Nekem az egyik kezem a szám
Krániczné Tóth Dóra és fia, Tóth Attila története nem mindennapi. Szó szerint egymásnak rendelte őket az élet, egészen elképesztő körülmények között váltak családdá, tulajdonképpen a festészetnek köszönhetően. Dóra dongakézzel és -lábbal született, kerekesszékben éli mindennapjait. Ahogy meséli, gyerekkorában gyakran vált gúnyolódások céltáblájává, a játszótéren nevettek rajta a többiek. Idővel rájött, hogy úgy tudja a legjobban kezelni ezeket a helyzeteket, ha őszintén beszél az állapotáról. Az asszony huszonévesen megkapta, amire vágyott: kiegyensúlyozott párkapcsolatot, közös otthont, barátokat, a festészetet. A tökéletes boldogsághoz már csak egy gyermek hiányzott, de Dóra nem került áldott állapotba.
– Elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy babát, de esélyünk sem volt rá sérültként. Akkoriban kerültem a szájjal-lábbal festők közé, és egy ottani összejövetelen megtudtam, hogy szülőket keresnek egy fogyatékkal élő kisfiúnak. Azonnal érdeklődni kezdtünk iránta, az intézetben pedig látták a lelkesedésünket, és örültek, hogy Attila olyan helyre kerülne, ahol segítséget, megfelelő fejlesztést kap. Szerették volna, ha hasonló család veszi magához, mert így tanulhat a legtöbbet. Sosem felejtem el, amikor először megláttuk: egy szőke, kék szemű, belevaló kisfiú építőkockázott, azonnal beleszerettünk. Szerencsére a hivatalos rész hamar lezajlott, de mi addig is gyakran meglátogattuk őt. Eleinte egyébként félt tőlem. Mivel egészséges gyerekek közt nevelkedett, szokatlan volt számára, hogy gond van a kezemmel, lábammal. Emiatt gyakran sírtam, de bíztam a változásban. Ma már nem csupán anya-fia kapcsolat van közöttünk, hanem igazi jó barátok is vagyunk, mindent megbeszélünk. A sors különös játéka, hogy nem sokkal az örökbefogadás után terhes lettem, egy egészséges kisfiúnak, Balázsnak adtam életet. Hiszem, hogy mindezt Attilának köszönhetem, mert az ő érkezésével el tudtam engedni a görcsös vágyakozást egy baba után. Azt szoktam mondani, hogy a kisebbik fiamat a pocakomban, Attilát pedig a szívemben hordtam ki.
Ő maga és Attila teljes ellátást igényelnek, de Balázsra és a hallássérült apukára, Györgyre bármiben számíthatnak. Dóri jókedvű, nyitott nő, aki úgy érzi, a képeivel adni tud magából egy kicsit az embereknek.
– Mozgássérültek között éltem, tanultam, és akadt olyan társam, aki a szájjal-lábbal festőkhöz tartozott. Mivel tudta, hogy érdekelnek a művészetek, megkérdezte, miért nem csatlakozom hozzájuk. Az elején nem éreztem, hogy belőlem is ki lehet hozni valamit, rengeteget gyakoroltam, mire megtaláltam a saját technikámat. Komoly fizikai munka szájjal festeni, az egész testet igénybe veszi. Nekem az okoz nehézséget, hogy nem tudom egyedül előkészíteni az eszközöket, ehhez segítséget kell kérnem. A pakolás sokszor tovább tart, mint amennyit festek, ezért van, hogy bele sem kezdek, hiába jön az ihlet. Sajnos a lakásunk nem elég nagy ahhoz, hogy kialakítsak egy állandó dolgozósarkot. Leginkább tájképeket, csendéletet készítek, sokat kirándulunk, és az ott készült fotók alapján is szoktam dolgozni. Szeretném, ha a kiállításokon nem engem néznének, hogy „itt van egy szerencsétlen sérült”, hanem a festményeimre fókuszálnának, mert az művészet.
Dóra nevelt fia, Attila súlyos születési rendellenességgel jött világra. Egyik lába 13 centivel rövidebb, mint a másik, szív- és tüdőproblémákkal küzdött, három komplikált operáción esett át, és a kezét sem tudja használni. Vér szerinti szülei a kórházban hagyták. Ötéves volt, amikor örökbe fogadta Dóra, akire úgy tekint, mint az édesanyjára.
– Mivel haza sem vittek, a vér szerinti szüleimet soha nem próbáltam megkeresni. Amikor még intézetben éltem, az egyik nevelő sokat foglalkozott velem, még karácsonykor is hazavitt, de azért az mégsem volt olyan, mint egy igazi család. Most már jó helyen vagyok, boldogan élünk négyesben. Szerencsésnek érzem magam, mert sem az iskolában, sem később nem ért atrocitás az állapotom miatt, a haverjaimmal sem téma. Gyakran járunk koncertekre, beülünk valahová beszélgetni, ismerkedünk. Voltak már komoly párkapcsolataim, egészséges lánnyal is, akkor sem okozott problémát, hogy sérült vagyok, nem emiatt szakítottunk. Remélem, hamarosan megtalálom az igazit, akivel családot alapíthatunk.
A 24 éves fiatalemberrel anyukája szerettette meg az alkotást. Attila eleinte csupán kritikákat fogalmazott meg Dóra műveivel kapcsolatban, ám egy idő után ő maga is megpróbálkozott a festészettel. Ma már ő is a művészek közé tartozik, legszívesebben állatokat, tájképeket örökít meg.
– Sokáig csak néztem, tanulmányoztam, mit csinál anyukám. Miután befejeztem az iskolát, ahol hálózattelepítőként végeztem, rájöttem, hogy jó lenne valamit kezdenem az életemmel. Ekkor próbáltam ki a festést, illetve először rajzolni kezdtem. Bevallom, az első vonalak nehezen alakultak, de rájöttem, hogy minden fejben dől el. Ha jól kigondolom, mit hová húzzak, akkor sikerül. Az ecsetet oldalt beveszem a számba, és ráhajolok a vászonra, de csak annyira, hogy kellő távolságból lássam is.
Forrás: csaladilap.hu