Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 11

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Munkácsy Mihály: Siralomház
1870, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/siralomhaz-i/)
olaj, fa, 139 × 193,5 cm

Munkácsy Mihály Lieb Mihály Leó néven látta meg a napvilágot Munkács városában 1844-ben. Édesanyja nemesi származású volt, édesapja tisztviselő. Apját az 1848-as forradalom és szabadságharc során történt szerepvállalása miatt egy időre börtönbe zárták. Édesanyja hamarosan meghal, apja újranősül, de pár évre rá ő is eltávozik az élők sorából, így a kis Mihály (és két testvére) árván maradnak. Minden gyerek máshová kerül, Mihály Békéscsabára, rokonok nevelik fel.

Nagybátyja lett a gyámja, úgy ítéli meg, hogy gyenge tanuló, ezért mesterség kitanulását javasolta neki, így asztalosinas lett. Keserves évek következtek, sokat éhezett az inasévek alatt és nyomorúságos körülmények között élt. Ekkor kezdett rajzolgatni. Később rajztanárhoz is járt, majd egy festő mellé szegődött, végül Bécsben, Münchenben és Düsseldorfban tanult. Amikor 1868-ban 24 éves lett, magyarosította nevét Munkácsyra.

Évről évre egyre nagyobb hírnévre tesz szert, munkáit keresik és vásárolják. Számtalan helyen állít ki, az itt bemutatott Siralomház című képével a párizsi Szalonon aranyérmet kap. Ám nagy árat fizet a sikerért: elbizonytalanodik, depresszióba zuhan és öngyilkosságot kísérel meg. Szerencsére sikertelenül, életkedve is visszatér és újra a munkába veti magát. Hamarosan megnősül (feleségül veszi egykori mecénása és vásárlója gazdag és fiatal özvegyét), majd együtt Párizsba költöznek, ahol fényűző és pezsgő társadalmi élet veszi kezdetét. Képeit külföldön is egyre többen ismerik, ekkor már el lehet mondani, hogy világhírű művész.

Talán leghíresebb (és legnagyobb méretű) művei közé tartozik a Krisztus-trilógia: a bibliai történések sorrendjében az első a Krisztus Pilátus előtt, ezt 1881-ben fejezte be Munkácsy (több, mint 4 méterszer 6 méter). A sorozat második darabja az Ecce Homo, mely 1896-ban készült el (ennek a mérete is hasonló), a harmadik mű, a Golgota 1884-ben, tehát időben az előző kettő között festette, ez már 4 és fél méterszer 7 méter. Érdekesség, hogy 1905-ben a Golgota első tulajdonosának, egy amerikai multimilliomos kereskedőnek leégett a háza, melyben a kép is volt, amit úgy mentettek meg a lángoktól, hogy kivágták a keretből a vásznat, majd évekkel később pótolták a hiányzó részeket.

A Krisztus Pilátus előtt először Budapesten volt kiállítva, 80 ezer ember látta élőben. Ezután Budapest és Munkács is díszpolgárává avatta a festőt. Ennek tiszteletére Munkácsy pénzjutalommal járó díjat alapított fiatal művészek számára. A trilógia olyan sikert aratott Európaszerte, hogy a híres francia író, Guy de Maupassant beleírta a festőt egyik művébe. Amerikából számtalan tehetős ember érkezett a műtermébe, hogy arcképeket vagy szalonképeket rendeljenek tőle.

Hiába halmozott sikert sikerre, idegei végül felmondták a szolgálatot és megtébolyodott. Szanatóriumba vitték, de soha nem lett már a régi. Egy fiatalkori betegsége, amit abban az időben nem tudtak kezelni, rontotta állapotát és 1900-ban, mindössze 56 évesen elhunyt.

A kép címe: Siralomház. Ez a helyiség, vagy épületrész a büntetés-végrehajtási intézetekben az az elkülönített rész, ahol a halálraítélteket helyezik el, ameddig végre nem hajtják az ítéletet, vagy ameddig a fellebbezések következtében nem enyhítenek a büntetésükön. Egy komor, sötét pincehelyiségben vagyunk, melynek csak egy kis rácsos ablaka van, amiből nagyon kevés napfény érkezik be, csak egy szűk sávban látszódik az ég kékje.

A cím elárulja, hogy börtönben vagyunk, annak egyik szomorú szegletében. Tulajdonképpen semmi konkrét nem utal arra, hogy a kép 13 alakja közül ki lehet az az elítélt, akinek utolsó napjai telnek éppen a siralomházban, de egy emberre figyel az összes többi. Elsőként az ő alakja, az ő kétségbeesése és magánya vonja magára mindenki, így a nézők figyelmét is.

A falakat nem borítja semmi, látszódnak a téglák, melyből az épületet rakták. Minden koszos, a falak piszkosszürke színűek, a földön szemét, újságpapír összetépett lapjai, egy eldobott könyv. Az asztal alatt vizeskancsó, előtte, a földön, egy tányér, rajta valamilyen étel maradéka. A férfialak, akire a többiek figyelme irányul, egy fehér abrosszal terített kis asztal mellett ül. Az asztalon a terítőt nemrég mosták és vasalták, szinte világít annak fehérje és éles ellentétben áll a börtönbéli jelenet többi mocskos részletével. Az asztalon két gyertyatartóban egy-egy gyertya ég, de semmi egyéb nincs ott. A férfi, az elítélt, az asztal jobb oldalán ül, a kép jobb széléhez közel. Nem az asztal felé fordul, hanem felénk, csak jobb kezét pihenteti az asztalon, másik keze a székének támláján van. Mintha csak azért ülne az asztalnál, mert leültették oda, de menne már tovább, várja, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Türelmetlennek, feszültnek tűnik, aki kétségbeesetten és dacosan törődött bele sorsába, a megváltoztathatatlanba. Sötét, loboncos haja van, ami vastag sötét sapkaként veszi körbe fejét. Sötét bajuszt hord, arca csontos, orra keskeny, szemeit a földre szegezi. Bő ujjú fehér ing van rajta, azon egy barna begombolt mellény, sötét nadrág és csizma.

Mögötte, a helyiség és a kép jobb sarkában egy női alak sírdogál a falnak fordulva, kezeit az arcához emeli és csak a tarkóját látjuk, annyi látszik ki sötét ruhája és kontyba kötött haja között. Mellette és az asztalnál ülő elítélt mellett egy kislány áll. Egy szőke, göndör hajú kétévesforma kislány, piros szoknyában és kék ingecskében, meztelen lábakkal. Az arcát nem látjuk, mert a férfi felé fordul, de egyik keze az arcánál, talán majszol valamit.

Az asztal túloldalán, a rácsos ablak alatt áll egy börtönőr. Korabeli csendőr ruhában van: kék zubbony, rajta keresztben, X alakban fehér pántok, fején fekete sisak. Arcát szakáll takarja, de kifejezéstelen, szigorú ábrázata van. Kezében egy szuronyos puskát fog, vagyis egy lőfegyvert, aminek a végére egy pengét rögzítettek.

Mellette egy nőalak, akinek kezében egy kisbaba alszik. Ebből a nőből nem látunk sokat, hiába áll velünk szemben, de sötét van a helyiségben, csak a fejkötője, valamint bőre világít. Körülötte álldogál még 3 gyerek, akik kíváncsian nézik az asztalnál ülő férfit, de látszik, hogy mennének már játszani, ki a szabadba. Nem értik, mi folyik körülöttük, miért e hangulat, amikor kint süt a nap. A gyerekek öltözéke is hasonló a felnőttekéhez: fehér ing, mellényke és sötét nadrág, ami rajtuk térdig ér csak.

A kép bal oldalán álló többi szereplő, akik a gyerekek mögött állnak, egy férfi és egy nő, párosukban a férfi vállára borul az idősebb nő, aki elfordítja a jelenetről az arcát és védekezően felemeli az egyik kezét. A férfinak, aki vele áll, fején kalap, hátán szűr (a szűr az a kabátféle, amit a pásztorok és parasztok hordtak, mint egy nagy, vastag köpeny). Lehajtja fejét, mint akin száz érzés cikázik át éppen és nem képes mások szemébe nézni, a valóság szemébe nézni.

Mögöttük, a félhomályban áll még egy férfialak, de belőle szinte semmi sem látszik, éppen hogy kivenni az arcot a sötétben.

A szűrbe burkolózott férfi mögött egy másik férfi, aki felénk fordulva mozdul éppen az elítélt felé, szemét rászegezi, tekintete támadó, indulatos. Mintha egy párbeszédbe csöppentünk volna, egy utolsó beszélgetésbe. Ez a férfi is bajszos, sötét hajú, fején kalap. Az ő arca is szikár, kicsit elgyötört. Fehér inget visel, nyakában egy nyakkendő, jobb kezében pedig egy pipát tart. Az ő árnyékában, a kép bal szélén egy fiatal lány áll, aki kissé csodálkozva nézi a jelenetet, vagy talán csak a pipás alak felindultságán illetődött meg. Haja kontyban a feje tetején, fehér ingben van ő is, mellénykében, sötét szoknyában. Egyik karján fedeles kosarat tart, abból egy ruhadarab kandikál ki.

Az 1848-49-es szabadságharc után sok fiatal állt betyárnak, nehogy besorozzák őket az osztrák seregbe. A pusztában bujdosó, törvényen kívüli szegénylegények a gazdagok kirablásával biztosították megélhetésüket. A halálra ítélt betyárt kivégzése előtt meglátogathatták rokonai, ismerősei. Egy ilyen jelenet tanúi vagyunk most, ezért járja át a képet a közelgő végzet baljós csendje, rengeteg elfojtott feszültség és szomorúság. Egy búcsúzás tanúi vagyunk, egyszerre búcsúzunk szeretett embertől és az élettől.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 10

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Ferenczy Károly: Október
1903, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/oktober/)
olaj, vászon, 125 × 107 cm

A tizedik narrációval kilépünk a Szépművészeti Múzeumból, elhagyjuk a Hősök terét és felmegyünk a Budai várba, ahol a Magyar Nemzeti Galéria épületei vannak. Itt folytatjuk újra olyan képekkel, melyek a Galéria állandó gyűjteményében vannak, tehát akármikor látogathatóak.

A mai képünk egy magyar festő, Ferenczy Károly képe. Ferenczy Károly 1862-ben született Bécsben, családneve akkor még Freund volt. Édesapja magas rangú hivatalnok, édesanyja sajnos a fiú születése után nem sokkal elhunyt. Egy bátyja született még, akiből később ismert színműíró lett. Tanulmányait Magyarországon kezdte meg, Budapesten már jogot hallgatott, majd mezőgazdaságból szerzett oklevelet. Ezután hazatért a családi birtokra, mely a mai Románia területén fekszik, és gazdálkodni kezdett. Ebben az időszakban kezdte érdekelni a festészet. Amikor ez az érdeklődés egyre komolyabbá vált, felhagyott a gazdálkodással és a festészet felé fordult. Ekkor szeretett bele egy távoli rokonába, Fialka Olga festőnőbe, és 22 évesen Rómába utazott vele tanulmányútra, majd onnan Münchenbe mentek, utána visszatértek Körmöcbányára (ami a mai Szlovákia területén van) és összeházasodtak, rá pár napra első gyermekük is megszületett.

1886-ban magyarosították családnevüket Ferenczyre. Újabb külföldi tanulmányutak következtek, majd 1889-ben Szentendrén telepedett le családjával, rá egy évre ikrei születtek: Noémi és Béni (minden gyermeke képzőművész lett: Valér festőművész, Béni szobrász, Noémi pedig gobelinművész). Ezután visszatért Münchenbe pár évre, majd 1896-ban festőtársaival (Hollósy Simon, Réti István, Thorma János, Csók István, Iványi-Grünwald Béla) megalapították a nagybányai művésztelepet. Pár év múlva már ő az egyik vezető mester a Nagybányai Szabad Festőiskolában. Nagybánya a modern magyar festészet egyik fő helyszíne volt. Nyaranta volt, hogy hetven festő dolgozott ott, az évek során több ezer beiratkozott növendék fordult meg a művésztelepen a legkülönfélébb országokból. Ferenczy mindeközben sorra állít ki és nyer díjakat képeivel itthon és külföldön egyaránt.

1903-ban művészeti magániskolát nyit Budapesten, az Andrássy út 67-ben (ez a mai Képzőművészeti Egyetem elődje). Alapító tagja a MIÉNK-nek (Magyar Impresszionisták és Naturalitsták Köre) Szinyei-Merse Pállal és Rippl-Rónai Józseffel.

Folyamatosan tanít Nagybányán, ahol megalapítják a Nagybányai Festők Társaságát, melynek ő lesz az elnöke. Amikor kitör az első világháború, akkor is éppen ott dolgozik.

Egészsége megrendül 1915-ben, sok időt tölt különböző szanatóriumokban, majd 1917-ben, mindössze 55 évesen, meghal. Síremléke a Fiumei úti sírkertben található. Ezt fia, Béni tervezte és a festő születésének 100. évfordulóján avatták fel.

Ferenczy Károly a magyarországi impresszionizmus legjobbja volt. Az impresszionizmus az érzéki benyomást, hatást, az impressziót rögzítette. Festői a fény festői voltak, a dolgokat úgy ábrázolták, ahogy az adott pillanatban látták azt, ahogyan ez az élmény hatott rájuk. A fény ezeken a képeken felszabadítja a színeket, elmosódnak a körvonalak, a felületek visszaverik a rájuk hulló fényt és színeket. Az impresszionizmus festői sokszor festettek a szabadban, megfigyelték a természetet és nem próbálták meg azt tárgyként ábrázolni, sokkal inkább annak élő, mozgó, lélegző létére koncentráltak.

Ferenczy saját képeit beteges önkritikával vizsgálta, rendszeresen át is festette őket. Volt, hogy egyszerre több vásznon is dolgozott egyszerre, mindegyiken ugyanazt a témát festette, kis változtatásokkal, hogy később legyen módja kiválasztani a legjobbat. Sok esetben megsemmisítette a neki nem tetszőt, vagy felszabdalta.

Képeit ma a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban láthatjuk.

A kép címe: Október, így nem is kell sokat gondolkodnunk azon, milyen évszak van a képen. Ám ha rápillantunk, akkor az első gondolatunk a meleg. Késő nyári (kora őszi) napsugarak melegítik a tarkónkat, ekkor még nyugodtan levesszük a kabátunkat, kimelegszünk a napon, ám kora reggeleken és késő estéken már csíp a hideg.

Egy kertben járunk. Talán vidéken vagyunk, mert bár kerítés húzódik előttünk, azonban szomszédokat, vagy szomszédos házakat nem látunk. A kép közepén megy át a kerítés, mely világos színű, vagy fehérre volt festve valamikor, vagy a fa, amiből készült, annak színe világos. A kerítésen innen és túl fák magasodnak, gyümölcsfának tűnnek. Lombjuk még megvan, bár a levelek már elkezdték színüket váltani, itt-ott megcsillan egy barna levél. A fákon túl a távolban egy lapos hegy, vagy domb magasodik, de mivel nem ér az égig, vagyis nem tölti ki a kép tetejét, ezért a kék ég is jól látszik. Nincsenek felhők sem az égen, nyugodt az idő, kellemes, lusta, békés. Mint egy vasárnapi délután, amikor már rég az ebéd után vagyunk, de még érezzük azt a megnyugtató telítettséget a jó evés után, nem sietünk sehova, nem kell dolgoznunk, egy kicsit mindenki megpihen.

A kép bal oldalán egy halvány krémszínű napernyő látható, melyet elfordítottak 90 fokkal, tehát nem a fentről érkező erős fény, hanem a balról tűző lemenő nap sugarai ellen tették ki. A napernyő közvetlenül egy asztal mellett van, talán korábban többen ülték körül ezt az asztalt, ezért kellett a fényvédelem is. Most senki nem ül ott. Az asztal fehérre van festve, egy kisebb étkezőasztal, amit most kivittek a szabadba. Rá kissé hanyagul egy csíkokban piros mintás fehér terítőt, egy román népi szőttest terítettek, ami csipkével van beszegve és lelóg az egyik oldalon, kivillantva ezzel az asztal egyik sarkát. Az asztalon gyümölcsöket látunk, valószínűleg almák, sárgák, pirosak és kicsit zöldek is, négy darab. Mellettük egy porcelán kínai teáskanna, mely fehér, rajta a minta kék festékkel van festve. A teáskanna fogantyúja bambuszból készült. Két teáscsészét látunk csak, ezek egyike olyan színű és mintájú, mint a kanna, a másik viszont sötétkék, ez inkább hasonlít egy kávéscsészére. Mindkettőnek van alátéte is, tehát egy kis tányérka alatta. Hogy pontosan mit ittak belőlük, nem tudjuk, már a szertartás után vagyunk. A kép jobb sarkában, az asztal végénél van egy szék, melyre egy sötétbarna kabátot dobott valaki.

Az asztal túlsó oldalán, nekünk háttal, egy férfi áll. Még éppen takarja a napernyő árnyéka őt is, éppen csak a hátát tűzi a nap. Fehér bő ingben van, amit fehér nadrágjába betűrve hord, fején egy világos kalap. Haja sötét, de semmit nem látunk az arcából. Egy újságot fog a kezében, azt olvassa figyelmesen.

Az asztal és a figura körül a füvet kiégette a forró nyár, ezért az inkább barnás színű, mint zöld.

Ferenczy legidősebb fia, Valér leírásaiból tudjuk, hogy a modell a család inasa, bizonyos Máncz János volt, akit a festő csak Sir Johnként emlegetett annak hűsége, szorgalma és angolos higgadtsága miatt. A jelenet a nagybányai családi otthon kertjében játszódik, itt merült el olvasnivalójában és a fényben fürdő tájban a modell. (Róla még az is fennmaradt, hogy nem volt egy művelt, tanult ember, ezért a kezében tartott újságot is fordítva fogta, de ez a képen nem látszik.)

“A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.”

Juhász Gyula: Október, 1924 – részlet

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.