Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Magyar Nemzeti Galéria – Múzeum+ Remix

A szokásos bemutatkozókör után (mindig vannak új emberek, úgyhogy jól jön) rá is tértünk, hogy mi az a remix és vajon miért ez a címe az aktuális tárlatnak. Beszélgettünk a zenéről, mint ennek az “újrakeverésnek” a legkézenfekvőbb és legtermékenyebb művészeti ágáról. Szerencsénkre a fogalmak közötti barangolást egy kedves régi-új látogató is segítette, aki zenetanári hivatása lévén igazi bennfentesként mesélt nekünk a témáról. Megtudhattuk, hogy a zenei vándormotívumok újragondolása, más elemekkel való elegyítése nem csak a ma ismert modern zenei tendenciák sajátja, valójában mindig is jelen volt ihletforrásként ebben a dinamikusan változó művészeti ágban. Zsófinak a 80-as, 90-es évek zenei megamixei, nekem a manapság divatos crossover zenei megoldások jutottak eszembe: dupstep elemekkel színesített klasszikus zene, mely közelebb hozza a fiatalokhoz Mozartot, Beethovent vagy akár egy súlyos wágneri operát. Itt említettük még a liraizált metálzenét, ami olyan elképesztő népszerűségnek örvend, hogy ezrek esnek transzba egy-egy koncerten, mikor az eredetileg teszem azt operaénekesnő szárnyalóan tiszta hangjának aláfestéseként megszólal az elektronikus hangszeres háttér.

Ahogy áttértünk egyéb művészeti ágakra Zsófi elmondta, hogy a terem, ahol ülünk, tulajdonképpen egy óriási mix, hiszen a szobrok olyan sűrű gyűjteménye vesz minket körül, mint a századforduló művészeti szalonjainak kiállítótereiben, ahol minden stílus és alkotó, szinte mint egy raktárban kapott helyet. Előkerült a remake fogalma is, ami fogja az eredeti műalkotást és a forrásmotívumokat megtartva újrateremti más kontextusba helyezve azt. Kiválasztottunk egy csodaszép szobrot, melynek a feliratát tilos volt elolvasni. Zsófi azt kérdezte tőlünk, hogy ábrázolnánk a művészet fogalmát kézzelfogható formában. Sokunknak jutott eszébe a múzsa, aki isteni, tünékeny lényével megihleti az alkotót. Nem álltunk messze a valóságtól. Ferenczy István Pásztorlány című szobra előtt ültünk, mely a klasszicista formanívó csodálatos példája. A mű keletkezéséről sok érdekeset tudhattunk meg, miután Zsófi megkért, hogy narráljam a kecses nőalakot ábrázoló remeket vagy remake-t. (Bocsánat, kihagyhatatlan szóvicc!)

A XVIII. század végén és a XIX. század elején születő klasszicizmus az antik példa követésével, tökéletesen kialakított formákkal kívánta a harmóniát megjeleníteni. Az első magyar igazán klasszicista szobrászművész Ferenczy István, Rómában végzett tanulmányai folyamán készült a Pásztorlányka. A fehér márványból megalkotott szobrot a római Palazzo Venezia udvarán faragta ki a művész, melyhez mestere Canova több tanáccsal is hozzájárult. Amikor elkészült a szoborral saját kezűleg becsomagolta, hazaküldte Magyarországra, és felajánlotta a nemzetnek, mellyel célja a magyar nemzeti művészet megteremtése volt. A szobor a klasszicista ízlésnek tökéletesen megfelelő antikizáló nőalak, mely első pillantásra hűvösen nyugodtnak tűnik. Ennek ellenére arca és mozdulata mégis érzelemmel teli. A szobrász azt a pillanatot örökítette meg, mikor a pásztorlány a porba rajzolja távozó kedvesének alakját, hogy az örökre emlékezetében maradjon. A legenda szerint így keletkezett az első rajz. A művész ezért alkotását a szép mesterségek kezdenének nevezte.

A szobrot nem csupán a klasszicista műgond, a minden irányból precíz aranymetszés szimmetriája teszi különlegessé, hanem az is, hogy a rajz és festészet születése mellett, közvetve a zenéjét is ábrázolja. A lányka látszólag féltérdre ereszkedve ábrándozik a távolba révedve, de ha minden irányból megfigyeljük, kiderül, hogy egy kürtön üldögél. Mint megtudhattuk, ez szobrászati trükk, így stabilizálta az alkotó a márvány terhétől törékeny figura súlypontját. Megérinteni ugyan nem volt szabad ezt a megkapó szépségű ifjú hölgyet, de azért igyekeztem és igyekszem az olvasónak is átadni valamennyit a látványból.

A pásztorlány a szobor alapjául szolgáló márványlapon ereszkedik féltérdre, ahogy ezt már fentebb is írtam. Finom-szabású, fölül fodros tógaruhája sűrű redőkben takarja testét, kebleit, kecses vállait és nyakát szabadon hagyva. A hosszú ruha alól egyik oldalt kibukkan meztelen lábfeje, azon ül, legalábbis első pillantásra. Valójában nem a földön lévő térdén, hanem a másikon támaszkodik könyökével, karját behajlítja és kézfejét finom mozdulattal arca mellé helyezi, mint amikor valaki mélyen gondolataiba merül. Alakját oldalról, profilból látjuk, de arcát félrefordítva szembenéz velünk, közben másik karját lazán leengedve a kezében lévő botot tartja, mellyel majd megörökíti távozó kedvese alakját. A kissé elrejtett kürt ebből a szögből nem látszik, de ha körbejárjuk a szobrot, felfedezhetjük a ruha redői alatt a lányka háta mögött.

Ahogy tovább mentünk a következő terembe, ismét egy óriási mix tárult a szemünk elé. Múlt hónapban, mikor a “Szalon” volt a Múzeum+ tárlat témája, beszéltünk azokról a polgári társasági összejövetelekről, melyeknek elsősorban a rang és a gazdagság minél nagyobb szabású demonstrációja volt a céljuk, a kulturális sznobizmus jegyében. Egy olyan fallal találkoztunk, amit bármelyik magára valamit is adó polgári háztartás méltán megirigyelhetett volna. A nagyjából négy méter belmagasságú teremben a plafontól a padlóig festmények áttekinthetetlen kavalkádja fogadott minket: portrék, zsánerképek, csendéletek és tájképek egész sora, ahogy azt a kor vezető stílusirányzata a biedeirmeier megkívánta. A felvonultatott festők többsége névtelen, de azért akadtak jeles alkotók is köztük. Talán négy képet választottunk ki, amiről részletesebben beszélgettünk. Köztük  volt Szinyei Merse Pál egyik, a maga korában nagy felháborodást keltő alkotása, mely az impresszionisták formabontó megoldásaihoz hasonlóan szembe ment az akkori perspektíva- és ábrázolásrendszer minden szabályával.

A mű címe Őszi tájkép – az 1900-ban készült olajfestményen, szokatlan módon nem sok van a tájképfestészet akkoriban dívó líraiságából, sokkal inkább realista elemekkel dolgozik, meghökkenti a nézőt. Szándékosan a kép előterében elhelyezve a tér háromnegyedét meghatározhatatlan pasztell-barna sártenger borítja, mely lehet szikkadt vagy süppedő, nehéz megállapítani. A sarat távolabb  dombok szegélyezik, rajtuk bordó, sápadt-zöld és sárga lombú fák, itt-ott bokrok bukkannak fel, még távolabb pedig mérges örökzöldek vonala nyúlik hosszan. Felettük a kor tájképeinek többségén fenséges, levegős, bárányfelhők tarkította halovány-kék ég szinte csak mutatóban jelenik meg, mintha a festményen szándékosan eltolódott volna a perspektíva.

Remélhetőleg májusban is lesz Múzeum+ tárlat,  örülnénk neki. Már nem pusztán szakmai kíváncsiságból, de személyes elkötelezettségből is ott leszek. Zsófival remekül tudunk együtt dolgozni, ő a művészettörténeti háttér-ismeretekkel örvendezteti meg az információéhes közönséget, én a narrációt igyekszem biztosítani, melyben a jelenlévő műkedvelő kísérők is a segítségemre vannak. Remek kezdeményezés a Magyar Nemzeti Galéria részéről ez az interaktív és akadálymentes tárlatsorozat, köszönjük!

A beszámolót írta: S. Tóth Erika