Nyit az első fogyatékkal élőket foglalkoztató kávézó Budapesten
A gyakorlóteremben néma csendben figyeli Robi, Mónika, István, András, Marika, Elvira, Cecília és Ricsi Anna Lillát, aki egy rögtönzött előadásban megmutatja, hogy fog történni a felszolgálás november 16-tól a Nem Adom Fel Cafe&Bar-ban. Mindez akár egy hétköznapi jelenet is lehetne egy nyitás előtt álló kávézó stábjánál. Jelen esetben azonban a helyzet koránt sem ennyire egyszerű. Ricsi, a társaság egyetlen mozgássérült tagja kerekes székben ül, a többiek szellemileg sérültek.
A csendet markolni lehet a helyiségben. Mindenki feszülten figyel, miközben Anna Lilla fogadja a vendéget. Kedvesen, mosolyogva üdvözli, majd a pulthoz küldi rendelni, miközben ő előkészíti a betérő által választott asztalt. Az alkalmi vendég egy fehér sótartót kap a kezébe. Ez fogja jelezni a pincérnek, hova kell vinnie a rendelt ételt és italt. Anna Lilla feladata most egy muffin és ásványvíz felszolgálása egy olyan asztalhoz, ami a faltól kevésbé megközelíthető. Halkan odasúgja Nóra, az alapítvány PR-osa és a csapat trénere, hogy nem véletlenül ezt az asztalt választotta a vendég. Meg kell tanulniuk megoldani a nehéznek tűnő feladatot is. Most már én is árgus szemekkel figyelem az eseményeket. Anna Lilla határozott léptekkel viszi a tálcát az asztalhoz. Egy pillanatra megtorpan az új helyzet láttán, de tudja, gondolkodásra nincs idő, cselekedni kell. Óvatosan félrehúzza kicsit az egyik széket, s szépen, szabályosan a vendég elé helyez mindent. Majd jó étvágyat kívánva, távozik. A vendég végez, elköszön és távozik. Jöhetnek az utómunkálatok. Anna Lilla törlőruhát és tálcát kér a pultnál, majd miután mindent összeszedett az asztalról, gondosan letörli, megigazítja a székeket és a használt eszközöket a pulthoz viszi.
A feladat befejeződött, Anna Lilla jutalma tapsvihar. Gyors léptekkel visszaül a még mindig tapsoló csapattársaihoz, és határozottan hátradől a székben. Nóra lépésről-lépésre elemzi a helyzetet, hogy mindenki most is jól az eszébe vésse, mik is a lépések egy ilyen esetben.
Elül a taps, megnyugodnak a kedélyek. Egyenként beszélgetésbe kezdek a személyzet tagjaival, hogyan is látják ők ezt a szakmát. Mennyire tartják nehéznek, van-e már gyakorlatuk, s mit szólnak Anna Lilla mai teljesítményéhez.
Gyorsan kiderül, Anna Lilla azzal, hogy felszolgáló lett, egyúttal a saját álmát is megvalósította. Kislány kora óta erre vágyott. Ezért egy pillanatig sem tartja nehéznek a feladatot, sőt, örül minden helyzetnek, hiszen a felszolgáláson kívül a kihívásokat is nagyon szereti. Cecília pont így érez, ő már egy kézben is tudja vinni a tálcát…illetve tudná, ha erre engedélyt kapna.
Szinte mindenki egyet ért Anna Lillával és Cecíliával a csapatban, már ami a kihívásnak való megelelést illeti, egyedül Móni és Robi kételkednek kicsit. Ők félnek. Soha nem csináltak még ilyen munkát, nem tudják, milyen lesz, amikor majd idegenekkel kell beszélgetniük. Amit történetesen nem szeretnek annyira. Szerintük jobb lenne előtte egy kicsit megismerni a vendégeket, de tudják, erre nem lesz idejük. De mire mindketten végigmondják a gondolataikat, már nevetnek, s a jól ismert mottót kántálják: nem adják fel, ezért biztos, hogy minden rendben lesz.
István jön a sorban. Szerintem „pályatévesztő”, hiszen elmondása szerint minden reggel ő készíti anyukájának és saját magának is a cappuccinót – ugyanazzal a forgatókönyvvel. Először az anyukájáét, akinek – miután a hab is elkészült a reggeli ébresztőre – színes cukorral ráírja, hogy „anyu”, s tálcán viszi neki az ágyba. Csak ezután következhet az ő adagja. Nevetünk mindannyian, amikor nem is értem, miért nem kávét főz, hiszen a szerviz már tökéletesen ki van dolgozva. De István nem bánja, hogy felszolgál, hiszen kihívásnak tekinti az új munkát. Ahogy kollégája, András is.
Marika és Elvira a konyhán fognak segédkezni. Nevetve mondják, hogy nem bánják, hogy szendvicseket kell készíteniük, mert otthon is előfordul, hogy ez a feladat rájuk hárul, így nem lesz nehéz a munka, s boldognak érzik magukat, hogy sok finomság között lehetnek. Kérdésemre, melyik lesz szerintük a legfinomabb szendvics, egyöntetűen a halhabosra szavaznak.
Ha kávézó máshol még nem is működik az országban, azért van három olyan étterem, ahol a konyhától a pultig, a felszolgálóktól a takarító személyzetig, mindenki fogyatékkal élő.
2007-ben az Ízlelő családbarát étterem volt az első, mely megváltozott munkaképességű és sérült embereket kezdett foglalkoztatni Szekszárdon. Társadalmi vállalkozásként működik. Fenntartója a Kék Madár Alapítvány, többek között támogatott foglalkoztatással foglalkozik fogyatékkal élők és sérültek körében, valamint segítséget nyújt azoknak a családoknak, ahol beteg gyerekeket nevelnek. Jelenleg 17 állandó kollégával dolgozunk, ebből 15 fogyatékos.
2012-ben a Hatpöttyös étterem is belevágott ebbe a nem mindennapi feladatba Székesfehérváron közhasznú, nonprofit kft-ként, családi vállalkozás formájában. Egy EU-s pályázat segített az építkezésben, egy OFA pályázatból történt a finanszírozása a berendezéseknek, és mindkettő mellé nagyon sok önerő volt szükséges. A kezdeti költségek kb. 1/3-át fedte le a két pályázat, a többi pedig önerő volt, így az első másfél év működtetése teljesen saját pénzből történt. 18 állandó, határozatlan idejű kolléga dolgozik az étteremben, amiből 15 megváltozott képességű.
2014-ben Miskolcon nyitotta meg kapuit a Batyu-Téka, melyet a Szimbiózis Alapítvány nonprofit kft-je működtet. A költségek egy részének finanszírozására pályázati forrásbevonással történt, de jelentős önerőt is biztosítani kellett.
Az étteremben 4 fő dolgozik fixen (az üzletvezető+3 fő, akik a kiszolgálásban dolgoznak), valamint naponta 3-4 fő fogyatékossággal élő fiatal (főként autizmussal élő és értelmileg akadályozott személy), akik körforgásszerűen az alapítvány intézményeiből (lakóotthon, nappali ellátás) érkeznek, terápiás munkavégzés céljából.
A sort Ricsivel zárom. Szellemileg teljesen ép, így a felszolgálói munka elméleti elsajátítása nem okoz számára problémát. Az viszont annál inkább, hogy az egyik kezével a kerekes széket kell hajtania, míg a másikban a tálcát viszi.
“Nagy kihívásnak tartom. Nem egyszerű hajtani a széket és a tálcát vinni, de most van a gyakorlás időszaka, s egyre jobban megy. Nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni és viccelődni, így remélem, ez majd kompenzálni fogja azt, ha valakinek a nyakába borítok egy forró kávét.”
A teremben felzúg a nevetés, hiszen már mindenki várta, hogy Ricsi valami szellemeset mondjon. Míg Ricsin nevetgélünk és ugratjuk, sütemények kerülnek az asztalra, s az est hátralévő részében mindenki már inkább ezzel foglalkozik.
Ilyen hely nem volt még Budapesten. Sőt, ebben a felállásban sehol. Hiszen az országban nincs olyan kávézó, ahol fogyatékkal élők alkotnák a személyzetet éppúgy a vendégtérben, ahogy a konyhában.
Elsőnek lenni mindig jó. Tudják ezt ezek a fiatalok is, ezért lelkesek, szorgalmasak, nyitottak az új befogadására, és nem utolsó sorban, szinte mindannyian nagy kávérajongók.
Csorba Nórát, a Nem Adom Fel Alapítvány PR-osát kérdeztem.
Kiknek és miről szól a Nem Adom Fel Alapítvány?
Ha nagyon definíció-ízűként szeretnék fogalmazni, akkor úgy hangzik, a 18 év feletti, megváltozott munkaképességűek munkaerő piacra való integrálása a fő célunk. Ami persze igaz, de ennél sokkal több. Az elmúlt 10 évben igyekeztünk nem csak a sérült embereket beilleszteni a társadalomba, hanem az arra fogékonyaknak megmutatni ennek a világnak a sokszínűségét. Így tudott létrejönni a Nem Adom Fel Együttes is, amit sok közismert személy támogat. Valamint, van egy „érzékenyítő csapat”-unk, akik rendszeresen tartanak tréningeket és előadásokat nagyvállalatoknál, állami intézményeknél, hogy a vezetők és az alkalmazottak hogyan segítsék a hozzájuk kerülő sérült embereket. Ez az egyik leghatékonyabb programunk a sztereotípiák szertefoszlatására. S most következik majd a Nem Adom Fel Café&Bar, ami terveink szerint ugyanolyan erővel fog tudni hatni ebben a kölcsönös integráló folyamatban, mint amikor cégekhez vonulunk ki.
Mire gondolsz pontosan?
Egy kávézó mindig jó terep a találkozásokra. S nekünk pont erre van hatalmas szükségünk. Itt tudjuk leginkább megmutatni, hogy a sérült és megváltozott munkaképességű emberek pont olyan feladatokat tudnak ellátni az életben, mint bárki más. Ez egy nagyon kötetlen hely lesz, hiszen szeretnénk a vendégeknek megmutatni azt az arcunkat, amilyenek valójában vagyunk.
Mit lehet tudni a személyzetről?
Ez egy válogatott társaság. Két castingon vagyunk már túl. Ez is pont az élet egyéb részének megfelelően történt. Meghirdettük lakóotthonokban, napközi otthonoknak a státuszokat. Az érdeklődőknek be kellett nyújtani egy önéletrajzot. Miután meghallgattuk őket volt egy kicsi gyakorlat is. Ennyi. Igyekeztünk különböző személyiségeket találni, mert kellettek emberek a konyhába és a vendégtérbe is. Egyedül a pultba nem kerestünk senkit, mert ott én leszek az egyik kolléganőmmel.
Gondolom, nagyon heterogén csapatot sikerült így összeválogatnotok. Mennyire tudtátok őket hatékonyan együtt képezni?
Furcsa kis világ ez. Sokszor azt hiszi az ember, hogy ő formálja őket, közben pedig pont fordítva történik minden. Hatalmas lelkesedéssel álltak ehhez a folyamathoz. De természetesen volt egy speciális tananyag, amit hárman állítottunk össze. Koszta Attila, Tunyogi Szilvia és én, akik az alapítvány munkatársai vagyunk, s jól ismerjük a fogyatékkal élő fiatalok szokásait. Három hétig képeztük őket. A szellemileg sérült emberek bizonyos specializációkkal működnek. Ennek a társaságnak minden tagja hihetetlenül fogékony. Ezen, vagyis a felfogóképességükön tudtunk rájuk igazán hatni. A viselkedéskultúrájuk az adott. Ők ilyenek, ebben képtelenség változást elérni, de ez nem baj, hiszen mindenki nagyon pozitív személyiség. Ennél többet akkor sem tudtunk volna kihozni belőlük, ha akartunk volna. Így nem maradt más dolgunk, mint a technikai rész alaposabb elsajátíttatása. Tálcafogás, asztaltakarítás, jobb oldalról való szervírozás, stb.
A konyhában dolgozókat is ennyire könnyű volt betanítani? Mert azért az más terep.
Nem volt nehezebb. De nekik lesz segítségük. Egyrészt, a konyha fő munkatársai az alapítványnál dolgozó kollégák, akik bármikor, bármiben segítik őket. Valamint, minden munkafolyamatról fázisfotók készültek, amik a falra lesznek ragasztva. Így pontosan tudni fogják, melyik szendvicset, hogy kell összerakni, ahogy azt is, mikor, hol kell mosogatni.
Mi volt a legnehezebb lépés a képzés során?
A sérült emberek érzékenyebbek és ezért valamivel bizalmatlanabbak is. Leginkább olyan emberekkel szeretnek beszélgetni, akiket ismernek, vagy akiket megkedvelnek. De egy kávézóba legtöbbször idegenek érkeznek. Amennyire lehetett, igyekeztünk ezt a helyzetet gyakoroltatni velük. Talán a létező összes emberi természetet és viselkedésmintát reprodukáltuk nekik. (nevet) Ösztönösen megtanulták már az életben, hogyha baj van, ahhoz az emberhez mennek segítséget kérni, aki közel áll hozzájuk. S mivel mi ott leszünk, lesz kihez fordulniuk.
De azért mégsem ugyanaz, ha te játszod a haragos vendéget.
Ez igaz. De én nem vagyok a barátjuk a hétköznapokban sem, ezt ők is tudják. Hosszú ideje tekintenek rám úgy, mint aki a vezetőjük. Egyedül Ricsinél volt ezt nehéz megoldani, mert vele három éve dolgozom együtt, mint az alapítvány munkatársával. Most pedig a főnöke leszek. Leültünk és megbeszéltük ezt a helyzetet… ahogy az élet más területén is pont így történt volna. Számomra inkább a többiekben való gondolkodás volt nehezebb. Akikkel most dolgozni fogok, mindannyian idősebbek nálam. Nekem lélekben ezt sokkal nagyobb meccs volt lejátszanom, hogy hol vagyok én hozzájuk képest a magam 22 évével.
S teljesen elfogadtattad velük, hogy te vagy az elsődleges bázisuk mindenben? Hiszen értem én, hogy nagyon sok szituációs gyakorlaton túl vagytok, de az nem az élet.
Most úgy néz ki, mindent tudnak, minden érzést a helyén kezelnek. Amikor majd megnyílik a kávézó, egészen biztos, hogy lesznek nehéz pillanatok. Akkor semmi nem fog számítani, beülök az illetővel egy 2*2 méteres szobába, s addig nem megyünk ki, addig beszélgetünk, amíg a lelkében minden a helyére nem kerül. Nem lehet, s nem is akarom másképp kezelni őket, mint ahogy eddig tettem.
Vannak benned kételyek?
Inkább csak elő félelmek. Nagyon intelligensnek tartom őket ahhoz, hogy az ingereket jól le tudják vezetni. Elraktározzák ők a negatívumokat, ahogy bárki más, de tudnak tovább menni. Magamtól jobban tartok. (nevet) Hihetetlenül pörgős ember vagyok. Félek, hogy néha lemaradok majd egy olyan pillanatról, amiről nem kellene. Én most pl. azt tanulom, hogy kicsit lelassítsak, figyeljem a pillanatot, hogy ne rögtön a következő lépést nézzem. Feltétlenül látnom kell, hogy senki ne legyen elnyomva vagy túlértékelve a csapatból, hanem mindenkit egyformán kezeljek. Hiszen Budapesten úttörők leszünk. Nincs még olyan hely a városban, ahol fogyatékkal élőket foglalkoztatnának. Látnom kell mindent, hogy tovább tudjam adni azoknak a gyakorlati dolgokat, akik ezután akarnak majd ilyen helyet nyitni.
A személyzeten túl mit kell tudni a kávézóról?
Kb. 80 férőhelyes lesz maga a kávézó a 200 nm alapterületből, ahol kávét, üdítőt, salátákat, hideg és melegszendvicseket, részben általunk készített süteményeket és alkoholt lehet majd kapni. Szeretnénk az árakat viszonylag alacsonyan tartani, így a Tchibo –val szerződtünk le. Ugyanis a kávézón túl, van egy elég nagy rendezvényhelyszínünk is, így a koncepció kialakításánál azt is figyelembe vettük, mit érdemes tartanunk egy esetleges rendezvény szemszögéből. A konyhánk úgy van berendezve, hogy bármikor meleg konyhává lehet alakítani, ami a későbbi tervünk. Egyelőre a kávézó a fontos, hiszen abból van a környéken kevés. Viszont marad még kb. 120 nm-ünk, amit majd ki kell használnunk a későbbiekben, ezért egyrészt közösségi térként szeretnénk funkcionálni kiállításokkal, koncertekkel, sorolhatnám.
Ez hatalmas költséggel jár.
Különböző támogatásokkal és összefogással jött létre a koncepció. Több millió forintot nyertünk OFA pályázaton, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériuma is támogat bennünket. A Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet is nagyon sokat segített, amely mellettünk a fő üzemeltető. Magánszemélyek és a cégek is támogattak bennünket, ahogy civil szervezetek is, pl. a tananyag kidolgozásában. Ez egy nagyon nagy együttműködés eredménye lesz.
Mindez a 8. kerületben. Nem lett volna jobb a belváros?
A többrétű integráció miatt megyünk leginkább oda. Bárhol a városban érdeklődéssel figyelnének bennünket. Azt gondolom, kevésbé meghatározó a kerület egy sérülteket foglalkoztató kávézó tekintetében. De mi az Óbudai Egyetem mellett leszünk, azért az már nem egy annyira rossz környék.
Mik a távlati terveitek?
Ez egy lassúbb folyamat lesz. Nyilván ez elején látni szeretnénk, mit szeretnek a környékbeliek, valamint a srácok, hogy bírják majd mindezt abban a 4 vagy 6 órában. A legfőbb vágyunk, hogy a cateringünket ki tudjuk majd vinni különböző külső rendezvényekre. Ez már gyerekcipőben meg van most is, de az igazi mégis csak az lenne, ha ezt a Nem Adom Fel Cafe&Bar tudná megtenni a későbbiekben.
Forrás: diningguide.hu
Sűrűre és mozgalmasra sikerült az október a XIII-XIV. kerület lámpás klubjának tagjai számára
A hónap első programja 9-én egy igazán mozgalmas színdarab, Arnold Wesker: A konyha című művének audionarrált előadása volt. A darab sokszereplős, és az összes karakter együtt mozog a színpadon, úgyhogy nem volt könnyű dolguk sem a színészeknek, sem a látássérült nézőknek -ha követni akarták a dialógusok pergő hangváltásait és a narrációt is-, de azért megbirkóztunk vele. Engem kifejezetten érdekel a narráció, mint hivatás, úgyhogy én is hallgattam. Nem ez az első akadálymentesített színházi előadás, ahol jártam, de mindenképpen ez volt a legdinamikusabb és legaprólékosabban kidolgozott. Úgy éreztem, a narráció által számomra is új jelentéstartalmakkal gazdagodik az előadás. A produkció résztvevői és alkotói nagyon készségesek voltak, nem csak külön kulisszabejárást biztosítottak nekünk, ahol közelebbről is megismerkedhettünk a színpadi térrel és a kellékekkel, de Cili az előadás audionarrátora (Tóth Cecília, akit a november 17-ei klubunkra is meghívtunk, 15 és 17 óra között tart nekünk előadást az audionarráció kapcsán) a szünetben külön odajött, hogy érdeklődjön minden rendben van-e a technikai apparátussal. Az előadás után személyesen is megismerkedhettünk a rendezővel és néhány színésszel, akik igyekeztek látássérült nézőpontból válaszolni a feltett kérdésekre. Rögtönzött miniérzékenyítés gyanánt beszélgettünk egyrészt arról, hogy mit is jelent pontosan a “vizualitás” fogalma egy született vak ember számára, hogyan lehet valamit elképzelni, képek nélkül, de szóba kerültek színpadtechnikai kérdések is, pl., hogy miért lejt a díszlet (vizuális okokból, különben nem látnánk a hátul mozgó karaktereket) és hogyan is tud azon ennyi színész, ilyen magabiztossággal egyszerre mozogni. Mint megtudhattuk, nem könnyen, fontos a gyakorlás, az összhang és a megfelelő koreográfia.
Második programunk, rögtön másnap, 10-én, a jelenvaló múltba vezetett a Budai Várhegy lábához, a Sziklakórház félhomályába. A történelmi kirándulás a II. világháború alatt épült, óvóhelyként is szolgáló komplexumba, egyszerre volt izgalmas, megindító és hátborzongató. A hely már csak azért is különleges, mert a tárgyak és installációk tapinthatóak, így látássérültek számára is sokkal élvezhetőbb az egyébként kifogástalan tárlatvezetés.
Következő alkalommal, 13-án – kihasználva a kínálkozó lehetőséget – Vera és én ellátogattunk néhány tag társaságában az első moziestre a Lipták Villába, hogy megnézzünk egy remek humorral és szerethető iróniával megalkotott nagy klasszikust, az Életrevalókat, Bonecz Ervin, a 90 decibel projekt vezetőjének audionarrációjával. A vetítés különlegességét az adta, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés jegyében a narrációra ezúttal nem csak a látássérült nézőknek volt szükségük, hanem az éplátóknak is, lévén a film nagyobb részét kép nélkül élvezhették az odalátogató vendégek. Nekem személy szerint okozott némi koncentrációs nehézséget a vizualitás hiánya, de ennek ellenére nagyon tetszett ez a koncepció és csodálatos kezdeményezésnek tartom, hogy ezáltal közelebb kerül egy éplátó és egy látássérült ember kulturális élménye, tapasztalata egymáshoz. Érdekes volt, hogy vajon mit teremt meg a képzelet és az hogyan viszonyul a valósághoz, amikor épp volt kép, összehasonlítottam a kettőt, mint mikor könyvet olvasok és elképzelem a szereplőket, aztán pedig látok egy filmadaptációt vagy mondjuk egy rádiójátékot hallgatok, amihez nem tartozik kép. Bár ez a fajta filmélmény vélhetőleg nem azonos egy látássérült ember hasonló tapasztalatával, mégis egy új csatornán keresztül történő, másfajta odafigyelést igénylő befogadást tesz lehetővé a látók számára is.
A hónap negyedik programja 20-án egy kis-koncert volt a Zuglói Civil Házban, melyet húgomnak, Julcsinak (Susovich Júlia) köszönhettünk, igazi kis Művészetek Palotáját varázsolt a klubhelyiségből. Az élőzene sokak érdeklődését felkeltette, több mint 20-an látogattak el a jeles eseményre, kollégák, tagok vegyesen. Julcsi egyébként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia tanulója, brácsa tanszakon. Mivel szólót játszott, igyekezett olyan darabokat választani, melyeket kifejezetten brácsára vagy hegedűre írtak, a kisebb etűdöktől, egy-két komolyabb lélegzetű zeneműig. Játszott például Bach hegedűpartitáiból és csellószvitjeiből, valamint Hoffmeister szólóetűdjeiből is. A hallgatóság érezhetően átszellemült, áhítatos csönd övezte a rögtönzött hangversenyt.
Ötödik alkalommal egy rendhagyó városnézésen vehettek részt a kalandra és helytörténeti érdekességekre nyitott klubtagok. Október 29-én (csütörtökön) ugyanis egy nagyon különleges körsétát tehettünk a belvárosban, megérintve annak múltját egy idegenvezető hölgy segítségével, aki kifejezetten látássérülteknek tart akadálymentesített minitúrákat a város szívében. Egy órás sétánkat a Kálvin tér közelében, Pest középkori városfalának megérintésével kezdtük. Megtudhattuk, hogy a mészkőből rakott erős fal évszázadokon át védte Pest lakóit az ellenséges seregektől és egy apró részletét eldugott kis fedett aula őrzi, emeletnyi mélységben a jelenlegi város utcaszintje alatt. Innen továbbsétáltunk az Egyetem térre, ahol egykor Petőfi Sándor, Deák Ferenc és Jókai Mór is lakott, itt meséltek nekünk a régi pesti elit szokásairól, miközben leülhettünk a könyv alakú szökőkút és szobor simára munkált, ha nem is kifejezetten kényelmes, de autentikusan egyetemvároshoz illő márványos felületére. Ezután betérünk az egykori Károlyi-kastély, ma PIM kapualjába, hogy a fakockákon halkan lépdelve idézzük fel a főúri élet eseményeit, bálokat, fogadásokat. A Károlyi kertben megismerkedtünk a hely néhány különleges fájával és egy ugyancsak különleges négylábú lakójával, Karcsival, a méltán híres nyúllal, akinek külön elkerített kuckója van a kert bokrai között. Végül a kertet elhagyva, az egykori Molnár és Moser illatszer kereskedés házánál kipróbáltuk, hogy milyen is lehetett egy pesti dáma illata…
Utolsó programunk alkalmával, mintegy a hónap kereteként ismét színházban jártunk, de ezúttal egy vidám darabot és egy egészen más műfejt választva. 31-én, szombaton a Budapesti Operettszínházba látogattunk el egyik tagunkkal, aki születésnapi ajándék gyanánt kapta a programot Verától és tőlem. Az Én és a kisöcsém című közkedvelt operettre sikerült 3 jegyet szereznem jótékonysági alapon, kellemes meglepetésként mindhármunknak. A darab nem volt akadálymentesítve és bár értelemszerűen túlnyomórészt zenés etűdökből épült fel a cselekmény, jócskán akadtak narrálni való részek is, ahol kipróbálhattam magam élesben, igazi kihívás volt, de nagyon jól szórakoztunk.
Susovich Erika
Az autizmus „nyelve” és világa érthetőbb lesz Tatán
A város önkormányzata keretmegállapodást kötött a Esőemberekért Egyesülettel, hogy a jövőben az autizmus spektrumzavaros kisgyermekek teljes körű, professzionális segítséget, fejlesztést kaphassanak. Ez nem csak az óvodásokat, de a velük foglalkozó pedagógusokat, valamint családjaikat is érinti. Az autista szóra sokaknak még ma is Dustin Hoffmann ugrik be az Esőember című filmből, de a spektrumzavar ennél sokkal több, illetve többrétűbb.
Schenk Lászlóné, az Egyesület elnöke a kemma.hu-nak elmondta: az autizmus spektrumzavar megnyilvánulásai nagyon széles skálán mozognak. A Szilikon-völgyi matematikustól a teljesen rászorult autistáig mozog a spektrum, amelyen belül három képesség zavara figyelhető meg, eltérő mértékben. Az autizmussal élők esetében a kommunikációs, személyközi és viselkedésszervezési jegyek zavara jelenik meg, ahogy már említettük, egyénenként változó mértékben. Éppen ezért fontos, hogy a velük foglalkozók ne csak általános ismereteket kapjanak, hanem speciális, egyéni információkat, fejlesztési módszereket is. Az Esőemberekért Egyesületnél is így szervezik a továbbképzését a pedagógusoknak, de a családtagoknak is hasonlóan segítenek.
Általánosságban elmondható, hogy az autizmussal élők nagyon konkrétan értenek mindent, az elvont fogalmak értelmezése nehézséget okoz nekik. Ha például azt mondják a gyerekeknek, hogy mindenki menjen ki a udvarra, azt a spektrumzavaros óvodás nem fogja érteni, de az is zavarba hozhatja, ha angyalomnak, tündéremnek nevezzük őket, vagy ha melegen ajánljunk valamit, ami egyébként hideg.
Előbbi esetben fontos, hogy megnevezzük azt, akire a felszólíts vonatkozik: menj ki az udvarra, Rozi; például. A gyerekekkel foglalkozóknak pedig meg kell tanulniuk „autizmusul”, vagyis nagyon pontosan, szimbólumok, metaforák nélkül fogalmazni. Ugyanúgy gondot okozhat az érzelmek felismerése, hogy valaki haragszik vagy rosszkedvű, esetleg mérges. Az is lehetséges, hogy a gyermek azért nem csinál meg valamit, mert nem érti a dolog mikéntjét, a cselekvéssort.
Ha például nem játszik az óvodás…szeretne, de nem érti, miért futkároznak körbe a gyerekek, miért futnak egyszer az egyik, aztán a másik elől a többiek. Az általa látott káosz mindenki másnak egyértelmű: fogócskáznak. Még egy érzékletes példa arra, hogy a kicsi nem szófogadatlan, csak nem képes megtenni azt amit nem ért: a fogmosás. A cselekvésszervezés ebben az esetben nekünk egyértelmű: fogkefe, kupaklecsavarás, fogkrémkinyomás, stb…őt viszont meg kell tanítani erre.
Ebben segíthetnek azok a folyamatábrák is, amelyekkel az Esőemberekért Egyesületnél dolgoznak, de ugyanígy az érzelmek felismerésére, a közösségi együttélés szabályaira is vannak szemléltető eszközeik, hogy minél jobban funkcionálhassanak az autizmussal élők.
A korai felismerés azért is fontos, mert az autizmus gyógyíthatatlan, ugyanakkor abban, hogy minél jobban funkcionáljanak az ezzel élők, elengedhetetlen a fejlesztés. Fel kell ismerni, hogy nem feltétlenül nem neveletlen, rossz a gyerek, hanem a spektrumzavar miatt speciális nevelést igényel. Vizsgálatukat komolyan veszik, különböző szempontok alapján értékelik a gyerekek képességeit, készségeit, hogy aztán személyre szabott, rájuk érvényes módszerrel segíthessenek nekik. Ez azért is fontos, hogy később minél több információt befogadhassanak, a világmegértő képességeik jobbak legyenek.
Természetesen a családoknak is fel kell dolgozniuk azt, hogy szemük fénye máshogy értelmezi, éli meg a világot, mint a többiek. Ebben is segítenek az egyesületnél. Mentálhigiénés tanácsadással, tanácsokkal, a közösség erejével, vagy ahogy már említettük azzal, hogy segítenek megtanulni „közös nyelvet” beszélni. A kisgyermekkori fejlesztéssel kétszeresen is kinyílhat a világ: a kicsinek a körülötte élőké, míg a vele élőknek, foglalkozóknak, őt szeretőknek pedig az övé.
Két óvodában foglalkoznak a spektrumzavaros gyerekekkel
A tatai önkormányzat fenntartásában működő óvodák közül (az alapító okiratok alapján) a Bartók Béla Óvoda és Kincses kert Óvoda fogad autizmus spektrumzavarral küzdő gyermekeket. Jelenleg mindkét óvodában egy-egy ilyen fogyatékossággal diagnosztizált sajátos nevelésű igényű gyermekkel foglalkoznak, de az óvodavezetőktől kapott tájékoztatás alapján várhatóak hasonló diagnózisok. Emellett a Csillagsziget Bölcsődébe vettek fel egy tardosi autista kisgyermeket, akinek fejlesztését a tardosi önkormányzat anyagilag támogatja.
A törvény szerint a sajátos nevelési igényű óvodás gyermekek ellátásáról és a feladat finanszírozásáról a helyi önkormányzatoknak kell gondoskodniuk, így azon autizmus spektrumzavarral küzdő gyerekekről is, akik a szakértői vélemény alapján normál óvodai csoportba integrálhatók. A jelenleg már tatai óvodában lévő autista gyermekek ellátása érdekében köt most a tatai önkormányzat keretmegállapodást az ilyen típusú fogyatékosságra specializálódott, teljes körű szolgáltatást nyújtó Esőemberekért Egyesülettel, így lehetőséget teremtve a családtagok, illetve a velük foglalkozó szakemberek, pedagógusok felkészítésére, segítségnyújtásra és tanácsadásra is.
Szerző: Szűr Annamária
Forrás: kemma.hu
