Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 19

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban
1989, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/nezzuk-mi-ujsag-a-vilagban/)
rétegelt lemez, akril, olaj, 153 × 153 cm

Roskó Gábor 1958-ban született Budapesten. Igen korán szenvedélyesen rajzolt, édesanyja, Rónai Éva textilművész műhelyében pedig a kézműves szakma szeretetét tanulta meg. Középiskolai tanulmányait a Kisképzőben végezte, mely a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ismertebb neve, itt ötvösnek tanult. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskolára került, ahol sokszorosító grafika szakon diplomázott, de később úgy nyilatkozott, hogy az Erdély Miklós vezette Indigó csoportnak többet köszönhetett, mint a felsőoktatásban eltöltött éveinek.

Sok helyen megfordult Európában ösztöndíjjal, tanulmányutakon. 1995-ben kapott Munkácsy-díjat, mely a képzőművészek egyik igen fontos díja Magyarországon. Elsősorban grafikusként és keramikusként ismert, de festészeti munkái is különlegesek, semmi mással nem összehasonlíthatóak, és valójában ezekkel került be a hazai kulturális köztudatba. Műveiben hangsúlyos szerep jut az allegóriáknak (olyan szóképek, melyek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést) és az iróniának. Roskó önkényesen válogatott történeti és képi utalásai között találunk ókori állatmeséket, zsidó hagyományt, valamint távoli tájak kultúráinak elemeit.

Újságokba készített rajzai és akvarelljei játékosak, furcsák, kesernyés humorúak. Ezeket a témákat később kerámiaszobrokba ülteti át, ezekből lesznek az emberformájú háztartási gépek és eszközök: megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó.

A kép címe: Nézzük, mi újság a világban. Játékos, szinte színházi cím, mintha egy felnőtteknek szóló mesét hallanánk. Egy nagy méretű, négyzetes kép előtt állunk, magassága és szélessége ugyanaz. Falemezre készült a festmény. A kép középpontjában egy férfi ül, őt vesszük észre először. Egy kárpitozott széken foglal helyet, melynek íves, fából készült lábai vannak, magas támlája és párnáját piros szövet borítja. A férfi ülő alakja függőlegesen kitölti a képet: barna bőrcipőbe bújtatott lábfejét elvágja a kép alsó széle, a kalapja pedig majdnem eléri a kép felső szélét.

Egy férfi ül velünk szemben ezen a széken. Ránk néz, legalábbis felénk, fején kék színű kalap, ami olyan, mint egy hajóskapitány-kalapja. Arca hosszúkás, sima, álla hegyes, állkapcsa határozott, erős. Orra szabályos, szája keskeny és kicsi. Szemei laposak, tekintete fáradt, talán unott. Szemei barnák, szemöldöke keskeny. Füle nagy, haját takarja a hajóskapitány kalapja. Testalkata erőteljes, zömök, bár magasságát nem tudjuk, hiszen ül. Vállai csapottak, egy galléros, narancssárga, rövid ujjú póló van rajta. Karjait összefűzi maga előtt, kicsit védekezően. Barna rövidnadrágban ül, alsó lábszárát egészen térdig felhúzott fehér zokni takarja.

A férfitól jobbra, a kép bal szélén egy róka áll. És ha azt mondjuk, hogy áll, akkor azt szó szerint értjük: hátsó két lábán, nekünk háttal, kicsit féloldalasan áll, és a férfit nézi. Pont olyan magas, hogy majdnem egy magasságban van a feje a férfiéval. A tarkóját látjuk, tekintetét a férfi arcába fúrja. Egy katonai (talán tábornoki) egyenruhát visel, vagyis csak egy kabátot, melynek vállára és gallérjára katonai rangjelzéseket varrtak. A hátul felvágott kabátból kilóg a róka lompos farka. Kezeit, vagyis mellső lábait a háta mögött kulcsolja össze, jobb kezében egy videókazettát tart. Ez egy régi VHS-kazetta (a VHS magyarul otthoni videórendszert jelent), amire a mai fiatalok már nem emlékeznek, de a nyolcvanas években, amikor ez a kép is készült, a filmeket otthon vagy tévében lehetett látni, vagy felvételről, ezeket a felvételeket pedig videókazettákon tárolták és terjesztették. A VHS-kazetta egy könyvméretű fekete, műanyag doboz, benne két fehér orsóval. Az egyikre mágnesszalag van feltekerve, és a lejátszás során egyik orsóról fut át a szalag a másikra.

A férfi bal oldalán, nekünk jobbra, egy ördögszerű lény áll, szintén állathoz hasonlatos testtel, szintén emberszerűen a lábain, mint a róka vele szemben, de ez a vörös testű, arctalan lény, akinek szája helyett mintha csőre lenne, ráadásul feje mindkét oldalán, egyik nagyra nyitott csőréből pedig sárga kígyónyelv nyúlik ki. Ez a háromlábú lény két mellső végtagjával egy kormánykereket fog, ami egy hatalmas piros teáskannából nőtt ki. Ez a teáskanna, mely nagyobb, mint az emberi figura feje, egy háromszögletű kis asztalkán ül. Ennek az asztalkának van egy alsó polca is, ezen a polcon, a teáskanna alatt egy videómagnó van, mellyel azt a videókazettát lehetne lejátszani, ami a róka kezében van.

A padló a figurák alatt vörös színű, melyre a szék és az asztal alatt egy színes, vörös alapon sárga és kék mintás szőnyeget terítettek. A távolban hegyek, melyek kékben, zöldben és barnában csúcsosodnak, mintha egy vadul hullámzó tengeri vihar lenne. Komorak és távoliak ezek a hegyek, az előttünk meghúzódó pokolian vörös térben játszódó jelenet mintha csak lebegne a hegyektől körülölelt térben.

A kép címe (Nézzük, mi újság a világban) vajon a festő kérdése? Vagy a kép egyik szereplőjének a gondolata? Vajon a kérdésre a válasz, hogy mi újság a világban, a videókazettán van? Megnézték már? Meg fogják nézni? A kép 1989-ben készült, a rendszerváltás idején, így ekkoriban tényleg húsbavágó volt ez a mondat, egy betonfalon innen és túl is.

A következő videó 2013-ban készült, egy portré a művészről, melyben ő maga is beszél magáról és a műveiről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 18

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/langyos-viz-i/)
farost, olaj, 60 × 80 cm

Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből válogattuk.

Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.

A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.

A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.

Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”

A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.

A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.

Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.

Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.

Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.

Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.

A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.

Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.