– Elmondanád azt, hogy milyen probléma miatt vagy kerekesszékben és mióta?
– 32 éves vagyok, születésem óta élek kerekesszékben. Egy spina bifida nevű betegségem van, ami magyarul annyit tesz, nyitott hátgerinc. Ez egy születési rendellenesség, egy gerincvelő sérülés, ami gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az információ nem jut el az agyamból a lábamig, hogy mozdulnia kéne. Így lehet a legegyszerűbben elmondani. Egész pici koromban is már kerekesszékkel közlekedtem, a Pető Intézetbe jártam óvodába, és az általános iskola első két évében, ahol gyakorlatilag megtanítottak az életre. Életre kerekesszékben.
Próbálkoztunk, hogy bottal csípőig vagy derékig sínes megoldással járjak, de annak igazából csak annyi értelme volt, hogy 10-20 métereket megtettem és álltam. De hosszú távon esélytelen voltam, így csak az élményt adta meg, hogy állhattam életemben.
– Érdekes, hogy mondtad ezt, hogy megtanítottak az életre. Mi volt az, ami viszont a hozzáállásodon változtatott ebben a helyzetben? Mindenki ilyen optimista a társaid közül?
– Az az igazság – furán fog hangzani – de nem tudok olyan embert, akivel onnan tartom a kapcsolatot. Volt egy-két barátom, akivel pár évig még jóban voltam, de még nagyon fiatal voltam. Az általános iskola első két osztálya után átkerültem integrált keretek közé, és onnantól kezdve indult meg az igazi barátkozás.
– Hogy érzed, más ember lennél, ha nincs ez a szék? Mégis, hogy lehet a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből?
– Ez jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy a hozzáállásomhoz a legtöbbet otthonról kaptam. A család mindig is nagyon fontos volt. Édesanyámnak, édesapámnak és a tesómnak nagyon sokat köszönhetek, nélkülük nem lennék az az ember, aki vagyok. Az is rengeteget számított, hogy két évvel fiatalabb öcsém van, és engem is úgy neveltek, ahogy őt. Sosem volt semmi megkülönböztetés, mindent ugyanúgy kellett, hogy csináljak. Megvoltak otthon a feladatok, nyilván én olyat kaptam, amit meg tudok csinálni székből is.
– A nyitottságot is a családból hoztad? Hiszen annyi mindent csinálsz, dolgozol, edző is vagy, ott az alapítványi munka és a fényképezés is…
– Nyilván. A mai napig velük élek, de felnőttem, élem a saját életemet, saját programjaim vannak, magam találom ki azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. De ahhoz, hogy elinduljak, Ők kellettek.
– A fényképezés mikor jött az életedbe?
– Az mindig is természetes volt, hogy családi eseményeket, egyebeket szerettem fotózni. De teljesen véletlenül kiköltöztünk Budafokra, és akkor ott elkezdetem nézelődni, hogy milyen közösségi programok vannak. Akkor találtam rá a Budafoki Fotóklubra. Bár korábban már gondolkoztam mi az, amit szívesen csinálnék, és egy hirtelen ötlettől vezérleve beiratkoztam egy fotós suliba a „Fotósuli Szabadiskolába” is. Ez egy nemzetközi felnőttképzési tanfolyam volt, ahol 50 óra elmélet és gyakorlat volt. Tudtam, hogy szeretem ezt csinálni, ez nem volt kérdés.
– Hogyan jöttél rá, hogy ebben tehetséges vagy?
– Tanulni kell, egyértelmű. Ebben a világban mindenki azt hiszi, hogy tud fényképezni. Ha más nem, a kezébe fogja fényképezőgépként a telefonját. De a fotózás sokkal többről szól, mint hogy odamegyek, megnyomom a gombot, és kész egy szuper kép. Sokkal több a befektetett energia. Hiszen nem csak odamegyek egy épület elé, és éppen mikor ott jártam akkor lefotózom. Tudni kell, mikor kell lefotózni, mikor olyanok a fények. Nagyon-nagyon sok mindenen múlik. Egyrészt érezni kell, hogy milyen szögből, mikor kell fotózni, másrészt tanulni kell, hiszen ez is egy szakma.
– Hogyan alakult ki ennek a kiállításnak az anyaga?
– Ez egy tipikus első kiállításos dolog. Amikor felmerült ez a lehetőség nézegettem, hogy mennyi az annyi, a tér adta lehetőségek. Hogy reálisan hány képet lehet felrakni. Arra jutottam, hogy jelenleg 20 egy témájú képet nem tartok arra érdemesnek, hogy kiállítsam. Ezért vegyes a felhozatal, a tájképtől a modellfotóig.
– A tájképek alapján azt feltételezem, hogy rendszeresen járod a világot…
– Ezt nagyon-nagyon nagyban köszönhetem a szüleimnek, mert a velük töltött idők alkalmával készültek. Olyan helyekre is eljutottam velük, ahová egyedül, kerekesszékkel nem is biztos, hogy el tudtam volna jutni. A modellfotók többsége műhelymunka keretein belül készült.
– Azt mondtad az előbb, hogy a fotózás nem csak a kattintásról szól. Hogy értetted ezt?
– Sokat változtam, ami az utómunkálatokat illeti. Korábban a tájképeknél sokkal erősebben nyúltam a Photoshop-hoz, mint manapság. A modellfotókon szépészeti retusálás van, de ez a mai világban már eléggé elvárás. A fényekkel is szeretek játszani.
– Sportolsz is…
– A Suhanj! Alapítvány keretein belül is, illetve amikor időm engedi, kosarazom is egy kerekesszékes kosárlabda csapatban. Az Alapítvány munkájában vezetőségi szinten is részt veszek, önkénteskedem is, és fogyatékkal élő sportolóként is ott vagyok velük. Így nem csak velük mozgok, de járunk szemléletformáló programokat is tartani cégekhez.
– Hogyan van ennyi mindenre időd?
– Ezt én magam sem tudom sokszor (nevet). Legtöbb esetben három helyen kéne lennem. Annyi mindent csinálok, hogy előfordulnak olyan időszakok is, hogy annyira besűrűsödik minden, hogy nincs időm.
– Tudatos az, hogy ennyi dolog közül mire szánsz időt?
– Nyilvánvaló, hogy ez az egész pörgés dolog is valamilyen szinten pótcselekvés. Erre azt szoktam mondani, ha nem is tudatosan, de azért csinálok ennyi mindent, hogy ne legyen időm keseregni, hogy miért nem tudok felállni. Akkor érzem magam jól a bőrömben, ha nincs egy perc szabad időm sem.
– Van ennek egy egészséges határa, hogy hol billen át, nem?
– Nehéz megérezni. Volt olyan nekem is, hogy túlpörgettem magam és utána jött egy olyan időszak, amikor semmit nem volt kedvem csinálni, ki sem mozdultam. De ilyen mindenki életében van. Igyekszem úgy élni – és nyilvánvalóan máshogy nem is lehet -, hogy ma már nem jut az eszembe az, hogy miért is nem tudok felállni. Van az a kérdés, hogyha lenne három kívánságom, mi lenne az… Na, nem fogom most elmondani neked mindet, de azt elárulom, hogy nincs közöttük az, hogy felálljak. Abszolút elfogadtam az egész helyzetet. Ez idő kérdése is volt, az otthon kérdése is volt, és az összes körülöttem lévő emberé, aki úgy fogad el, ahogy vagyok.
– Ehhez gondolom magadat kellett teljes mértékben elfogadnod…
– Annyiból szerencsém van, hogy születésem óta vagyok mozgássérült. Nyilván könnyebb, mintha szereztem volna. De a végcél, a vég állapot mindenkinek ugyanaz. El kell tudni fogadni. De nyilván úgy könnyebb, hogy beleszoktam az egészbe.
– Személetmódváltással el lehet fogyatékkal élőként jutni az emberekhez?
– Egyre nyitottabb a világ szerencsére. Picit én még felszínesnek érzem ezt a nyitottságot. És manapság divatos akadálymentességről is beszélni. Jobban állunk, mint 10 évvel ezelőtt, de nem megoldottuk a törvényileg előírt akadálymentesítést, hanem évről-évre toljuk előre. Mert ez egyszerűbb. Azért hozzáteszem, tényleg könnyebb közlekedni a városban, mint 10 évvel ezelőtt. Én vezetek, és ez önállóságot adott. Onnan indult meg az önálló életem.
– Van ez, a fizikai akadálymentesítés. De mit kéne csinálni az emberi fejekben?
– Én ezt lelki akadálymentesítésnek hívom. Ez egy nagyon kétélű dolog, ehhez mind a két félnek hozzá kell tennie a saját részét. Én személyesen a médiát is alkalmasnak tartom erre, magam is megnyilvánulok, ha kell, ez egy nagyon jó forrás lehet. Sosem jelentett problémát beszélni a betegségemről. De az, hogy ez tabu, az egy rossz beidegződés, amit generációkon keresztül lehetne megváltoztatni. Hatással lehetek, megfeszülhetek, de ha a környezetem nem akarja befogadni, nem fog semmi történni. Aki tud, az meg magától is változik. Fontosnak tartom az olyan szintű integrációt is, hogy az már gyerekkorban elkezdődjön, és igenis megtapasztalja fiatal korban mindenki azt, hogy mások is lehetünk. Akit lehet, ezért be kell integrálni. Nyilván nem lehet mindenkit, és infrastruktúra is kell hozzá. Én is egy olyan suliba jártam, ami nem volt akadálymentesített. Az osztályfőnök és az osztálytársaim hoztak-vittek le a termekből. De akkor még szó sem volt akadálymentesítésről. Először ezt kell megoldani, és ahhoz, hogy a következő generáció sokkal természetesebben álljon a dolgokhoz az kéne, hogy ezt gyermekkorban megtapasztalhassa mind a két oldal. A volt osztálytársaimnak az természetes volt, hogy én ilyen vagyok, mert éveken keresztül velem jártak és hozzászoktak.
– Az, hogy valaki hozzám lehajol, ha beszélgetünk, az nagyon jó érzés. Nem kell felfelé nézni egy beszélgetés alatt. Ez egy apró dolog, de ami az apró dolgokban ott van, az a nagyokban is úgy fog működni.
– Ha ennek a kiállításnak vége, mit tervezel?
– Folyamatosan pörgök, nem áll meg az élet. Ősszel megyek Berlinbe maratont futni(nevet). A Suhanj! Alapítványnak hála ez egy kerekesszékesek számára kialakított futóeszközzel fog történni, amit kézzel kell hajtani. Múlt héten a 35 fokban megvolt a 38 kilométer, onnan már „csak” egy lépés a 42, de azt gondolom, ha ez megvolt, meglesz az is. Az élményt ott a versenyen szeretném, hogy meglegyen. Persze, ha most másfél hónapig nem csinálok semmit, ez nem lesz meg. De csinálom, és nagyon remélem, és nem is szeretném elkiabálni, de meglesz.
– Nagyon jól ismered magadat, úgy látom…
– Kell. Nagyon nagy önismeret kell, hogy ezt a helyzetet az ember a helyén tudja kezelni. Tudni kell azt, hol tartasz. Ez egy megállíthatatlan folyamat, de ha nem tudom, hogy hol tartok, visszafordulnék… Nyilvánvaló, úgy ahogy vagyok, a nehezebb részét fogom meg a dolgoknak. Sokkal egyszerűbb lenne otthon ülni, de akkor nem érezném jól magam, az biztos.
– Volt már olyan időszak is, amikor hosszabb időn át nem érezted jól magad a bőrödben?
– Igen.
– És mi vezetett át?
– Idő. Barátok. Család. Azok általában nagyon magamba fordulós időszakok. Semmit nem csinálok, és ezt sokszor meg sem tudom magyarázni. Érzem, hogy valami nem stimmel, aztán betelik a pohár és azt mondom, most már elég. Ha túlpörgök is, nehéz megérezni, hogy mikor jött el az a pont, mert ha egyszer szeret az ember pörögni, akkor leállni róla nehéz.
Már nem érdekel fel tudok-e állni. A jövő miatt sem izgulok. Én beleteszem, amit bele kell tennem. Hiszen ha mi mindent megtettünk, nem kell már bánni semmit. Persze vannak hibáim nekem is. (Nevet)
– Annyi mindent elmondtál magadról. Megtennéd, hogy mégiscsak elárulod mi a három kívánságod?
– (Nevet) A háromból kettőt megtartanék magamnak, ha szabad. Ami leginkább ide illik a három közül, hogy nagyon szeretnék egyszer sarki fényt fotózni.
Szilvágyi Gergely Fénnyel írom című fotókiállítása 2015. szeptember 3-ig látogatható a DBH Serviced Office GreenPoint (Budapest VII., Kéthly Anna tér 1.) első emeletén.
Tóth Judit Nikoletta interjúja Fotók: Kaunitz Miklós
művészet Archives - Oldal 2 a 2-ből - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
„Tudni kell azt, hol tartasz.” – Beszélgetés Szilvágyi Gergellyel első, önálló, Fénnyel írom című fotókiállítása alkalmából
– Elmondanád azt, hogy milyen probléma miatt vagy kerekesszékben és mióta?
– 32 éves vagyok, születésem óta élek kerekesszékben. Egy spina bifida nevű betegségem van, ami magyarul annyit tesz, nyitott hátgerinc. Ez egy születési rendellenesség, egy gerincvelő sérülés, ami gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az információ nem jut el az agyamból a lábamig, hogy mozdulnia kéne. Így lehet a legegyszerűbben elmondani. Egész pici koromban is már kerekesszékkel közlekedtem, a Pető Intézetbe jártam óvodába, és az általános iskola első két évében, ahol gyakorlatilag megtanítottak az életre. Életre kerekesszékben.
Próbálkoztunk, hogy bottal csípőig vagy derékig sínes megoldással járjak, de annak igazából csak annyi értelme volt, hogy 10-20 métereket megtettem és álltam. De hosszú távon esélytelen voltam, így csak az élményt adta meg, hogy állhattam életemben.
– Érdekes, hogy mondtad ezt, hogy megtanítottak az életre. Mi volt az, ami viszont a hozzáállásodon változtatott ebben a helyzetben? Mindenki ilyen optimista a társaid közül?
– Az az igazság – furán fog hangzani – de nem tudok olyan embert, akivel onnan tartom a kapcsolatot. Volt egy-két barátom, akivel pár évig még jóban voltam, de még nagyon fiatal voltam. Az általános iskola első két osztálya után átkerültem integrált keretek közé, és onnantól kezdve indult meg az igazi barátkozás.
– Hogy érzed, más ember lennél, ha nincs ez a szék? Mégis, hogy lehet a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből?
– Ez jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy a hozzáállásomhoz a legtöbbet otthonról kaptam. A család mindig is nagyon fontos volt. Édesanyámnak, édesapámnak és a tesómnak nagyon sokat köszönhetek, nélkülük nem lennék az az ember, aki vagyok. Az is rengeteget számított, hogy két évvel fiatalabb öcsém van, és engem is úgy neveltek, ahogy őt. Sosem volt semmi megkülönböztetés, mindent ugyanúgy kellett, hogy csináljak. Megvoltak otthon a feladatok, nyilván én olyat kaptam, amit meg tudok csinálni székből is.
– A nyitottságot is a családból hoztad? Hiszen annyi mindent csinálsz, dolgozol, edző is vagy, ott az alapítványi munka és a fényképezés is…
– Nyilván. A mai napig velük élek, de felnőttem, élem a saját életemet, saját programjaim vannak, magam találom ki azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. De ahhoz, hogy elinduljak, Ők kellettek.
– A fényképezés mikor jött az életedbe?
– Az mindig is természetes volt, hogy családi eseményeket, egyebeket szerettem fotózni. De teljesen véletlenül kiköltöztünk Budafokra, és akkor ott elkezdetem nézelődni, hogy milyen közösségi programok vannak. Akkor találtam rá a Budafoki Fotóklubra. Bár korábban már gondolkoztam mi az, amit szívesen csinálnék, és egy hirtelen ötlettől vezérleve beiratkoztam egy fotós suliba a „Fotósuli Szabadiskolába” is. Ez egy nemzetközi felnőttképzési tanfolyam volt, ahol 50 óra elmélet és gyakorlat volt. Tudtam, hogy szeretem ezt csinálni, ez nem volt kérdés.
– Hogyan jöttél rá, hogy ebben tehetséges vagy?
– Tanulni kell, egyértelmű. Ebben a világban mindenki azt hiszi, hogy tud fényképezni. Ha más nem, a kezébe fogja fényképezőgépként a telefonját. De a fotózás sokkal többről szól, mint hogy odamegyek, megnyomom a gombot, és kész egy szuper kép. Sokkal több a befektetett energia. Hiszen nem csak odamegyek egy épület elé, és éppen mikor ott jártam akkor lefotózom. Tudni kell, mikor kell lefotózni, mikor olyanok a fények. Nagyon-nagyon sok mindenen múlik. Egyrészt érezni kell, hogy milyen szögből, mikor kell fotózni, másrészt tanulni kell, hiszen ez is egy szakma.
– Hogyan alakult ki ennek a kiállításnak az anyaga?
– Ez egy tipikus első kiállításos dolog. Amikor felmerült ez a lehetőség nézegettem, hogy mennyi az annyi, a tér adta lehetőségek. Hogy reálisan hány képet lehet felrakni. Arra jutottam, hogy jelenleg 20 egy témájú képet nem tartok arra érdemesnek, hogy kiállítsam. Ezért vegyes a felhozatal, a tájképtől a modellfotóig.
– A tájképek alapján azt feltételezem, hogy rendszeresen járod a világot…
– Ezt nagyon-nagyon nagyban köszönhetem a szüleimnek, mert a velük töltött idők alkalmával készültek. Olyan helyekre is eljutottam velük, ahová egyedül, kerekesszékkel nem is biztos, hogy el tudtam volna jutni. A modellfotók többsége műhelymunka keretein belül készült.
– Azt mondtad az előbb, hogy a fotózás nem csak a kattintásról szól. Hogy értetted ezt?
– Sokat változtam, ami az utómunkálatokat illeti. Korábban a tájképeknél sokkal erősebben nyúltam a Photoshop-hoz, mint manapság. A modellfotókon szépészeti retusálás van, de ez a mai világban már eléggé elvárás. A fényekkel is szeretek játszani.
– Sportolsz is…
– A Suhanj! Alapítvány keretein belül is, illetve amikor időm engedi, kosarazom is egy kerekesszékes kosárlabda csapatban. Az Alapítvány munkájában vezetőségi szinten is részt veszek, önkénteskedem is, és fogyatékkal élő sportolóként is ott vagyok velük. Így nem csak velük mozgok, de járunk szemléletformáló programokat is tartani cégekhez.
– Hogyan van ennyi mindenre időd?
– Ezt én magam sem tudom sokszor (nevet). Legtöbb esetben három helyen kéne lennem. Annyi mindent csinálok, hogy előfordulnak olyan időszakok is, hogy annyira besűrűsödik minden, hogy nincs időm.
– Tudatos az, hogy ennyi dolog közül mire szánsz időt?
– Nyilvánvaló, hogy ez az egész pörgés dolog is valamilyen szinten pótcselekvés. Erre azt szoktam mondani, ha nem is tudatosan, de azért csinálok ennyi mindent, hogy ne legyen időm keseregni, hogy miért nem tudok felállni. Akkor érzem magam jól a bőrömben, ha nincs egy perc szabad időm sem.
– Van ennek egy egészséges határa, hogy hol billen át, nem?
– Nehéz megérezni. Volt olyan nekem is, hogy túlpörgettem magam és utána jött egy olyan időszak, amikor semmit nem volt kedvem csinálni, ki sem mozdultam. De ilyen mindenki életében van. Igyekszem úgy élni – és nyilvánvalóan máshogy nem is lehet -, hogy ma már nem jut az eszembe az, hogy miért is nem tudok felállni. Van az a kérdés, hogyha lenne három kívánságom, mi lenne az… Na, nem fogom most elmondani neked mindet, de azt elárulom, hogy nincs közöttük az, hogy felálljak. Abszolút elfogadtam az egész helyzetet. Ez idő kérdése is volt, az otthon kérdése is volt, és az összes körülöttem lévő emberé, aki úgy fogad el, ahogy vagyok.
– Ehhez gondolom magadat kellett teljes mértékben elfogadnod…
– Annyiból szerencsém van, hogy születésem óta vagyok mozgássérült. Nyilván könnyebb, mintha szereztem volna. De a végcél, a vég állapot mindenkinek ugyanaz. El kell tudni fogadni. De nyilván úgy könnyebb, hogy beleszoktam az egészbe.
– Személetmódváltással el lehet fogyatékkal élőként jutni az emberekhez?
– Egyre nyitottabb a világ szerencsére. Picit én még felszínesnek érzem ezt a nyitottságot. És manapság divatos akadálymentességről is beszélni. Jobban állunk, mint 10 évvel ezelőtt, de nem megoldottuk a törvényileg előírt akadálymentesítést, hanem évről-évre toljuk előre. Mert ez egyszerűbb. Azért hozzáteszem, tényleg könnyebb közlekedni a városban, mint 10 évvel ezelőtt. Én vezetek, és ez önállóságot adott. Onnan indult meg az önálló életem.
– Van ez, a fizikai akadálymentesítés. De mit kéne csinálni az emberi fejekben?
– Én ezt lelki akadálymentesítésnek hívom. Ez egy nagyon kétélű dolog, ehhez mind a két félnek hozzá kell tennie a saját részét. Én személyesen a médiát is alkalmasnak tartom erre, magam is megnyilvánulok, ha kell, ez egy nagyon jó forrás lehet. Sosem jelentett problémát beszélni a betegségemről. De az, hogy ez tabu, az egy rossz beidegződés, amit generációkon keresztül lehetne megváltoztatni. Hatással lehetek, megfeszülhetek, de ha a környezetem nem akarja befogadni, nem fog semmi történni. Aki tud, az meg magától is változik. Fontosnak tartom az olyan szintű integrációt is, hogy az már gyerekkorban elkezdődjön, és igenis megtapasztalja fiatal korban mindenki azt, hogy mások is lehetünk. Akit lehet, ezért be kell integrálni. Nyilván nem lehet mindenkit, és infrastruktúra is kell hozzá. Én is egy olyan suliba jártam, ami nem volt akadálymentesített. Az osztályfőnök és az osztálytársaim hoztak-vittek le a termekből. De akkor még szó sem volt akadálymentesítésről. Először ezt kell megoldani, és ahhoz, hogy a következő generáció sokkal természetesebben álljon a dolgokhoz az kéne, hogy ezt gyermekkorban megtapasztalhassa mind a két oldal. A volt osztálytársaimnak az természetes volt, hogy én ilyen vagyok, mert éveken keresztül velem jártak és hozzászoktak.
– Az, hogy valaki hozzám lehajol, ha beszélgetünk, az nagyon jó érzés. Nem kell felfelé nézni egy beszélgetés alatt. Ez egy apró dolog, de ami az apró dolgokban ott van, az a nagyokban is úgy fog működni.
– Ha ennek a kiállításnak vége, mit tervezel?
– Folyamatosan pörgök, nem áll meg az élet. Ősszel megyek Berlinbe maratont futni(nevet). A Suhanj! Alapítványnak hála ez egy kerekesszékesek számára kialakított futóeszközzel fog történni, amit kézzel kell hajtani. Múlt héten a 35 fokban megvolt a 38 kilométer, onnan már „csak” egy lépés a 42, de azt gondolom, ha ez megvolt, meglesz az is. Az élményt ott a versenyen szeretném, hogy meglegyen. Persze, ha most másfél hónapig nem csinálok semmit, ez nem lesz meg. De csinálom, és nagyon remélem, és nem is szeretném elkiabálni, de meglesz.
– Nagyon jól ismered magadat, úgy látom…
– Kell. Nagyon nagy önismeret kell, hogy ezt a helyzetet az ember a helyén tudja kezelni. Tudni kell azt, hol tartasz. Ez egy megállíthatatlan folyamat, de ha nem tudom, hogy hol tartok, visszafordulnék… Nyilvánvaló, úgy ahogy vagyok, a nehezebb részét fogom meg a dolgoknak. Sokkal egyszerűbb lenne otthon ülni, de akkor nem érezném jól magam, az biztos.
– Volt már olyan időszak is, amikor hosszabb időn át nem érezted jól magad a bőrödben?
– Igen.
– És mi vezetett át?
– Idő. Barátok. Család. Azok általában nagyon magamba fordulós időszakok. Semmit nem csinálok, és ezt sokszor meg sem tudom magyarázni. Érzem, hogy valami nem stimmel, aztán betelik a pohár és azt mondom, most már elég. Ha túlpörgök is, nehéz megérezni, hogy mikor jött el az a pont, mert ha egyszer szeret az ember pörögni, akkor leállni róla nehéz.
Már nem érdekel fel tudok-e állni. A jövő miatt sem izgulok. Én beleteszem, amit bele kell tennem. Hiszen ha mi mindent megtettünk, nem kell már bánni semmit. Persze vannak hibáim nekem is. (Nevet)
– Annyi mindent elmondtál magadról. Megtennéd, hogy mégiscsak elárulod mi a három kívánságod?
– (Nevet) A háromból kettőt megtartanék magamnak, ha szabad. Ami leginkább ide illik a három közül, hogy nagyon szeretnék egyszer sarki fényt fotózni.
Szilvágyi Gergely Fénnyel írom című fotókiállítása 2015. szeptember 3-ig látogatható a DBH Serviced Office GreenPoint (Budapest VII., Kéthly Anna tér 1.) első emeletén.
Tóth Judit Nikoletta interjúja Fotók: Kaunitz Miklós
Hangos-kép
Erika megpróbálja minél érzékletesebben, plasztikusabban leírni az adott festményt, hogy az szinte láthatóvá váljék. Reméljük a kezdeményezés elnyeri tetszésüket. Ha van olyan kedvenc képük, festményük, amiről szívesen meghallgatnák Erika narrálását, vagy így szeretnék bemutatni másoknak is, akkor jelezzék ezt, és kérésüket szívesen teljesítjük!
E heti csemegénk:
Kép forrása: tinasart.net
John Bramblitt: *cím ismeretlen*
Egy lugasban járunk, az út széle a napsütéses órákban árnyat adó lombos fákkal szegélyezett. Most viszont esik, lehet ez egy balzsamos illatú nyári zápor. Kora esti órák, egy alakot látunk ráérős léptekkel távolodni a fák alatt, épp csak a körvonalai látszanak a lemenő nap beszűrődő fényében. Feje fölött klasszikus, nagy ernyő, az a fajta, amit ha összecsuksz is akkora, hogy sétabotként viszed magad mellett. A kép tapintható textúrája szemmel is jól kivehető, az érdesebb részeknél a festék halványan kipöttyöződik a felületen. A színkompozíció nem igyekszik követni a valóságot: a csokoládébarna ágakon kék, lila, bordó és narancsos árnyalatú falevelek végtelenje borul a férfi feje fölé és ugyanez tükröződik az út eső áztatta kövezetén a talpa alatt, csak itt még a fák tövében simuló, bársonyosan zizegő friss zöld fű színe is belevegyül, így olyan, mintha ez az egy magányos alak kiterített szivárványon járna.
Hírmondó
Május utolsó hetétől elindult a heti rendszerességgel megjelenő hírlevelünk hangos, emberi hang által felolvasott, hallgatható változata, a HÍRMONDÓ.
A VGYKE HÍRMONDÓJA a 384-55-41 -es telefonszám tárcsázása után, a 6-os menüpont megnyomása utána érhető el. Ezt választva tájékozódhat a hírlevélben szereplő hírekről, információkról, programokról.
Ha további információra van szüksége, állunk rendelkezésére a 70/387-5267-es ügyfélszolgálati telefonszámon.
A kiállítás célja: bemutatni a Zuglóban élő embereknek, illetve a kedves érdeklődőknek, hogy a fogyatékkal élők is nagyon szép és igényes munkákat tudnak létrehozni.
Helyszín: Zuglói Civil Ház 1144. Bp. XIV. kerület Csertő park 12. – Civil Ház AGORA kiállító tere
Nyitva tartása: 2015. szeptember 3-tól 17.00 (csütörtök) október 10-ig (szombat) Megnyitója: szeptember 3-án, 17 órakor
A kiállítást megnyitja Szombathy Bálint – képzőművész, művészeti író, szépségkutató Kiállítás résztvevői: Zuglói fogyatékkal élőkkel foglalkozó civil szervezetek, illetve intézmények (iskolák) tanulói
Minden kedves tagtársunk kézműves munkáit szeretettel várjuk! Ha szívesen képviseltetné alkotását a kiállításon, keresse egyesületünket, hogy szándékát továbbíthassuk az alapítvány számára!
Értéktelennek érezte magát Kép forrás: John Bramblitt
Bramblittet gyerekkora óta súlyos epilepsziás rohamok gyötörték, ezek miatt vesztette el fokozatosan a látását harminc éves korára. A teljes megvakulást követő első év hihetetlen nehéz volt számára, mély depresszióba zuhant.
„Minden tervem, az egész életem elszállt. Nemcsak keserű és dühös voltam, gyászoltam is a meghiúsult álmaimat. Eltávolodtam az emberektől, értéktelennek éreztem magam”
– mondta Bramblitt a róla készült dokumentumfilmben.
Bramblitt kisfia, akit sohasem látott Kép forrása: John Bramblitt
Okostelefon és okos kutya
A festészet hozta ki a depresszió „sötét és mély verméből”. A teljes lelki mélyponton vette kezébe az ecsetet, hogy kezdjen magával valamit. „Ha egyszer tudok közlekedni a lakásban és egyedül sétálni az utcán anélkül, hogy fellökném az embereket, vagy elütne egy autó, akkor ugyanezzel a technikával képes vagyok a vásznon is eligazodni” – jött a felismerés.
Szerinte vakon sincs teljesen másokra utalva az ember, hiszen egy okostelefonnal és egy okos kutyával szinte mindenre képes egyedül. Innen jött az ötlet, hogy a vakon festés sem lehetetlen.
Louis Armstrong Kép forrása: John Bramblitt
Szétesik a világ
Bramblitt ugyanúgy fest mint bárki más, csak az ujjait használja a szeme helyett. A vásznon kidomborodó vonalak térképként szolgálnak a számára, de a színeket is tapintás útján ismeri fel. Ebben segítségére vannak a speciális festékek is „A fehér sűrű mint a fogkrém, a vörösesbarna darabos mint a kocsonya, a fekete pedig nyúlós mint az olaj”.
„Mikor nem festek, a világ elkezd szétesni. Amint ecsetet ragadok, megnyugszom, és jobban önmagamnak érzem magam”
– mondja. Előtte nem is mert festeni, mert mindig félt a hibáktól, de azóta magabiztosabb lett. Szerinte nem azzal kell foglalkozni, hogy mire nem vagyunk képesek a művészetben, hanem, hogy mi az, amit meg tudunk csinálni.
Ujjával tapintja ki a színeket Kép forrása: John Bramblitt
Nem láthatta saját szemével
Képeinek visszatérő témája a zene, amint meghall egy dallamot, rögtön színek jelennek meg előtte. Nem a látványt, hanem magát a zenét próbálja megragadni ezeken a képeken. A látása elvesztése óta nemcsak a festésben lel örömet, családot is alapított. Fiát nem láthatta a saját szemével, de portrét már festett róla.
Egy hídon szállunk – Összefogás a fogyatékkal élő művészekért
Magyarország elismert énekesnője Barbee, és az Operettszínház Rómeója, azaz Veréb Tamás is csatlakozott! De, hogy ők miként vélekednek a jótékonykodásról, illetve mit hallhat tőlük az, aki kilátogat a rendezvényre? Miért fakadt dalra Ivanova Daniela a rendezvény kapcsán? Cikkünkben ezekre a kérdésekre is választ adunk!
“Jótékonykodni jó! Jó másoknak, jó nekünk, a lelkünknek!” /Barbee/
Az Egy hídon szállunk elnevezésű jótékonysági rendezvény azért jött létre, hogy megnyissa a teret a nem fogyatékkal élő és a fogyatékkal élő művészek között. Itt nincsenek határok, csak a tehetségre fordítják a hangsúlyt. A rendezvényen színes programok várják az érdeklődőket! Az összefogás megvalósítására 2015. Május 3.-án a Csili Művelődési Központ ad otthont. Úgy gondolom, hogy a rendezvény látogatása remek lehetőséget nyújt mindazok számára, akik valamilyen oknál fogva elfogultak voltak a fogyatékkal élő művészek iránt. A fellépők névsorában többek közt olyan neves művészek, írók, sportolók, táncosok, színészek és énekesek is megjelennek, akik a sikeres karrierjük mellett boldogan szakítanak időt a jótékonykodásra, és ezzel példamutató magatartást mutatnak.
Magyarország elismert énekesnője Barbee is csatlakozott a kezdeményezéshez: „Számomra a hírnév lehető leghasznosabb felhasználása a jótékonykodásban rejlik, ezt pedig elég gyakran meg is teszem, ha lehetőség van rá. Egy nagyon kedves barátnőm által jött a felkérés, hogy részt vennék e ezen a rendezvényen, én pedig habozás nélkül igent mondtam! Jótékonykodni jó! Jó másoknak, jó nekünk, a lelkünknek! Emellett egy nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hiszen a művészetben, a tehetségben nincsenek korlátok és ez egy nagyon jó alkalom arra, hogy ezt megmutassuk!” – mondta az énekesnő.
A színház és a musical rajongók sem fognak unatkozni ezen a délutánon, ugyanis a fellépők között található még az Operett színház Rómeója is, ismertebb nevén Veréb Tamás. Elárulta nekünk, hogy a közönség biztosan hallhatja tőle többek közt a John Legend – All of me című számát, valamint előad majd valamelyik musicalből is egy dalt.
A kezdeményezés himnusza az „Egy hídon szállunk” címet kapta, melyben Klajkó Szandra is dalra fakad. „Amikor kirajzolódott a rendezvény témája az jutott eszembe, hogy egy olyan dal kéne, amelyet mindenki ismer majd. Fontos, hogy ezáltal több emberhez is eljut az üzenet. A dal maga Édesapumé, a szöveg az enyém, a hangszerelés pedig Halász Sándor csodasága! Danielát Angelen keresztül ismerem, és nem volt kérdés, hogy ennek az ügynek méltó, angyali hírnöke lesz!” – mondta az énekesnő. A dalt kifejezetten erre a rendezvényre készítették!
Ivanova Daniela (kerekesszékes énekesnő) nagyon kedveli a dallamát, a zenei alapját és a szövegét is. Úgy gondolja, hogy a dal önmagában nagy hatással lesz a közönségre, szeretné ha megérintené a szívüket.
„Megtiszteltetés számomra, hogy a himnuszt Klajkó Szandra énekesnővel adhatom elő, ugyanis már régi vágyam volt egy fontos üzenetet hordozó dal eléneklése. Szeretek a zenén keresztül érzelmeket, gondolatokat közvetíteni, és örülök, hogy erre most lesz lehetőségem. A dal legfontosabb mondanivalója számomra az, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk és összefogással nincs olyan akadály, amit együtt le ne győzhetnénk!” – vallott az énekesnő. Elárulta nekünk azt is, hogy hatalmas öröm számára, hogy a rendezvény részese lehet. Szívesen áll olyan ügyek mellé, amelyek mondanivalójával azonosulni tud.
Egy hídon szállunk csapata adományokért cserébe média megjelenéseket biztosít azoknak, akik valamilyen formában támogatják a kezdeményezést. Erről bővebb információt e-mailen az egyhidonszallunk@gmail.com-on kaphat.
Forrás: pop-hoppextra.blog.hu
S.N
Felhívás!
Kép forrása: fesztikorkep.com
A fesztivál – ez évben a retro jegyében (retro helyszín, retro hangulat), – a különféle művészeti csoportokban tevékenykedő fogyatékos és ép emberek megmutatkozását célozza, egyszersmind lehetőséget biztosít a felkészítők számára a szakmai tapasztalatcserére.
A rendezvény időpontja: 2015. május 15-16. (péntek-szombat) A rendezvény színhelye: Újpalotai Közösségi Ház és a Fő tér, 1157 Budapest, Zsókavár u. 15.
A fesztiválon lehetőség nyílik néptánc, társastánc, modern tánc, ének, vers- és prózamondás, színpadi játék, zenés színpadi játék, bábjáték bemutatására, valamint egyéni hangszeres zene előadására, illetve zenekarok és együttesek szerepeltetésére.
Egy-egy intézmény, illetve alkotói közösség több produkcióval is felléphet, melyeket külön-külön kérik nevezni.
A fellépő művészek munkáját, a motiváció szándékával, művészeti áganként, szakmai értékelők minősítik.
A Speciális Művészeti Műhely immár több mint két évtizede szervezi azon programjait, melyek a fogyatékkal élő emberek művészeti foglalkoztatását, az általuk létrehozott produktumok bemutatását segítik elő.
Az Újpalotai ÉNO segítségével tavalyelőtt útjára indított kezdeményezéssel lehetőséget szeretnének adni a művészeti csoportok és egyéni előadók bemutatkozására, a színpadi fellépésre, egyúttal a bemutatókról történő közös beszélgetésre, ezzel a felkészítők szakmai megsegítésére.
Várják budapesti és pest megyei tag -és társintézményeik művészeti csoportjait, hasonlóképpen erre biztatják a vidéki műhelyeket is, amennyiben kedvük és lehetőségük van Budapestre jönni. (Szálláslehetőséget korlátozott számban biztosítanak a szervezők) Jelszavuk a retro jegyében: “Gyere velünk ’65-be!”
A szervezők bíznak abban, hogy az intézmények és szervezetek közül számosan élnek a lehetőséggel, és többekkel találkozhatnak Újpalotán!
Tisztelettel kérik a mellékelt jelentkezési és nevezési lap kitöltését a csatolt formátumban (word) és az MSMME e-mail címére – msmme@t-online.hu – 2015. április 3-ig történő megküldését.
A fesztiválnak nincs részvételi díja, ugyanakkor előnyben részesítik az MSMME tagdíját befizetett intézmények jelentkezését.
A fesztivál programjait péntek délután és este, továbbá szombat délelőtt és délután tervezik, a jelentkezési lapon kérik jelezni a fellépés tervezett napját (pénteken 14-18 óra között, szombaton 10-16 óra között tervezik a fellépéseket, amennyiben sokan jelentkeznek ugyanazon napra, a műsorszám torlódás elkerülése érdekében egyeztetést kezdeményeznek). Szeretnék, ha minél többen tudnának mindkét nap ott maradni, ezért kérik, hogy a csoportok lehetőség szerint mindkét napot vegyék figyelembe a jelentkezéskor.
A résztvevőknek szombaton ebédet biztosítanak, a szállást igénylőknek vacsorát, illetve reggelit. Ezen felül pénteken este vacsorát 800 Ft/fő áron lehet rendelni.
Kérjük, hogy igényeiket a létszám közlésével a Jelentkezési lapon, műsorszámaikat a Nevezési lapon szíveskedjenek pontosan jelezni. Esetleges kérdéseik megválaszolásában a következő telefonszámon állnak rendelkezésükre: 36/430-598.
Várják jelentkezésüket a Fővárosi Speciális Művészeti Fesztiválra, mellyel újabb lehetőség kínálkozik az akadályoztatott személyek művészeti képességeinek bemutatására, a befogadó társadalom irányába ható szemléletváltásra, annak a tapasztalatnak a megszerzésére, hogy fogyatékkal élő és ép ember között sokkal több az azonosság, mint a másság.
Pályázni az „Esélyt adni – esélyt kapni” gondolatkörhöz kapcsolódó, konkrét eseményt, tettet, cselekedetet leíró/megörökítő pályaművekkel lehet.
A pályázók köre
Óvodás korú gyermekek és csoportjaik
Általános iskolás korú gyermekek és csoportjaik
15-20 éves fiatalok és csoportjaik
20 év feletti személyek és csoportjaik
A pályázat részletei
Kategóriák:
vizuális művek: rajz, festmény, kollázs, grafika, fotó stb.
írásos művek: fogalmazás, esszé, vers
audiovizuális művek
Technikai leírás:
vizuális művek: maximum A3-as méret
írásos művek: maximum 8000 karakter szóközökkel, Times New Roman betűtípussal, 12-es betűméretben, 1,5-ös sortávolsággal
audiovizuális művek: maximum 3 perces időtartam CD-n vagy DVD-n
Pályázni a pályamű és a kísérőlevél beküldésével lehet. A kísérőlevél tartalmazza a következőket: a pályázó neve, a kapcsolattartó/intézmény neve (kiskorú és csoport esetén), a pályázó életkora (egyéni pályázó esetén), a pályamű kategóriája, a pályázó/kapcsolattartó/intézmény címe (irányítószám, település, utca, házszám), a pályázó e-mail címe és a pályázó telefonszáma.
Kérjük a pályaműveket elektronikusan is beküldeni az esely@tkki.hu e-mail címre, a tárgyban megjelölve az „esélyteremtés-pályázat” jeligét. A pályaműveket a Türr István Képző és Kutató Intézet szakembereiből álló zsűri értékeli.
Díjazás
Virtuális tárlatra történő meghívás. A beérkezett pályaművek a www.tkki.hu oldalon létrehozott galériában vagy kiadványban jelenhetnek meg.
A pályázó vagy pályázó képviselője (kiskorú esetén) a pályamű beküldésével hozzájárul ahhoz, hogy a TKKI a beérkezett pályaművet a későbbiekben felhasználhatja.
Figyelem! A PályázatMenedzser.hu csak a pályázat legfontosabb elemeit publikálja. További információt a felhasználási feltételekben találhat. A teljes kiíráshoz kérjük látogassa meg a kiíró honlapját a lap alján található linkre kattintva!
A pályázat benyújtása
A pályázatok (kísérőlevél és pályamű) beérkezésének határideje:
e-mailben és postai úton az esely@tkki.hu e-mail címre és a 1054 Budapest Széchenyi u. 14. címre. Az e-mail tárgyaként és a borítékon jelöljék: „Esélyteremtés-pályázat”.
e-mailben és személyesen az esely@tkki.hu e-mail címre és a 1054 Budapest, Nádor u. 36. 3. e. címre. Az e-mail tárgyaként
és a borítékon jelöljék: „Esélyteremtés-pályázat”.
Határidő: 2014. augusztus 15.
További információ:esely@tkki.hu (tárgyban megnevezve, hogy „Esélyteremtés-pályázat”) vagy telefonon érdeklődhet Bathó Éva szakmai vezetőnél a +36 30 779 70 73 telefonszámon. A teljes pályázati felhívást a kiíró oldalán, az alábbi linken találja: http://www.tkki.hu/page.php?pid=640.
Várjuk jelentkezését!
Zenés gálaműsor az integrációért
Benkő László, Jánoki Márió és Kárászy Szilvia
A gálaesten több olyan híresség fog fellépni, akik különleges produkciót fognak bemutatni közösen, fogyatékossággal élő amatőr művészekkel. A május 18-i rendezvény sajtó nyilvános főpróbájára sokan eljöttek a szereplők közül. Kárászy Szilvia zongoraművész, Jánoki Márió fiatal látássérült énekessel először mutatta be a sajtónak azt az új közös dalát, melynek szövegét Bródy János írta, zenéjét pedig Benkő László szerezte. Krizbai Teca Torres Danival és Szabó Leslievel szerepelt a főpróbán. Vágó Bernadett, a Budapesti Operettszínház művésze, R.Kárpáti Péter, az est egyik házigazdája és Tahi-Tóth László színművész pedig az integráció fontosságáról beszélt a sajtó munkatársainak.
Vágó Bernadett és R. Kárpáti Péter
R. Kárpáti Péter és Krizbai Teca
Elmondhatjuk, hogy mindenki nagy izgalommal várja a május 18-i gálaműsort!
Az est bevételével a látássérült és vak társaink Balaton kerülő tandemtúráját segítjük!
A színház és a musical rajongók sem fognak unatkozni ezen a délutánon, ugyanis a fellépők között található még az Operett színház Rómeója is, ismertebb nevén Veréb Tamás. Elárulta nekünk, hogy a közönség biztosan hallhatja tőle többek közt a John Legend – All of me című számát, valamint előad majd valamelyik musicalből is egy dalt.
„Megtiszteltetés számomra, hogy a himnuszt Klajkó Szandra énekesnővel adhatom elő, ugyanis már régi vágyam volt egy fontos üzenetet hordozó dal eléneklése. Szeretek a zenén keresztül érzelmeket, gondolatokat közvetíteni, és örülök, hogy erre most lesz lehetőségem. A dal legfontosabb mondanivalója számomra az, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk és összefogással nincs olyan akadály, amit együtt le ne győzhetnénk!” – vallott az énekesnő. Elárulta nekünk azt is, hogy hatalmas öröm számára, hogy a rendezvény részese lehet. Szívesen áll olyan ügyek mellé, amelyek mondanivalójával azonosulni tud.
