Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti GalériaJelenkori Gyűjteményéből válogattuk.
Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti FőiskolánBernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.
A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.
A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.
Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”
A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.
A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.
Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.
Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.
Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.
Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.
A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.
Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
kultúra Archives - Oldal 2 a 3-ből - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Narráció 18
A “Vizuális kultúra mindenkié”
Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria
Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti GalériaJelenkori Gyűjteményéből válogattuk.
Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti FőiskolánBernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.
A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.
A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.
Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”
A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.
A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.
Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.
Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.
Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.
Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.
A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.
Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Akadálymentes kultúra
A XIII. kerületben klubnapot tartottak május 23-án, melynek vendége Szőke-Tóth Cecília volt, aki audionarrátor a Pesti Magyar Színházban.
Szó esett a színház 2022. évi audionarrált előadásairól. A beszélgetésbe a tagok is bekapcsolódtak, így téve azt interaktívvá. Mindenki nagyon jól érezte magát ezen a csodálatos délutánon egy fantasztikus környezetben.
Istók Imola és Majláth Mónika
Közösségi civilszervezők
Narráció 17
A “Vizuális kultúra mindenkié” Bortnyik Sándor: Az új Éva
1924, Magyar Nemzeti Galéria
Bortnyik Sándor 1893-ban született Marosvásárhelyen. Élete nem indult könnyen, szüleit hamar elvesztette: édesanyja születése után néhány nappal meghalt, édesapja elméje pedig megbomlott a fájdalomtól, így szanatóriumba került, ahonnan már soha nem jött ki. A gyermeket ezután a nagypapa nevelte. A fájdalommal teli, nehéz indulás után a fiatal Bortnyik elhagyta szülővárosát és Budapestre jött. Itt reklámgrafikából, plakátrajzolásból élt, mivel tehetséges rajzoló volt, de 20 évesen beiratkozott a Rippl-Rónai – Kernstok – Vaszary által vezetett szabadiskolába is (Vaszaryt már egy korábbi narrációban bemutattuk).
Később megismerkedett Kassák Lajossal és a Kassák által vezetett Ma című folyóirat munkatársa is lett. 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol könyvcímlapokat tervezett, valamint megjelentette első albumát. Berlinbe és Weimarba ment, megismerkedett a Bauhaus alkotóival, noha nem állt be közéjük. A Bauhaus egy német alkotóműhely volt, egy szellemi központ, melynek tagjai (elsősorban építészek, képző- és iparművészek) az emberi környezetet akarták átalakítani a célszerűség és hasznosság jegyében.
A húszas évek közepén alapító tagja és díszlettervezője lett a Zöld Szamár abszurd-dadaista színháznak. A dada egy véletlenszerűen választott szó, mely valójában nem jelent semmit és az általa megnevezett művészeti irányzat azért jött létre Svájcban, hogy megcsúfolja a hagyományos művészetet, botrányt keltsen, polgárokat pukkasszon, meghökkentsen és provokáljon. És általában sikerült is neki.
Bortnyik a negyvenes éveiben saját folyóiratot adott ki Plakát címmel, valamint magániskolát indított, ahol már a Bauhaus elvei alapján tanított. Leghíresebb tanítványa talán Victor Vasarely, aki később az optikai művészet megalapítója lett. Reklámgrafikai működése is kiemelkedő ezekben az években, hiszen egyszerű, mozgalmas és jól szerkesztett formái nagy hatással voltak a magyar plakátművészetre. Folyamatosan fest és kiállít, noha stílusa gondolkodása és politikai beállítottsága mentén változik: munkásokat, parasztokat, cirkuszi mutatványosokat ábrázol – a Nagybányai Iskolára emlékeztető stílusban. Ebből a kortársai, majd az utókor annyit értett meg, hogy művészi önkifejezése sokszor keveredett társadalomjobbító szándékával és a siker és elismerés iránti vággyal. A művészettörténet remekeiről és a kortárs magyar művészet némely alkotásairól szatirikus hangvételű utánzatokat készített Korszerűsített klasszikusok címmel.
Számtalan cikket és tanulmányt is írt, pár évig szerkesztette a Szabad Művészet című folyóiratot. Ötvenes éveiben előbb az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanára lett, majd a Képzőművészeti Főiskola rektora. 1973-ban kapott Kossuth-díjat, majd pár évre rá, 1976-ban elhunyt.
A ma bemutatásra kerülő kép címe: Az új Éva. Létezik egy párja is ennek a festménynek, mely szintén látható a Magyar Nemzeti Galériában, annak címe: Az új Ádám. Ezt a két képet BortnyikWeimarban festette, a Bauhaus bölcsőjében. A képek a modern emberről és az új művészetről beszélnek – éles humorral. Mindkét mű megkérdőjelezi a konstruktivizmust, mely művészeti irányzat a geometriai formákat helyezte előtérbe, egyszerű színekre és formákra egyszerűsítve a látványt. Bortnyik kirakati babára emlékeztető figurái bábuszerűen állnak ebben a színpadias térben, melynek háttere olyan, mint egy képregény leegyszerűsített képkockája. Emléket állít a kép a húszas évek gépiesedő világának, közben persze nem nélkülözi a gunyoros megfogalmazás mögé rejtett kételkedést sem.
A képen egy női alak áll a középpontban, ám ez a női alak jobban emlékeztet egy bábura, mint emberre. A távolban az ég kék, egy kis darabot látunk belőle. Minden eleme a képnek átlósan, ferdén megy át a képen, mintha lefelé billent volna minden ezen a világon, és ha kiöntenénk egy pohár vizet, akkor a víz a bal lábunkra folyna rá. Az égdarab alatt a bal sarokban egy hatalmas emeletes ház, melynek rengeteg kis ablaka van, mind egyforma, az épület pedig szigorú, barátságtalan forma. Előtte egy hegyoldal, melyen állunk mi is, egy út visz lefelé vagy felfelé, attól függ, merre megyünk. Az út mellett zöld gyep, távolabb pár oszlopszerű forma, melyek lehetnek fák törzsei, vagy villanypóznák is. Az út közepén, a kép közepén egy emelvényszerű négyzetes forma, mint egy lift, aminek nincsenek oldalai, csak az alja. Lebeg a semmiben ez a négyzetes forma, mint egy merev varázsszőnyeg. Ezen a talapzaton áll egy alak, Éva alakja. Éva legjobban azokra a bábukra hasonlít, amiket autók biztonsági tesztelésénél tesznek az autókba, hogy felmérjék, mennyire sérülne egy emberi test az ütközés során. Fehér színű, csupa-csupa mértani formából áll össze: felső teste egy henger, mint egy guriga papírtörlő, mellei kis kúpok, mint két fagyistölcsér, nyaka egy vékony henger, rajta a fej gömbölyű, csupasz forma, aminek nincs arca, nincs haja, nincsenek fülei. A két kar viszont már hasábokból áll, mintha lécekből szögelték volna össze, amik fehérre vannak festve. A kézfej azonban emberi, nem szögletes forma. Deréktól lefelé egy fekete-fehér sávokkal díszített szoknya van rajta, ami szintén egy hengeres forma, amikből meglepő módon szabályos lábak bukkannak elő: a térdek, a zoknis lábszárak és a hegyes orrú cipő mintha nem is kapcsolódna a geometrikus felsőhöz. Egyik kezében egy zöld almát tart, a másikban mintha egy kis zászló lenne.
A női alak mögött ezen a furcsa porondon áll egy próbababa, amilyet a varrónők használnak, hogy össze tudják varrni a ruhát anélkül, hogy valaki felpróbálná éppen. Ez egy olyan baba, aminek nincs feje, csak nyaka, nincsenek karjai, csak válla és mellkasa, valamint a comb tövénél véget ér és onnantól csak mintha egy lábon, egy oszlopon állna. Ez a próbababa a képen fekete színű.
A kép előterében két férfialak verekszik éppen, bár azt is csak feltételezzük, hogy verekednek, és azt is, hogy férfiak: két fehér színű figura, akik ugyanúgy, mint Éva felsőteste, csupa szabályos geometriai testből állnak: a fejek hengerek, alattuk a nyak vékonyabb henger, a test vaskosabb, a karok végén két-két gömb, melyek a bokszolás közben összeszorított öklöket helyettesítik. Kezeiket úgy emelik, mintha éppen ölre mennének, éppen felmérik egymást, hova üssenek legközelebb. A két alakot a mellkasának közepén vágja el a kép alsó széle, ezért nem látjuk, mekkorák, vagy milyen az alsótestük. A bokszolásból következtetünk arra is, hogy férfiak, akik mi máson, mint Éván, a nőn vesztek össze.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Japán ősi hangszere: a koto
A kép forrása: Wikipédia
Kedves Tagjaink, Kedves Kísérők!
Júniusi klubunkon igen különleges zenei programmal várjuk az érdeklődőket: a Koto Kör tagjai – Fehér Krisztina,Bakos Tünde és Nagy Izabella – jönnek el hozzánk bemutatni Japán egyik hagyományos hangszerét, a kotót.
A koto mintegy 1200 éve jelent meg Japánban, és Kínából származik. Ez a földön fekvő pengetős hangszer kicsit kevesebb, mint két méter hosszú, és kissé hasonlít a citerához. 13 húrját pengetővel szólaltatják meg, melyet három ujjra erősítenek. Nemcsak hallgatni, tapintani is lehet majd a hangszert, és történetével is megismerkedhetünk majd.
Szeretettel várjuk minden kedves tagunkat, és kísérőiket!
Időpont: 2022. június 1. 15.00-17.00 óráig.
Helyszín: Újpesti Kulturális Központ: Ifjúsági Ház – 1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet, 117. terem (a terem változhat)
Murgács Jánosné és Czagány Izabella
Közösségi civilszervezők
Utazás bérelt buszokkal a VGYKE Szugló utcai Regionális központja elől.
Maximális létszám: 80 fő, ezért a jelentkezési sorrendet vesszük figyelembe.
Jelentkezni kizárólag e-mailen, telefonos elérhetőség megadása mellett lehetséges az ujpest.szervezo@vgyke.com e-mailen keresztül.
Jelentkezési határidő: 2022 április 14-30 között.
Program:
Indulás: 1141 Budapest, Szugló utca 81 sz. elől. A reggeli órákban tervezzük. A pontos időpontról a visszaigazoló e-mailben nyújtunk tájékoztatást.
A Reptárban kiscsoportos tárlatvezetéssel, interaktív látogatást teszünk. A program egész napos. Jelentkezéskor figyelembe kell venni, hogy jó fizikumú, tempót tartani képes résztvevők jelentkezését tudjuk elfogadni.
Indoklás: A múzeum több hektáros területen helyezkedik el. Ebből adódóan két helyszín között nagy távolságokat kell megtenni, meghatározott idő alatt.
A Program tartalmazza az oda-, vissza utazást, egyszeri meleg étkezést, a belépőt, a tárlatvezetéssel egybekötött kiscsoportos foglalkozásokon való részvételt.
Tervezett visszaérkezés:
Időpont: 2022. május 17. 17:30
Hely: 1141 Budapest, Szugló utca 81.
Szervezőként a helyszín ismeretében javasoljuk, hogy mimél kényelmesebb ruházatban, cipőben érkezzenek! A napvédelem érdekében kalap, napernyő használata javasolt, amennyiben az időjárás megköveteli.
A folyadékpótlásról mindenkinek magának kell gondoskodnia.
A helyszínen büfé, ajándékbolt található vásárlási lehetőséggel.
Szeretettel várjuk tagjaink és kísérőik jelentkezését.
A programot a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja.
Narráció 8
A “Vizuális kultúra mindenkié”
Fra Angelico: Jelenetek a sivatagi remeték életéből (Thebais)
1417–1423 körül, Régi Képtár
Fra Angelico (kiejtése: fra andzseliko) Domonkos-rendi szerzetes és firenzei festő volt, az olasz reneszánsz egyik legjelentősebb művésze. Egy Firenzéhez közel eső kisvárosban született, valamikor 1387 és 1395 között, a pontos dátum azonban nem ismert. Húszéves lehetett, amikor egy prédikáció olyan erős hatással volt rá, hogy testvérével együtt belépett a dominikánus rendbe. A Fra Giovanni (Giovanni testvér) nevet vette fel, az Angelico (vagyis angyali) névvel a rendtársai ajándékozták meg.
Festői munkásságát miniatúrafestőként kezdte. Noha az általa vezetett kolostori műhely évtizedeken át a firenzei miniatúrafestészet központja volt, sajnos, csak néhány alkotása maradt fenn az utókor számára.
1436-ban a dominikánus szerzetesek megkapták a firenzei San Marco-kolostort és templomot, melynek belső dekorációját Fra Angelico és rendtársai készítették. Később IV. Jenő volt az első pápa, aki Rómába hívta, hogy a Vatikánban freskókat fessen, majd V. Miklós pápasága idején festette ki a vatikáni palota pápai kápolnáját, melynek freskója ma is a Vatikán egyik büszkesége.
1455-ben hunyt el Rómában, alig néhány héttel V. Miklós pápa halála előtt. 1982-ben avatták boldoggá.
A narráció eheti képeinek címe: Jelenetek a sivatagi remeték életéből, mely az egyiptomi Théba városa melletti sivatagba visszavonult, egyedül vagy kisebb csoportokban élő személyek, vagyis a remeték életét ábrázolja. A sziklás tájban elszórt jelenetek a sivatagi atyák jellemző, hétköznapi tevékenységeit szemléltetik, egyben hangsúlyozzák a közöttük fennálló harmonikus, támogató kapcsolatot is. A késő középkorban a sivatagi atyák története népszerű volt a különböző szerzetesrendek és a laikusok körében is, mert a remeték példamutató élete mintaként szolgált a spirituális tökéletesség eléréséhez.
A kép eredete kalandos: valaha egy körülbelül 2 méter széles festmény bal felét alkotta, és a most hiányzó jobb fél korábban egy firenzei gyűjteményben volt. A két töredék közötti rész sajnos mára elveszett, ezt más, szinte azonos kompozíciójú festmény alapján képzelhetjük el. Ezeknek a képeknek a szerzősége, pontos keletkezési dátuma és viszonya mind-mind vitatott.
(1. kép)
A kép szereplőinek választott sivatagi remeték azok az ókeresztény egyiptomi remeték, akik a 3. századtól kezdve – Szent Antal példáját követve – a Nílus menti sivatagba visszavonulva éltek önmegtartóztató életet és ezzel megteremtették a keresztény szerzetesség alapjait. Úgy gondolták, hogy az Istennel való párbeszédhez a világi élettől és kísértésektől való visszahúzódás és a magány csöndje a legmegfelelőbb, és erre a legalkalmasabb hely a sivatag. Öltözékük általában teveszőr csuha volt övvel és mezítláb, szandál nélkül jártak. Csak betegség, vagy az időjárás szélsősége miatt (a tél hidege vagy a nyári talaj forrósága idején) húztak sarut a lábukra. Mind tartózkodtak a hajvágástól és soha nem borotválkoztak.
(2. kép)
A képen egy tájat látunk messziről, rajta sok szereplő. Az arányok nem valósak, de a reneszánsz kezdetén (időben közvetlenül a gótika után vagyunk, a 15. század elején) a perspektíva (mi van közel és mi van távol és ezeket hogyan mutatjuk be a képeken) és a természeti arányok ábrázolása még nem volt sem elvárás, sem bevett szokás.
A kép alján egy vastag zöldes sáv, mely egy folyót ábrázol (valószínűleg a Nílust). A vízen vitorláshajók, fehér vitorlákkal, csónakok, rajtuk evező alakokkal és egy szürke kis sziget, a sziklákon épületekkel, világítótoronnyal és egy sziklacsúcsra épített templommal.
A folyó partját világos homok borítja, a távolban, a kép tetején feketébe vész az ég alja. Jobb oldalon nagy szürke sziklák, középtájon barna hegyek, közöttük itt-ott fák, füves domboldalak, világos hegyi utak.
A jobb oldali nagy szürke sziklákon itt-ott barna csuhás szerzetesek, hol egyedül, hol kettesével, beszélgetve. A csuha a szerzetesek durva szövésű öltözete, mely bokáig ér, általában barna színű, mint egy zsák és kapucnija is van. A szerzeteseknek hosszú szakálluk van, közülük sokan kopaszodnak, két oldalt őszbe forduló hajuk hosszú, gondozatlan. Alakjuk igen apró a tájban, ezért arcuk nem látszódik. Van közülük olyan, aki az eget kémleli, mások a tevékenységükkel vannak elfoglalva. A hegyről egy szerzetes egy nagy szarvason ülve jön le, akinek méretes agancsa van, de jámboran baktat le a lovasával. Mögötte egy másik szerzetes sétál, botjára támaszkodva, hátán batyuval.
Egy hátán málhát cipelő szamarat terelget egy alak, kezében bot, azzal próbálja jó irányba tartani az állatot. Egy szent képe előtt egy idős szerzetes ül imába merülve, mintha a képpel beszélgetne.
Egy kis pirosra festett szerzetesi lak előtt konyhakert, amiben két alak szorgoskodik: egyikük kapál, a másik ezt figyeli. Itt találjuk talán az egyetlen nőalakot, ebben a kis kertben dolgozva, hiszen rajta mintha szoknya lenne, fején pedig főkötő, de könnyen lehet, hogy csak megviccel minket, nézőket, a szerzetesek földig érő csuhája.
A barna hegy tetején egy fa alatt térdepel egy imádkozó alak, az égre tekint, miközben egy glóriát viselő szent ereszkedik alá az égből feléje.
A hegy lábánál a fák alatt egy ruhátlan remete imádkozik a térdeire borulva, hosszú haja egészen a földig ér és eltakarja meztelen testét. Tőle pár lépésre egy botokra támaszkodó görnyedt férfi, felette egy sziklán egy szerzetes éppen vizet húz fel a sziklán megbúvó kis háza előtt állva.
A kép közepe táján, a hegyek ölelésében fehér templom áll, középen egy keskeny, hosszúkás toronnyal, magas, kecses ablakokkal szabdalva. Balról mellette fekete ruhás szerzetesek csoportja imádkozik éppen, mialatt férfiak a vállukon hoznak egy hordágyat, rajta egy ülő alakkal.
A képen azok az alakok, akik nem a saját lábukon közlekednek, azok vagy szarvason (valamilyen agancsot viselő korabeli állat) ülnek, vagy kézikocsin húzzák őket (egy másik ember húz egy kerekes kis kocsit, melyen egy személy fér el), vagy két alak fog közre egy harmadikat, akit két hosszú bot közé erősített hordozóban visznek, mintha egy kis batyuban ülne az a harmadik.
A kép előterében, mintha hozzánk közelebb esne, a folyó mellett, szerzetesek érkeznek egyenként egy halott ravatalához: az elhunyt társuk feje körül glória, egy piros és mintás szövettel borított ravatalon fekszik, a többiek körülötte gyűlnek, egyik társuk, díszes, bordó ruhában, tehát nem remete, a halottat búcsúztatja, egy másik felolvas valamit. Ezek a szerzetesek fehér és fekete papi öltözetekben vannak.
Artist: Fra Angelico tempera, poplar 73,5 x 105 cm
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Cirkuszban jártak az egyesület tagjai
A „Vizuális kultúra és sport is mindenkié”FOF2021 nyertes pályázatunk egyik vállalt programja a Fővárosi Nagycirkuszba való látogatás.
A 2022. január 12 – 17. között megrendezett XIV. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál díjnyertes produkcióiból készült a Fesztivál Plusz 2022 műsora a látássérültek számára.
A rendezvény helyszíne: Fővárosi Nagycirkusz.
A rendezvény időpontja: 2022. március 06. 15:00.
A Cirkusz fesztivál díjnyertes artista számait vonultatta fel. Káprázatos, lélegzetelállító és felejthetetlen előadásban volt részünk.
A „Vizuális kultúra és sport is mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Lukács Erzsébet Böbke
VI. kerületi közösségi civilszervező
Folytatódik a „Vizuális kultúra mindenkié” FOF 2021
Örömmel tájékoztatjuk tagtársainkat, hogy a VGYKE 2021-ben is sikeresen pályázott a „Vizuális kultúra és sport is mindenkié” FOF 2021 című programra.
Évek óta projektjeink fókuszában az audionarráció népszerűsitése volt az elsődleges, és a kultúra legkülönbözőbb területeit próbáltuk elérhetővé tenni szolgáltatásunkkal. Jelen projektünkben ezt kívánjuk tovább bővíteni a közösségi sport irányába is. Hiszünk abban , hogy a vizuális kultúra és a sport is tényleg mindenkié, és az audionarráció mindkét tevékenység megéléséhez elengedhetetlen fontosságú.
Célcsoportunk: látássérült gyermekek és felnőttek, a VGYKE tagsága, mely 1400 fő, valamint családjuk.
A pályázatban az alábbiakat vállaltuk ez évre:
– audionarrált fotók, festmények, képzőművészeti alkotások megjelenítése a VGYKE hírlevelében, honlapján és a Facebook oldalon (20 db) Hübler Márta készíti
– online, narrált színházi előadás (1alkalom)
– szabadtéri narrációs program (1 alkalom)
Előző évben a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba szerveztünk programot, idén viszont a Szolnoki Reptárba szeretnénk elvinni tagjainkat.
– közös sportolás, fittnesz terem látogatása (2 alkalom)
a Fanatic Jump Blind program egy kifejezetten látássérülteknek kidolgozott fittnesz edzés, mely kapaszkodóval ellátott trambulinon végezhető.
– narrált cirkuszi előadás (1 alkalom)
a Fővárosi Nagycirkusz több éve fogadja látássérült tagjainkat, óriási sikert aratva a látássérült gyermekek és családjuk körében.
A projekt ideje alatt együttműködünk az AKKU Egyesülettel, a Fanatic Jump Blind program fitneszedzőjével, az újpalotai fitneszterem csapatával, a Fővárosi Nagycirkusszal és a Szolnoki Reptár Múzeummal.
A „Vizuális kultúra és sport is mindenkié”FOF2021 projektünket a SLACHTA MARGIT NEMZETI SZOCIÁLPOLITIKAI INTÉZET ÉS AZ EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA TÁMOGATJA.
VGYKE
Olvashatnak-e majd a látássérültek könyveket?
A Marrákesi Szerződés azt hívatott elősegíteni, hogy a látássérültek és az olvasási képességükben más módon korlátozott személyek is hozzá tudjanak férni a kiadott művekhez. Ez a látássérültek esetében azt jelenti, hogy a kiadott műveket nagybetűssé, Braille-írásossá vagy éppen hangoskönyvvé alakítják át. A szerződés elvileg biztosítja azt, hogy ezek az átalakítások ne legyenek akadályozva a szerzői joggal kapcsolatos nehézségek miatt, egy speciális kivételt határozva meg a jogi korlátozások alól. A szerződés kidolgozói azzal érveltek, hogy az érintett személyek egyenlő esélyű hozzáférése fontosabb társadalmi érdek, mint a szerzői jog által védett közös érdekek. Ez a szerződés 2016. szeptember 30-án lépett életbe, de az EU-n belül ez még nem történt meg.
Az Európai Bizottság 2016 szeptemberében terjesztette elő azt a javaslatcsomagot, mely a Marrákesi Szerződésben megfogalmazott célokat kívánja az Unión belül is realizálni. Ezekkel az EBU elégedett, de megjelent két olyan módosítást célzó záradék, melyek elfogadása ellen tiltakozást jelentett be, mivel az eredetileg kitűzött célok elérését tenné lehetetlenné és ezért továbbra sem valósulna meg a látássérültek és más érintettek hozzáférési lehetőségének a megteremtése. Az EBU azt kívánja, hogy az Európai Bizottság eredeti javaslata kerüljön elfogadásra.
Az egyik záradék a jogtulajdonosok kártalanítását írja elő. Ezek nem csupán adminisztratív terheket jelentenek, hanem akkora pénztömeget igényelne, ami a valóságban nem áll rendelkezésre, nem is teremthető elő, így az akadálymentesített változatok nem jönnének létre. Ebben a tekintetben figyelembe kell venni azt is, hogy a síkírást olvasni képes emberek kölcsönözhetnek a közkönyvtárakból, így nem kell mindenképpen megvásárolniuk az új kiadványokat, ezzel szemben a síkírást olvasni nem tudók ezt nem tehetik meg. Ezzel egy olyan hátrányos megkülönböztetés jönne létre (vagyis van), melyet az EU által elfogadott, az ENSZ Fogyatékossággal Élők Jogairól Szóló Egyezménye megtilt.
Az EBU állásfoglalása kiemeli, hogy az akadálymentes változatot a látó személyek nem tudják használni, vagyis nem a kiadványok egy ingyenes formátuma jön ilyenkor létre. Ráadásul az akadálymentes változatok egyébként sem tekinthetőek ingyenesnek, mivel a vakszervezetek és a könyvtárak alkotják meg, nagyon sok pénz és munkaidő ráfordításával. Az akadálymentesített változatok kölcsönzésére felhatalmazott szervezetek ezért nem kezelhetők úgy, mintha valamilyen kalóz-tevékenységet folytatnának.
A másik kifogásolt záradék a kereskedelmi forgalomban való elérhetőséggel kapcsolatos. A módosító javaslat szerint, az akadálymentes változatot előállítóknak a munka megkezdése előtt (vagy a kölcsönzés előtt) kötelességük ellenőrizni azt, hogy van-e már a kereskedelmi forgalomban akadálymentes formátum az adott példányból.
Ez életszerűtlen, mivel a kiadók csak nagyon ritkán készítenek látássérülteknek és más olvasási képességükben korlátozott csoportoknak akadálymentesített változatot. A rendelkezés azt is lehetetlenné tenné, hogy másik ország területére végezzen kölcsönzői szolgáltatást egy akadálymentes példányokkal rendelkező könyvtár. E két ok miatt eleve illogikus a módosító javaslat.
Ha a rendelkezés életbe lépne, akkor az érintett szervezeteknek és könyvtáraknak létre kellene hoznia egy olyan ellenőrző rendszert, ami a “kereskedelmi forgalomban való elérhetőséget” vizsgálná. Ez a rendszer költséges lenne, nagyon sok munkaidőt emésztene fel, ráadásul azt kellene bebizonyítania, hogy valami nem létezik. Egy ilyen bizonyító eljárás hibamentes, minden tekintetben megtámadhatatlan lefolytatása azonban nem végezhető el.
A könyvek nyilvántartására szolgáló rendszerek nem tartalmazzák ugyanis azt, hogy a könyv elérhető-e a kereskedelmi forgalomban. Egy-egy ilyen vizsgálatnak ki kellene terjednie más országokra is, aminek a gyakorlati megvalósítása ismét nagy ráfordítást igényelne, a siker garanciája nélkül. Ráadásul az, hogy egy könyv szerepel az adatbázisok egyikében, vagyis kiadásra került valamikor, az nem azonos azzal, hogy a könyv elérhető.
Egy olyan szervezet, amelyik több ország területére kölcsönöz, nem csupán országonként, azon belül nyelvenként és könyvenként kell elvégezze a vizsgálatot, hanem formátumonként is, mivel egy-egy akadálymentesítési megoldásból létezhet több is. Ezt a vizsgálatot ráadásul alkalmanként is el kellene végezni, mivel a “kereskedelemben kapható” állapot nem állandó és nem végleges. Arról nem is szólva, hogy egy frissen alapított kis kiadónak a honlapjáról letölthető hangoskönyv is megalapozhatna egy pert.
A Marrákesi Szerződés célja az volt, hogy az akadálymentesített kiadványok törvényesen, adminisztratív akadályok nélkül, engedélyezési eljárásoktól mentesen jöhessenek létre és elősegítsék az ilyen kiadványok országok közötti gördülékeny kölcsönzését. Erre azért volt szükség, mert a piac elhanyagolta a látássérülteket, megfeledkezett róluk, vagyis az érintett szervezetek nem jelentenek versenytársat a piaci szereplőknek. Ha a piaci szereplőknek célja lenne az akadálymentes formátumú művek számának a növelése, azt továbbra is megtehetik, a vakszervezetek és az érintett könyvtárak ebben nem jelentenek semmilyen veszélyt.
Az EBU azt hangsúlyozta az állásfoglalásának a végén, hogy amíg a látó emberek a közkönyvtárakban szinte mindent elérhetnek, addig a látássérülteknek ez a lehetőség nem biztosított. A módosító javaslatok elfogadásával ez a helyzet nem változna, sőt, az eddigi kölcsönzési és előállítási munkát is leállítaná, melyet az érintett szervezetek saját forrásokat használva végeznek el. Azt sem fogadják el, hogy a kiadói ágazatot érdekeltté lehetne tenni az akadálymentes formátumok előállítására, hiszen erre az elmúlt sok-sok évtized alatt nem volt példa és hiányzik a hajlandóság is.
Az állásfoglalás részleteiről a bmmu@once.es email-címen kérhető felvilágosítás, vagy az EBU központi irodájában is, az ebu@euroblind.org címre írva. Az állásfoglalás teljes magyar nyelvű fordítása letölthető az MVGYOSZ honlapjáról is.
Rendhagyó módon a művészbejárón keresztül mentünk be, mert a társulat, hogy előkészítse a kicsik lelkét a játékra, berendezte a kulisszák mögötti teret varázserdőnek, ahol a szereplők várták a gyerekeket egy-egy akadályversenynek is tekinthető feladatsorral az előadás előtt. A hab a tortán az a csúszda volt, amelyen a gyerekek és a gyermeklelkű felnőttek (én) landolhattak a pici színpadon át a nézőtérre.
Ez az emlék jutott eszembe, amikor a Holdvilág Kamaraszínház délelőtt tíz órakor tartandó, szokatlan előadására készültem.
A József Attila Művelődési Központban Csukás István Ágacska című mesejátékának előadása előtt egy órával már az egész társulat izgatottan várta a nézőket. De vajon jó szó ez azokra, akiknek az érkezését várták? Az előtérben ugyanis már gyülekeztek a látássérültek, akiknek Koltai Judit és csapata érzékenyítő programot szervezett.
Mit is jelent ez az egyre gyakrabban, egyre több színházban megtartott, előadás előtti, speciális program?
A látássérült „nézők” felmehetnek a megnézendő előadás díszleteivel berendezett színpadra, ahol a darab szereplőinek segítségével egyórás bemutató keretében bejárhatják a díszletet, beszélgethetnek a színészekkel, rendezővel, megtapogathatják a szereplők jelmezét – mindezt azért, hogy NÉZŐ-vé válhassanak. Így a valós térben, a valós alakok igazán helyzetbe hozzák őket, és nem indulnak akkora hendikeppel a látókhoz képest a darab élvezetében.
A fehér bottal, vezetőkutyával, kísérővel érkezők először félénken közelítettek a szintén megilletődött színészekhez, de a játék örömében hamar feloldódott a kezdeti feszélyezettség, és örömtől ragyogó arcú emberek csoportokba verődve ismerkedtek nemcsak a színpad világával, hanem egymással is. Miután minden fontos dolgot megnéztek a színpadon – igen, ők is így mondják –, a nézőtéren megkapták a tolmácskészüléküket, hogy az audionarrátor segítségével követhessék a mesejátékot.
A vendégLÁTÓK is megnyugodtak, rövid idő elteltével már semmi erőszakolt segíteni akarás nem látszott rajtuk, szinte hétköznapi vezetéssé vált a bemutató, mintha szerves részét képezné az előadásnak.
A színészeket megkérdezve, hogyan érezték magukat, milyennek ítélték a programot, azt a választ kaptam, hogy bár jó egy órája még úgy érezték, ők adnak majd a látássérülteknek egy nagyszerű élményt, meglepetten tapasztalták, hogy annyi nyitottság és szeretet sugárzott feléjük, amennyit soha nem szoktak egy előadás során „bezsebelni”.
A Holdvilág társulata a hallássérültekre is gondolt. Egy kedves, jelmezbe öltözött jeltolmács jelelte végig az eseményeket.
Ezt az érzékenyítő integrálást a színházban szinte egyfajta performansznak is érezhetjük, amit hivatalosan „akadálymentesítés”-nek hívnak. De talán emberibb, ha inkább egy ismerkedésnek, közeledés kezdetének tekintjük a fogyatékosok és egészségesek erőszakoltan elkülönített társadalmi csoportja között. Jó lenne, ha minél többen ébrednénk rá, hogy egymás értékeit felismerve és elfogadva, gyengéden közeledve egymáshoz válhatunk egyre erősebbé. Ma megtörtént a csoda, aminek mindennapinak kéne lennie… Az integrált előadás közös élménye lehetett a sérült és az egészséges nézőknek is!
Az előadás után Koltai Juditot, a színház művészeti vezetőjét, rendezőjét és színművészét kérdezem a programról.
– Mit jelent egy színház, mint épület akadálymentesítése?
– A színházlátogatás magának az épületnek a megközelítésével, az abba való bejutással kezdődik. Az Angyalföldi József Attila Művelődési Központot – melyben színházunk is működik – alacsonypadlós busszal lehet megközelíteni, és az épület bejáratán is be lehet jönni kerekesszékkel. Az épületben tágas terek vannak, a nézőtéren is lehet mozogni, fordulni, és a büfét is igénybe lehet venni kerekesszékkel, a mosdókhoz tágas lifttel lehet lejutni. A színház fizikai megközelítése és az épületben való mozgás eddig is akadálymentesített volt, ebben mindössze az lesz a változás, hogy az eddig is kedvezményesen vásárolható jegyek ára – a támogatásnak köszönhetően – még kedvezőbb árú lesz. A Holdvilág Kamaraszínházban már régóta fogadunk az előadásainkon fogyatékkal élő nézőket, mozgásukban korlátozottakat, vagy értelmi sérülteket. Régebben például jó kapcsolatot ápoltunk a Pető Intézettel, több előadásunkat látták még az előző helyszínünkön. Az új évadban velük ismét felvesszük a kapcsolatot.
Évek óta rendszeres látogatóink között vannak (-) a zuglói Benedek Elek Iskola tanulói, ahonnan a fogyatékossággal élő gyerekek bérlettel látogatják előadásainkat.
– Mit jelent egy színdarab akadálymentesítése?
– Ami újdonságként „lépett bele” az életünkbe az az, hogy elindítottuk az előadások technikai akadálymentesítését is. Ennek során jeltolmács és audionarrátor közvetíti az eseményeket (-) a siketeknek és a nagyothallóknak, valamint a látássérülteknek, hogy minél teljesebb színházi élményhez jussanak. Az utóbbiakat a már említett, előadás előtti színpadi érzékenyítő program is segíti.
– Tehát gyakorlatilag bármilyen fogyatékkal élő néző részt tud venni az előadásokon?
– Igen, elsősorban az Auchan Ifjúsági Alapítványnak köszönhetően, mert ők nyújtanak támogatást a projekthez. Az Auchanról érdemes megjegyezni, hogy maga a cég is fogyatékos-barát, több hátránnyal élő munkatársat foglalkoztat, és a vásárlóegységeik is akadálymentesítettek. Ugyanakkor nagy segítséget kaptunk a KULT13 Divíziótól, hiszen a tolmácskészülékeket nekik köszönhetjük.
– Lesz valami kedvezmény ezekre az előadásokra?
– Igen, természetesen, ahogy ez már szóba is került. Bármilyen fogyatékkal élő színházlátogató és a kísérője kedvezményes jegyet vásárolhat előadásainkra!
(-) Felvettük a kapcsolatot a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségével és a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Egyesületével is. Ők biztosítják projektünkhöz a munkatársakat és hírlevelekben értesítik tagjaikat erről a lehetőségről, illetve a kapcsolódó programokról.
– Mely előadásokat lehet majd akadálymentesítve megnézni?
– Első előadásunk jeltolmáccsal és audionarrátorral a most látott ÁGACSKA, de szó van a MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A CINKOTAI KÁNTOR, a HAMUPIPŐKE és a SZÉLIKE KIRÁLYKISASSZONY című zenés mesejátékaink akadálymentesítéséről is.
A támogatás 2016-ra szól, de ha a terveink szerint sikerül megteremtenünk a feltételeket, fenntartjuk az akadálymentesítés lehetőségét a későbbiekben is, s a különböző hátránnyal élőknek továbbra is kedvezményesen adjuk a jegyeket és bérleteket. Szeretném még hozzáfűzni, hogy nem kipipálandó feladatnak, hanem komoly küldetésnek érzi a Holdvilág-csapat a projekt életben tartását.
Színházi egyesületünk számára fontos ez a célközönség is, ezért azzal is megerősítjük közhasznúságunkat, hogy előtérbe helyezzük a fenntartható fejlődés gondolatát – például a most, 2016-ban részükre elindított akadálymentesítéssel. Az integrált előadások pedig, ahol a nézőtéren együtt lehetnek az egészségesek a sérültekkel, sokat segítenek egymás elfogadásához. „Előttünk nincs akadály!” – így szól a szlogenünk, és teszünk is érte, hogy ne csak szlogen maradjon…
A találkozó időpontja: 2016. április 23. 9:00 – 17:00. A találkozó helyszíne: ALCOA KÖFÉM Oktatási és Közművelődési Klubház
(8000. Székesfehérvár, Verseci u. 1-15.)
Szeretnénk, ha idén is sokan eljönnének, ezért kérjük, hogy a nevezési lapot kitöltve minél előbb juttassák el nekünk az alábbi elérhetőségek egyikére:
e-mail: vagyokrendezveny@gmail.com
levél: Ságiné Farkas Gyöngyi 8000, Székesfehérvár, Ligetsor 9. 3/7.
Az április 23-i program:
9:00 Képzőművészeti kiállítás megnyitása
9:30-15:00 Ki-Mit-Tud
16:00 Eredményhirdetés
17:00 Gála
A programból látszik, idén minden egy helyen és egy napon kerül megrendezésre. Ugyan úgy, mint eddig, most is szakavatott zsűri értékeli a képzőművészeti alkotásokat, és neves színészek bírálják a produkciókat.
Ez a kilencedik VAGYOK rendezvényünk, melyet Önökkel, Veletek együtt szeretnénk megünnepelni. Kérünk minden kedves nevezőt és kísérőt, hogy az eredményhirdetésre és az azt követő gála műsorra is maradjon.
A nevezési lapokat 2016. március 31-ig kérjük megküldeni. A kiállítási tárgyakat 2016. április 20-ig kérjük eljuttatni.
A rendezvénnyel kapcsolatban az alábbi elérhetőségeken kaphatnak felvilágosítást: vagyokrendezvény@gmail.com
