Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Várostervezés és a látássérültek

A kép forrása: https://ced.berkeley.edu/

Leszálltam a buszról, és elindultam vissza, a sarok felé, nyugat irányában, egy Braille-írás-olvasás tréningre. Ez 2009 telén történt — akkor már körülbelül egy éve vak voltam. Biztonságban átértem a túloldalra, balra fordultam, megnyomtam a hangjelzést kérő gombot az átkeléshez, és vártam a soromra. Amikor megszólalt a jelzés, elindultam, és biztonságban elértem a másik oldalt.

Ahogy a járdára lépek, hallom, hogy egy acélszék átcsúszik előttem a betonjárdán. Tudtam, hogy egy kávézó van a sarkon, és székeket raktak ki elé, ezért kissé balra húzódtam, közelebb az úttesthez. És ugyanarra csúszott a szék is. Arra gondoltam, hogy hibáztam, és visszamozdultam jobbra, de a szék, tökéletes szinkronban velem, ugyanarra csúszott. Ekkor már egy kicsit ideges voltam. Visszaléptem balra — a szék is balra csúszott, elzárva az utat előttem. Ekkorra már kitört a frász és elordítottam magam: “Ki a fene van ott? Mi ez az egész?”

És akkor, a saját kiáltásomon túl, hallottam mást is, egy ismerős csörgést. Ismerős volt a hang, és felvillant bennem egy másik lehetőség: kinyújtottam a bal kezemet — az ujjaim valami borzas szőrzetet súroltak, aztán egy fület, egy kutya fülét, talán egy arany retrieverét. A póráza a székhez volt kötözve, a gazdája betérhetett a kávézóba, és az eb csak azon igyekezett, hogy üdvözöljön és talán azon, hogy kapjon egy kis fülvakarást.

Ez a kis történet igazából azokról a félelmekről és félreértésekről szól, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a városban vakon mozogsz, látszólag tudomást sem szerezve a környezetről és az emberekről, akik körülötted vannak. Lépjünk hát vissza, és lássuk, hogyan is kezdődött az egész!

2008-ban, Szent Patrik napján, bejelentkeztem a kórház sebészetére, hogy eltávolítsanak egy tumort az agyamból. A műtét sikerült. Két nappal később a látásom romlani kezdett. A harmadik nap már semmit sem láttam. Hirtelen rám szakadt egy borzasztó érzése a félelemnek, zavarodottságnak, sebezhetőségnek, ahogy bárki másra rászakadt volna a helyemben.

Azonban volt időm töprengeni a dolgon, és lassan rájöttem, hogy hálás lehetek több mindenért. Például eszembe jutott az apám, aki komplikációkban hunyt el agyműtét után. 36 éves volt akkor. Én meg csak 37. És noha minden okom megvolt félni attól, ami rám várt, és fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz majd, de éltem. A fiamnak még mindig volt apja. És különben is: nem én voltam az első, aki elvesztette a látását. Tudtam, hogy lennie kell mindenféle rendszernek és technikának és tréningnek, mely segít abban, hogy teljes, értelmes és aktív életet éljek, látás nélkül is.

Így aztán pár nappal később, mire kiengedtek a kórházból, már tudtam, mi lesz a dolgom: amilyen gyorsan csak lehet, elvégzem odakint a legjobb tréninget és nekilátok újjáépíteni az életemet. Hat hónapon belül visszamentem dolgozni. Még tandemezni is elkezdtem a régi bicajos haverjaimmal; önállóan jártam be a munkahelyemre, gyalog a városon át és busszal. Kemény munka volt!

Amire azonban nem számítottam a gyors átalakulás során, az annak a hihetetlen kontrasztnak az élménye volt, mely a látásos és a látás nélküli élményeim közti különbözőségből fakadt ugyanazokkal a helyekkel és emberekkel kapcsolatban, olyan rövid időn belül.

Ez egy sereg megértéshez vezetett, meglátásokhoz, ahogy ezeket elneveztem: dolgokhoz, amelyeket a látásom elvesztése óta tanultam. Ezek a meglátások a triviálistól a mély értelműig terjedtek, a szokványostól a humorosig. Mint építészt, ez a markáns kontraszt — melyet a látásos és a látás nélküli élményeim között tapasztaltam ugyanazokkal a helyekkel és városokkal kapcsolatban ilyen rövid idő alatt — csodálatos meglátásokhoz juttatott a városokról. A legfontosabb ezek közül annak felismerése volt, hogy igazából a városok fantasztikus helyek a vak ember számára. Meglepett a városokban tapasztalt kedvesség és törődés is, ellentétben a közömbösséggel vagy még rosszabbal. És kezdtem észrevenni azt is, mintha a vakok is pozitív hatással lennének a városra. Ez kissé különösnek tűnt nekem.

Álljunk meg itt, és nézzük meg, mért is olyan jó a város a vak számára! A látás elvesztését követő rehabilitációs tréning része annak megtanulása, hogy az összes nem-vizuális érzékedet használd — olyan dolgokat, melyeket különben figyelmen kívül hagynál. Olyan ez, mintha az érzékszervi információk egy új világa nyílna meg előtted. Megdöbbentő volt számomra a finom hangok szimfóniája szerte a városban, amelyet hallva és feldolgozva felfogod merre jársz, hogyan mozogj, és merre kell menned. A bot markolatán keresztül pedig érzed a járófelület különféle textúráit alattad, és idővel kialakul benned egy séma arról, hogy hol vagy és merre tartasz. És abból, hogy a nap féloldalról éri az arcod, vagy a szél a nyakad, jelzéseket kapsz arról, hogy merrefelé nézel, hol tartasz két sarok között és a mozgásodról térben és időben. És ott a szaglás is. Az egyes környékeknek és városoknak jellegzetes szaguk van, és ugyanúgy a helyeknek és a dolgoknak is körülötted, és szerencsés esetben az orrodat követve eljutsz az új pékségbe is, ahová igyekeztél.

Igazán meglepett mindez, mert kezdtem felfogni, hogy a látás nélküli élményeim mennyivel inkább több-érzékszerviek, mint amilyenek a látásos élményeim valaha is voltak. Megdöbbentett az is, hogy a város mennyire más lett körülöttem. Ha van látásod, mindenki magával van elfoglalva, és te is a magad dolgával törődsz. Ha elveszted a látásod, megváltozik az egész!

Nem tudom, ki figyel kit, de az a gyanúm, hogy egy csomó ember figyel rám! Nem vagyok paranoiás, de akárhová megyek, mindenféle tanácsot kapok: gyere ide, menj oda, vigyázz erre vagy arra! Az információ nagy része helyes. Van ami hasznos is. Egy csomó pedig pont fordítva. Neked kell kitalálni, hogy mit is akartak mondani. Van ami helytelen és nem segít. De a dolgok magasabb szintjén mégis jó ez az egész!

Egyszer, Oaklandben, a Broadwayn gyalogolva elértem egy sarokhoz. Vártam a gyalogos hangjelzésre, és amint megszólalt, leléptem az úttestre, amikor a jobb kezemet hirtelen megragadta egy fickó, a karomnál fogva kiráncigált a zebrára, és vonszolni kezdett a túloldalra, miközben kínaiul magyarázott. Hogy úgy mondjam, képtelen voltam kiszabadulni a tag halálos szorításából, de végül is biztonságban átértünk. Mit tehettem volna? De elhihetik, létezik udvariasabb módja is a segítség felajánlásának. Mi nem tudjuk, hogy van ott valaki, tehát jobb, ha “Helló”-val kezdi az illető és rákérdez:”Segíthetek valamiben?”

Oaklandben megdöbbentett, milyen sokat változott a város, ahogy elvesztettem a látásomat. Szerettem látóként. Jó hely volt. Tökéletes nagyváros. De mihelyt elvesztettem a látásomat, és kimentem a Broadwayre, lépten-nyomon üdvözöltek.
“Isten áldjon meg, ember!”
“Fel a fejjel, testvér!”

Ezt látóként nem kaptam meg! Tudom, hogy ez zavarja némelyik vak barátomat is, nemcsak engem. Sokan hiszik azt, hogy ez az érzés szánalomból fakad. Én viszont azt hiszem, hogy közös emberi mivoltunkból ered, az együvé tartozásunkból, ami klassz dolog. Az az igazság, hogy ha levert vagyok, fogom magam, és kimegyek a Broadwayre Oakland belvárosában, sétálok egyet, és jobban leszek máris, semmi idő alatt.

Ez is azt mutatja, hogy a fogyatékosság, a vakság mintegy átvágja az etnikai, társadalmi, faji és gazdasági határokat. A fogyatékosság esélyegyenlőségi intézmény, mindenkit szívesen látunk!

Hallottam már olyant is a fogyatékossággal élők körében, hogy igazából csak kétfajta ember van: olyan, aki fogyatékossággal él, és olyan, aki még nem fedezte fel a maga fogyatékosságát. Ez másfajta gondolkodás ugyanarról, de szépnek találom, mert nyilvánvalóan elfogadóbb, mint a “mi kontra ők” szembeállítás vagy az “egészségesek kontra sérültek”, és sokkal becsületesebb és tisztelettudóbb elfogadása az élet sérülékenységének.

Az utolsó üzenetem önöknek az, hogy nemcsak a város jó a vakoknak, mi is kellünk a városnak. Olyannyira biztos vagyok ebben, hogy azt javaslom a tervezőknek: a vakot tekintsék a városlakó prototípusának, amikor új és csodálatos városokat képzelnek el, és ne a többieket, akikre csak akkor szokás gondolni, amikor már kész az öntőforma! Akkor már késő!

Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor gyalogolható járdahálózat lesz az eredménye, tele opciókkal, lehetőségekkel, melyek mind elérhetők az utcaszinten. Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor a járdák kiszámíthatók és szélesek lesznek. Az épületek közötti térben jobb lesz az egyensúly az emberek és az autók között. Különben is, mire jó az autó? Ha vak vagy, úgysem vezetsz, mert valahogy ezt nem szereti a többi ember.

Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor olyan várost kapsz, melynek robusztus (vagyis a zavarokra nem különösebbn érzékeny), hozzáférhető, jól csatlakozó tömegközlekedési rendszere van, mely a város minden részét egybefogja, sőt a vonzáskörzetet is. Ha egy város tervezésénél figyelembe veszed a vakokat, akkor ott munkalehetőség is lesz, rengeteg állással. A vakok is akarnak dolgozni. El akarják tartani magukat.

Ha a várost a vakoknak tervezik — remélem, látják önök is —, akkor a város befogadóbb lesz, egy méltányosabb, igazságosabb város mindenki számára. A korábbi látásos élményeim alapján ez klassz helynek hangzik, akár vak vagy, akár más fogyatékossággal élsz, és akkor is, ha még nem fedezted fel a magad fogyatékosságát.

A szöveg forrása: ted.com
A fordítást Nagy Sándor készítette és Keresztúri László lektorálta