Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Mozgalmas november

Első programunk 3-án egy gasztro-kirándulás volt az Oktogon Bisztróba, ahol kellemes, barátságos hangulat és roskadozó svédasztalok vártak minket. Az ételek élvezete és a tagok segítése mellett azért jutott idő egy kis tereferére is, úgyhogy kifejezetten jól éreztük magunkat. A korlátlan fogyasztásnak hála mindenki mindent megkóstolhatott, amit csak a szeme vagy az orra megkívánt, szerencsére volt is miből választani: sültek, rántott és rakott ételek, levesek, főzelékek, a legkülönbözőbb köretek, emellett pedig természetesen sütemények és fagylalt szerepeltek a kifogyhatatlannak tűnő repertoárban. Nem is voltunk restek, szerettük a pocakunkat, volt aki annyira, hogy háromszor-négyszer is fordult, mire érezni kezdte: jóból is megárt a sok. Számos tag jelentkezett erre a programunkra, úgyhogy elkélt a segítő kéz, ezúton is köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult az esemény zavartalan lebonyolításához, fejedelmi kezdése volt a novembernek ez a lakoma.

A hónap második programja a 17-ei klub volt, ahova elhívtuk Tóth Cecíliát a Pesti Magyar Színház hivatásos audionarrátorát, aki először a narrátori képzésről és a képzést lebonyolító szakemberekről mesélt nekünk. Megtudhattuk például, hogy a tanárok között egyaránt akadtak színházi emberek és gyógypedagógusok, valamint, hogy a képzés maga nem csak a színházi audionarrációra, hanem minden egyéb médium (film, konferencia, kiállítás) akadálymentesítésére is kiterjedt. Sok érdekességet hallhattunk a tantárgyak és a vizsgafeladatok kapcsán is, ezen keresztül pedig közelről megismerhettük azt a szemléletváltó folyamatot, amely során valaki, akinek addig nem sok dolga volt látássérültekkel, megtanul “akadálymentesítve gondolkodni”. Az előadása második felében Cili mesélt a színházi narráció fázisairól: az elő-narrációról, a kulisszabejárásról, a követőnarrációról és az előadás utáni konzultációról, hiszen fontos, hogy mind a célközönség, mind a színészek, a rendező és a narrátor megoszthassák egymással tapasztalataikat, s ezáltal fejlődhessen a még gyerekcipőben járó kulturális intézmény, szolgáltatás nálunk itthon is. Emellett szóba került a Pesti Magyar Színház együttműködése azzal a külföldi céggel -amely az okostelefonon működtethető applikációt biztosítja-, ugyanis ennek segítségével válik hallgathatóvá a narráció. Megtudhattuk továbbá, hogy ez az alkalmazás azért egyedi és különleges, mert a használatához nincs szükség indukciós hurokra, így azok is élvezhetik a színház élményét, akiknek például pacemaker-ük van. Az előadás zárásaként a megjelentek gyakorlatban is megismerkedhettek az előadás folyamatába beágyazott követőnarrációval egy kis riportfilm keretében, amelyet együtt néztünk meg, és amit Cili külön, rögtönözve narrált az érintetteknek. Szerencsére sokakat érdekelt a téma, így hát hallgatóságból nem volt hiány: többek között az egyesület elnök asszonya, Fodor Ágnes is ellátogatott hozzánk, de jelen volt még Ruzsa Viktor, a Civil Rádió munkatársa is, aki már több ízben készített interjút Cilivel. Az előadás után élénk beszélgetés vette kezdetét, aminek nem is jutottunk a végére. Ebből kifolyólag ezt a témát jövőre is folytatjuk, szeretnénk ha többekhez eljutna, hisz a kultúrát élvezni mindenkinek jogában áll!

A hónap harmadik programját a XVII. kerület lámpásainak Zsuzsának, Petinek és Janának köszönhetjük, rögtön másnap, 18-án. Zsuzsa invitálására, mi is ellátogattunk néhány tagunk kíséretében egy nem mindennapi kultúrtörténeti kalandra. Abban a szerencsében volt részünk, hogy megcsodálhattuk a Magyar Állami Operaház belső tereit, egy különleges, bennfentes tárlatvezetés keretében, ami a kulisszák mögé, például a jelmeztárba is bevezetett. Bokor Jutta, az Operaház egyik népszerű énekesnője igazi titkokat mutatott, miközben kultúrtörténeti érdekességekkel halmozott el minket. Sokat hallhattunk az Operaház megalakulásáról és mecénásairól, valamint a leghíresebb látogatóiról és természetesen a zeneszerzőkről, énekesekről akik naggyá, európaivá tették a kultúrának eme csodálatos templomát (valóban olyan tisztelettel és körültekintéssel tervezte meg Ybl Miklós, mint egy templomot: a kazettás mennyezetet szemet gyönyörködtető freskók díszítik és az épület nagyobb termei kisebb hajókra oszlanak). Sok egyéb mellett megismerkedhettünk a királylépcsővel, ahonnan például “mindenki Sissije” vonult be páholyába, s ahol manapság gyerekelőadásokat tartanak, hogy megszerettessék az ifjúsággal az opera műfaját. Ezen kívül leereszkedhettünk a zenekari árokba is, hogy közelebbről megcsodálhassuk a hangszereket, a nézőtér oldalában pedig végigfuttattuk ujjunkat az apró angyalkás díszkazettákon, és megsimogattuk a falak bársonyborításának virágmintáját, az opera prominenseinek mellszobrait, miközben Jutta fáradhatatlanul mesélt nekünk. A program befejeztével kultúrával és történelemmel feltöltekezve léptünk ki a kapun, valamint konstatáltuk, hogy érdemes volt csatlakozni ehhez a különleges kiránduláshoz!

Negyedik találkozásunk alkalmával (nov. 23.), különleges tárlatvezetésben vehettünk részt, ahol egy olyan élmény, tapasztalat részesei lehettünk, ami soha, vagy csak nagyon ritkán adatik meg az ember életében. Bejuthattunk a Váci Fegyház és Börtön falai közé, ahol egy nagyon kedves hölgy, Anikó, a börtön sajtóreferense kalauzolt végig minket. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy elképesztő hatással volt az egész csapatra mindaz, amit ott láttunk és hallottunk. Egy egészen más világ, mint egy elzárt titkos falu tárult elénk, saját szabályokkal, törvényekkel és infrastruktúrával. Ez egy igazi érzékenyítő program volt – hogy egy ütős, idevágó képzavarral éljek-, akasztották a hóhért, jómagam ugyanis több sztereotípiával is leszámoltam, ami a börtönéletet illeti. Ambivalens érzések kavarogtak bennünk, ahogy végigsétáltunk a zárkasoron és megérintettük a masszív vasajtókat az ujjnyi vastagságú záróreteszekkel, melyeket a börtönszleng csak “kutya”-ként emleget. Anikó először egy szállítást előkészítő zárkába vezetett be minket, egy használaton kívüli helyiségbe, ahol a másik intézményben történő elhelyezésre előkészített fogvatartottak töltenek néhány napot, átmenetileg. Ha azt mondom, puritán körülmények fogadtak minket, akkor költőien fejezem ki magam. A berendezés két emeletes vaságyból állt, két vas faliszekrényből és egy ugyancsak vas tévéállványból, TV nélkül, kb 12 nm-en.

Mindnyájunkat érdekelt, hogy milyen lehet egy elítélt átlagos napja, és Anikó nem csak részletesen tájékoztatott, de kérdéseinkre is készséggel válaszolt. Az, hogy miképpen épül fel egy fogvatartott élete, nagyban függ attól, hogy mi az ami számára megengedett, és hogy ő maga mi mellett dönt. Meglepetésemre a börtön intézményének célja nem az, hogy büntetés gyanánt mindenben lekorlátozza, és az unalomtól katatón “zombivá” silányítsa az embert, sokkal inkább a re-szocializáció/re-integráció, persze mindezt határozott és szigorú szabályok között megvalósítva, de talán éppen emiatt hitelesen és hatásosan. Egy elítélt minden reggel 5-kor kel és fél 6-kor a celláját és a holmiját rendben hagyva jelentkezik a zárkaajtó előtt a körletfelügyelőnél. Ez követően átvonul a munkahelyére, ahol megreggelizik, és délután egyig  dolgozik. Ha végzett a munkájával, napi egy óra séta engedélyezett az udvaron, felügyelettel, majd délután iskolába jár (amennyiben nincs meg a 8 osztálya esetleg érettségizni,  nyelvvizsgázni szeretne) vagy választható szakkörön vesz részt, ahol szakmát tanulhat, egyéb opcióként valamilyen kézműves foglalkozáson tölti az idejét, a lényeg egyetlen dolog: a fogvatartottakat le kell foglalni és produktív tevékenységre sarkallni, hogy egyrészt ne törjék a fejüket ön- és/vagy közveszélyes megmozdulásokon, másrészt fejlődjön a szociális készségük. Ezután vacsora majd takarodó, állandó éjszakai felügyelet mellett.

Egy elítéltnek minden olyan számunkra hétköznapi apróság, ami növeli a komfortérzetünket ezáltal stabilizálja a komfortzónánkat, luxus, amit ki kell érdemelni. Ha dolgozik, naponta fürödhet, ha nem, akkor csak hetente kétszer. Ha jó a magaviselete, tarthat növényeket a zárkájában vagy mondjuk egy akváriumot, esetleg a szerettei fotóit, de ha nem, akkor csak sétálni, nevelőjével való találkozáskor vagy istentisztelet alkalmával hagyhatja el a zárkát, így hát ő dönt: mi éri meg neki és mi nem. Egy elítélt többnyire nem viselhet utcai ruhát és maximum havonta kétszer fogadhat látogatót. A fizetése a mindenkori minimálbér egyharmada, amiből például élelmiszert vehet egy erre kijelölt büfészerű helyiségben. Nem teremthet kapcsolatot önkényesen a külvilággal (például nem telefonálhat be egy rádióműsorba), és munkahelyén csak 3 szál cigarettát szívhat el (a zárkában nincs korlátozás).

A program első részében ilyen, és ehhez hasonló szabályokat ismerhettünk meg, utána együtt átmentünk a börtön kápolnájába, ahol kaphattunk egy történeti áttekintést a kezdetektől napjainkig. A váci börtön nagy múltú hely, funkcióját tekintve hazánkban a második legrégebbi. Eredetileg leánynevelő intézet volt, majd zárt-osztály, aztán mikor a legmagasabb kiszabható büntetés a szabadságvesztés lett Magyarországon, akkor börtönné alakították át. Minden zugának történelemszaga van úgymond, egyszerre baljóslatú, titokzatos, de ugyanakkor tiszteletet parancsoló. Az épületkomplexum maga egyébként 30.000 nm-en terül el, úgyhogy tényleg egy kis méretű falura hasonlít leginkább, udvarán az óriási gyárteleppel.

A kápolna falai között azt is megtudhattuk Anikótól, hogy a váci börtön (és minden egyéb büntetés-végrehajtó intézmény is) részben önfenntartó, forprofit (vagyis termelő) társaságként üzemel, az intézmények egymás között is, illetve a “külvilággal” is kereskednek, úgy, hogy minden intézménynek megvan a saját szakterülete (pl.: vasipar, papíripar, faipar stb), így ennek megfelelően tanulhat egy elítélt egy adott szakmát (a váci börtönben például könyvnyomtatási ismereteket sajátíthat el). A börtön által biztosított tanulási lehetőségek kapcsán hallottunk nem egy olyan történetet Anikótól, ahol az érintettek éltek is a lehetőséggel. Volt egy fogvatartott, aki talán 5 nyelven tanult meg a börtönben töltött 7 év alatt, majd külföldön tisztes karriert futott be, és egy másik, aki istenét találta meg a falak között és előbb a börtönkápolna, majd szabadulása után egy kis falu lelkésze lett.

Azt is megtudtuk, hogy mi a különbség a fogház, a fegyház és a börtön között. A fogház a legalacsonyabb szint, kisebb és kevésbé őrzött épület, míg a fegyház és a börtön már szigorúan felügyelt, és ennek megfelelően kialakított épületek keretein belül működő intézmény. Előbbiben a kevésbé súlyos (biztosítási csalás, adócsalás, lopás, betöréses lopás) míg az utóbbiban a súlyos bűncselekmények (gyilkosság, nemi erőszak, testi sértés) elkövetői töltik büntetésüket. A súlyos bűncselekmények elkövetőit szokták életfogytiglanra ítélni, aminek – mint szintén megtudhattuk – két típusa van, az életfogytiglan, azaz 27 év, és a tényleges életfogytiglan, ami a rab haláláig tart. Ha egy elítélt már közel jár kiszabott büntetésének végéhez, szakemberek segítségével egy re-szocializációs folyamatban vesz részt, ahol megtanulja mindazokat a szociális készségeket, amiket az évek alatt elfelejtett (emberi viselkedésminták követése, történelmi, politikai, szociális változások ismerete, stb.), majd ha minden jól megy, szabadulása után lassacskán a saját lábára áll. Ha előrelátóan sáfárkodott az idejével, akkor már szakmával, esetleg nyelvtudással, vagy egyéb képesítéssel a zsebében. Kifejezetten szimpatikus volt számomra, hogy a börtönt lehetőségnek láthattam, nem egy olyan helynek, ahol az élet funkcionális értelemben véget ér.

A program záró részeként leereszkedtünk egy alagsori körletbe, a történelem legmélyébe, a Doberdóba, ami nem más, mint az eredeti “terror múzeum” (legyen ez a megfogalmazás bármilyen morbid is). Ezt a pinceszerű kamrarendszert az ÁVH használta a ötvenes években, kegyetlen üzelmeik színhelye volt. Politikai foglyok raboskodtak itt, többek között Nagy Imre és Göncz Árpád. Lepusztult, apró, körforma cellákat ismerhettünk meg, ahol nem lehet elbújni, de élni se nagyon, bár nem is épp az élet megóvása volt a céljuk. A egyikben pici irodát rendeztek be régi bútorokból, mintha egy felügyelőtisztté lenne, a másikban valódi bűnelkövetők fotói néztek vissza ránk a falakról, veszedelmes arcok, ijesztő tetoválások, ki tudja, talán még most is a börtön lakói. Állócellát is láttunk, sőt ki is próbálhattuk, épp csak annyi hely volt benne, hogy az ember behajlíthassa a térdét, és egy másikat, aminek az aljába vizet engedtek, amiben  szerencsétlen áldozat napokig állt. A Nagy Imre film kedvéért egy morbid díszletelem – egy akasztófa – is bekerült a Doberdóba, valamint a cella ajtajára egy felirat, ami arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy amit látunk – a bitófa – az idő tanúja, intés, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát. Ha három szóval kéne összefoglalnom ezt a kirándulást, azt mondanám: hátborzongató, megindító és szemléletformáló volt, számomra legalábbis biztosan.

Utolsó programunk 25-én (némileg éles váltással) a karácsonyi készülődés jegyében telt. Kreatív ötletek és tőlünk telhető kreatív megoldások jellemezték ezt a két órát, változó sikerrel. Ha másra nem is, arra kifejezetten jó volt, hogy kibeszélgethessük magunkat – főként a friss mandarin illatának köszönhetően, amivel Erzsi ajándékozta meg a kis csapatot -, és elkezdhessünk ráhangolódni az ünnepekre. Julinak külön köszönjük a kreatív energiákat és a kitartást!

Bátran állíthatom, hogy remek programokat tudhatunk magunk mögött és reméljük, hogy a december is hasonlókban bővelkedik majd!

Susovich Erika