Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 10

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Ferenczy Károly: Október
1903, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/oktober/)
olaj, vászon, 125 × 107 cm

A tizedik narrációval kilépünk a Szépművészeti Múzeumból, elhagyjuk a Hősök terét és felmegyünk a Budai várba, ahol a Magyar Nemzeti Galéria épületei vannak. Itt folytatjuk újra olyan képekkel, melyek a Galéria állandó gyűjteményében vannak, tehát akármikor látogathatóak.

A mai képünk egy magyar festő, Ferenczy Károly képe. Ferenczy Károly 1862-ben született Bécsben, családneve akkor még Freund volt. Édesapja magas rangú hivatalnok, édesanyja sajnos a fiú születése után nem sokkal elhunyt. Egy bátyja született még, akiből később ismert színműíró lett. Tanulmányait Magyarországon kezdte meg, Budapesten már jogot hallgatott, majd mezőgazdaságból szerzett oklevelet. Ezután hazatért a családi birtokra, mely a mai Románia területén fekszik, és gazdálkodni kezdett. Ebben az időszakban kezdte érdekelni a festészet. Amikor ez az érdeklődés egyre komolyabbá vált, felhagyott a gazdálkodással és a festészet felé fordult. Ekkor szeretett bele egy távoli rokonába, Fialka Olga festőnőbe, és 22 évesen Rómába utazott vele tanulmányútra, majd onnan Münchenbe mentek, utána visszatértek Körmöcbányára (ami a mai Szlovákia területén van) és összeházasodtak, rá pár napra első gyermekük is megszületett.

1886-ban magyarosították családnevüket Ferenczyre. Újabb külföldi tanulmányutak következtek, majd 1889-ben Szentendrén telepedett le családjával, rá egy évre ikrei születtek: Noémi és Béni (minden gyermeke képzőművész lett: Valér festőművész, Béni szobrász, Noémi pedig gobelinművész). Ezután visszatért Münchenbe pár évre, majd 1896-ban festőtársaival (Hollósy Simon, Réti István, Thorma János, Csók István, Iványi-Grünwald Béla) megalapították a nagybányai művésztelepet. Pár év múlva már ő az egyik vezető mester a Nagybányai Szabad Festőiskolában. Nagybánya a modern magyar festészet egyik fő helyszíne volt. Nyaranta volt, hogy hetven festő dolgozott ott, az évek során több ezer beiratkozott növendék fordult meg a művésztelepen a legkülönfélébb országokból. Ferenczy mindeközben sorra állít ki és nyer díjakat képeivel itthon és külföldön egyaránt.

1903-ban művészeti magániskolát nyit Budapesten, az Andrássy út 67-ben (ez a mai Képzőművészeti Egyetem elődje). Alapító tagja a MIÉNK-nek (Magyar Impresszionisták és Naturalitsták Köre) Szinyei-Merse Pállal és Rippl-Rónai Józseffel.

Folyamatosan tanít Nagybányán, ahol megalapítják a Nagybányai Festők Társaságát, melynek ő lesz az elnöke. Amikor kitör az első világháború, akkor is éppen ott dolgozik.

Egészsége megrendül 1915-ben, sok időt tölt különböző szanatóriumokban, majd 1917-ben, mindössze 55 évesen, meghal. Síremléke a Fiumei úti sírkertben található. Ezt fia, Béni tervezte és a festő születésének 100. évfordulóján avatták fel.

Ferenczy Károly a magyarországi impresszionizmus legjobbja volt. Az impresszionizmus az érzéki benyomást, hatást, az impressziót rögzítette. Festői a fény festői voltak, a dolgokat úgy ábrázolták, ahogy az adott pillanatban látták azt, ahogyan ez az élmény hatott rájuk. A fény ezeken a képeken felszabadítja a színeket, elmosódnak a körvonalak, a felületek visszaverik a rájuk hulló fényt és színeket. Az impresszionizmus festői sokszor festettek a szabadban, megfigyelték a természetet és nem próbálták meg azt tárgyként ábrázolni, sokkal inkább annak élő, mozgó, lélegző létére koncentráltak.

Ferenczy saját képeit beteges önkritikával vizsgálta, rendszeresen át is festette őket. Volt, hogy egyszerre több vásznon is dolgozott egyszerre, mindegyiken ugyanazt a témát festette, kis változtatásokkal, hogy később legyen módja kiválasztani a legjobbat. Sok esetben megsemmisítette a neki nem tetszőt, vagy felszabdalta.

Képeit ma a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban láthatjuk.

A kép címe: Október, így nem is kell sokat gondolkodnunk azon, milyen évszak van a képen. Ám ha rápillantunk, akkor az első gondolatunk a meleg. Késő nyári (kora őszi) napsugarak melegítik a tarkónkat, ekkor még nyugodtan levesszük a kabátunkat, kimelegszünk a napon, ám kora reggeleken és késő estéken már csíp a hideg.

Egy kertben járunk. Talán vidéken vagyunk, mert bár kerítés húzódik előttünk, azonban szomszédokat, vagy szomszédos házakat nem látunk. A kép közepén megy át a kerítés, mely világos színű, vagy fehérre volt festve valamikor, vagy a fa, amiből készült, annak színe világos. A kerítésen innen és túl fák magasodnak, gyümölcsfának tűnnek. Lombjuk még megvan, bár a levelek már elkezdték színüket váltani, itt-ott megcsillan egy barna levél. A fákon túl a távolban egy lapos hegy, vagy domb magasodik, de mivel nem ér az égig, vagyis nem tölti ki a kép tetejét, ezért a kék ég is jól látszik. Nincsenek felhők sem az égen, nyugodt az idő, kellemes, lusta, békés. Mint egy vasárnapi délután, amikor már rég az ebéd után vagyunk, de még érezzük azt a megnyugtató telítettséget a jó evés után, nem sietünk sehova, nem kell dolgoznunk, egy kicsit mindenki megpihen.

A kép bal oldalán egy halvány krémszínű napernyő látható, melyet elfordítottak 90 fokkal, tehát nem a fentről érkező erős fény, hanem a balról tűző lemenő nap sugarai ellen tették ki. A napernyő közvetlenül egy asztal mellett van, talán korábban többen ülték körül ezt az asztalt, ezért kellett a fényvédelem is. Most senki nem ül ott. Az asztal fehérre van festve, egy kisebb étkezőasztal, amit most kivittek a szabadba. Rá kissé hanyagul egy csíkokban piros mintás fehér terítőt, egy román népi szőttest terítettek, ami csipkével van beszegve és lelóg az egyik oldalon, kivillantva ezzel az asztal egyik sarkát. Az asztalon gyümölcsöket látunk, valószínűleg almák, sárgák, pirosak és kicsit zöldek is, négy darab. Mellettük egy porcelán kínai teáskanna, mely fehér, rajta a minta kék festékkel van festve. A teáskanna fogantyúja bambuszból készült. Két teáscsészét látunk csak, ezek egyike olyan színű és mintájú, mint a kanna, a másik viszont sötétkék, ez inkább hasonlít egy kávéscsészére. Mindkettőnek van alátéte is, tehát egy kis tányérka alatta. Hogy pontosan mit ittak belőlük, nem tudjuk, már a szertartás után vagyunk. A kép jobb sarkában, az asztal végénél van egy szék, melyre egy sötétbarna kabátot dobott valaki.

Az asztal túlsó oldalán, nekünk háttal, egy férfi áll. Még éppen takarja a napernyő árnyéka őt is, éppen csak a hátát tűzi a nap. Fehér bő ingben van, amit fehér nadrágjába betűrve hord, fején egy világos kalap. Haja sötét, de semmit nem látunk az arcából. Egy újságot fog a kezében, azt olvassa figyelmesen.

Az asztal és a figura körül a füvet kiégette a forró nyár, ezért az inkább barnás színű, mint zöld.

Ferenczy legidősebb fia, Valér leírásaiból tudjuk, hogy a modell a család inasa, bizonyos Máncz János volt, akit a festő csak Sir Johnként emlegetett annak hűsége, szorgalma és angolos higgadtsága miatt. A jelenet a nagybányai családi otthon kertjében játszódik, itt merült el olvasnivalójában és a fényben fürdő tájban a modell. (Róla még az is fennmaradt, hogy nem volt egy művelt, tanult ember, ezért a kezében tartott újságot is fordítva fogta, de ez a képen nem látszik.)

“A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.”

Juhász Gyula: Október, 1924 – részlet

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.