el kellene végezni, mivel a “kereskedelemben kapható” állapot nem állandó és nem végleges. Arról nem is szólva, hogy egy frissen alapított kis kiadónak a honlapjáról letölthető hangoskönyv is megalapozhatna egy pert.

A Marrákesi Szerződés célja az volt, hogy az akadálymentesített kiadványok törvényesen, adminisztratív akadályok nélkül, engedélyezési eljárásoktól mentesen jöhessenek létre és elősegítsék az ilyen kiadványok országok közötti gördülékeny kölcsönzését. Erre azért volt szükség, mert a piac elhanyagolta a látássérülteket, megfeledkezett róluk, vagyis az érintett szervezetek nem jelentenek versenytársat a piaci szereplőknek. Ha a piaci szereplőknek célja lenne az akadálymentes formátumú művek számának a növelése, azt továbbra is megtehetik, a vakszervezetek és az érintett könyvtárak ebben nem jelentenek semmilyen veszélyt.

Az EBU azt hangsúlyozta az állásfoglalásának a végén, hogy amíg a látó emberek a közkönyvtárakban szinte mindent elérhetnek, addig a látássérülteknek ez a lehetőség nem biztosított. A módosító javaslatok elfogadásával ez a helyzet nem változna, sőt, az eddigi kölcsönzési és előállítási munkát is leállítaná, melyet az érintett szervezetek saját forrásokat használva végeznek el. Azt sem fogadják el, hogy a kiadói ágazatot érdekeltté lehetne tenni az akadálymentes formátumok előállítására, hiszen erre az elmúlt sok-sok évtized alatt nem volt példa és hiányzik a hajlandóság is.

Az állásfoglalás részleteiről a bmmu@once.es email-címen kérhető felvilágosítás, vagy az EBU központi irodájában is, az ebu@euroblind.org címre írva. Az állásfoglalás teljes magyar nyelvű fordítása letölthető az MVGYOSZ honlapjáról is.