Fra Angelico (kiejtése: fra andzseliko) Domonkos-rendi szerzetes és firenzei festő volt, az olasz reneszánsz egyik legjelentősebb művésze. Egy Firenzéhez közel eső kisvárosban született, valamikor 1387 és 1395 között, a pontos dátum azonban nem ismert. Húszéves lehetett, amikor egy prédikáció olyan erős hatással volt rá, hogy testvérével együtt belépett a dominikánus rendbe. A Fra Giovanni (Giovanni testvér) nevet vette fel, az Angelico (vagyis angyali) névvel a rendtársai ajándékozták meg.
Festői munkásságát miniatúrafestőként kezdte. Noha az általa vezetett kolostori műhely évtizedeken át a firenzei miniatúrafestészet központja volt, sajnos, csak néhány alkotása maradt fenn az utókor számára.
1436-ban a dominikánus szerzetesek megkapták a firenzei San Marco-kolostort és templomot, melynek belső dekorációját Fra Angelico és rendtársai készítették. Később IV. Jenő volt az első pápa, aki Rómába hívta, hogy a Vatikánban freskókat fessen, majd V. Miklós pápasága idején festette ki a vatikáni palota pápai kápolnáját, melynek freskója ma is a Vatikán egyik büszkesége.
1455-ben hunyt el Rómában, alig néhány héttel V. Miklós pápa halála előtt. 1982-ben avatták boldoggá.
A narráció eheti képeinek címe: Jelenetek a sivatagi remeték életéből, mely az egyiptomi Théba városa melletti sivatagba visszavonult, egyedül vagy kisebb csoportokban élő személyek, vagyis a remeték életét ábrázolja. A sziklás tájban elszórt jelenetek a sivatagi atyák jellemző, hétköznapi tevékenységeit szemléltetik, egyben hangsúlyozzák a közöttük fennálló harmonikus, támogató kapcsolatot is. A késő középkorban a sivatagi atyák története népszerű volt a különböző szerzetesrendek és a laikusok körében is, mert a remeték példamutató élete mintaként szolgált a spirituális tökéletesség eléréséhez.
A kép eredete kalandos: valaha egy körülbelül 2 méter széles festmény bal felét alkotta, és a most hiányzó jobb fél korábban egy firenzei gyűjteményben volt. A két töredék közötti rész sajnos mára elveszett, ezt más, szinte azonos kompozíciójú festmény alapján képzelhetjük el. Ezeknek a képeknek a szerzősége, pontos keletkezési dátuma és viszonya mind-mind vitatott.
(1. kép)
A kép szereplőinek választott sivatagi remeték azok az ókeresztény egyiptomi remeték, akik a 3. századtól kezdve – Szent Antal példáját követve – a Nílus menti sivatagba visszavonulva éltek önmegtartóztató életet és ezzel megteremtették a keresztény szerzetesség alapjait. Úgy gondolták, hogy az Istennel való párbeszédhez a világi élettől és kísértésektől való visszahúzódás és a magány csöndje a legmegfelelőbb, és erre a legalkalmasabb hely a sivatag. Öltözékük általában teveszőr csuha volt övvel és mezítláb, szandál nélkül jártak. Csak betegség, vagy az időjárás szélsősége miatt (a tél hidege vagy a nyári talaj forrósága idején) húztak sarut a lábukra. Mind tartózkodtak a hajvágástól és soha nem borotválkoztak.
(2. kép)
A képen egy tájat látunk messziről, rajta sok szereplő. Az arányok nem valósak, de a reneszánsz kezdetén (időben közvetlenül a gótika után vagyunk, a 15. század elején) a perspektíva (mi van közel és mi van távol és ezeket hogyan mutatjuk be a képeken) és a természeti arányok ábrázolása még nem volt sem elvárás, sem bevett szokás.
A kép alján egy vastag zöldes sáv, mely egy folyót ábrázol (valószínűleg a Nílust). A vízen vitorláshajók, fehér vitorlákkal, csónakok, rajtuk evező alakokkal és egy szürke kis sziget, a sziklákon épületekkel, világítótoronnyal és egy sziklacsúcsra épített templommal.
A folyó partját világos homok borítja, a távolban, a kép tetején feketébe vész az ég alja. Jobb oldalon nagy szürke sziklák, középtájon barna hegyek, közöttük itt-ott fák, füves domboldalak, világos hegyi utak.
A jobb oldali nagy szürke sziklákon itt-ott barna csuhás szerzetesek, hol egyedül, hol kettesével, beszélgetve. A csuha a szerzetesek durva szövésű öltözete, mely bokáig ér, általában barna színű, mint egy zsák és kapucnija is van. A szerzeteseknek hosszú szakálluk van, közülük sokan kopaszodnak, két oldalt őszbe forduló hajuk hosszú, gondozatlan. Alakjuk igen apró a tájban, ezért arcuk nem látszódik. Van közülük olyan, aki az eget kémleli, mások a tevékenységükkel vannak elfoglalva. A hegyről egy szerzetes egy nagy szarvason ülve jön le, akinek méretes agancsa van, de jámboran baktat le a lovasával. Mögötte egy másik szerzetes sétál, botjára támaszkodva, hátán batyuval.
Egy hátán málhát cipelő szamarat terelget egy alak, kezében bot, azzal próbálja jó irányba tartani az állatot. Egy szent képe előtt egy idős szerzetes ül imába merülve, mintha a képpel beszélgetne.
Egy kis pirosra festett szerzetesi lak előtt konyhakert, amiben két alak szorgoskodik: egyikük kapál, a másik ezt figyeli. Itt találjuk talán az egyetlen nőalakot, ebben a kis kertben dolgozva, hiszen rajta mintha szoknya lenne, fején pedig főkötő, de könnyen lehet, hogy csak megviccel minket, nézőket, a szerzetesek földig érő csuhája.
A barna hegy tetején egy fa alatt térdepel egy imádkozó alak, az égre tekint, miközben egy glóriát viselő szent ereszkedik alá az égből feléje.
A hegy lábánál a fák alatt egy ruhátlan remete imádkozik a térdeire borulva, hosszú haja egészen a földig ér és eltakarja meztelen testét. Tőle pár lépésre egy botokra támaszkodó görnyedt férfi, felette egy sziklán egy szerzetes éppen vizet húz fel a sziklán megbúvó kis háza előtt állva.
A kép közepe táján, a hegyek ölelésében fehér templom áll, középen egy keskeny, hosszúkás toronnyal, magas, kecses ablakokkal szabdalva. Balról mellette fekete ruhás szerzetesek csoportja imádkozik éppen, mialatt férfiak a vállukon hoznak egy hordágyat, rajta egy ülő alakkal.
A képen azok az alakok, akik nem a saját lábukon közlekednek, azok vagy szarvason (valamilyen agancsot viselő korabeli állat) ülnek, vagy kézikocsin húzzák őket (egy másik ember húz egy kerekes kis kocsit, melyen egy személy fér el), vagy két alak fog közre egy harmadikat, akit két hosszú bot közé erősített hordozóban visznek, mintha egy kis batyuban ülne az a harmadik.
A kép előterében, mintha hozzánk közelebb esne, a folyó mellett, szerzetesek érkeznek egyenként egy halott ravatalához: az elhunyt társuk feje körül glória, egy piros és mintás szövettel borított ravatalon fekszik, a többiek körülötte gyűlnek, egyik társuk, díszes, bordó ruhában, tehát nem remete, a halottat búcsúztatja, egy másik felolvas valamit. Ezek a szerzetesek fehér és fekete papi öltözetekben vannak.
Artist: Fra Angelico tempera, poplar 73,5 x 105 cm
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
narráció Archives - Oldal 2 a 10-ből - Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete
Narráció 8
A “Vizuális kultúra mindenkié”
Fra Angelico: Jelenetek a sivatagi remeték életéből (Thebais)
1417–1423 körül, Régi Képtár
Fra Angelico (kiejtése: fra andzseliko) Domonkos-rendi szerzetes és firenzei festő volt, az olasz reneszánsz egyik legjelentősebb művésze. Egy Firenzéhez közel eső kisvárosban született, valamikor 1387 és 1395 között, a pontos dátum azonban nem ismert. Húszéves lehetett, amikor egy prédikáció olyan erős hatással volt rá, hogy testvérével együtt belépett a dominikánus rendbe. A Fra Giovanni (Giovanni testvér) nevet vette fel, az Angelico (vagyis angyali) névvel a rendtársai ajándékozták meg.
Festői munkásságát miniatúrafestőként kezdte. Noha az általa vezetett kolostori műhely évtizedeken át a firenzei miniatúrafestészet központja volt, sajnos, csak néhány alkotása maradt fenn az utókor számára.
1436-ban a dominikánus szerzetesek megkapták a firenzei San Marco-kolostort és templomot, melynek belső dekorációját Fra Angelico és rendtársai készítették. Később IV. Jenő volt az első pápa, aki Rómába hívta, hogy a Vatikánban freskókat fessen, majd V. Miklós pápasága idején festette ki a vatikáni palota pápai kápolnáját, melynek freskója ma is a Vatikán egyik büszkesége.
1455-ben hunyt el Rómában, alig néhány héttel V. Miklós pápa halála előtt. 1982-ben avatták boldoggá.
A narráció eheti képeinek címe: Jelenetek a sivatagi remeték életéből, mely az egyiptomi Théba városa melletti sivatagba visszavonult, egyedül vagy kisebb csoportokban élő személyek, vagyis a remeték életét ábrázolja. A sziklás tájban elszórt jelenetek a sivatagi atyák jellemző, hétköznapi tevékenységeit szemléltetik, egyben hangsúlyozzák a közöttük fennálló harmonikus, támogató kapcsolatot is. A késő középkorban a sivatagi atyák története népszerű volt a különböző szerzetesrendek és a laikusok körében is, mert a remeték példamutató élete mintaként szolgált a spirituális tökéletesség eléréséhez.
A kép eredete kalandos: valaha egy körülbelül 2 méter széles festmény bal felét alkotta, és a most hiányzó jobb fél korábban egy firenzei gyűjteményben volt. A két töredék közötti rész sajnos mára elveszett, ezt más, szinte azonos kompozíciójú festmény alapján képzelhetjük el. Ezeknek a képeknek a szerzősége, pontos keletkezési dátuma és viszonya mind-mind vitatott.
(1. kép)
A kép szereplőinek választott sivatagi remeték azok az ókeresztény egyiptomi remeték, akik a 3. századtól kezdve – Szent Antal példáját követve – a Nílus menti sivatagba visszavonulva éltek önmegtartóztató életet és ezzel megteremtették a keresztény szerzetesség alapjait. Úgy gondolták, hogy az Istennel való párbeszédhez a világi élettől és kísértésektől való visszahúzódás és a magány csöndje a legmegfelelőbb, és erre a legalkalmasabb hely a sivatag. Öltözékük általában teveszőr csuha volt övvel és mezítláb, szandál nélkül jártak. Csak betegség, vagy az időjárás szélsősége miatt (a tél hidege vagy a nyári talaj forrósága idején) húztak sarut a lábukra. Mind tartózkodtak a hajvágástól és soha nem borotválkoztak.
(2. kép)
A képen egy tájat látunk messziről, rajta sok szereplő. Az arányok nem valósak, de a reneszánsz kezdetén (időben közvetlenül a gótika után vagyunk, a 15. század elején) a perspektíva (mi van közel és mi van távol és ezeket hogyan mutatjuk be a képeken) és a természeti arányok ábrázolása még nem volt sem elvárás, sem bevett szokás.
A kép alján egy vastag zöldes sáv, mely egy folyót ábrázol (valószínűleg a Nílust). A vízen vitorláshajók, fehér vitorlákkal, csónakok, rajtuk evező alakokkal és egy szürke kis sziget, a sziklákon épületekkel, világítótoronnyal és egy sziklacsúcsra épített templommal.
A folyó partját világos homok borítja, a távolban, a kép tetején feketébe vész az ég alja. Jobb oldalon nagy szürke sziklák, középtájon barna hegyek, közöttük itt-ott fák, füves domboldalak, világos hegyi utak.
A jobb oldali nagy szürke sziklákon itt-ott barna csuhás szerzetesek, hol egyedül, hol kettesével, beszélgetve. A csuha a szerzetesek durva szövésű öltözete, mely bokáig ér, általában barna színű, mint egy zsák és kapucnija is van. A szerzeteseknek hosszú szakálluk van, közülük sokan kopaszodnak, két oldalt őszbe forduló hajuk hosszú, gondozatlan. Alakjuk igen apró a tájban, ezért arcuk nem látszódik. Van közülük olyan, aki az eget kémleli, mások a tevékenységükkel vannak elfoglalva. A hegyről egy szerzetes egy nagy szarvason ülve jön le, akinek méretes agancsa van, de jámboran baktat le a lovasával. Mögötte egy másik szerzetes sétál, botjára támaszkodva, hátán batyuval.
Egy hátán málhát cipelő szamarat terelget egy alak, kezében bot, azzal próbálja jó irányba tartani az állatot. Egy szent képe előtt egy idős szerzetes ül imába merülve, mintha a képpel beszélgetne.
Egy kis pirosra festett szerzetesi lak előtt konyhakert, amiben két alak szorgoskodik: egyikük kapál, a másik ezt figyeli. Itt találjuk talán az egyetlen nőalakot, ebben a kis kertben dolgozva, hiszen rajta mintha szoknya lenne, fején pedig főkötő, de könnyen lehet, hogy csak megviccel minket, nézőket, a szerzetesek földig érő csuhája.
A barna hegy tetején egy fa alatt térdepel egy imádkozó alak, az égre tekint, miközben egy glóriát viselő szent ereszkedik alá az égből feléje.
A hegy lábánál a fák alatt egy ruhátlan remete imádkozik a térdeire borulva, hosszú haja egészen a földig ér és eltakarja meztelen testét. Tőle pár lépésre egy botokra támaszkodó görnyedt férfi, felette egy sziklán egy szerzetes éppen vizet húz fel a sziklán megbúvó kis háza előtt állva.
A kép közepe táján, a hegyek ölelésében fehér templom áll, középen egy keskeny, hosszúkás toronnyal, magas, kecses ablakokkal szabdalva. Balról mellette fekete ruhás szerzetesek csoportja imádkozik éppen, mialatt férfiak a vállukon hoznak egy hordágyat, rajta egy ülő alakkal.
A képen azok az alakok, akik nem a saját lábukon közlekednek, azok vagy szarvason (valamilyen agancsot viselő korabeli állat) ülnek, vagy kézikocsin húzzák őket (egy másik ember húz egy kerekes kis kocsit, melyen egy személy fér el), vagy két alak fog közre egy harmadikat, akit két hosszú bot közé erősített hordozóban visznek, mintha egy kis batyuban ülne az a harmadik.
A kép előterében, mintha hozzánk közelebb esne, a folyó mellett, szerzetesek érkeznek egyenként egy halott ravatalához: az elhunyt társuk feje körül glória, egy piros és mintás szövettel borított ravatalon fekszik, a többiek körülötte gyűlnek, egyik társuk, díszes, bordó ruhában, tehát nem remete, a halottat búcsúztatja, egy másik felolvas valamit. Ezek a szerzetesek fehér és fekete papi öltözetekben vannak.
Artist: Fra Angelico tempera, poplar 73,5 x 105 cm
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 7
A „Vizuális kultúra mindenkié”
Németalföldi mester: Asztali csendélet, háttérben az emmausi vacsora ábrázolásával
16. század vége, Régi Képtár
Újra a Németalföldön járunk a 16. és 17. század találkozása idején. Már több alkalommal érintettük ezt a földrajzi helyet és az időt az elmúlt hetek narrációi során. Azt talán még nem tisztáztuk, hogy hol van ez pontosan: a Németalföld egy történelmi régió, amelyet a tengerszinthez mérten alacsonyan fekvő területek alkottak. Három nagy folyó torkolatvidéke (ahol ezek a folyók a tengerbe ömlenek). A terület az évszázadok során sokat változott, egy mai térképen ez lenne Hollandia,Belgium és Luxemburg vidéke.
A kép címe: Asztali csendélet, háttérben az emmausi vacsora ábrázolásával. A szerző ismeretlen, valószínűleg egy olyan festőcéh műhelyéből került ki, ahol tisztázatlan pontosan ki is készítette, vagyis az alkotó neve sajnos nem maradt fenn az utókor számára.
A címben szereplő vacsora egy bibliai történetre utal. Lukács evangéliumából ismerjük a történetet, hogy Jézus a feltámadása után megjelent két tanítványának, amikor azok Emmausz felé tartottak, de ők nem ismerték fel. Később, miközben együtt elfogyasztották a vacsorát, Jézus megtörte a kenyeret és tanítványai csak e mozdulat közben eszméltek rá, ki is ő valójában.
A várost, mely felé sétált és ahol megpihent ez a három alak, Emmausznak hívták, de a mai napig nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, valójában hol lehetett. Pár éve régészek azt állították, hogy Ciszjordániában megtalálták a település romjait, 25 kilométerre Jeruzsálemtől, de vita azóta sem zárult le.
Számtalan népszokás is őrzi az Emmauszi vacsora emlékét. A Tolna megyei Szálka községben húsvét után a hívek a Mausz kápolnához sétálnak fel, hogy megemlékezzenek a tanítványok és Jézus útjáról. Hasonló szokás él a tolnai Mözsön is, ahol a húsvéti búcsút hívják Émausznak. Saját mondájuk szerint JézusEmmauszba menet áthaladt Mözsön is.
Emmausz kedvelt témája volt a 14. századtól a képzőművészetnek. Számos, Jézus életének eseményeit bemutató oltár és freskósorozat örökítette meg ezt a jelenetet. Olyan festőóriások festették meg, mint Rembrandt,Caravaggio,Tiziano,Dürer és Velázquez. Kétféle módon közelítettek hozzá: vagy az utazást festették meg, vagy a vacsorát. Ha az utat ábrázolták, akkor Krisztus és a két tanítvány zarándokruhában vannak egy út mentén, vagy erdőn-mezőn áthaladva. Sok esetben ez remek alkalom volt a festőnek, hogy aprólékos és jól megmunkált tájképet fessen, ahol a három alak szinte csak apró részletként szerepel a képen.
Ellenben a vacsora esetében a képek hasonlóak: Krisztus középen ül, két oldalán a két tanítvány, ő pedig megáldja és megtöri a kenyeret. Eleinte szerény, visszafogott jelenet volt, a későbbi korokban viszont nem egyszer komoly lakomaként ábrázolták a vacsorát (ezt látjuk a mai narrációban megjelenő képen is). Krisztus alakját gyakran fényesség veszi körül.
Egy bőségesen megrakott asztal elé ültettek le minket. Első pillantásra csak azt a sok földi jót vesszük észre, ami az asztalon az orrunk előtt van, csak akkor tekintünk messzebbre, ha már elteltünk a sok jó látványával. Mivel minden élénk, meleg színekkel van megfestve, a háttérben pedig ég a tűz, ezért szinte érezni a tűz melegét és az ételek illatát.
Rengeteg étel van előttünk, elkészítés előtt, tehát nem kész fogásokat látunk, hanem az alapanyagokat. Az asztal lapja fából készült, itt-ott bukkan csak elő az ennivalók alól, annyira telepakolták azt.
A bal oldalon virágok vannak egy csokorba kötve, talán egy vázában, de az nem látszik. Liliomok, nőszirom, rózsa, bazsarózsa, gerbera és még számtalan vágott virág, sárga, fehér, piros színekben, valamint a szép zöld leveleik, különféle méretekben és formákban.
Ezután halak jönnek, tele az asztal halakkal: egy piros tányéron kis méretű hal, talán hering, ezt már elkezdte feldolgozni a kukta, úszói már levágva. A tányéron ott a kés is, egy hosszú pengéjű filézőkés, valamint egy fej hagyma. Az asztal hozzánk közelebb eső felén folytatódnak a halak, vagyis halszeletek jönnek, szép, egészséges, piros színű tonhalszeletet látunk, valamint ennek a tonhalnak egy másik szétvágott darabját.
Felettük az asztalon, tőlünk távolodva, egy zöld mázas csupor, mely színültig van fehér héjú tojásokkal. Mögötte egy nagyobb réz edény, melynek egy piros tányér a fedője, azon a tányéron egy megkopasztott, kizsigerelt szárnyas látható (mivel se tolla, se feje, ezért nehéz ennyiből megmondani, mi lehetett egykor), valamint mellette citrusfélék. A réz edény mellett jobbról az asztalon van ebből a feldolgozott szárnyasból még egy darab, ami már nem fért el a tányéron, ezért csak az asztalra tették, az edény mellé. Mögötte káposztafejek, előtte 4 nagyobb uborka és fehér gyökérzöldségek. A kép közepén, talán a leghangsúlyosabb helyen, újra egy hal, egy nagy méretű tőkehal, egészben, ami kicsit olyan, mintha még élne, mintha éppen most ugrott volna ki a vízből. (A tőkehal barnás színű, valamint a szája alatt középen van egy szál szakáll, erről lehet felismerni.)
Ne feledjük ezen a ponton, hogy a hal a megtért és megkeresztelt ember szimbóluma, valamint a hal szó görögül éppen az, mint a Jézus Krisztus,Isten fia, Megváltó görög megfelelőinek kezdőbetűi összeolvasva, ezért is jelképezi Jézust a hal.
A hal előtt kis kenyérkék, amik zsömlékre és kis bucikra hasonlítanak. A kép jobb szélén egy nagy tál, mely telis tele van gyümölcsökkel: cseresznyék, egy nagy fürt piros szemű szőlő és egy fürt zöld, almák, körték, sárga húsú szilvák és barackok. Mögöttük az asztalon, tőlünk távolabbra, ismét halak, többféle méretben és formában, kicsi vékony halak és ovális testű lapos nyelvhalak. Ezek már nem tűnnek olyan frissnek és élettelinek, mint a többi.
A halakat nem csak mi figyeljük élénken: egy szürke színű macska ágaskodik fel éppen az asztalra, aki két mancsával már a halak tányérjába kapaszkodik és éhes szemekkel nézi a döglött állatokat. A macska mögött, a kép jobb oldalán a háttérben egy házi tűzhely, ami inkább hasonlít egy mai kandallóra, hiszen a tűzhely ma egész más. Ez egy hatalmas építmény a konyhában, mint egy kis helyiség, amit 3 oldalról fal vesz körül, benne biztonsággal tudtak tüzet gyújtani, és egy kalapszerű óriási kéménybe torkollik. A tűztér előtt székeken egy nő és egy férfi ül, akik éppen az ennivalót készítik: a nő, akinek bordó ruhája van, kezében valami serpenyőfélét fog és azt teszi éppen vissza a tűzbe, a férfi, vele szemben, piros ruhában egy darab húst fog a kezében. Talán ezt teszi éppen a serpenyőbe és mi pont ezt a mozdulatsort látjuk. A tűzhely mellett a falon egy polcon fémtányérok sorakoznak, alattuk kancsók lógnak szép rendben. Egy fiatal lány viszi éppen a vacsoravendégeknek a sült szárnyast, vidám arcával éppen visszanéz, talán felénk, talán a tűz körül foglalatoskodók felé.
A képnek a hátterében, valahol a nagy hal folytatásában egy nyitott ajtón keresztül egy másik helyiségbe pillanthatunk be. Ebben a szobában egy fehér abrosszal terített asztal mellett három alak ül: szemben velünk, messze, az asztalfőn Jézus, aki bordó ruhában van, feje körül fényes glória. A két oldalán ülő két alaknak magyaráz. A tanítványok egyike pirosban van, a másik zöldben. Egyikük izgatottan a Megváltóra figyel, másikuk inkább az asztalra szegezi pillantását.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 6
A “Vizuális kultúra mindenkié”
David Teniers (II): A borbélyorvos műhelyében
1636, Régi Képtár
Ifjabb David Teniers(Antwerpen, 1610. december 15. – Brüsszel, 1690. április 25.) flamand festő, az életképfestészet jelentős mestere, valamint grafikus, rajzoló, miniatúra- és staffázs festő. (A staffázs különböző művészeti ágazatokban a mellékes részletek elnevezése, a festészetben általában emberek vagy állatok alakjainak elhelyezését jelenti tájképeken, az ábrázolás élénkítése, a mélység érzékeltetése céljából. Az emberi alakokat bemutató képeken viszont a háttérben látható épületek vagy táj lehet a staffázs.)
Már apja is festő volt, testvérei is, sőt, egyik fia is ezt a mesterséget vitte tovább sok évvel később, felesége pedig Jan Brueghel lánya volt (Jan Brueghelid. Pieter Bruegel fia volt, testvére annak az ifjabb Pieter Brueghelnek, akinek Vak nyenyerés a falu utcáján című festménye a második narráció témája volt nemrégiben). Sőt, mivel Anna Brueghel apja korán elhunyt, a lány gyámja a híres festő, Rubens lett, így ő volt az esküvőn az egyik tanú is.
David Teniers apja vallási, figurális és tájképek festőjeként ismert, a fiú az ő műhelyében tanulta a mesterséget. Apja nem bánt jól a pénzzel, gyakran voltak pénz híján és adósságai következtében idősebb David Teniers néha még börtönbe is került. Ezekben az időszakokban a fia vette át a kereső szerepét és folytatta apja képeit, hogy a családnak legyen miből élnie.
Sokat tanult elődeitől és mestereitől: eleinte a figurákra helyezte a hangsúlyt és a táj volt a háttér, majd a táj lett a főszereplő és az emberek csak kiegészítették azokat. Előszeretettel ábrázolta a flamand parasztok mindennapi életét a hétköznapokban, a munkában, a kocsmában, a családi ünnepeken.
Ő volt az antwerpeni Királyi Képzőművészeti Akadémia egyik alapítója, melyre azért volt szükség, hogy a Rubens és van Dyck halála utáni hanyatló flamand művészetet újra életre keltsék. 1651-től Habsburg Lipót Vilmos főherceg udvari festője és gyűjteményének vezetője lett, akitől végül nemesi rangot is kapott. (A király gyűjteménye lett később a bécsi Szépművészeti Múzeum alapja.)
A főherceg azzal is támogatta Teniers művészetét, hogy az ő műveit adta ajándékba más európai uralkodóknak, így közülük jópáran maguk is a festő mecénásai lettek. Teniers felesége 1656-ban meghalt, de ő még abban az évben újraházasodott. Az új feleség takaros hozománnyal érkezett, majd 4 gyermeket szült neki. Sajnos nem volt jó a viszony a mostohaanya és az első házasságából született 7 utód között, ez később igen sok jogi csatározásba torkollott.
Életének kései éveiben Teniers műkereskedőként is tevékenykedett, árveréseket szervezett. Több zavaros és peres ügybe is keveredett, részint művésztársaival, részint gyermekeivel szemben. Amikor második felesége is távozott az élők sorából, annak gyerekei beperelték anyjuk hagyatéka miatt.
1690-ben hunyt el.
(1. kép)
A képen egy benti jelenetet látunk, egy sötét, árnyékos, komor térben vagyunk. A kép címe: A borbélyorvos műhelyében.
A borbély egy latin eredetű szó, melynek jelentése: szakáll. Napjainkban is a hajvágással, borotválással és a szakáll fazonírozásával foglalkozó embereket hívják így. Régen kisebb műtéteket és fogászati beavatkozásokat is végeztek: fogat húztak, eret vágtak, sebet varrtak össze, amputáltak.
Egy tágas helyiség látható a képen, 4 alak tartózkodik benne, egy ötödik figurát pedig a nyitott ajtón keresztül leshetünk meg, aki egy másik szobában, nekünk háttal dolgozik valamin. A műhely, mely a borbélyé, ahogy az a címből kiderül, elég kopott, koszos, zsúfolt, már-már rendetlen: a földön egy papírral betömött nyakú nagy üvegedény, ami olyan, mint egy borospalack, benne sárga színű folyadék, mellette egy befőttesüveg, alján valami porral. A kép jobb sarkában réztányér, térdig érő kerámia kancsók, edények, valamint egy fémből készült, lábakon álló hengeres tárolóedény, ami olyan, mint egy kis kályha. Bal oldalon van egy kopott, sötét, régi paraván (más néven: spanyolfal), ami egy szabadon álló, térelválasztó bútordarab, kerítésre hasonlít, ráadásul fából készült, álló falécek szorosan egymás mellett, hogy ne lehessen átlátni közöttük. Valószínűleg emögött öltözködtek a borbély páciensei. Egyik végére egy ruhadarabot dobott valaki.
A paraván mögött a falon polc, rajta különféle mázas és díszes kerámia edények, tárolók, kiöntők, alatta a falon éles, szúrós szerszámok, borotvák, kések. Mellettük egy kép, egy kalapos arc, mintha fekete-fehér arckép lenne egy családtagról. A mennyezetről egy sötét üveggömb lóg le, csillárra emlékeztet, persze akkoriban még nem volt villamos áram.
(2. kép)
A paraván előtt egy széken egy idős férfi ül. Az ő lábai előtt térdel a borbély, aki éppen az idős férfi lábát kezeli, az azon lévő sebet kenegeti. A férfin szürkés, hosszú kabátszerű ruha van, derékban húzott, ujjai bővek. Alatta fehér galléros ing, nadrágja sötétebb, barnás vagy zöldes, mint a föld. A férfi ősz hajú, feje tetején már kopasz, szakálla hegyes, de az is fehér már. Arcának kifejezését nem látjuk, mivel lefelé néz, a lába felé, ahol a borbély térdel. A jobb lába van kezelés alatt, egy fagerenda levágott darabján pihenteti, a cipő lekerült már róla. A borbély bal kezében fogja a lábat, jobb kezében az ecsetelő, azzal kezeli a sebet.
A borbély egészen fiatalnak tűnik. Kék színű ing van rajta, derékban húzott, sötétebb nadrág. A fején egy szőrmével szegett, kék színű és süvegszerű fejfedő. Derekára egy kötény van kötve, ami lelóg a földre, mivel a férfi térdel éppen. Teljes figyelmét a műveletnek szenteli, ezért (és a méretes szőrös sapka miatt) arcából nem látunk sokat, csak annyit, hogy arca sima, nincs arcszőrzete. Biztosan nem okoz fájdalmat a betegnek, mivel mindketten nyugodtak, az idős férfi arckifejezése már-már derűs. A borbély lábánál kis fém üvegcse, valamint szerszámok hevernek: egy olló és különféle méretű fogók.
A borbély háta mögött egy íróasztal, azon lapos kerámia tál és edények, mellettük egy méretes olló. Az asztal mögött egy fiatal segéd áll, rajta is kötény van, ruhája barna, feje fedetlen. Fiatalnak tűnik, barna a haja, a páciens és a borbély felé néz, de tekintete inkább a paravánon állapodik meg. Kezében valami világos szövet, talán kötést csinál éppen, amivel a sebet majd leragasztja a borbély. Mögötte egy idősebb nő áll, talán a beteg felesége. Fején széles karimájú szalmakalap, egykedvűen nézi a jelenetet, kicsit türelmetlen. Zöld ruhában van, jobb karján fonott kosár, kezeiben egy ruhadarabot fog, ami vagy hozzá, vagy az idős férfihoz tartozik.
(3. kép)
A falon mögöttük két hangszer lóg: mindkettő húros hangszernek tűnik, egyik keskeny és hosszúkás, mint egy kiterített ingujj, a másik inkább lantszerű: van egy kerekded teste és hosszú nyaka.
A hangszerek felett, magasan, van egy kicsike ablak a falon, amin egy arc néz be: a fejet szinte teljesen eltakarja egy sapka, kíváncsian leskelődik, hátha lát valami izgalmasat a borbélynál.
Az asztal fölött egy keskeny fadarab van a falhoz rögzítve, ezen ül egy barna fülesbagoly. Lábán hosszú, vékony lánc, amivel a fához kötözték, hogy ne repüljön el. A 17. századi németalföldi festészetben a bagoly a butaság, tévelygés, hiszékenység és becsaphatóság jelképe volt, nem véletlen, hogy ezen a képen megjelenik a borbély mesterségéhez kapcsolódóan.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 5
A „Vizuális kultúra mindenkié”
Diego Rodríguez de Silva y Velázquez: Étkezők
1618–1619 körül, Régi Képtár
Diego Rodríguez de Silva y Velázquez a valaha élt egyik legnagyobb festő, akit az utána született fontos művészek is mindannyian tiszteltek: Manet “a festők festőjének” nevezte, Picasso pedig parafrázisok (vagyis egy kép újbóli megfestése, újra elkészítése más eszközökkel vagy más stílusban, egy másik művész által) sokaságát festette, hogy megfejtse a titkot. Egy kortársa fogalmazta meg a legtalálóbban: Velázquez valóságot teremtett, s nem annak mását.
Diego Rodríguez de Silva y Velázquez 1599-ben született Sevillában,Spanyolországban, kisnemesi családban. Egészen fiatalon megmutatkozott tehetsége a festészet iránt, így elszegődött tanoncnak. Több éven át volt tanítványa egy festőnek, akinek a lányát feleségül is vette, így az idős mester később is a mentora maradt.
Velázquez mestere volt a fény és az árnyék, a felület és az anyag aprólékos ábrázolásának és az emberi vonások megragadásának.
1623-ban kérték fel IV. Fülöp király portréjának megfestésére. Az uralkodó olyan elégedett volt a végeredménnyel, hogy megtette udvari festőjének a madridi királyi udvarban.
Fülöp kétszer házasodott, hivatalosan 13 gyermeke látta meg a napvilágot, de csak hárman élték meg a felnőttkort, noha rajtuk kívül még hét házasságon kívüli, törvénytelen gyermeke is született.
IV. Fülöp uralkodása alatt virágzott a spanyol kultúra, mivel a király nagyon szerette a képzőművészetet, az irodalmat és a színházat. Művészeti gyűjteménye hatalmas volt, mintegy 4000 festményből állt, ez képezi az alapját a ma is híres Pradonak, a madridi nemzeti múzeumnak.
A 17. századi Spanyolországban a festészetet csupán mesterségnek tartották, nem művészetnek, ezért a festőművészek ritkán élveztek magas társadalmi státuszt. Fülöp és Velázquez az évek során igen közeli, szinte baráti kapcsolatba kerültek egymással, mindketten szerették a lovakat, a kutyákat és a művészetet. Az udvari festőnek való kinevezése utáni évtizedekben Velázquez számtalanszor megfestette a királyt, annak feleségeit, gyermekeit és az udvar többi tagját is. Velázquez végül udvari rangokat is kapott (kamarás lett), valamint ő volt Fülöp folyamatosan bővülő európai művészeti gyűjteményének kurátora, vagyis ő válogatta ki, mely műveket vásárol meg az udvar. Fontos mérföldkövet jelentett művészi fejlődésében olaszországi útja, melyet nem sokkal az udvarba érkezése után tett meg.
Fülöpnek saját széke volt Velázquez műtermében, és gyakran nézte, amint festményein dolgozik.
Velázquez 1660-ban halt meg Madridban.
A Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből választott kép egy bodegón, vagyis a spanyol köznép mindennapi életét ábrázoló zsánerkép, a csendélet és az életkép ötvözete.
A képen három alakot látunk: egy nő és két férfi. Egy asztalt ülnek körül, szemben velünk, középen, a nő, jobbról és balról pedig a két férfi. Kicsit olyan, mintha mi is az asztalnál ülnénk velük. Az asztal lapja szinte a kép felét kitölti. Fehér, szépen vasalt terítő van rajta, még jól látszódnak rajta a hajtogatás ráncai, csak az étkezés előtt vehették elő a szekrényből. Az asztalnál egy étkezéshez készülődnek éppen: középen egy mélytányér, melyben egy fél füstölt hal, valamint egy darab citrom van. Előttünk egy kenyér, alóla egy kés kandikál ki. Balra tőle egy vizespohár, benne félig folyadék (fehérbor? víz?). A kenyértől jobbra egy díszes réz üvegcse, két oldalán fogantyúkkal, ami talán fűszert rejt, esetleg sót. Közvetlen mellette egy gyökérzöldség hever az asztalon, répa, vagy retek. Félig fehér, félig vöröses színű, a zöldje is még rajta van, bár az már lelóg az asztal lapjáról. A répa/retek mellett egy érintetlen és egész narancs, aminek szárán még pár levél is látható.
Jobb oldalt egy fiatal férfi könyököl az asztalra. Hevesen magyaráz a vele szemben lévő férfinak, jobb kezével magyaráz: keze ökölben, hüvelykujját felemeli, mintha azt mesélné éppen, hogy valamiből egyet kapott, valamiben első lett. Ruhája mustársárga, bő ujjú, alatta széles gallérú fehér ing. A fiatal férfi arcának bal profilját látjuk csak: haja fekete, rövid, hullámos, szeme sötét, szemöldöke fekete. Ajka vastag, kis fekete vékony bajusza van, talán egy apró szakáll is a szája alatt, de az is lehet, hogy az csak egy árnyék. Füle nagy és piros. Homlokát ráncolja a heves magyarázat közben, szemeit a beszélgetőpartnerére függeszti.
A bal oldalon ülő idős férfi nyugodtabb nála. Ruhája kékesszürke, szintén bő ujjal, derekán egy övvel megkötve. Anyagát nem tudjuk, de valamilyen gazdag, nemes anyag, nem kopott, nem gyűrött, hanem elegáns, méltóságteljes. Ennek a ruhának széles gallérja is van, alatta szintén fehér ing. A férfi jobb kezét nyújtja a középen álló nő felé, aki éppen egy talpas pohárba vörösbort tölt neki. A bal kezét mellkasa felé fordítja, mintha ő is éppen magáról beszélne és hogy nyomatékot adjon szavainak, magára mutat. Rövid, sötétből őszbe forduló haja van, szakálla már inkább fehér, mint szürke. Ő is ráncolja homlokát, de az ő tekintete sokkal nyugodtabb, sokkal kevésbé feldúlt. Szemöldökét felhúzza, érdeklődve néz.
A középen álló nő az idősebb férfi felé fordul, tehát balra, hiszen neki önti a bort. A nő a jobb kezét és benne a kancsót a magasba emeli, úgy tölt éppen. A kancsó, melyből a vörösbor érkezik, barna színű, valószínűleg kerámiából van. A borospohár, amibe tölt, üvegből van, már egészen tele, hamarosan ki fog folyni, ha nem ügyelnek eléggé. A nő viszont egészen belemerült a beszélgetésbe, vagyis annak hallgatásába, minden porcikájával issza a szavakat, noha láthatóan nem része a párbeszédnek, hiszen egyik férfi sem figyel rá. Világosbarna, szőkés haját egy fejkötő fogja hátra. Ruhája barna kabátka és alatta egy világos ing. Arcából nem látunk sokat, hiába áll velünk szemben, de fejét kicsit lehajtja és oldalra fordítja, így csak annyit tudunk kivenni belőle, hogy arca telt, pirospozsgás.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 4
A „Vizuális kultúra mindenkié”
Flamand festő (16. század): Szent Jeromos a cellájában
16. század harmadik negyede, Régi Képtár
Szent Jeromos (347 – 419. vagy 420. szeptember 30.) a korai keresztény egyház teológusa, egyházatya. Jómódú keresztény családban született. Először Milánóban, majd Rómában tanult szónoklattant, filozófiát, grammatikát (nyelvtant), görög és latin nyelvet. A nagyvárosi élet forgataga magával ragadta, jobban érdekelték a világi művek (költészet, filozófia), mint a Biblia, ezáltal rendkívül nagy klasszikus műveltségre tett szert. A legenda szerint álmában egy angyal kivette kezéből a könyveket, majd az úr színe elé vezette, ezért az álom hatására 19 évesen megkeresztelkedik. Néhány évre rá egy kolostorban a hittudománnyal kezdett foglalkozni, majd csatlakozott egy aszkéta csoporthoz (a kereszténységben ez a hitből fakadó életmód: kemény és következetes küzdelem, aminek célja a tökéletes és bensőséges hasonulás Krisztussal) és zarándokútra indult a Szentföldre, ahol öt évet töltött remeteként egy sivatagban.
Megtanult héberül, majd 32 évesen pappá szentelték azzal a tanáccsal, hogy folytassa az aszketikus életet, így Jeromos szerzetes maradt. Később pápai titkár lett belőle és előkelő római asszonyok lelki segítője. A pápa kérésére átnézte az ólatin Bibliát és a helytelenül fordított részeket, betoldásokat kijavította az eredeti görög szöveg alapján.
A legenda szerint Betlehemben egyszer egy sánta oroszlán baktatott be a kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban elébe ment, és úgy fogadta, mint kedves vendégét. Az oroszlán nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, akkor vették észre, hogy belelépett egy hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája lett volna.
Segítőivel négy kolostort alapított, hármat fiatal lányoknak, egyet pedig barátoknak, ez utóbbi élén haláláig Jeromos állt. Az évek múlásával egészsége és látása is meggyengült, és egymás után vesztette el követőit. Kimerülten és vakon halt meg 419. (vagy 420.) szeptember 30-án Betlehemben.
Élete a 15-17. században kedvelt témája volt a művészeti alkotásoknak: festmények, freskók (nedves vakolatra felvitt falfestmény), metszetek készültek életének egy-egy jelentős eseményét feldolgozva: remeteként a sivatagban, bűnbánatot gyakorolva, kolostoralapítóként, dolgozószobájában, vagy az utolsó áldozása során, oroszlánnal, feszülettel, koponyával, bíborosi kalappal. Ezért amikor egy oroszlán szerepel a képen, jó eséllyel Szent Jeromos a mellette ábrázolt személy. Emellett egy, a szentek életéről szóló népszerű középkori könyv egyik tévedése miatt másik jellemző ismertetőjegye a vörös bíborosi ruha és a kalap, annak ellenére, hogy valójában sosem volt bíboros.
A bűnbánatát megélő szerzetest számtalanszor olyan tájban ábrázolják, ahol a távolban gazdag, dús természet és sok állat látható, mely a teremtés és az Úr bőkezűségére hívja fel a figyelmet.
Azokon a képeken, ahol munka közben, dolgozószobájában ábrázolják, sokszor megjelenik a világ múlandóságára való figyelmeztetés is, ennek jelképeként több képen Jeromos egy koponyára mutat, vagy azon pihenteti a kezét. A koponya a gondolat bölcsőjeként a szellemi tökéletességet jelképezi, és a fizikai test halálára is utal.
A gyertyát általában a szellemi megvilágosodás megnyilvánulásaként szerepeltették a műalkotásokon, valamint a gyertya fénye Isten fényére utal. A dolgozószobai képek jellemzői még a kereszt, vagy egy Krisztus a kereszten szobor, valamint az utolsó ítéletnél kinyitott könyv. Ezek az elmélkedés tárgyai, az istennek tetsző élet jelzésére szolgálnak, valamint a könyv a tudást és a bölcsességet szimbolizálja. Később a dolgozószobai képek átalakultak a kereszt előtt meditáló szent bemutatásává. Ezeken Jeromos a szegényes remetelakban nyitott könyvre könyökölve, jobbját a koponyán tartva elmélkedik a Megváltó kereszthaláláról.
A világ képzőművészetében híres Szent Jeromos ábrázolásokat ismerhettünk meg Francisco de Zurbarán,Caravaggio,El Greco,Rubens,Murillo és idősebb Lucas Cranach által.
(2. kép)
A tölgyfa alapra olajjal festett kép viszonylag nagy méretű, 103 cm magas és 122 cm széles. Túlnyomórészt sötét színekkel dolgozik, ezek az uralkodóak a képen.
A kép középpontjában egy idős férfi alakja áll. Ő Szent Jeromos. Feje szinte mértanilag is a kép közepén található. Oldalra néz, feje búbja szinte teljesen kopasz, kicsit csillog a homloka. Hosszú, szürkébe hajló ősz szakálla van, kicsit hullámos. Arca csontos, orra erőteljesen emelkedik ki arcából, keskeny, nagy orrlyukakkal. Szemöldökei sötétek, még nem őszek, szeme barna. Szája egy résnyire nyitva, mintha kicsit csodálkozna, vagy valami gondolat oly hirtelen tört volna rá, hogy magában beszél egy kicsit. Egyik fülét látjuk csak, amit haja sem takar. Sötétvörös ruhában van, melynek ujja bő, gazdagon redőzik. Jobb karján támaszkodik rá az íróasztalára, a könyökére helyezve felsőtestének súlyát. A mozdulat olyan, mintha meglátott volna valamit az előtte heverő nyitott könyvben és ahhoz hajol éppen közelebb. A bal karja szintén behajlítva, bal tenyerét egy koponyán pihenteti. A koponyáról hiányzik az állkapocs, és arrafelé fordul, amerre Jeromos is néz. Jeromos bal karja alatt, a koponya mellett egy oroszlánfej néz velünk szembe, pont a szemünkbe. Csak a fejét látjuk, a szemeit és az orrát. Kedvesen néz ránk, nem fenyegetően, szinte mint egy házimacska, aki odabújik a gazdájához dorombolni kicsit.
A szent felett a falon lóg felakasztva a bíborosi kalap, mely pont olyan sötétvörös, mint Jeromos ruhája. A kalap karimája széles, teteje lapos, két oldalán csomózott és bojtokban végződő zsinórzattal. Szemben velünk, a szent mögött egy nyitott ajtó van, melyen ki lehetne látni, de mivel sötét van azon túl, ezért nem tudjuk, hová vezet az ajtó.
A nyitott ajtó mögött, a kép bal oldalán, a falon polc, melyre kissé rendetlenül mindenféle van felpakolva: könyvek, iratok, fadobozok és egy gyertya, mely nem ég.
(3. kép)
Az asztalon Jeromos előtt töltőtoll, tinta, papírvágó kés és szemüveg hever, kissé hanyagul, valamint egy gyűrött, nyitott füzet, rajta jegyzetek, másik füzet és a tetején egy kereszt, rajta a megfeszített Jézussal. Ez a kisméretű asztali szobor aprólékosan kidolgozott, részletes, szinte élethű. A kereszt rúdja olyan hosszú, hogy a MegváltóJeromosnál is magasabban van, a szent szinte leborul elé.
A nyitott könyv Jeromos előtt az asztalon szinte mintha állna, tehát mi is pontosan láthatjuk, mit olvasott utoljára. Az utolsó ítéletnél, vagyis a végítéletnél van nyitva, melyen a dicsőséges Krisztust látjuk a mennyei királyságát jelző bíborszínű ruhában. A nyitott könyv lapjai szinte világítanak a képen, ez a tárgy a leghangsúlyosabb, ez világítja meg Jeromost, a kezeit, a koponyát és a feszületet.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit nemzeti szociálpolitikai intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 3
A „Vizuális kultúra mindenkié”
Sano di Pietro: Herodes lakomája, 1447 k. Predella töredéke
A festészet az 1400-as évek Siena-jában egy különös időugrás (visszafelé) a környékbeli városokhoz képest. Firenzében ekkor már útjára indult a reneszánsz, Siena azonban még a középkor kései éveit taposta, a képein angyalokkal, szentekkel és gazdagon aranyozott hátterekkel. Noha a helyi művészek hallottak már arról, mi folyik a hozzájuk oly közel fekvő Firenzében, kísérleteztek is annak újításaival, de a mecénások a hagyományos alkotásokat rendelték. A Szűzanya-képek iránti odaadás igen erős volt, hiszen ő volt a város védőszentje, akinek képe a pénzérméken is szerepelt.
Az 1400-as évek közepén Sano di Pietro műhelye volt a legforgalmasabb Sienában. Ő és a segédei rengeteg vallási tárgyú megrendelést teljesítettek, gyakran vallásos rendeknek. Madonnái ikonszerűek, az anyát és a gyermeket szentek és angyalok veszik körül.
Ansano di Pietro di Mencio néven született 1405-ben. Egyes források szerint Sassetta műhelyében tanult. Szerves része volt a Siena város polgárságának, vezette egy kerületét, valamint döntőbíróként is alkalmazták (például amikor festőtársai között kellett egy vitát elrendeznie). Nem csupán oltárképeket festett, hanem freskókat, miniatűröket, valamint illuminátorként is ismerték (könyveket, kódexeket díszített kisebb ábrákkal). Műhelyében számos asszisztenst és tanulót felügyelt, akik segítettek a megbízások kivitelezésében. Sano sikerét mutatja, hogy több mint 270 műve maradt fenn. Habár nagyságát a művészettörténet képes feledni, színkezelése és színvilága azonban nem vitatható. 1481-ben hunyt el.
A képen látható predella (oltárfelépítmény) részlete két jelenetet, Salomé táncát és János fejének bemutatását sűríti egyetlen képbe. Ettől balra egykor Keresztelő Szent János lefejezése volt látható. A több részből álló oltár, amelyhez a töredék tartozott, a sienai San Giovanni all’abbadna Nuova nevű apácakolostor templomában állt.
(2. kép)
Heródes Antipasz volt Galilea római kormányzója elcsábította (valójában megegyezés alapján “átvette”) féltestvére feleségét, Heródiást, miközben saját feleségét, egy arab fejedelem lányát, eltaszította magától. Keresztelő János nyilvánosan megrótta tettéért, hiszen általános botránkozás tárgya lett a hithű zsidók között. Heródes Antipasz ezért megharagudott rá és börtönbe vetette, mialatt Heródiás (a feleség, aki miatt megrótták) a halálát kívánta. A férj azonban tisztelte a szent embert, talán ezért is volt a feleség számára oly félelmetes, hiszen azt hihette, hogy Keresztelő János hatására talán egy nap őt is eltaszítja a férje (mint az első feleségét) szégyenében.
Egy nap Heródes a születésnapja alkalmából lakomát rendezett, ahová meghívta Galilea előkelő embereit és a tisztjeit. A vacsora után Salomé,Heródiás lánya, táncolt a király előtt. A tánc minden vendégnek nagyon tetszett, el voltak bűvölve. Heródes Antipász annyira mámoros lett a bortól és a tánctól, hogy esküvel fogadta, bármilyen kívánságát teljesíti Saloménak. A lánynak nem volt semmilyen kívánsága sem, ezért anyjától kért tanácsot, mi lehetne az. Ő javasolta Keresztelő János fővesztését.
A király, hiába szomorította el a kérés, a vendégek jelenlétében tett esküje miatt nem akarta őt elutasítani, így hóhért küldött és megparancsolta, hogy azonnal hozzák el Keresztelő János fejét. A börtönben lefejezték, majd tálcán hozták a király elé a fejet.
(3. kép)
Kisméretű, fekvő kép: 23,6 x 33,6 x 2,9 cm.
Egy szűk térben vagyunk, melynek nagy részét elfoglalja egy terített asztal, körülötte emberalakok. Összesen 5 figura van a képen, ebből hárman az asztal mögött, a túloldalán vannak, őket derékig takarja az asztal, a két fő alak az asztal előtt áll, őket tetőtől-talpig látjuk.
Középen, pontosan a kép közepén, egy nőalak, kezében egy tamburinnal, vagyis csörgődobbal áll. Földig érő kék ruhában van, ami lágyan omlik le és könnyedén fodrozódik, mintha a nő mozgásban lenne. Derekán piros öv, a kezében lévő csörgődob oldala is piros. Haja hullámos, szőke, egészen világos, a kornak megfelelően fel van tűzve. A ruhája alól kivillannak sárga cipőbe bújtatott lábfejei. Ő Salomé, a király mostohalánya.
Vele szemben egy férfi érkezik: balról lép be éppen. Ruhája egy fűzöld ing, gallér nélkül, mely a térdéig ér, derékban megkötve, két oldalt felhasítva, alatta világos színű harisnya, lábán barna színű lábbeli. A férfi túloldalán, amit mi sem látunk, egy kard lóg, ennek egy darabja látszódik csak ott, ahol mi állunk. Haja hullámos, barna, egészen a válláig ér, arcát barna szakáll borítja. Szemeit a táncoló és feléje közelítő fiatal nőre függeszti, tekintete tiszta, de szomorú, fájdalmas.
Kezében egy tálca van, azt nyújtja Salome felé, ezen a tálcán pedig Keresztelő János levágott feje.
A jelenet nem véres, nem ijesztő, noha nyilván megborzongat minden nézőt az, amikor ráeszmél, mi is van a tálcán. A fej egy barna hajú, barna szakállú, csukott szemű arc, aki szinte békésnek tűnik. A fej körül van egy glória is, mely egyértelművé teszi, nem akármilyen áldozatot mutatnak be éppen. Két piros folt van csak a tálcán, az jelzi a vért, de messziről inkább tűnnek két szalagnak, vagy dísznek. A tálcán felkínált fej és a csörgődob éppen egy magasságban vannak, egymáshoz közel, mintha éppen ki akarnák cserélni őket.
Közöttük egy hosszú és keskeny oszlop osztja meg a teret. A vékony oszlop fehér színű, az oszlopfő (vagyis az oszlop felső része, ami alátámasztja a mennyezetet) rózsaszín árnyalatú. Az oszlopból van még egy a kép jobb szélén, ez mutatja meg nekünk, hogy egy nagyobb térben zajlik a jelenet.
Az asztal mögött ülő három alakból a középső a király, Heródes. Erre egyértelműen utal a fején lévő korona. Az ő haja is szőke, válláig érnek le tincsei. Ő is a belépő alakot figyeli, akinek kezében a tálca van. Arcát oldalról látjuk, arcszőrzete nincs, egész fiatalnak tűnik. Kezeit felemelve, mintha tapsolás közben érte volna a döbbenet. Hátán meleg, rózsaszínes árnyalatú palást, melynek nyakrészén arany gallér. Alatta zöld ruha, amit azonban az asztal már eltakar. Kék cipőbe bújtatott lábfejei kilátszódnak az asztal alól.
Mellette két oldalt két férfi ül még az asztalnál. Egyikük (a bal oldali) feje egy fehér kendőbe van burkolva, alatta vajszínű köpeny és kék ruha. Az ő lábfejei is kikandikálnak az asztal alól. Kezeit szintén tapsra emeli.
A bal szélen ülő férfialakot félig látjuk csak, kétségbeesetten nézi a jelenetet. Kezei megálltak a levegőben, fejét félrebillenti, szemét nem tudja levenni a levágott fejről. Barna, vállig érő haja hullámos, zöld köpenyben és piros ruhában van.
Az asztalon vacsora maradékai láthatóak: pár kés, tányérok, kerek, zsömleszerű ételek, amik lehetnek akár gyümölcsök is, vagy sajtgolyók. Poharak, amiknek alján vörösbor maradéka. A vacsorának már vége van.
Az épület, amiben a vacsorát rendezték, egy ház étkezője, velünk szemben van egy ablak, amin keresztül semmit sem látunk már, hiszen este van, bal kézről pedig egy ajtónyílás. A falak világoszöld árnyalatúak, a padló terrakotta színű.
Az azonos témájú ismertebb festmények között tartják számon Tiziano Vecellio,Gustave Moreau,Hans Memling és Giotto di Bondone alkotásait. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében van még id. Lucas Cranach képe 1530-as évekből, mely a Salome Keresztelő Szent János fejével címet viseli és a képen csupán egy kedvesen, noha fölényesen mosolygó fiatal nő látható, korabeli öltözetben, akinek a kezében lévő tálcán ott a levágott fej: https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/salome-keresztelo-szent-janos-fejevel/
Franz Xaver Karl Palko képe 1744/45-ből szintén a Szépművészeti Múzeum tulajdona, ám jelenleg nincs kiállítva. Ez is a Heródes lakomája címet viseli. A festményen egy csodálatos építészeti tér van, hatalmas oszlopcsarnok, aminek tekintélyes oszlopai között apró alakok láthatóak egy asztal körül: ezen a képen is ötvözte a művész a lakomát, a táncot és a levágott fej bemutatásának pillanatát: https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/herodes-lakomaja/
1903-ban látta BerlinbenRichard Strauss kortársának, az akkorra már elhunyt Oscar Wilde-nak darabját, a Salomét, ami annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, operát ír belőle. Nehezen boldogult a librettóval (olaszul „könyvecske”, vagyis a zenés művek, például az opera, szövegkönyvének elnevezése), majd úgy döntött, hogy pontosan úgy kezdi az operát, ahogy a dráma indul: „Milyen szép Salome hercegnő ma éjjel.”
Aki szeretné meghallgatni ezt a művet, annak itt egy 1991-es berlini felvétel, melyen Cheryl Struder énekli Salomét, a karmester: Giuseppe Sinopoli.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit nemzeti szociálpolitikai intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 2
A „Vizuális kultúra mindenkié”
Ifj. Pieter Brueghel műhelye: Vak nyenyerés a falu utcáján, 1600-1610
Apja, a híres festő Pieter Bruegel (idősebb Pieter Bruegel néven ismerjük, vagy Paraszt Bruegel) maga is egy festő tanítványa volt (Pieter Coecke van Aelst), akinek Mayke nevű lányát vette feleségül. A házasságból két fia született, nem sokkal halála előtt, ők: ifjabb Pieter Brueghel és id. Jan Brueghel, a két festő. Apjuk még életében elhagyta nevéből a H betűt, ezért őt, az idősebbet, Pieter Bruegelként ismerjük, a fiait viszont H-val írjuk, tehát Pieter és Jan Brueghelnek. A nevük kiejtésének tekintetében megoszlanak a vélemények: vannak, akik Bröhelnek, mások Brajgelnek ejtik.
Ifjabb Pieter BrueghelBrüsszelben született 1564-ben. Antwerpenben indult a karrierje egy tájképfestő mellett, majd 1585-ben a Szent Lukács céh tagja lett. Előszeretettel ábrázolt manókat, tűzeseteket és groteszk figurákat, kedvenc témái a téli tájak, a parasztbúcsúk, az újtestamentumi és pokolbéli jelenetek voltak, innen a neve is: Pokol Brueghel. Annak ellenére, hogy apját 5 évesen elvesztette, életét nagyban meghatározta annak öröksége, hiszen leginkább apja műveinek másolójaként ismerjük.
Ebben a különleges közegben való felnőtté válás alakította ki Brueghel technikáját és stílusát, melyet apjától sajátjaként vett át. Mesterien másolta őt, bár igény esetén ördögi ügyességgel módosította a kompozíciót, hogy azok jobban megfeleljenek az elvárásoknak. Ez hol annyit jelentett csak, hogy a megjelenő időjárási viszonyokat alakította, hol a figurákat rendezte át. Korának kedvelt és elismert művésze volt: Anthony van Dyck festette meg az arcképét, Peter Paul Rubens magángyűjteményében pedig megtalálható volt egyik festménye.
Antwerpenben hunyt el 1638-ban. Hét gyermeke volt, ebből az egyik fiú maga is szintén festő lett.
A Németalföld részben Habsburg fennhatóság alá került a 16. század végén. Ekkor terjedtek el a zsánerképek, a mindennapi életet hétköznapi szereplőkkel ábrázoló festmények. Ebben az időszakban az egyházi megrendelések elmaradtak, mivel a református egyház tiltotta a képek vallásos tiszteletét, így a korabeli megbízók magánszemélyek vagy testületek voltak. A középosztálybeli vásárlók kis méretű képeket kívántak, mivel lakásaik is szerényebb méretűek voltak. A mitologikus ábrázolások helyett a hétköznapi valóságot, a könnyen érthető témákat kedvelték: a flandriai falvak hétköznapi pillanatait, az egyszerű emberek egyszerű örömeit és bánatait, hagyományőrző népi szokásait.
(2. kép)
A kép mérete: 43 x 61 cm.
Fekvő kép, tehát szélesebb, mint amilyen magas. Egy kis faluban járunk, házak között. Két oldalt két nagyobb épület, mivel ezek közel vannak hozzánk, a távolban több másik.
A házak egyszerűek, lakóik is egyszerű emberek. A bal oldali házból csak egy kis darabot látunk, amin van egy ajtó, felette kis előtető, hogy az esőtől védje azt, valamint egy ablak. A ház homlokzatán a festék málladozó, csupa repedés, a vakolat több helyen lehullott. Az ajtónyíláson egy nőalak hajol ki, aki a ház előtti kispadon ülő férfival és egy arra járó nővel beszélget. A beszélgetés idejére megálló nőalak karján fonott kosár, fején szalmakalap.
A jobb oldalon szintén egy ház felét láthatjuk, ebből egy kicsit többet, mint a másikból. Itt már több ablak szabdalja a homlokzatot, mindegyiken kitekint valaki. A kisebbik ablakon egy gyereklány nézi a felnőtteket, akik a másik ablakon bámulnak kifelé az utcára. Elől egy idős férfialak, hosszú, ősz szakálla van, fején fekete fejfedő, mögötte egy nő tekint előre kicsit riadt arccal.
A házuk előtt parasztok disznót ölnek le éppen. A disznó nyakához kést szorít az egyikük, a vágás nyomán kiserkenő vért egy serpenyőbe gyűjti egy asszony, közben elégedetten mosolyog.
A disznóvágó jelenet szereplői előtt a többi kellék látható: egy fából készült teknő, benne további szerszámok.
A kép hátterében házak: kisebbek, nagyobbak. Emberek tesznek-vesznek, nyugodt, délutáni hangulat. Az út mentén pár fa látható, az út a kép hátterében kanyarog a horizont felé.
A kép fókuszában és előterében egy különös jelenet, melyet a kép címe is elárul: egy vak zenész érkezik a faluba. Sokadalmat látunk, izgatott népek csoportosulnak, akikből kiválik a főszereplő, a vak nyenyerés. Alakja nagyobb, mint a többieké, mintha egy kupac kisgyerek közé keveredett volna egy felnőtt. Fekete, széles karimájú kalap van a fején, fekete köpeny a vállán. Szemét egy szemkötő takarja, innen egyértelmű, hogy világtalan, valamint egy tarka kutya van az övéhez kötve egy madzaggal. A fehér-barna-fekete foltos kutya nyugodtan bandukol előtte, segítő kutya lévén rá sem bagózik a tömegre és a többi falusi kutyára. A zenész erőteljes alakján vöröses nadrág van, egyik térdén lyukas. Barna magas szárú csizma van a lábain. Övére mindenféle egyéb hangszer és szerszám van felfűzve, bal hónalja alatt szorítja magához a tekerőlantot, jobb kezével tekeri is azt. Haja rőt, kócos. Szája nyitva, talán énekel, talán az emberekhez beszél, talán a kutyáját szólítja meg éppen.
A körülötte tolongó népeket nézve szinte hallhatjuk, ahogyan hangoskodnak, ahogyan egymásnak kiabálnak, ahogyan rácsodálkoznak a zenére és a zenészre, túlkiabálva azt. Közel húsz kis alak tolong a zenész körül, a lányokon szoknya és kötény, fejükön fejkötő, a fiúkon kalapok, némelyikbe egy toll is van tűzve. A fiúk ruházata csizma, majd egy nadrág, felül buggyos ujjú ing, rajta mellény, vagy derékig érő kabátka, valamint minden figura fején van valamilyen fejfedő.
A sok kis alak mérete arra enged következtetni, hogy ők a gyerekek, mivel a házak előtti embereknek, vagy a nyenyerés termetének pont a derekáig érnek. Izgatottak, valószínűleg ritkán érkezik a faluba idegen, pláne zenész. Ritka csemege a zene, noha a felnőttek nem különösebben izgatják magukat, ők jobban el vannak foglalva a saját dolgaikkal: a tereferével, vagy a disznóvágással. A gyerekek mind a zeneszerszámot akarják látni, valamint a világtalan zenész arcába akarnak nézni.
Az öltözetek (és a fák koronái alapján) azt tippelhetjük, hogy kora ősz van, amikor már hűvösödik az este, de még nem csíp. A fákon a levelek barnák, de a földön még nincs belőlük. A kép meleg színekkel van megfestve, barátságos és a maga módján kifejezetten szórakoztató. Ez utóbbi sok esetben jellemző a zsánerképekre, ezekre a hétköznapi jeleneteket ábrázoló festményekre.
A képen látható nyenyere hivatalos neve: tekerőlant (ismert még: szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant neveken). Ez a vonós hangszerek működési elvét követi, ám húrjait begyantázott fakorong forgatásával hozza rezgésbe a zenész, miközben a másik kezével billentyűket nyom a húrokra. Már Vivaldi és Mozart is komponáltak erre a hangszerre, melynek hossza általában 75 cm, szélessége 35 cm, magassága 21 cm.
Hallgassuk is meg ezt a hangszert:
Patonai Bátor: Monostori zöld erdőben – tápai dallam tekerőn:
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit nemzeti szociálpolitikai intézet és az EMMI támogatja.
Narráció 1
A “Vizuális kultúra mindenkié”
Sassetta (Stefano di Giovanni): Aquinoi Szent Tamás imája, 1423–1425 k.
(A képek forrása: Szépművészeti Múzeum,
https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/aquinoi-szent-tamas-imaja/)
(1. kép)
A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában található ez a festmény, amely az imájába merült Aquinói Szent Tamást ábrázolja. Alkotója a Sassetta néven ismert Stefano di Giovanni, aki a 15. századi Siena egyik mestere. Születésének pontos dátuma és helye bizonytalan.
Kisméretű kép (24 × 39,4 × 2,5 cm), nagyjából egy írógéppapír méretű. Falemezre készült, temperával, helyenként aranyozva. Egy épület belsejében vagyunk, egyházi térben, egy kolostorban, erre utalnak az oszlopok, a boltívek, a díszítés és a padsorok. A kép jobb oldalán belátunk a könyvtárterembe, ahol a világos színű fából készült olvasópultok vannak, rajtuk színes, hol nyitott, hol csukott kódexek. Az olvasóterem túlsó végében sötét ablakok. A tér boltíves.
A kép középső harmadában egy ajtónyíláson keresztül kilátunk a kolostor kertjébe, ahol egy fehér kőből készült kút áll magányosan. Ha a tekintetünk visszatér a kolostor belsejébe, akkor egy szerzetest találunk az oltár előtt. A szerzetesen fekete köpeny van, mely eltakarja a testét, ezért nem látjuk azt sem, hogy áll-e vagy térdepel. Imára kulcsolt kezei látszanak csak, valamint a feje, mellyel az oltár felé fordul, arra néz fel. Oldalról látjuk, feje körül arany színnel megfestett glória, azaz egy korong alakú dicsfény. Arca fiatal, nincs rajta semmilyen arcszőrzet, feje búbján tonzúra (mely a szerzetesek fején kiborotvált kör alakú felület, ami az istennek szentelt élet jele).
A kép bal oldalán látjuk azt az oltárt, amit a szerzetes néz, amihez imáját intézi. Az oltár 5 képből áll, közepén egy Madonna-ábrázolás: kék ruhában ül Mária, kezében a Gyermek, tehát Jézus. Felette, sárgás, vöröses izzó gomolygás, mely a mennyei jelenést jelenti: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül így meg, aki egy galambot (a Szentlélek galambját) Tamás felé repteti. Ez a galamb pici, fehér és mivel egy ajtó előtt repül éppen, ami szintén világos, ezért nagyon nehezen vehető észre. Tamást gyakran ábrázolják vállán ülő galambbal, ami a szellemét megtermékenyítő mennyei inspirációra utal; mint ebben az esetben a homloka felé szálló Szentlélek-galamb.
Sassetta 1423 – 1425 tempera, gold, panel 24 x 39,2 x 2,5 cm
(2. kép)
Az oltár alsó részét egy terítő borítja, mely elölről vöröses színű, felül és két oldalán fehér, rajta díszes kék és piros kereszt alak. Az oltár mögött csukott ajtó.
A kolostor belső tere zöldes színű, világoszöldek a falak, az oszlopok, a plafon. A járófelület sima, barnás színű.
A kép méreteinek ellentmond annak aprólékos kidolgozása, lenyűgöző részletei. Az udvaron lévő kút a tisztaság forrását jelenti, a megtisztulás szimbóluma. A kódexek, vagyis kézzel írott középkori könyvek Aquinói Szent Tamás ikonográfiájához tartoznak. Maga a festmény egyike az első alkotásoknak, amelyeken megjelenik a kolostori kert, valamint a külső és belső terek ábrázolása is.
A kép főszereplője, Aquinói Szent Tamás latin nyelven író középkori olasz filozófus, teológus és Domonkos-rendi szerzetes volt. A római katolikus egyház legnevezetesebb hittudósai, az úgynevezett egyháztanítók között tartja számon. Szenvedélyes érdeklődése Isten megismerésére irányult. Valahányszor el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és imádkozott. Egy legenda szerint egyszer a kereszt előtt állva az Úr hangját hallotta: ,,Helyesen írtál rólam, Tamás. Milyen jutalmat szeretnél érte?” Tamás ezt felelte: ,,Egyedül csak téged, Uram. Minden, amit írtam, előttem csak pelyva.”
Az Aquinói Szent Tamás imája egykor egy oltárkép predelláját díszítette. A predella olasz eredetű szó, melynek magyar megfelelője a zsámoly. Az oltár felépítményének nagy tábláit alátámasztó vízszintes talapzat előoldala, melyet festményekkel vagy domborművekkel díszítettek. A festők itt hagyományosan az oltáron ábrázolt szentek élettörténetéből vett jeleneteket elevenítettek meg, vagy más elbeszéléseket, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak az oltár tematikájához, avagy magyarázták azt.
Sassetta budapesti képe ahhoz az Oltáriszentségnek szentelt oltárhoz tartozott, amelyet a sienai gyapjúkereskedők céhe rendelt meg a fiatal festőtől, akinek ez volt az első jelentős önálló munkája. Az oltármű kifejezetten az Oltáriszentség, vagyis Krisztus ostya formájában megjelenő testének tiszteletére rendelt ünnep, az úrnapja (a pünkösdöt követő második hét csütörtökje) szertartásához kapcsolódott.
A sienai gyapjúkereskedő céh, az Arte della Lana 1423-ban rendelte meg az oltárt. Sassetta 1425 júniusára készült el a művel. A szabadtéri misék hagyománya egészen a 16. század elejéig fennmaradt, amikor azután az oltár a San Pellegrino-templomban, a céh újonnan épült ottani kápolnájában nyert állandó elhelyezést. A kápolnát végül 1816-ban lebontották, Sassetta oltárképe pedig – részekre szétbontva – a műkereskedelembe került. Egy része sajnos mára már elveszett, de megőrződött a predella majd minden képe. Ezek egyike a Szépművészeti Múzeum festménye, a többit Angliában,Ausztráliában és Olaszországban találjuk, ezek címei: Aquinói Szent Tamás látomása,Az Oltáriszentség csodája,Az eretnek tűzhalála,a Remete Szent Antalt ütlegelik az ördögök és Az utolsó vacsora.
Ipolyi Arnoldnak, a 19. századi tudós főpapnak köszönhetően láthatjuk ma ezt a képet, aki különleges szeretettel gyűjtötte a régi sienai festők alkotásait, melyekkel azután a Szépművészeti Múzeum és az esztergomi Keresztény Múzeum képtárait gazdagította.
2009-ben egy kis kamarakiállításon Jovánovics György egyik domborműve mellé (Relief 08.01.17 ) került. Jovánovics maga kérte, hogy a két alkotás párbeszédbe kerüljön egymással, hiszen a szobrász csaknem 50 éve jár vissza ehhez a festményhez, mintegy beszélgetni. Egy ismert történet szerint Jovánovics egyszer nyolc órán keresztül állt Bécsben egy Vermeer-kép előtt – a múzeumi dolgozók és őrök legnagyobb ijedségére. Noha a két mű nem kapcsolódik közvetlenül egymáshoz, azonban fontos megjegyezni, hogy az alkotóik között elterülő 500 év ellenére is mindkettőjük munkásságában fontos a tér és annak formabontó, rendhagyó ábrázolása.
A narrációt készítette: Rácz Márta
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
„A vizuális kultúra mindenkié” projektzáró eseménye
Egy újabb nagysikerű projekt zárult le a VGYKE-nél 2021. szeptember 29-én.
Az NSZI és az EMMI által támogatott „A vizuális kultúra mindenkié FOF 2020” projektzáró eseményét alább tekinthetik meg.
Program:
A projekt előzménye ötlettől a megvalósításig. Előadó: Fodor Ágnes VGYKE elnök
A projekt megvalósítása és értékelése. Előadó: Mészáros Ágnes alelnök,
Bemutatkoznak a közreműködők:
Petneházy Emőke audionarrátor AKKU Egyesület, online narrált színházi előadás és narrációs klubok
Helmes Renáta VGYKE média munkatárs, – festmény-fotó narráció
Kollárszky Boglárka közösségi civil szervező, – Állatkerti interaktív séta.
Pázmán Krisztina közösségi civilszervező, – Szentendrei Néprajzi Múzeum Integrált kirándulás.
A rendezvény moderátora: Bönde Katalin, hangosítja: Miks-Rédai Csaba (Mixcsabi Studio).
Az eseményt a Hobby Rádió is közvetítette.
Nézzük, hallgassuk együtt!
VGYKE
Meghívó a „Vizuális kultúra mindenkié” FOF 2020. projektzáró eseményére
Kedves VGYKE tagjaink!
Sok szeretettel várjuk „A vizuális kultúra mindenkié” projektzáró rendezvényünkre, hogy ünnepeljenek velünk.
Időpont: 2021. szeptember 29. 19 h
Helyszín: VGYKE Youtube csatorna
Program:
A projekt előzménye ötlettől a megvalósításig. Előadó: Fodor Ágnes VGYKE elnök
A projekt megvalósítása és értékelése. Előadó: Mészáros Ágnes alelnök
Bemutatkoznak a közreműködők:
Petneházy Emőke audionarrátor AKKU Egyesület, online narrált színházi előadás és narrációs klubok
Helmes Renáta VGYKE média munkatárs, – festmény-fotó narráció
Kollárszky Boglárka közösségi civil szervező, – Állatkerti interaktív séta
Pázmán Krisztina közösségi civilszervező, – Szentendrei Néprajzi Múzeum Integrált kirándulás
A rendezvény moderátora: Bönde Katalin, hangosítja: Miks-Rédai Csaba (Mixcsabi Studio).
A projekt zárásaként festmény-fotó narráció meghallgatására kerül sor, valamint részletet hallgathatunk meg a Luxemburg grófja színházi előadásból.
A vizuális kultúra mindenkié projektzárót VGYKE tagjaink és minden érdeklődő az alábbi online linken hallgathatja meg.
Felhívjuk figyelmüket, hogy a fenti időpontot követően a rendezvény bármikor visszahallgatható lesz.
A projektzárót a Hobby Rádió is közvetíti.
A „Vizuális kultúra mindenkié” projektet az NFSZK és az EMMI támogatja.
Narráció 50
Rippl-Rónai József és Lazarine Baudrion: Vörösruhás nő falikárpit
1898
A Ráth György-villa kincsei között szép számmal találhatunk olyan alkotásokat, amik arról tanúskodnak, hogy a festőművészek gyakran kölcsönözték tehetségüket a használati tárgyak esztétikai megformálásához. A képzőművészet és iparművészet között tehát nincs is akkora távolság, mint azt gondolhatnánk. Ilyen műtárgy Rippl-Rónai JózsefVörösruhás nő című falikárpitja is (1. kép), amit a festőművész tervei alapján Lazarine Baudrion készített el 1898-ban. A festő felesége gyapjúvászonra, gyapjúfonallal, laposöltésekkel hímezte fel a jelenetet. Az álló formátumú kárpit 230 centiméter magas és 125 centiméter széles, tehát élethű ábrázolásként érzékelhetnénk. A kárpit témájául Rippl-Rónai egy szívet melengető, békés jelenetet választott. A nyári kertben egy kezében virágot tartó fiatal nőt láthatunk. A kép felső egyharmadát egy gesztenyefa lombja tölti ki, hatalmas jellegzetes levelei mély zöld színt kaptak. A kép alsó egyharmadában piros és sárga virágok bújnak meg a magas fűben. Egy vörös és fehér rózsabokor is látható a kertben. Mind a fentről belógó levelek, mind a rózsabokrok és virágok azt az érzetet keltik, hogy kissé messzebb állunk a fiatal nőtől és innen nézzük, ahogy a kezében tartott virág szépségében gyönyörködik. A távolság, a lombok takarása a leskelődés érzését is keltheti bennünk, de mindenképpen egy bensőséges jelenetről van szó. A fiatal nőt a néző oldalról, egy barna lécekből összeállított kerítés előtt állva látja. Bal kezével kissé hátra nyúl, könyöke behajlítva. Tenyere a léceket összetartó keresztlécen fekszik, pontosabban a kis és gyűrűsujja támaszkodik a lécen, többi ujja természetes mozdulatban kissé behajlítva. Csípőjét kissé előre tolja, amitől testtartása egy lágy ívet vesz fel. A jobb kezében tartott fehér virágot mintha éppen arcához emelné, hogy megillatolja. Arcán komoly, elgondolkozó arckifejezést láthatunk. Haja szőkébe hajló világos barna. A címet adó vörös ruhát, inkább pirosnak érzékelhetjük. Bő szoknyarészének legalján, illetve felette egy kicsivel sárga sáv húzódik. Ez a sárga csík ismétlődik a ruha karcsú derékrészén és a gallér szegélyén is. Maga a művészi megformálás magában hordozza Rippl-Rónai egyedi festőiségét. Az árnyalás nélküli színfoltokat barna körvonal emeli ki. A növények és a női alak egyenlő hangsúlyt kapott a képen, a kompozíció a francia Aristide Maillol hatását tükrözi. A kárpitot dekoratív, virágokkal gazdagon díszített hímzett keret futja körül.
De ki lehetett vajon ez a szépséges fiatal nő és ki volt a megrendelő? A kárpit Andrássy Tivadar gróf budai palotájának ebédlőjébe készült. A kárpitról fennmaradt korabeli fotón (2. kép) a kárpitot egy modern, szögletes elemekből álló kandalló felett elhelyezve láthatjuk. Maga a fénykép már a berendezés második otthonában, Tiszadobon készült 1912-ben. Andrássy Tivadar gróf még 1897-ben rendelte meg a Párizsból hazatérő Rippl-Rónaitól a budai palotájuk ebédlőjének berendezését. A bútorok, az üvegablak mintázata mind a századforduló divatos irányzatának, a szecessziónak jegyében született. Andrássy Tivadar 1905-ben bekövetkezett halála után, özvegye, Zichy Eleonóra felszámolta a budai palotát és 1910-ben második férje, ifjabb Andrássy Gyula tiszadobi birtokára költöztette. A kárpitról készült felvétel már ott készült. Zichy Eleonóra azonban nemcsak az ebédlő berendezésének és a kárpitnak átmenekítése miatt érdekes. A hírhedten szép asszony volt ugyanis Rippl-Rónai kárpitjának modellje. Mennyivel másabb így tekinteni a hímzett kárpitra, hogy tudjuk, ki az álomszerű szépségű, kecses nő. Az artmagazin.hu cikke az egykori híres ebédlőberendezés és az Andrássy-Zichy család történetébe is beavat minket.
A falikárpit képét nézve olyan érzésünk támadhat, mintha mi is ott lennénk a vörösruhás nő mellett a nyári kertben. Szinte halljuk a madarak hangját és érezzük a nyári nap sugarait bőrünkön. Hallgassuk csak!
A Vörösruhás nő falikárpitja jelenleg a Ráth György-villaA mi szecessziónk című kiállításán is megtekinthető.
Néhány gondolat az alkotókról:
Rippl-Rónai JózsefKaposvárott született 1861-ben. Csontváry Kosztka Tivadarhoz hasonlóan ő is gyógyszerészként dolgozott kezdetben, majd házitanítói megbízásának köszönhetően kezdett el rajzórákat venni. Később, több magyar festőhöz hasonlóan, Münchenben tanult a művészeti akadémián, majd PárizsbanMunkácsi Mihálytól tanult. Franciaországban ismerkedett meg az impresszionizmus irányzatával. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre csoportnak, és részt vett a Nyugat mozgalmában is. Rippl-Rónai munkájával már találkoztunk a narrációk sorában. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című festmény kapcsán.
Lazarine Baudrion 1865-ben született Burgundiában,Franciaországban. A magyar festővel 1888-ban Párizsban ismerkedett meg. Tizenhat év együttélés után, már Kaposvárott házasodtak össze. Nem csak a magánéletben, de a művészetben is társak voltak. Lazarine hímzései keltették életre Rippl-Rónai József több gobelintervét. 1947-ben hunyt el, Kaposvárott nyugszik férje mellett.
A Rippl-Rónai József falikárpitjáról készült kép és az Andrássy-ebédlő archív fotójának forrása az Iparművészeti Múzeumhonlapja, a képeket a múzeum engedélyével használtuk fel. Köszönet érte!
Somogyi-Rohonczy Zsófia AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
Narráció
Rippl-Rónai József és Lazarine Baudrion: Vörösruhás nő falikárpit
1898
A Ráth György-villa kincsei között szép számmal találhatunk olyan alkotásokat, amik arról tanúskodnak, hogy a festőművészek gyakran kölcsönözték tehetségüket a használati tárgyak esztétikai megformálásához. A képzőművészet és iparművészet között tehát nincs is akkora távolság, mint azt gondolhatnánk. Ilyen műtárgy Rippl-Rónai JózsefVörösruhás nő című falikárpitja is (1. kép), amit a festőművész tervei alapján Lazarine Baudrion készített el 1898-ban. A festő felesége gyapjúvászonra, gyapjúfonallal, laposöltésekkel hímezte fel a jelenetet. Az álló formátumú kárpit 230 centiméter magas és 125 centiméter széles, tehát élethű ábrázolásként érzékelhetnénk. A kárpit témájául Rippl-Rónai egy szívet melengető, békés jelenetet választott. A nyári kertben egy kezében virágot tartó fiatal nőt láthatunk. A kép felső egyharmadát egy gesztenyefa lombja tölti ki, hatalmas jellegzetes levelei mély zöld színt kaptak. A kép alsó egyharmadában piros és sárga virágok bújnak meg a magas fűben. Egy vörös és fehér rózsabokor is látható a kertben. Mind a fentről belógó levelek, mind a rózsabokrok és virágok azt az érzetet keltik, hogy kissé messzebb állunk a fiatal nőtől és innen nézzük, ahogy a kezében tartott virág szépségében gyönyörködik. A távolság, a lombok takarása a leskelődés érzését is keltheti bennünk, de mindenképpen egy bensőséges jelenetről van szó. A fiatal nőt a néző oldalról, egy barna lécekből összeállított kerítés előtt állva látja. Bal kezével kissé hátra nyúl, könyöke behajlítva. Tenyere a léceket összetartó keresztlécen fekszik, pontosabban a kis és gyűrűsujja támaszkodik a lécen, többi ujja természetes mozdulatban kissé behajlítva. Csípőjét kissé előre tolja, amitől testtartása egy lágy ívet vesz fel. A jobb kezében tartott fehér virágot mintha éppen arcához emelné, hogy megillatolja. Arcán komoly, elgondolkozó arckifejezést láthatunk. Haja szőkébe hajló világos barna. A címet adó vörös ruhát, inkább pirosnak érzékelhetjük. Bő szoknyarészének legalján, illetve felette egy kicsivel sárga sáv húzódik. Ez a sárga csík ismétlődik a ruha karcsú derékrészén és a gallér szegélyén is. Maga a művészi megformálás magában hordozza Rippl-Rónai egyedi festőiségét. Az árnyalás nélküli színfoltokat barna körvonal emeli ki. A növények és a női alak egyenlő hangsúlyt kapott a képen, a kompozíció a francia Aristide Maillol hatását tükrözi. A kárpitot dekoratív, virágokkal gazdagon díszített hímzett keret futja körül.
De ki lehetett vajon ez a szépséges fiatal nő és ki volt a megrendelő? A kárpit Andrássy Tivadar gróf budai palotájának ebédlőjébe készült. A kárpitról fennmaradt korabeli fotón (2. kép) a kárpitot egy modern, szögletes elemekből álló kandalló felett elhelyezve láthatjuk. Maga a fénykép már a berendezés második otthonában, Tiszadobon készült 1912-ben. Andrássy Tivadar gróf még 1897-ben rendelte meg a Párizsból hazatérő Rippl-Rónaitól a budai palotájuk ebédlőjének berendezését. A bútorok, az üvegablak mintázata mind a századforduló divatos irányzatának, a szecessziónak jegyében született. Andrássy Tivadar 1905-ben bekövetkezett halála után, özvegye, Zichy Eleonóra felszámolta a budai palotát és 1910-ben második férje, ifjabb Andrássy Gyula tiszadobi birtokára költöztette. A kárpitról készült felvétel már ott készült. Zichy Eleonóra azonban nemcsak az ebédlő berendezésének és a kárpitnak átmenekítése miatt érdekes. A hírhedten szép asszony volt ugyanis Rippl-Rónai kárpitjának modellje. Mennyivel másabb így tekinteni a hímzett kárpitra, hogy tudjuk, ki az álomszerű szépségű, kecses nő. Az artmagazin.hu cikke az egykori híres ebédlőberendezés és az Andrássy-Zichy család történetébe is beavat minket.
A falikárpit képét nézve olyan érzésünk támadhat, mintha mi is ott lennénk a vörösruhás nő mellett a nyári kertben. Szinte halljuk a madarak hangját és érezzük a nyári nap sugarait bőrünkön. Hallgassuk csak!
A Vörösruhás nő falikárpitja jelenleg a Ráth György-villaA mi szecessziónk című kiállításán is megtekinthető.
Néhány gondolat az alkotókról:
Rippl-Rónai JózsefKaposvárott született 1861-ben. Csontváry Kosztka Tivadarhoz hasonlóan ő is gyógyszerészként dolgozott kezdetben, majd házitanítói megbízásának köszönhetően kezdett el rajzórákat venni. Később, több magyar festőhöz hasonlóan, Münchenben tanult a művészeti akadémián, majd PárizsbanMunkácsi Mihálytól tanult. Franciaországban ismerkedett meg az impresszionizmus irányzatával. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre csoportnak, és részt vett a Nyugat mozgalmában is. Rippl-Rónai munkájával már találkoztunk a narrációk sorában. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című festmény kapcsán.
Lazarine Baudrion 1865-ben született Burgundiában,Franciaországban. A magyar festővel 1888-ban Párizsban ismerkedett meg. Tizenhat év együttélés után, már Kaposvárott házasodtak össze. Nem csak a magánéletben, de a művészetben is társak voltak. Lazarine hímzései keltették életre Rippl-Rónai József több gobelintervét. 1947-ben hunyt el, Kaposvárott nyugszik férje mellett.
A Rippl-Rónai József falikárpitjáról készült kép és az Andrássy-ebédlő archív fotójának forrása az Iparművészeti Múzeumhonlapja, a képeket a múzeum engedélyével használtuk fel. Köszönet érte!
Somogyi-Rohonczy Zsófia AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület
