Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Kalandozás a századforduló polgári világában

Látássérültek számára akadálymentesített festménykiállításokban nem bővelkednek a programfüzetek, ennélfogva izgatottan vártuk az eseményt, utoljára két éve találkoztunk ezzel a kezdeményezéssel, akkor még a Szépművészetiben. Többedmagunkkal várakozva az előtérben, én alapvetően festménynarrációkra számítottam, ezért mikor a tárlatvezető hölgy úgy kezdte, hogy az lesz, de mégsem, meglepődtem. És valóban, ez nem egy narrált tárlatvezetés volt, hanem egy interaktív élménybarangolás térben és időben, melynek én is segítője lehettem. Egy rövid bemutatkozókör után, mikor elmondtam, mivel foglalkozom, az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek, a festmények némelyikéhez biztosítsam én a narrációt. Nagyon élveztem.

A kiállítás egy századfordulós kispolgári szalonnak berendezett kellemes hangulatsarkában kezdtük a művészeti körsétát. Miközben a Galéria kincsestárából csakis számunkra elcsent színpompás, festett, kézzel is jól kivehető aranydíszes csészécskéit adtuk körbe, a kor jellegzetes stílusirányzatáról, a biedermeierről beszélgettünk. Igazán otthonosan éreztem magam, aktuális olvasmányom jutott eszembe: Márai Sándor, Az igazi c. regénye, no nem az Egy polgár vallomásai, de azért mégiscsak… Nincsenek véletlenek. Előbb minket kérdeztek, mit tudunk erről a korról és az uralkodó stílről, majd megtudhattuk, hogy melyek a biedermeier jellegzetességei. A festészetben a zsánerképek: a köznép kissé idillikus ábrázolása (pl. a földön dolgozó parasztok), úri portré, mely szépséget, nemességet sugároz és időtálló, valamint a csendéletek, jobbára tárgyfotók, lényegük a “halott”, azaz mozdulatlan természet kompozíciós jellege: gyümölcsöstálak, vázák vagy akár egy lefestett bútor. Mind portrét, mind csendéletet megcsodálhattunk ebben a klasszikus polgári miliőt bemutató sarokban.

Miután a csésze körbeért, letisztult, egyszerű, de mégis a nemesség finom eleganciáját utánozni igyekvő bútorokat ismerhettünk meg, például egy különös műgonddal faragott széket, melynek támláját két ívesen egymás-felé hajló sasfej díszíti és egy komódot, aranyszín kovácsolt berakással. Elvileg nem érhettünk volna a kiállított darabokhoz, de – hála a tárlatvezető hölgynek – megtettük. Ahogy továbbmentünk, előbb a polgári élet, az egyik látogatót idézve “bulis” oldalával találkozhattunk. A maga idejében megbotránkoztató festmény, mely elénk tárult, hálóingre vetkőzött ifjú hölgyeket, itt-ott kivillanó bokákat és vállakat, kibomló hajkoronákat ábrázolt: jellegzetes vojeur perspektíva, a néző mintegy kulcslyukon át lesi meg a lányok éjszakai könnyed pletykálkodását. Ezt a nézőpontot festési technika körforma fényfókusza is igyekezett érzékeltetni. Ezután egy hivalkodó, kissé komikusan klasszicizáló festményhez volt szerencsénk, ahol a kevéssé kifinomult ízlésű, a kor kedvelt kifejezésével élve “újgazdag” kereskedő magát formálta meg, mint római nemest, császárt, saruban és rövid, színes selyemtógában.

A kiállítás egy másik termének előterében azt a kérdést kaptuk, szerintünk, nemzetközi porondon ki a legismertebb magyar festő. Kis tanakodás után nagyjából egybehangzólag döntöttünk Munkácsy Mihály mellett, már csak a kiállítás tematikájából is következtetve. Jó tipp volt, mert ezt követően megismerkedhettünk egy kifejezetten a kor igényeit kiszolgáló festményével, mely ugyanakkor a kiállítás hívófotója is a szóróanyagokon – ez egy tipikus szalonkép. A hölgy elmesélte nekünk, hogy a zsánerképek, portrék és csendéletek mellett a polgári festészet kedvelt témája volt a szoba belterek ábrázolása, melyekkel az úri eleganciát illett prezentálni. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk a “kép a képben” technikáról is, amikor a megfestett szobabelső falán egy festmény köszön vissza, mely vélhetőleg magának a látott festménynek a mását szimbolizálja. Ezek a festmények kifejezetten sematikusak, kedvelt elemeik: a kissé zsúfoltan berendezett szobák, nehézkes, sötét tónusú faragott fabútorai között könnyű, díszes porcelánok, ezüstök és fűzős, hosszú, rakott-szoknyás, csipkeberakásos ruháikban könnyed csevegésbe merülő nemesi vagy polgári származású hölgyek, mellettük – szinte csak véletlenül ott felejtve – gyerekek. Gyakori elemek még a szobadíszként szolgáló növények: páfrányok, vázában virágcsokor és a mesterséges térben kissé idegenül ható, de az úri kedvtelést remekül érzékeltető állatok, melyek vagy pökhendiek, mint egy vadászkutya vagy egzotikusak, mint mondjuk egy arapapagáj.

Ahogy továbbhaladtunk, Munkácsy egy másik műve is elénk tárult – egyike a legismertebbeknek, melynek egyszerűségében megbúvó csendes szomorúsága nagyon megfogott. Ezzel a képpel zárnám a beszámolómat és ezt választottam erre a hétre narrációgyanánt is. Bár azt még meg kell jegyeznem, hogy a kiállítás részeként a fülnek, orrnak és az ízlelőbimbóknak is igyekeztek kedvezni, áthaladtunk ugyanis a zeneszalonon, ahol jazz dallamok kavalkádja fogadott minket és végezetül, akinek kedve volt, angol teákat, illetve egy borkülönlegességet is kóstolhatott. Köszönjük a Magyar Nemzeti Galéria munkatársainak ezt a különleges programot!

De jöjjön akkor a narráció.

Munkácsy Mihály: Milton

A festmény sötét tónusú, de nem csak a polgári miliő mélybarna, masszív antik bútorainak köszönhetően, hanem a vászon alapozásához használt kátrányos, bitumenes anyag miatt is, mely a realizmus térhódításával, az érzelmi hatás fokozása érdekében kezdett elterjedni. Erről a technikáról csak jóval később derült ki, hogy súlyosan károsítja a festményeket, szó szerint felemésztve az eleinte még élénk, majd egyre elhalványuló színeket. A kép, ami itt látható, mesterségesen világosított fotó, az eredeti sokkal sötétebb, mondhatni zord, mintha egy viharos délutánon beszűrődő homályos fényben látnánk csak a festményt.

Egy valaha szebb napokat látott szoba tárul elénk. Középen hátul masszív, faragott tálalószekrény, mellette balra komód, rajta lazán a falnak támasztva, vastag, porlepte könyvek, talán lexikonok, albumok és egy kerekded sötétkék porcelánváza, rövid, keskenyedő nyakán fogantyúval. A falon a váza fölött vastag, ugyancsak faragott fakeretes, tompafényű tükör, éppen csak akkora, hogy a nyakunkat, arcunkat láthassuk benne. A fal maga kopott, a vakolat foltokban málladozik. A tálalótól jobbra kissé viseltes, de azért még elegáns támlás szék, ívesre faragott fejes karfája, gondos asztalosmunka. A szék fölött üresen tátongó könyvespolc. A szoba közepén hosszúkás étkezőasztal, rajta, a kor divatjának megfelelő díszes, rojtos kárpit, nyitott könyvek és egy tintatartó. Az asztalfőn, a nézőnek balra maga az idős Milton ül egy bézs bársonnyal bevont patinás karszékben, befelé figyel, közben egyik lábát lazán előrenyújtja, kissé felgyűrve ezzel az asztal alatti  könnyű, rojtos szőnyeget. A kép bal szélén egy ablak tűnik fel, a beszűrődő gyenge fényben látjuk a költő lehajtott fejét, arca komor. Az asztalt, körötte tüsténkedő lányai veszik körbe, a hölgyek galléros, fűzős, hosszú szaténruhát viselnek, hajuk egy része kontyban, a többi leengedve. Arcuk átszellemült, apjukra figyelnek. Az idős korára megvakult költő épp az Elveszett paradicsom sorait diktálja a másik oldali asztalfőn ülő – vélhetően – legidősebb lányának, aki lúdtollal ír az előtte kinyitva heverő és az asztal sarkáról lazán lelógó füzet lapjaira. A két másik lány az asztal hosszabbik oldala mögül figyeli a költőt, egyikük közben hímez, másikok szolgálatkészen áll, hátha apjának szüksége van valamire. Az egész jelenet nagyon bensőséges, kicsit szomorú, de mégis felemelő, emberi.

A beszámolót és a narrációt írta: S. Tóth Erika

További festmény- és fotónarrációk, egyéb érdekességek az alábbi oldalon: https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/

Ha megtetszett, csatlakozzon az alábbi csoporthoz is egy kis tapasztalatcserére:
https://www.facebook.com/groups/1724010601224121/