Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

„Ha színről van szó, azt mondom el, milyen benyomást kelt bennem”

S. Tóth Erikával egy korábbi riport során hozott össze az élet. Ami szinte azonnal feltűnt, az az volt, hogy milyen jól bánik a szavakkal. Aztán kiderült, hogy ez nem véletlen, hiszen tulajdonképpen az ő munkájának is a szövegalkotás a lényege: Erika audionarrátor. Ha röviden akarnánk leírni a munkája lényegét, úgy is fogalmazhatnánk, hogy látássérültek számára teszi akadálymentessé a vizuális világot.

„Narrálok filmeket, videókat, festményeket, fotókat, színházi előadásokat, környezetet, mindent, ami látvány – magyarázza S. Tóth Erika (33), a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete és a Holdvilág Kamaraszínház audionarrátora. – Tulajdonképpen képeket tolmácsolok, hiszen a látvány képek sokasága. Ezt én a lehető legpontosabban és legérzékletesebben próbálom átadni. A szakma alapszabálya: “Ne értelmezz, csak láttass!”, tehát objektivitásra törekszem. Lehetőség szerint csak azt adom át, amit látok, hogy annak, aki hallja, saját benyomása születhessen egy műről, vagyis nem rágok a szájába semmit, és nem veszek el semmit a látványból. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen ha a teljesen jelentéktelen részleteket is kiemelem, elvész a valódi tartalom. Van rengeteg olyan műalkotás is – gondoljunk csak egy érzelmeket és pillanatnyi benyomásokat közvetítő impresszionista festményre –, ahol elkerülhetetlen a tárgyi jellemzők ismertetése mellett a szubjektív nézőpont, tehát az, hogy milyen érzéseket kelt a szemlélőben – aki ez esetben én vagyok –, de ezt is igyekszem a művészi szándék szolgálatában elmondani.

Érdekes, hogy amikor egy teret, egy képet látunk, összbenyomásunk keletkezik róla, nem figyelünk az apró részletekre. A narrátornak pont ez a feladata: elmerülni a látványban. Sok látó nézőmtől, akik kíváncsiságból hallgatják a narrációt, azt a visszajelzést kapom, hogy “aha” élményük van. Olyasmi is feltűnik nekik, ami a narráció nélkül nem, holott fontos lenne az értelmezés szempontjából. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy ne narráljam túl, amit látok. Ha a színpadon mondjuk két szereplő vitatkozik egymással, és az egyik kezében egy revolver van, majd a következő pillanatban lövés dördül, nem kell elmondanom, hogy x lelőtte y-t, mert egyértelmű, ahogy az esőcseppek kopogása vagy a borospoharak összekoccanása is az. Ha viszont egy részletnek dramaturgiai szerepe van, azt mindenképp kiemelem. Egy narrátornak épp ezért többször meg kell nézni egy-egy filmet vagy előadást, kifejezetten figyelve a vizuális jelzéseket.”

A jó narrációhoz ismerni kell a látássérült közönséget

Erika hangszíne kellemes, beszéde jól artikulált, élvezet hallgatni a felvételeit. Az oldalán vannak képleírások, festménynarrációk, színházi előadások előnarrációi és még sok más között A kockásfülű nyúl egyik epizódja, amelyhez, mint megtudom, a narráció megírásán túl hosszadalmas és aprólékos stúdiómunkára is szükség volt. „Műfüggő, persze, hogy mennyi ideig tart egy-egy narráció elkészítése – mondja Erika. – A kockásfülű nyúl viszonylag egyszerű feladatnak tűnt eleinte, mert nem kell belső monológokhoz és párbeszédekhez alkalmazkodni, lévén néma a mese, viszont rengeteg képváltás van, ami megnehezíti az egyenletes beszédtempó tartását.

https://www.youtube.com/watch?v=5bjZdsoWAIY&t=14s

Narráltam a Gattaca első nyolc percét is, egyébként filmet még elég keveset, inkább rövidebb videóanyagokat szoktam. A filmek és színházi előadások esetében is csak akkor jut szóhoz a narrátor, amikor nincs beszéd, tehát bele kell férni ezekbe a sokszor csak néhány másodperces időintervallumokba, mert nem beszélhetünk rá a színészekre. Ezt nevezzük követőnarrációnak, ami kvázi kíséri a színpadi művet vagy filmet, elmondva mindazt, ami nem derül ki a szövegből, zajokból, hangokból, de az értelmezés szempontjából jelentőséggel bír.”

Erika már évek óta látássérült és vak emberekkel dolgozik, nekik segít, korábban érzékenyítő is volt. “Ahhoz, hogy jól tudj narrálni, nem árt úgymond “vakon gondolkodni.” Persze csak az tud maradéktalanul egy vak ember perspektívájába helyezkedni, aki maga is vak, de az tény, hogy a szemléletformáló programok, melyeknek a lebonyolításában segédkeztem, sokban hozzájárultak ahhoz, hogy máshogy fogjam meg és írjam le a látványt, mint azelőtt. Egy színházi előnarrációban, ami tulajdonképpen egy hangos programfüzet, színlap és kedvcsináló képes prospektus egyben, igyekszem annyi információt közölni, ami még befogadható a hallgatóság számára, de mégis minden lényeges benne van. Hogy mi a befogadható mennyiség, az persze egyénenként változó, legyen látó vagy látássérült ember. A különbség talán csak annyi, hogy egy látássérült jobban hozzá van szokva a hallott információkhoz, így előfordulhat, hogy könnyebben dolgoz fel egy öt percnél hosszabb anyagot. Ha mégsem, bármikor visszatekerheti és újrahallgathatja, még az előadás előtt.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy ugyanúgy narrálok-e egy született vak embernek, és olyasvalakinek, aki később veszítette el a látását (utóbbit szerzett látássérülésnek nevezzük). Aki később vakult meg, annak nyilvánvalóan vannak vizuális emlékei, tapasztalatai, amit ugyancsak érdemes figyelembe venni a narráció elkészítésekor. Igyekszem mindkét csoport igényeinek eleget tenni, ezért például a színek nevét és árnyalatát is megemlítem, de ugyanakkor azt is, milyen benyomást keltenek, milyen más érzékletekkel írhatók le, így juttatva azokat is többlettartalomhoz, akiknek a szín megfoghatatlan fogalmiság. Látod azt a zöld reklámtáblát? Azt legjobban a tavasz frissességéhez tudnám hasonlítani, a harsogó, üde fű, kellemes érzetével, illatával, tapintásával. Amikor megírok egy narrációt, próbálom figyelembe venni azt is, hogy mit tanulhattak, és mi az, amit akár makettek formájában is, de megtapasztalhattak a született vak olvasóim, nézőim, ezért sokat kérdezek.

Erika maga is testi fogyatékos, ahogy ő mondja, lábon járó mozgássérült, szklerózis multiplex betegsége is van. „Korábban nagyon nem voltam kibékülve az állapotommal, ódzkodtam a fogyatékosság témától, egy homogén rossznak gondoltam az egészet. Bölcsészként végeztem, magyar, művelődéstudomány, esztétika és színháztudomány szakokon. Aztán 2014 áprilisában megláttam egy álláshirdetést, és onnantól kezdve megváltozott az életem. Érzékenyítő munkát vállaltam a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél (VGYKE ). Szemléletformáló programok szervezésében és lebonyolításában vehettem részt, miközben magam is erős szemléletváltáson mentem keresztül a kollégáim (főleg vak emberek) közreműködésével.

Lassan összeállt a kép, sőt ez lett az életem középpontja. Találtam egy olyan fogyatékos csoportot, akiket a saját mozgássérültségem dacára is jól ki tudok egészíteni, hiszen ahhoz azért elég jól mozgok, hogy ellássam a kísérői feladatokat, ha pedig mégis elvesztettem az egyensúlyom, bízhattam közvetlen kollégáim gyors reflexeiben és testi erejében – mosolyodik el Erika. – Később közösségi civil szervezőként, mentorként segítettem a látássérült emberek szabadidős tevékenységeit. Ezek a munkakörök komplex tapasztalattá alakultak bennem erről a világról, amelyben végre megtaláltam önmagam.”

Erika nem színháztudományra jelentkezett korábban, de már egyáltalán nem bánja, hogy oda vették fel. „Annyira jó érzés volt végül rádöbbennem, hogy minden út egyértelműen a narrációhoz vezetett.”

Itthon az akadálymentesítés kezdetleges

Erika autodidakta úton sajátította el a narrációt, magyarországi képzés hiányában. „2014-ben volt egy egyéves képzés egy modellprogram keretében, azelőtt két évvel pedig egy narrációs workshop, de sem előtte, sem utána. Összesen vagyunk tíz-tizenketten az országban audionarrátorok. Sok színház egyszerűen nem tudja miből megvalósítani a kulturális és fizikai akadálymentesítést – nincs rá keret, pedig a legtöbb igazgató nyitott is lenne rá. “Az akadálymentesítés Magyarországon egyelőre olyan, hogy mész előre machetével, és vágod az ösvényt.”

Nyugaton több országban az audionarrációnak is bevált rendszere van. Itt csak egy-egy előadás keretében foglalkoznak ezzel a színházak – pályázati keretből tudják megvalósítani ezeket. Az egyetlen hely, ahol az egész repertoárt akadálymentesítették, a Pesti Magyar Színház, nekik állandó narrátoruk is van Tóth Cecília személyében. Őt kicsit a mentoromnak is tekintem, sok narrációját meghallgattam. Én 2016-ban kaptam felkérést a Holdvilág Kamaraszínháztól, egy évadot narráltam is, de sajnos a színháznak helyet adó művelődési központ tolmácsrendszere – amivel dolgoztam – tönkrement, így egyelőre nem tudjuk folytatni.”

A narrátorcsoportok saját rendszerekkel dolgoznak, vagy bérlik a tolmácsrendszert, Erikának is az a célja, hogy saját technikai háttere legyen, bár egyelőre sikertelenül pályázott, de nem adja fel. „Kb. másfél millió forint kellene, most is bent van elbírálás alatt egy az egyesülettel közösen beadott pályázat, meglátjuk, mi lesz. Ha mást nem, majd spórolok” – teszi hozzá mosolyogva. Erika egyébként várandós, és azt tervezi, hogy Németországban élő édesanyja és nővére közelében fog szülni és babázni. „Lehet, hogy egy időre szüneteltetem a színházi narrációt, de kint sokkal jobb ellátást kaphatok sérült kismamaként, ami egyáltalán nem mindegy.” A kismama egyébként Facebook-fotóit is narrálja, számára ez természetes, akadálymentesítési gesztus. Ahogy tette ezt nemrég kisbabájának els „ultrahangszelfijével” is.

Erikának kollégája, a vakon született Miks Csaba (35) nyújt technikai hátteret a narrációk elkészítéséhez. Ahogy meséli, nagyon sokat tanult tőle, a narrációkban is sokszor támaszkodik a véleményére, sokszor Csabán teszteli a szövegeit. És fogyatékosságaikban is jól kiegészítik egymást. „Csabi nagydarab, nem lehet mellette elesni, pedig istenemre, megpróbáltam – mondja nevetve Erika. – A vak embereknek attól függetlenül, hogy nem látnak, az egyensúlyuk rendben van, bár ezt a legtöbb látó, aki okvetlenül le akarja őket ültetni a buszon, nem gondolja végig.” Csabának van egy saját stúdiója, ott készülnek a hangfelvételek.

A látássérült férfi maga is elhivatottan támogatja Erika munkáját, a technikai háttér mellett bölcsészként szövegalkotási javaslataival is. „Egy látó ember számára nagyon nehéz eltalálni, mennyire lehet sok képi elemet használni egy leírásban, hiszen azok számunkra mind tanult dolgok – mondja Csaba, aki már húsz éve foglalkozik hangosítással, egyébként ő is a VGYKE munkatársa. Csaba, mint a többi látássérült, képernyőolvasóval használja a számítógépet, a stúdiójában is annak segítségével dolgozik. Szerinte nagyon fontos, hogy a kultúra minél több szegmense legyen elérhető a látássérültek számára.

“Erika a szövegeivel képes egy teljes képi világot megjeleníteni számunkra. Nagyra tartom, mert a munkájával példát mutat abban, hogy egy fogyatékos ember is képes értékes és szép munkát végezni. Ami egyébként nem kellene, hogy jelentőséggel bírjon, mégis ez ma a korszellem: az embereknek szinte elképzelhetetlen, hogy valaki sérültként kimagasló tehetségű lehet valamiben.”

Mindkettőjüknek szívügye a Braille-írástudás fenntartása, terjesztése, hisznek benne, hogy ismerete sok előnnyel jár, Csaba szerint például a munkavállalásban. Erika korábban már lenarrálta a Vakok Iskolájában található Nádor terem impozáns ólomablakait, amelyen vak tematikájú részletek is találhatók. Álma egy akadálymentes képalbum megalkotása lenne, Braille- és síkírással, hogy egyszerre nyújtson szövegélményt a látó és látássérült olvasók számára is. (Síkírásnak a többség által használt és ebben a pillanatban is olvasott írásmódot nevezzük – a szerk.) „Nagyon visszaszorult a Braille, jó lenne, ha nem csak a született vakok tanulnák meg – egy látó ember számára kész titkosírás, nagyon izgalmas silabizálgatni. Sajnos kevés könyvet adnak ki ezzel az írásmóddal, mert nagyon sokba kerül.”
„A narráció konkrét vizuális élményt ad”

Szvirida Ani (27) glaukómával született, tizennégy évesen már csak foltokat látott, véglegesen tizenhat évesen veszítette el a látását. Korábban együtt dolgozott Erikával civil szervezőként. „Egy átlagos látó ember csak ritkán tud objektívan leírni egy látványt, Erika viszont abszolút sallangmentesen adja át mindazt, amit a szem láthat” – mondja Ani. Nem véletlen, hogy Erikát kérte meg, hogy írja le menyasszonyi ruháját. “Akit kérdeztem, csak annyit mondott, hogy csodaszép vagyok. De hogy mitől voltam az, azt Erikától tudtam meg, miután elküldtem neki az esküvői képeket. Ő attól egyedülálló, hogy ismeri a vakokat.”

Tudja, hogy mi az, amit más érzékszerveinkkel meg tudunk tapasztalni, arról nem beszél. Arra gondolok, hogy ha az utcán állunk, és elmegy mellettünk egy autó, azt pontosan tudjuk, felesleges lenne megemlíteni. Külföldön is hallottam korábban narrációkat, de azokban nem volt meg ez a tapasztalat. Amikor az ő narrációit hallgatom, konkrét vizuális élményem van.” Ani és vakvezető kutyája, Felhő fotóit is narrálta már Erika. Közös tervük, hogy egy könyvet készítsenek a kutyás fotókból, melyekhez Ani ír mókás bejegyzéseket mindennapi élményeikről Felhővel, Erika pedig a fotókat teszi hozzáférhetővé, nem csak látássérültek számára. A kiadvány nem titkolt célja az érzékenyítés és szemléletformálás lenne.

Így narrálta találkozásunkat Erika

„Buda szívében, a MOM Park Bevásárlóközpont alsó szintjének aulájában találkoztam druszámmal, Erikával. Fiatal, mosolygós hölgy, arcát válla alá érő, félhosszú barna haj keretezi, visszafogott, fekete-fehér csíkos fölsőt visel. Velem szemben ül az asztalnál, kapucsínót kortyolgatunk. Erika barátságos barna szemei természetéből fakadó kíváncsiságot tükröznek, nem is lep meg, hogy könnyen indul a beszélgetés. Az általános témákról hamar a szakmai kérdésekre terelődik a szó. Hogy írnám le a közeget, a teret, ahol ülünk? Nos, a tágas aula kereteit a dizájn és a funkcionalitás modern egyvelege adja, ami nem szokatlan, hisz egy jellegzetes nagyvárosi plázában járunk. A szabadon álló téglaforma üvegliftek mellettünk, kicsit távolabb – melyek falát reklámfelületként használják – mozaikos jellegű karcolatokkal díszített, pasztellszínű műanyag burkolatú síneken kúsznak felfelé az emeletre, ahol a fehér átjárók és folyosók, legfőképp pedig az üzletek alulról és fölülről is ki vannak világítva, meleg, hívogató, sárgás ledekkel korzózásra és vásárlásra csábítva.

Az épület szabadon álló üveglapokból kialakított plafonján beárad a természetes fény, ami még marasztalóbbá teszi a kávézónak megálmodott aulát. Faasztalok és kényelmes, rattan hatású karszékek vesznek minket körül, a háttérben a bárszerűen kialakított faburkolatú bódéban készülnek a csoda finom kávék, teák, melyeket a gyönyörű cukrászsütemények kísérőjeként vagy csak úgy, önmagában is elfogyaszthatunk. A tágas, napfényes köröndöt mégsem maga a kávézó teszi különlegessé, hanem a némelyik asztalból előbúvó, meghökkentő, a tekintetet kétségtelenül rabul ejtő dizájner fái, melyeknek ágait és törzsét falécekből faragták ki és állították össze. A felfelé törő, dús lombkoronát a mellettünk található Bagatellini cukrászda színeit idéző lila, ciklámen és bézsszín madárkák alkotják, melyeket papírból vágtak ki, és egyenként aggattak az ágakra. Ezek a galériába illő installációnak tetsző fák csak nemrég kerültek ide a MOM átépítésekor, és igazán barátságos, mutatós kompozíciói a térnek, feldobják azt.”

Kis történeti áttekintés a narráció magyarországi fejlődéséről

2001. Tímár Péter rendezésében és ötlete alapján: Vakvagányok c. film. Ez nem egy utólag narrált alkotás, hanem egy olyan korszakalkotó kísérlet, ahol a narráció eleve a film részét képezi. A Vakok Iskolájában játszódik, és vak diákokról szól, de nem csak vakoknak. Később a rendező több filmet is akadálymentesít Kocsis Mariann közreműködésével.
2010. Megalakul a 90 Decibel Projekt: előbb csak hallássérülteknek, majd 2011-től látássérülteknek is akadálymentesítenek színházi előadásokat, később pedig filmeket (brit narrátorok képezik ki a tagokat).
2014. A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. és a Színház- és Filmművészeti Egyetem közös projektjeként megvalósuló egyéves képzésben a mai narrátorszakma nagyja képesítést szerez.
2015. Az áttörés éve. A Pesti Magyar Színház elindítja akadálymentesítési munkálatait Zalán János direktor úr vezetésével, Tóth Cecília audionarrátor közreműködésével.
2015. Megalakul az AKKU – Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület.
2015. Megalakul a Tandem Csoport – A fogyatékossággal élőkkel az akadálymentes kultúráért Munkacsoport.
2016. Koltai Judit, a Holdvilág Kamaraszínház vezetője felkéri S. Tóth Erikát, hogy akadálymentesítse látássérültek számára az általa és a nézők által választott négy mesejátékot egy pályázat keretében. A Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete együttműködési megállapodást köt a színházzal.

Forrás: https://www.nlcafe.hu/ezvan/20180226/vakok-lattasserultek-audionarracio-akadalymentesites/

Tetszett a cikk? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címen, köszönöm! Látogasson el a www.facebook.com/vgykeaudionarracio oldalra is, ahol további érdekességeket talál, várom szeretettel!

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983