Régi tervünk volt eljutni a Postamúzeumba és szerencsénkre a hideg, havas idő, pont megfelelő alkalom volt egy beltéri kikapcsolódásra. A tárlatvezető nagy örömmel fogadott minket, mi pedig kíváncsian vártuk, hogy mivel fog minket meglepni.
Az első teremben elmondta, hogy a magyar nyelvű, magyar szimbólumokat használó Posta a kiegyezéssel jött létre. Az addig sárga és fekete színeket használó postai hivatalok elkezdték használni a nemzeti trikolór színeit. Ennek egyik jele a levélgyűjtő ládák piros, fehér és zöld színei, melyek a mai napig megmaradtak.
A második teremben a különleges postai eszközöket ismerhettük meg. Láthattunk nagyon összetett elven működő távírógépeket, a postások útvonalának az optimalizálására használt régi lépésszámlálót és az első légiposta működését is megismerhettük, melyhez repülő és ejtőernyős zsák is tartozott. Ugyanott láthattunk régi utcai telefonkészülékeket is, melyeken emlékeztették a készülékhasználót arra, hogy a telefonfülke előtt sorban állnak, ezért ne beszéljen sokat.
A harmadik teremben a postai szállítás eszközeit ismerhettük meg, melyek közül az egyik levélgyűjtő autót ki is próbálhattuk.
A negyedik terem a postai biztonságé volt. Páncélládákat ismerhettünk meg, valamint a magyar fejlesztésű amerikai lakatot is, melyet mindenki kipróbálhatott. Ugyanott láthattuk a titkos levelek pecsétjeit is és megtudtuk, hogy a Posta soha nem használt öt pecsétnél többet, vagyis a hétpecsétes titok nem postai fogalom.
Az ötödik teremben kipróbálhattuk a morze-távírót, a csőpostát és a telefonközpontok működését. Kapcsolhattunk hívásokat, le is hallgathattuk két beszélgető cseverészését, valamint megnézhettük a távírógép működését. Egy díszes vitrinben megismerhettük Ferenc József és IV. Károly személyes telefonkészülékeit is.
A hatodik teremben a rádiózás állt a központban, ahol egy filmvetítéssel segítettek minket a csepeli adótorony megismerésében, mely kora legmagasabb emberi építményeinek egyike volt. Nagyon sok érdekes dolgot megtudhattunk a toronyról és a tetején lévő villámhárítótól.
Az utolsó részen levélgyűjtő ládákat és speciális térképekben merülhettünk el. Láthattuk azt is, hogy a nagy történelmi változások idején is a Posta mindig megpróbált ugyanaz maradni a szimbólumaiban.
A program elején éreztük, hogy sok izgalom vár minket, de azt nem is gondoltuk, hogy ennyire interaktív és információkban gazdag élménysorozatban lesz részünk. A látogatás alatt meghívást kaptunk az októberi dísztávirat-kiállításra, ahol hasonlóan izgalmas látogatásra számítunk.
Jánosi Veronika és Tóth Andrea
közösségi civilszervezők
múzeum Archives - Oldal 2 a 3-ből - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Postamúzeumban jártunk
Régi tervünk volt eljutni a Postamúzeumba és szerencsénkre a hideg, havas idő, pont megfelelő alkalom volt egy beltéri kikapcsolódásra. A tárlatvezető nagy örömmel fogadott minket, mi pedig kíváncsian vártuk, hogy mivel fog minket meglepni.
Az első teremben elmondta, hogy a magyar nyelvű, magyar szimbólumokat használó Posta a kiegyezéssel jött létre. Az addig sárga és fekete színeket használó postai hivatalok elkezdték használni a nemzeti trikolór színeit. Ennek egyik jele a levélgyűjtő ládák piros, fehér és zöld színei, melyek a mai napig megmaradtak.
A második teremben a különleges postai eszközöket ismerhettük meg. Láthattunk nagyon összetett elven működő távírógépeket, a postások útvonalának az optimalizálására használt régi lépésszámlálót és az első légiposta működését is megismerhettük, melyhez repülő és ejtőernyős zsák is tartozott. Ugyanott láthattunk régi utcai telefonkészülékeket is, melyeken emlékeztették a készülékhasználót arra, hogy a telefonfülke előtt sorban állnak, ezért ne beszéljen sokat.
A harmadik teremben a postai szállítás eszközeit ismerhettük meg, melyek közül az egyik levélgyűjtő autót ki is próbálhattuk.
A negyedik terem a postai biztonságé volt. Páncélládákat ismerhettünk meg, valamint a magyar fejlesztésű amerikai lakatot is, melyet mindenki kipróbálhatott. Ugyanott láthattuk a titkos levelek pecsétjeit is és megtudtuk, hogy a Posta soha nem használt öt pecsétnél többet, vagyis a hétpecsétes titok nem postai fogalom.
Az ötödik teremben kipróbálhattuk a morze-távírót, a csőpostát és a telefonközpontok működését. Kapcsolhattunk hívásokat, le is hallgathattuk két beszélgető cseverészését, valamint megnézhettük a távírógép működését. Egy díszes vitrinben megismerhettük Ferenc József és IV. Károly személyes telefonkészülékeit is.
A hatodik teremben a rádiózás állt a központban, ahol egy filmvetítéssel segítettek minket a csepeli adótorony megismerésében, mely kora legmagasabb emberi építményeinek egyike volt. Nagyon sok érdekes dolgot megtudhattunk a toronyról és a tetején lévő villámhárítótól.
Az utolsó részen levélgyűjtő ládákat és speciális térképekben merülhettünk el. Láthattuk azt is, hogy a nagy történelmi változások idején is a Posta mindig megpróbált ugyanaz maradni a szimbólumaiban.
A program elején éreztük, hogy sok izgalom vár minket, de azt nem is gondoltuk, hogy ennyire interaktív és információkban gazdag élménysorozatban lesz részünk. A látogatás alatt meghívást kaptunk az októberi dísztávirat-kiállításra, ahol hasonlóan izgalmas látogatásra számítunk.
Jánosi Veronika és Tóth Andrea
közösségi civilszervezők
Újpestiek a múltban!
A délelőtti hóesésben indultunk tagjainkkal, egy jó kis program reményében, a Sziklakórház felé.
Egy szerencsés számú (13) létszámmal érkeztünk meg, a helyszínre. Az előtérben, árusítással egybekötött kiállítás várt bennünket. Míg a túravezetőre vártunk, mindenki kedvére vásárolhatott.
A sziklakórház múltjáról láthattunk, egy kis rövidfilmet, és ezzel elindult a program. Megkezdtük a 10-15 méter mélyen fekvő járatrendszer felfedezését. Rémisztő volt, a 60-70 éves eredeti környezetben bejárni (az előkészítőket, betegfelvevő, kórtermek, és műtő helyiségeket) melyeknek hatását szinte élőnek tűnő viaszfigurákkal helyettesítették.
Meghatódva hallgattuk, a túravezetőnk történeteit, a régmúlt (sokunk számára elevenen élő) eseményekről. Ezt követően átléptünk az atomháborúzás korába. Láthattuk ( Hirosima, és Nagaszaki) ellen elkövetett atomtámadás következményeit. Ennek hatására kezdték el építeni a sziklakórházzal egybekötött atombunkert.
Félelmetes volt látni, a hatalmas (áramfejlesztőt, légszűrőket) melyek biztosították volna az elektromos áramot, és a tiszta levegőt. Sokáig hatása alatt voltunk a látottaknak. Köszönet, a fantasztikus tárlatvezetésnek!
Kulman Erika és Szélesné Panka
közösségi civilszervezők
Miért is szeretnek az újpesti látássérültek a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeumba Járni?
A válasz egyszerű. Mert a múzeum dolgozói figyelmesek, és felkészültek, a látássérültek fogadására. Természetesen nekünk ezek a tények, fontosak, de a látni, és hallani valókért megyünk ebbe a múzeumba is.
A ruhatártól elfordulva, már a földszinten elindult képzeletbeli utunk a régmúlt Kínába. Kedves idegenvezetőnk, Kardos Tatyana elmondta, a kezében tartva egy valódi kínai teásdobozt, tele valódi kínai zöld teafűvel, hogy valamikor nagyon régen még a tea Kínában fizetőeszköz volt. Teatéglákkal fizettek az emberek.
A lépcső tetejére érve, megérkeztünk az ősi -keleti világba. Kisérőnk jóvoltából nagyon sok keleti tárgyakat (műtárgyak, brokát, selyem kelmék, pici táska, bébi brokát kabátkák, szerencse lánc, és még sok érdekességet) foghattunk kezünkbe, és tapogathattunk végig. Felnőtt selyem, és brokát ruhákat is próbálhattunk. Valamint bepillanthattunk a kínai metropolisz világába, másrészt hogy a magyarországi művészetben a keleti hatások bemutatásával megjelenítse az eddig kevéssé vagy egyáltalán nem kutatott területeket.
Nagyon érdekes kirándulást tettünk ezen a délelőttön.
Kulman Tiborné és Széles Attiláné
közösségi civilszervezők
Móra Ferenc Múzeum: Láthatatlan – elődeink tárgyai a sötétből
Egy, mondhatni szokványos tapintható kiállításra számítottam szokatlan tárgyakkal és narrációval, de sokkal többet kaptam. A tárlat akadálymentesítési munkálatait Bacsa Erika audionarrátor végezte, aki a Szegedi Nemzeti Színházban számos előadást is elérhetővé tett már látássérült színházkedvelők számára. Egyesületi tagjaink körében is ismerős lehet a neve, ő narrálta ugyanis a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban, a FSZK (Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft.) szervezésében tavaly megvalósult akadálymentes tárlatot, ahova több Lámpásklub résztvevői is ellátogattak velem együtt. Erika elhivatottsága és szakmaisága már akkor is feltűnt, ahogy egy tematikus fórumon is, ahol ugyancsak találkozhattam vele, úgyhogy elhatároztam, mindenképpen elmegyek erre a kiállításra.
A múzeumpedagógiai Nívó díjra jelölt tárlat igazi különlegessége számomra nem is a tárgyakban rejlett, bár sokukkal ott találkoztam először, pláne tapintva. Ami a leginkább megfogott, az a mese volt, melyet meghallgathattunk, miután felvettük a szemtakarókat. Eleinte úgy tűnt, egy eredeti népmeséről van szó, amit Erika olvasott fel, de nem, ezt a népmesei ízű és nyelvezetű történetet a narrátor maga írta, belefoglalva azokat a 18-19. század paraszti életben hétköznapinak számító különös tárgyakat, melyekkel később tapintva is megismerkedhettünk. Remekül tudtunk azonosulni a népnyelvi fordulatokkal tűzdelt és a nagy mesemondók stílusában előadott történeten keresztül ennek a rusztikus világnak a hangulatával, még ha csak felvételről hallhattuk is a történetet. Így kezdődött a mese:
“Egyszer régen, nagyon régen, de csak kétszáz évvel ezelőtt, élt egy család valahol, egy Szeged melletti tanyán. Szép kis család voltak ők, apa, anya meg az egy szem gyermek. Az asszony szép menyecske volt leány korában, nem csoda, ha a legény egyből beleszeretett. Pedig csak ritkán látta a szemrevaló fehérnépet. Reggel, s este, mikor a kútra ment egyszerű ruhájában. Elnézegette a lányt, amint bő ujjú, fehér vászoningében, és kékfestő rokolyában igyekszik vízért a kútra, ki-kilépve papucsából. Ott kicsit megpihent, vizes kezét megtörölte hosszú kötényében, hosszú fonott copfját megigazította, vászonkendőjét szorosabbra húzta a fején, s ment tovább dolgára. Vasárnaponként is látta a templomban. Alsószoknyái felett szinte suhogott frissen keményített rokolyája, mely szorosan ölelte karcsú derekát. Nem tudta még akkor ez a legény, hogy bizony a menyecske is szemet vetett rá. Mikor a kútra ment, látta a férfit, ahogy súlyos léptekkel terelte a nyájat a legelő felé. Nem tudta nem észrevenni, hogy azt a nehéz subát, milyen keményen tartják a férfi erős vállai. Kucsmája hiába volt makacsul a homlokába nyomva, így is látszottak huncut fekete szemei, s ejj, milyen mosolygós szájat takart a férfi vaskos kisodort bajusza…”
Mikor a történet véget ért, a múzeum egyik munkatársának vezetésével végigjártuk a félkörívben elhelyezett asztalokat, a szemtakarót természetesen magunkon hagyva. Nekünk kellett kitalálni, hogy éppen milyen tárgy akadt a kezünk ügyébe, ami nem volt könnyű feladat, lévén jó néhányat látva is nehéz lett volna felismerni. Végighaladva a mese szövetének egyes részletein, először megismerkedhettünk a két fiatal, Julcsa és János ruháival, a lány kékfestő rokolyájával, ami színes háziszőttesből készült bő, ráncos szoknya, a parasztpapuccsal, és bő vászoninggel, valamint a férfi nehéz subájával, csizmájával, kalapjával is. Ezek után sok egyéb mellett kezünkbe vehettük például a dagasztóteknőt, a fejőedényt, és a mángorlófát, melyet a parasztcsaládok, de a régi városi polgárság is a ruhaneműk kisimítására használt. Volt a kezünk alatt vajköpülő, fagyalú és rokka, amivel az asszonyok a fonalat szőtték. Régi, még valóban vasból készült vasalóval is találkozhattunk, melynek felnyitható teteje fogazott és eleink még forró szénnel, parázzsal melegítették. Szedhettünk tojást szénaágyról és óriás gyöngyöket fűztünk tapintás alapján egy-egy keskeny fémsínre, már nem emlékszem pontosan, talán a számolást segítette ez a különös alkalmatosság.
A kiállítás végére érve, szemtakaró nélkül is megnézhettük a kézbe vett tárgyakat, bőven volt mire rácsodálkozni. Hasonlót éltem át, mint a Kézzelfogható Alapítvány Széchenyi Fürdőben megrendezett tapintható tárlatán. Egyrészt a tér méretei és rendezési elvei egész másnak, tágasabbnak, formátlanabbnak tűntek “vakon”, másrészt ismét arra jutottam, hogy az érintéses tapasztalat akkor válik valóban teljes értékűvé és értelmezhetővé, ha verbális kiegészítés, narráció is megsegíti, mert például egy gyönyörűen kimunkált, kézzel faragott tárgy mintázatának aprólékos részletei aligha érzékelhetők, pusztán tapintással – nekem legalábbis nehezemre esett ilyen nüansznyi részleteket kiérezni. A kiállítást mindenkinek csak ajánlani tudom, különleges utazás elődeink életébe, aki nem hiszi, járjon utána!
A tárlat még 2017. december 31-ig látogatható a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.
Kérdése van az audionarráció kapcsán? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címen! Ha tetszett a cikk, látogasson el a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/ oldalra, ahol további élménybeszámolókat, programajánlókat, narrációkat és egyéb érdekességeket talál. Várom szeretettel!
S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs Mobil: +36 30 755 6983
Múzeumi tárgyakat, emlékeket gyűjtünk
Az MVGYOSZ 2018. október 15-én lesz 100 éves. Ennek tiszteletére szeretnénk maradandóvá tenni történetünket, emléket állítani neves, vak és gyengénlátó honfitársainknak. Mindezt a centenáriumra megnyíló múzeumban fogjuk az érdeklődőknek bemutatni.
Ha tudomása van olyan vak és gyengénlátó személyről, aki munkássága alapján méltó a megemlékezésre, illetve tudomása van olyan eszközről, amely a régmúltban segített egy vak és gyengénlátó embert tanulásában, munkájában vagy a mindennapi életében, kérem, írja meg nekünk!
Örömmel fogadjuk a tárgyi felajánlásokat is: korabeli fotókat, emlékiratokat, segédeszközöket, munkaeszközöket vagy bármi mást.
Postacímünk: MVGYOSZ (Múzeum) 1146 Budapest, Hermina út 47.; E-mail címünk:muzeum@mvgyosz.hu
A kép forrása: http://www.birminghammuseums.org.uk
Hűsítő meghívó
Találkozzunk július 5.-én 14.00-kor a Határ úton az 50 es villamos megállójában! Utána a hármas metróval megyünk az Ecseri útig, aztán a hármas villamossal a Kőbánya alsó megállóig, és onnan gyalog négy perc.
A pontos cím: Katasztrófavédelem Központi Múzeuma
1105 Budapest, Martinovics tér 12., ahol akadálymentes idegenvezetésben lesz részünk!
Sok szeretettel várunk mindenkit!
Kérjük a részvételi szándékodat jelezd emailben vagy telefonon 2017 július 3-ig!
Elérhetőségeink: Kiss Julia 06 30 498 90 94 Juhos Róbert 06 70 377 32 35 lampas.bp18@gmail.com
Magyar Nemzeti Galéria – Múzeum+ Remix
A szokásos bemutatkozókör után (mindig vannak új emberek, úgyhogy jól jön) rá is tértünk, hogy mi az a remix és vajon miért ez a címe az aktuális tárlatnak. Beszélgettünk a zenéről, mint ennek az “újrakeverésnek” a legkézenfekvőbb és legtermékenyebb művészeti ágáról. Szerencsénkre a fogalmak közötti barangolást egy kedves régi-új látogató is segítette, aki zenetanári hivatása lévén igazi bennfentesként mesélt nekünk a témáról. Megtudhattuk, hogy a zenei vándormotívumok újragondolása, más elemekkel való elegyítése nem csak a ma ismert modern zenei tendenciák sajátja, valójában mindig is jelen volt ihletforrásként ebben a dinamikusan változó művészeti ágban. Zsófinak a 80-as, 90-es évek zenei megamixei, nekem a manapság divatos crossover zenei megoldások jutottak eszembe: dupstep elemekkel színesített klasszikus zene, mely közelebb hozza a fiatalokhoz Mozartot, Beethovent vagy akár egy súlyos wágneri operát. Itt említettük még a liraizált metálzenét, ami olyan elképesztő népszerűségnek örvend, hogy ezrek esnek transzba egy-egy koncerten, mikor az eredetileg teszem azt operaénekesnő szárnyalóan tiszta hangjának aláfestéseként megszólal az elektronikus hangszeres háttér.
Ahogy áttértünk egyéb művészeti ágakra Zsófi elmondta, hogy a terem, ahol ülünk, tulajdonképpen egy óriási mix, hiszen a szobrok olyan sűrű gyűjteménye vesz minket körül, mint a századforduló művészeti szalonjainak kiállítótereiben, ahol minden stílus és alkotó, szinte mint egy raktárban kapott helyet. Előkerült a remake fogalma is, ami fogja az eredeti műalkotást és a forrásmotívumokat megtartva újrateremti más kontextusba helyezve azt. Kiválasztottunk egy csodaszép szobrot, melynek a feliratát tilos volt elolvasni. Zsófi azt kérdezte tőlünk, hogy ábrázolnánk a művészet fogalmát kézzelfogható formában. Sokunknak jutott eszébe a múzsa, aki isteni, tünékeny lényével megihleti az alkotót. Nem álltunk messze a valóságtól. Ferenczy István Pásztorlány című szobra előtt ültünk, mely a klasszicista formanívó csodálatos példája. A mű keletkezéséről sok érdekeset tudhattunk meg, miután Zsófi megkért, hogy narráljam a kecses nőalakot ábrázoló remeket vagy remake-t. (Bocsánat, kihagyhatatlan szóvicc!)
A XVIII. század végén és a XIX. század elején születő klasszicizmus az antik példa követésével, tökéletesen kialakított formákkal kívánta a harmóniát megjeleníteni. Az első magyar igazán klasszicista szobrászművész Ferenczy István, Rómában végzett tanulmányai folyamán készült a Pásztorlányka. A fehér márványból megalkotott szobrot a római Palazzo Venezia udvarán faragta ki a művész, melyhez mestere Canova több tanáccsal is hozzájárult. Amikor elkészült a szoborral saját kezűleg becsomagolta, hazaküldte Magyarországra, és felajánlotta a nemzetnek, mellyel célja a magyar nemzeti művészet megteremtése volt. A szobor a klasszicista ízlésnek tökéletesen megfelelő antikizáló nőalak, mely első pillantásra hűvösen nyugodtnak tűnik. Ennek ellenére arca és mozdulata mégis érzelemmel teli. A szobrász azt a pillanatot örökítette meg, mikor a pásztorlány a porba rajzolja távozó kedvesének alakját, hogy az örökre emlékezetében maradjon. A legenda szerint így keletkezett az első rajz. A művész ezért alkotását a szép mesterségek kezdenének nevezte.
A szobrot nem csupán a klasszicista műgond, a minden irányból precíz aranymetszés szimmetriája teszi különlegessé, hanem az is, hogy a rajz és festészet születése mellett, közvetve a zenéjét is ábrázolja. A lányka látszólag féltérdre ereszkedve ábrándozik a távolba révedve, de ha minden irányból megfigyeljük, kiderül, hogy egy kürtön üldögél. Mint megtudhattuk, ez szobrászati trükk, így stabilizálta az alkotó a márvány terhétől törékeny figura súlypontját. Megérinteni ugyan nem volt szabad ezt a megkapó szépségű ifjú hölgyet, de azért igyekeztem és igyekszem az olvasónak is átadni valamennyit a látványból.
A pásztorlány a szobor alapjául szolgáló márványlapon ereszkedik féltérdre, ahogy ezt már fentebb is írtam. Finom-szabású, fölül fodros tógaruhája sűrű redőkben takarja testét, kebleit, kecses vállait és nyakát szabadon hagyva. A hosszú ruha alól egyik oldalt kibukkan meztelen lábfeje, azon ül, legalábbis első pillantásra. Valójában nem a földön lévő térdén, hanem a másikon támaszkodik könyökével, karját behajlítja és kézfejét finom mozdulattal arca mellé helyezi, mint amikor valaki mélyen gondolataiba merül. Alakját oldalról, profilból látjuk, de arcát félrefordítva szembenéz velünk, közben másik karját lazán leengedve a kezében lévő botot tartja, mellyel majd megörökíti távozó kedvese alakját. A kissé elrejtett kürt ebből a szögből nem látszik, de ha körbejárjuk a szobrot, felfedezhetjük a ruha redői alatt a lányka háta mögött.
Ahogy tovább mentünk a következő terembe, ismét egy óriási mix tárult a szemünk elé. Múlt hónapban, mikor a “Szalon” volt a Múzeum+ tárlat témája, beszéltünk azokról a polgári társasági összejövetelekről, melyeknek elsősorban a rang és a gazdagság minél nagyobb szabású demonstrációja volt a céljuk, a kulturális sznobizmus jegyében. Egy olyan fallal találkoztunk, amit bármelyik magára valamit is adó polgári háztartás méltán megirigyelhetett volna. A nagyjából négy méter belmagasságú teremben a plafontól a padlóig festmények áttekinthetetlen kavalkádja fogadott minket: portrék, zsánerképek, csendéletek és tájképek egész sora, ahogy azt a kor vezető stílusirányzata a biedeirmeier megkívánta. A felvonultatott festők többsége névtelen, de azért akadtak jeles alkotók is köztük. Talán négy képet választottunk ki, amiről részletesebben beszélgettünk. Köztük volt Szinyei Merse Pál egyik, a maga korában nagy felháborodást keltő alkotása, mely az impresszionisták formabontó megoldásaihoz hasonlóan szembe ment az akkori perspektíva- és ábrázolásrendszer minden szabályával.
A mű címe Őszi tájkép – az 1900-ban készült olajfestményen, szokatlan módon nem sok van a tájképfestészet akkoriban dívó líraiságából, sokkal inkább realista elemekkel dolgozik, meghökkenti a nézőt. Szándékosan a kép előterében elhelyezve a tér háromnegyedét meghatározhatatlan pasztell-barna sártenger borítja, mely lehet szikkadt vagy süppedő, nehéz megállapítani. A sarat távolabb dombok szegélyezik, rajtuk bordó, sápadt-zöld és sárga lombú fák, itt-ott bokrok bukkannak fel, még távolabb pedig mérges örökzöldek vonala nyúlik hosszan. Felettük a kor tájképeinek többségén fenséges, levegős, bárányfelhők tarkította halovány-kék ég szinte csak mutatóban jelenik meg, mintha a festményen szándékosan eltolódott volna a perspektíva.
Remélhetőleg májusban is lesz Múzeum+ tárlat, örülnénk neki. Már nem pusztán szakmai kíváncsiságból, de személyes elkötelezettségből is ott leszek. Zsófival remekül tudunk együtt dolgozni, ő a művészettörténeti háttér-ismeretekkel örvendezteti meg az információéhes közönséget, én a narrációt igyekszem biztosítani, melyben a jelenlévő műkedvelő kísérők is a segítségemre vannak. Remek kezdeményezés a Magyar Nemzeti Galéria részéről ez az interaktív és akadálymentes tárlatsorozat, köszönjük!
A beszámolót írta: S. Tóth Erika
Séta a Sziklakórházban
A kép forrása: http://budapest.varosom.hu/
Ismered a Sziklakórházat? Hogy hol van és milyen funkciót töltött be? Tudtad, hogy atombunkerként is alkalmazták? Ha szeretnél többet megtudni róla, akkor tarts velünk!
Terveink szerint programunk más kerülettel együtt fog létrejönni.
Cím: 1012. Budapest, Lovas út 4/C.
Időpont: 2017. 04. 21. (péntek) 15:15-től kb. 16:30-ig
Találkozás: Szél Kálmán tér, M2 metró mozgólépcső teteje. 14:20-14:30 között
Jelentkezéseiteket, ill. kísérői igényeiteket legkésőbb 2017. 04.18. (kedd) 12:00-ig várjuk Jánosi Veránál a 0670/387-52-66-s telefonszámon,
vagy a lampas.erzsebetvaros@gmail.com e-mail címen.
Jánosi Veronika, Molnárné Tóth Andrea, Samu Attila
a VII. kerület. közösségi civil szervezői
A Természettudományi Múzeumban jártunk
Egy márciusi kora délelőtt kis csapatunk Újpestről irányt vett a Ludovika tér felé. Az idő gyönyörű, a kedvünk vidám, mosolygós volt.
A Természettudományi Múzeum volt a célunk. Legnagyobb sajnálatunkra a múzeumban nincs tárlatvezetés. De mi, mint mindig, így is feltaláltuk magunkat.
Látó segítőink olvasták el nekünk a tudnivalókat. A nézelődést az ásványoknál kezdtük meg. Csak gyönyörködtünk a gyönyörűbbnél-gyönyörűbb csillogó ásványi kőzetekben!
Tovább, a felső szinten, különböző kontinensek állatait láthattuk egy helyen, életnagyságban kitömve. A következő terem teljes hosszúságában , az élőhelyük szerint rendezték el a különböző állatokat (madarak, vízimadarak, kisebb-nagyobb emlősök). Egy óriási cápa is mutogatta félelmetes fogait a fejünk felett.
Egy másik helyen az emberi fejlődés fokozatait, az őskor állatait figyelhettük meg. Még sorolhatnánk az érdekességeket, különböző játékos kirakós feladatokat, de inkább a múzeum látogatását javasoljuk mindenkinek.
Era, Panka
közösségi civilszervezők
Kirándulás a Mentőmúzeum történelmébe!
Nagy izgalommal indultunk egy ismeretlen múzeum felé. Mindenki kíváncsian várta ezt a délelőttöt. A megérkezéskor várt ránk tárlat vezetőnk Mihályfi-Tóth Alex, aki nagy lelkesedéssel, és tudással mesélt a mentések és mentők történetéről.
A Habsburg uralkodó királyok korától, a napjainkig beszélt az orvoslásról, és orvosi eszközökről. Kitért a régmúltra, a kezdetekre, és az emberekre, akik segítettek a mentésben. A Mentőpalota építését a szervezett magyarországi mentés megteremtője, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet /B.Ö.M.E./1887-ben alapító orvos igazgató Kresz Géza (1846-1901) kezdeményezte. 1889 októberében építkezés anyagi hátterét a Törvényhatósági Bizottsága és a hatóság széleskörű társadalmi közadakozás biztosította.
A kivitelezés a Quitter Zsigmond műépítész szakmai irányításával valósult meg. Dr. Kresz Géza a magyarországi szervezett mentés megteremtője, a /B.Ö.M.E./ alapító igazgató főorvosa volt. Tényleges működését, már Dr. Kovách Aladár (1866-1922) igazgatóságának idején kezdte meg. 1926-tól folyamatosan bővítették. 1950-ben a helyszűke miatt szüneteltették, újbóli megnyitása, 1983-ban átadását követően került sor.
A Mentőmúzeum, 1987-ben a szervezett magyar mentés centenáriumi évben nyitotta meg ismét kapuit. Igazgatója Felkai Tamás lett. Őt kortársa Dr Pap Zoltán főorvos követte. 2006 évig töltötte be ezt a posztot.
Ezután a történelmi kitérő után ismerkedtünk meg a mentés és a felszerelések egyre modernebb háztárával. Valamint az emberi élet mentésének kiemelkedő fejlődésével. A vitrinekben láttuk a lélegeztető gépek különböző fajtáit, és a dobozokat melyekben az ampullákat tárolták. Az érdeklődők bepillanthatnak a rohamkocsik felszereléseibe és eszközeibe.
A gyűjteményben látható sokféle orvosi és mentéstechnikai felszerelés, és különböző rendeltetésű gépjármű. Ismét sok tapasztalattal, és egy különleges élménnyel gazdagodtunk ezen a délelőttön.
Széles Attiláné és Kulman Tiborné
közösségi civilszervezők
A távoli víz nem jó, ha közel a tűz
“A távoli víz nem jó, ha közel a tűz” – tartja egy kínai közmondás.
A zuglói lámpások programot szerveztek, melyhez mi is csatlakoztunk. A Tűzoltó Múzeumot látogattuk meg.
Vezetőnktől, Réti Rezső muzeológustól megtudtuk, hogy a kiállítás a tűzvédelem fejlődését mutatja be az őskortól napjainkig: megismertet a tűz fejlődésével, a korabeli tűzoltók életével, munkájával, kulturális hagyományaival. A múzeumban régi tűzoltószerek mellett látható a fejlett technikát képviselő gigantikus turboreaktív oltógép is.
A házban korabeli leírások, metszetek és fényképek mutatják be az emlékezetesebb és legpusztítóbb tűzeseteket az államalapítástól a XX. századig. Az emeleti kiállítótermekben, időrendben láthatók a különböző történelmi korok tűzoltási eszközei, emléktárgyai, dokumentumai az ősemberek kiszolgáltatottságától kezdve, a tűzistenek kultuszán át, az ókor legszervezettebb tűzvédelméről híres Római Birodalomig. Megismerhetjük a középkor tűzvédelmét és a nagyobb tűzvészeket, az első hatékony tűzoltóeszközök elterjedését, a diáktűzoltóságokat, a gyári tűzoltóságokat, majd a pesti önkéntes és a hivatásos tűzoltóság megszervezésének történetét.
A múzeum tisztelettel adózik azoknak a nemzetközi hírű tűzoltóknak, akik a századfordulón több tűzoltó-világversenyen sikert-sikerre halmoztak, valamint azoknak a magyar feltalálóknak, akik több nagyszerű újítással írták be magukat a technika történetébe.
A kiállításon láthatók a XX. század technikai fejlődését bemutató eszközök, melyek között helyet kaptak az egyre korszerűbb védőruhák mellett az olaj és gázkitörések elfojtásában használt felszerelések, a jelenleg is használt légzésvédelmi eszközök és a legkorszerűbb impulzusoltó is.
A Tűzoltó Múzeum folyamatosan gyűjti a magyar és külföldi, tűzoltó vonatkozású érmeket, jelvényeket.
A mai sűrített levegős légzőkészülék ősét Kőszegi Mártony Károly (1783-1848) táborintéző főstrázsamester (ma ez őrnagyi rangnak felel meg) találta fel 1830-ban. Kőszegi Mártony egyéb találmányokkal is foglalkozott, így ő volt a tábori főzőkészülék (gulyáságyú) feltalálója, valamint mérnökként is kiváló volt, nemcsak hazánkban, de világviszonylatban is az első földnyomáskutatók egyike. Nagyarányú kísérleteivel kerek száz esztendővel előzte meg a talajmechanika modern művelőit. Ezek elméleti ismeretével is maradandót alkotott.
A múzeum egyik érdekessége az a 115 darabból álló tűzoltósisak-gyűjtemény, amely bemutatja a fejlődés főbb állomásait az ősöktől a legújabb típusú sisakokig, a főnöki vadkan-agyaros bőrsisakoktól kezdve, az asszírok bronz sisakján át, a fém, majd acélsisakokon keresztül az üvegszállal erősített poliészter sisakokig. A tárlaton megtekinthető – a magyar tűzoltósisakok teljes típusválasztéka mellett –több, európai és tengerentúli ország (amerikai, ausztrál, új-zélandi) sisakja is.
Forrás: museum.hu
Bernát Zsuzsanna
közösségi civilszervező
„Az ész a fontos, nem a haj”
Március 2-án mi, a kispesti és a XVlll. kerületi lápmás klubok közös programot szerveztünk. A Fodrász Múzeumot látogattuk meg.
A gyűjtemény első darabjait még az 1950-es években kezdte el gyűjteni Pinke Károly fodrász, akinek tervei között szerepelt egy fodrász múzeum megalapításának terve is. Munkáját végül Korom Gyula vette át, aki 1996 óta, régiségkereskedők bevonásával, aukciókon való vásárlásokkal és a piacok látogatásával folyamatosan gyarapította a múzeum gyűjteményét. Ennek köszönhetően a múzeum tulajdonában lévő tárgyak száma mára meghaladja a háromezret.
Magyarországon ez az egyetlen ilyen gyűjtemény, Európában is csupán hét darab ilyen jellegű múzeum létezik. Ezek azonban Korom Gyula Fodrász Múzeumával szemben, nem egyetemesen gyűjtik a fodrászat történetének emlékeit, hanem annak egy-egy kiemelt témáját, területét járják csak körül.
Univerzalitása mellett a magyar Fodrász Múzeum abban is eltér többi európai társától, hogy itt oktatói tevékenység is folyik, kifejezetten a fodrász szakma tanulói számára, a szakma alaposabb megismerése érdekében. A múzeumot most Korom Zsuzsanna (Korom Gyula lánya) vezeti, aki nagy szeretettel fogadott bennünket.
Először a múzeum berendezési és kiállítási tárgyait néztük meg, majd leültünk, és Zsuzsanna megismertetett bennünket a fodrászat történetével, és a szakma kellékeivel. megtudtuk, hogy a borbélyok voltak a fodrászok elődei, a borbélyság generációról generációra szállt. Törzsvendégeik a falu elöljárói közül kerültek ki, és csak férfiak jártak hozzájuk. Egy borbélynak 25-30 borotvája volt, különböző pengevastagsággal. Solingenben és Sheffieldben készültek a legjobb borotvák. Közben kézről-kézre jártak az általuk használt eszközök: borotvapamacs, szappanozótál, borotva, szappan, Fenőszíj, melynek egyik oldala marhabőr, másik vászon.
A felcserek kisebb orvosi beavatkozásokat végeztek: foghúzás, érvágás, köpölyözés. Minden felcser borbély is volt, de nem minden borbély volt felcser. Megnéztük a fogkulcsot, kézi fogfúrót, és a köpölyözőt.
Több érdekes dolgot is megtudhattunk. Például megtudtuk, hogy 1895-ben, King Camp Gillette alkotta meg az első egyszer használatos pengéjű borotvát. Az első világháború után már inkább a hölgyek frizurázkodtak. Kettévált a borbélyság, hölgy fodrász és úri fodrász néven. A legenda szerint, az első szakállvágás úgy történt, hogy tűzrakásnál leégett az ősember szakálla. Sokáig alkalmazták az égetéses módszert. A hajat kagyló élével kezdték levágni.
Az ókorban Kleopátra henna+indigó növény főzetével festette feketére a haját. Mai napig ismert a róla elnevezett Kleopátra-frizura. A középkorban otthon készítették frizurájukat a hölgyek. Általában befonták, vagy feltűzték kontyba. Természetben talált anyagokkal díszítették. Pl. strucctollal, virágokkal, gyöngyökkel, szalagokkal.
A marcell hullám feltalálója Marcell Grateau francia fodrász volt. A természetes hajhoz hasonló hullámokat akart létrehozni vashullámosítással. Először fésű nélkül, hajsütővassal és kézzel készítette a hullámokat, majd később használt már fésűt is. A vashullámosítás ezen formáját, melyet ondolálásnak is neveznek nagyon gyorsan és széles körben elterjedt a XIX. és XX. század elején.
Megnéztük még a múzeumban található meleg dauergépet, csavarókat, csipeszeket, sütővasakat, parókákat, hajszárítókat, hajszárító búrákat. Kedvencünk egy pici lendkerekes hajszárító volt. Ezt borbély használta férfiak rövid hajánál.
Nagy érdeklődéssel hallgattuk az előadást, és örömünkre szolgált, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhettünk a múzeum tárgyaival, megismerhettük a tárgyak történetét, használatát is.
Búcsúzáskor egy pici fésűmedált kaptunk ajándékba. Ez volt ám a meglepetés! A Fodrász Múzeumot jó szívvel ajánlom a többi lámpás klubnak is, ha szeretnének egy akadálymentes, interaktív, vidám délutáni programot!
