Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Kerekesszékkel a világ körül? Miért ne?

A BALESET ELŐTTI KALANDOZÁSOK

– Mesélj egy kicsit a fiatal Rodrigóról!

– Brazília fővárosában, Brazíliavárosban születtem. A szüleim már csecsemő koromban elváltak, anyukám nevelt fel. Ő még ma is olyan, mint egy nagy gyerek, egyfolytában költözik az országon belül, és ez jellemezte már az én kiskoromat is. Talán éppen tőle örököltem az utazás iránti szenvedélyemet. Összeszámoltam ugyanis: kereken 25 különböző házban laktunk gyerekkoromban… (nevet). Egyszer egy paradicsomi szigeten, máskor kicsiny, eldugott falvakban, néha pedig nagyvárosokban.

– Ejha, ilyen gyerekkorról azért kevesen számolnak be. Nem tudom nem megkérdezni: hogy hatott ez rád?

– Abszolút szerencsésnek érzem magam emiatt! A különböző környezeti hatások és az állandó változás, amikor sose tudod mi a következő állomás, nyitott, érdeklődő emberré tettek már nagyon hamar. Megtanultam, hogy kell viselkednem különböző típusú emberekkel és azt is, hogy mindig a szeretet a legfontosabb.

– Nagyon sok pozitívumot kaptál az anyukádtól az kétségtelen. Mikor kezdted el a saját utadat járni?

– 17 évesen úgy döntöttem, hogy szeretnék a saját lábamra állni és felköltöztem a nagymamámhoz a fővárosba, hogy egyetemre járjak. A halála után azonban úgy éreztem, nem tudok ott maradni, mozdulnom kell valahova. 2004-ben, 23 évesen, Londonba költöztem, mert az angoltudásomra ráfért némi csiszolás. Beiratkoztam egy színház- és fotókurzusra, fél évre. Végül kilenc évre ott ragadtam. Főleg a vendéglátás és idegenforgalmi területen dolgoztam: éttermekben, bárokban és hostelekben. Voltam például kertész és dj is, de többnyire pultos, pincér, bár menedzser. Közben azonban valahogy egyre erősebb lett bennem az utazási vágy: Európát, Észak-, Közép- és Dél-Amerikát nagyjából körbeutaztam, sőt, egy kicsit még Dél-Ázsiában is jártam.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! Ez elég izgalmasan hangzik. Tudsz mondani pár konkrétabb példát arra, hogy merre jártál?

– Amikor Londonban laktam és telente hőségre vágytam, fogtam magam és elutaztam egy-egy meleg országba. Így töltöttem egy-egy hónapot például Kubában vagy Mexikóban is. Gyakran hosszú hétvégéket szerveztünk barátokkal Európán belül: többek között a Tátra, a Baltikum, Spanyolország, Skócia, Csehország, Lengyelország és Hollandia volt a listán. Az USÁ-t autóval jártam körbe, imádtam vezetni. Összesen 27 államban jártam, 18 000 kilométert vezettem. Texas és azon belül is Austin volt a kedvencem, a kaja miatt (nevet). Dél-Amerikát csak az utóbbi időszakban kezdtem el felfedezni kisebb-nagyobb körutazások során: a legutóbbi hat ország Paraguay, Peru, Chile, Brazília, Argentína és Uruguay volt busszal. 11 000 kilométert tettem meg négy hónap alatt Dél-Amerikában. Említettem, hogy egy kicsit Dél-Ázsiában is jártam: ott Sri Lankán fordultam meg.

– Ez nagyon jól hangzik, de szerintem nem csak bennem merül fel a kérdés, hogy miből és hogyan lehet ennyi utazást menedzselni?

– Szerencsére sok mindent tudtam finanszírozni a keresetemből, mert keményen és sokat dolgoztam. Ahogy említettem, felküzdöttem magam a bármenedzseri pozícióig is. Az utazásokat mindig alaposan előre megterveztem, hogy a lehető legkisebb büdzsével tudjak útra kelni. A szálláson és a közlekedésen tudtam a legtöbbet spórolni, gyakran stoppoltam, couchsurföltem vagy az Airbnb segítségével találtam ideiglenes szállást. Az összes pénzemet utazásra költöttem. Gyakran ez úgy ment, hogy dolgoztam huzamosabb ideig és amikor elég pénzt gyűjtöttem össze, akkor terveztem be egy hosszabb utazást. Visszatérve új munkahelyet kerestem és így tovább. Illetve van egy jó tulajdonságom: könnyen szerzek barátokat. Előfordult például, hogy a barátnőmmel ültünk egy kávézóban, ahol összeismerkedtünk helyiekkel és fél órás beszélgetés után felajánlották, hogy meghívnak vacsorára és náluk is aludhatunk.

AMIKOR EGY ÉLET KERÉKBE TÖRT…

– Nemrég azonban egy komoly változás következett be az életedben. Mi történt pontosan?

– Másfél éve, az említett dél-amerikai túra után, hazautaztam Brazíliába, hogy együtt nézzük a foci VB-t a családommal. Kábé egy hete lehettem otthon, amikor az egyik napon barbecue party-t rendeztünk az anyukám házánál. Este egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk a bátyámmal, hogy kimegyünk a környékre sétálni és pár fényképet lőni a Holdról. Egy dimbes-dombos-sziklás területet képzelj el. Valószínűleg lemehetett a vérnyomásom – ilyen előfordult már korábban is –  és elájultam. Ezúttal azonban a lehető legrosszabb helyen vesztettem el az eszméletemet: egy kisebb (2-3 méter magas) szikláról zuhantam le. Eltört az állkapcsom és a gerincem, tényleg nagyon szarul voltam. A sürgősségin ébredtem fel és nem éreztem semmit mellkastól lefelé.

– Ez iszonyatos! Csoda, hogy életben vagy… A családodnak is rettentő nehéz lehetett.

– Igen, főleg a bátyámnak, aki éppen ott volt velem. Anyukám vallásos, egyből azt kérdezte, hogy mit tett veled ezt az Isten és miért? Kérlelt, hogy maradjak otthon és akadálymentessé akarta tenni az egész lakást. Gondolkodtam és arra jutottam, hogy gondoskodás és kényelem ide vagy oda, én inkább ott akarom folytatni a saját életemet, ahol előtte abbahagytam.

– Hogy tudtad/tudod feldolgozni, hogy kerekesszékbe kerültél?

– Nem dolgoztam még fel száz százalékban, és talán sosem fogom. A tudomány mai állása szerint nem sok mindent tudnak velem kezdeni: a gerincoszlopom tört el és nem maradtak épen az idegek. Mellkastól lefelé nem érzek semmit. Ha úgy tetszik, mellbimbótól lefelé, de azt még igen (nevet). Komolyra fordítva a szót: egy ilyen helyzetet nagyon nem könnyű elfogadni. Vannak hullámvölgyek, depressziósabb időszakok, de ez szerintem természetes. Inkább azt mondom, hogy épp most tanulom, hogyan is kell elfogadni ezt az egészet.

– Mi okozza a legtöbb nehézséget ebben a helyzetben?

– Most már minden oké, már nincsenek óriási nehézségek. Az volt kissé bonyolultabb, amikor mindent meg kellett tanulnom újra: főzni, autót vezetni, szexelni, tényleg mindent… de úgy érzem, sikerült. Néha persze akadnak napok, amikor szomorú vagyok, néha sírok, de már nagyjából megtanultam, hogy küzdjem le az utamba kerülő akadályokat. A meditáció és a barátok segítenek a legtöbbet. Baromira nem könnyű, de azt mondhatom, hogy most már többnyire boldog vagyok.

– Ha a dolog lelki oldalát nézzük: mit mondasz, mit tanultál a történtekből?

– Egyrészt azt, hogy az élet meglepő, kiszámíthatatlan, ezért érdemes kedvesnek lenned mindenkivel, akivel csak találkozol. Nem tudhatod, mi fog történni a jövőben; a következő órákban vagy akár percekben. Másrészt végre megtanultam türelmesnek lenni (nevet).  Csak egy példa: ma egy olyan egyszerű dolog, mint a zuhanyzás vagy az öltözködés, komoly tervezést és időráfordítást – néha akár egy órát is – igényel.

JELEN  ÉS VÁGYAK: NEKIVÁGNI A VILÁGNAK

– Hihetetlen vagy! Hagyjuk is a történteket, mesélj inkább a jelenről. Most Svédországban élsz, hogy kerültél ide?

– Londonban rám talált a szerelem egy svéd lány személyében. Haza szeretett volna költözni. Három éve jöttünk ide.. A kapcsolat közben véget ért, de barátok maradtunk és azt hiszem, itt találtam meg a helyem.

– Mit gondolsz, miért éppen itt érzed ezt?

– Sok országban jártam, ezek közül háromban mondhatom, hogy éltem is hosszabb ideig. Ez az első, ahol úgy érzem, tisztelik az emberi jogokat. Le vagyok nyűgözve az egyenlőséget illetően is. Ahogy különböző csoportokat kezelnek itt, az valami fantasztikus. Más országok követhetnék ezt a példát.

– Mivel foglalkozol most?

– A saját ötletemen, egy weboldalon dolgozom. Hiszek abban, hogy a kerekesszékben ülő, hozzám hasonló embereknek is ki kell mozdulniuk és élvezniük kell az életet, ahogy mások is teszik ezt. Már a balesetem után volt alkalmam utazgatni kicsit és hamar rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű mondjuk egy akadálymentesített éttermet találni. Azon gondolkoztam, hogy érdemes lenne létrehozni egy platformot, ami összegyűjti a világ akadálymentes múzeumait, galériáit, mozikat, bárokat és éttermeket.  Ősztől szeretnék újra útra kelni, blogolni, szponzorokat keresni az oldalhoz és persze elkezdeni gyűjtögetni az említett helyeket. Valamint a távlati terv az, hogy a blogból fejlesszünk egy olyan felületet, ahol a más,  akár hozzám hasonló sorsú emberek is meg tudják osztani az ehhez kapcsolódó tapasztalataikat, magyarán azt, hogy ők hol szeretik és tudják kényelmesen eltölteni a szabadidejüket. Ezzel létrehoznánk egy amolyan “Kerekesszékes Utazók Klubját”, ahová bárki feltölthet segítő és hasznos tartalmakat.

– Nagyon jól hangzik az oldal és a közösség terve, sok sikert a megvalósításához. De vissza az utazásokhoz: merre fog vezetni az utad? Mit tudhatunk a részletekről?

– Az élet egy kissé bonyolultabb és lassabb is gerincsérüléssel, az utazás most alaposabb tervezést igényel. Minden attól függ, hogy haladok a projektemmel és a finanszírozásával. Mostanában kezdtem el újra autót vezetni és feltérképezni Svédországot, egyelőre még csak online. Miután levezettem majd itt már jópár mérföldet kézzel, utána jöhetnek a távolabbi célok. Régóta tervezem, hogy utazok egyszer a Transzszibériai Expresszel egészen Vlagyivosztokig. Ez kábé 13 nap lesz. Ha ez megvan, akkor Japán, Ausztrália és Új-Zéland a jelenlegi sorrend. Az a terv, hogy rehabilitációs központokat is felkeresek, ugyanis szeretem látni, hogy mi hogyan működik a világban ezzel kapcsolatban. Jövő őszre, októberre tűztem ki az indulás időpontját. Addig a legfontosabb, hogy szponzorokat, segítőket és érdeklődőket találjak. Az egész utat körülbelül három hónaposra tervezem.

– Szerinted miért jó utazni?

– Az utazás helyére teszi az egódat és bizalommal tölt el. Az életem kapcsolatokról szól. Mindig azért utazom, hátha találok valamit, valakiket. Pedig lehet, hogy nem is kell keresni semmit, csak meg kell élnünk dolgokat.

– Mit tudnál másoknak javasolni, akik hozzád hasonló szituációban vannak?

– Ha egy ilyen elcseszett helyzetbe kerül valaki, az életet érezheti akár napról napra rosszabbnak is. De: mégis mindig lehet találni benne valamit, aminek örülhetünk. Éppen ezért csakis egy megoldás létezik: koncentráljunk azokra a dolgokra, amiket szeretünk csinálni és amiket képesek vagyunk megoldani. Mindig van ilyen,  ne hagyjuk veszni. Keressük meg őket és csak csináljuk! Ne hagyjuk, hogy az apró, idegesítő dolgok lehúzzanak minket. Mindig lesznek emberek, akik segítenek. Amíg van kajánk, sörünk, amíg láthatjuk a napfelkeltét, a naplementét és bármilyen útra ráléphetünk, addig nincs nagy baj! Mindig lehet okunk arra, hogy jól érezzük magunkat és mindig, akár kis dolgokban is meg lehet találni a csodát.

Forrás: hellomagyarok.hu