Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Az önkéntesekről tanultunk

Újbudán van egy rendszeresen megtartott esemény, az Esélyek utcája. Ezen mindig egyetlen kérdést járnak körbe az előadók. A mostani rendezvényen a vállalati önkéntesség és a civil szervezetek volt a téma.

A vállalati önkéntesség az, ahol a vállalat önkénteseket közvetít a civil szervezetek felé. Ennek a támogatási formának az árnyoldalait járta körül a találkozó, azt célozva meg, hogy értelmes és hasznos formában tudják alkalmazni az adakozók és a támogatottak. A találkozóban az volt a meglepő, hogy őszintén, nyíltan, a problémákat nem a szőnyeg alá söpörve beszélhettek a megszólalók.

Abban minden megszólaló egyetértett, hogy nyíltan vagy rejtetten kötelezővé tenni az önkéntességet egy értelmetlen dolog. Az, hogy a vállalatvezetés eldönti, hogy az alkalmazottak önkénteskedjenek, nem jó módszer, sajnos mégis gyakori. Ezt a civilek is igazolták, hogy amikor 50 órás diákokat vagy munkanélkülieket fogadtak az önkéntességhez hasonló keretek között, soha nem volt sikeres az együttműködés, hiszen ezek a civil együttműködési formák nem az önkéntességhez kötődnek. A munkanélküliek és az 50 órás diákok ezért a civilekhez kötődő jogviszonyuk megnevezésében sem önkéntesek, ezt mindig figyelembe kell venni. Hasonlóképpen a vállalatvezetés által ingyenes munkára kiküldött alkalmazottak sem illeszkednek az önkéntességhez, mert minimum egy enyhe kényszer van a háttérben, de általában jóval rosszabb a valóságos helyzet.

Az is elhangzott, hogy amikor az ember dolgozik egy munkahelyen, azt többek között a jövedelemért teszi, mert pénzzé teszi a szaktudását és az ideje egy részét. Amikor azonban valaki önkénteskedik, akkor tudását és idejét adja, de nem a pénzért cserébe. Az önkéntes nem munkahelyre megy be, hanem tenni akar valamit, ezért nagyon erős belső motivációja van egy ügy vagy egy bizonyos kampány iránt. Az alkalmazott ezzel szemben azért megy be a munkahelyre, mert a megélhetését biztosító jövedelem megszerzése érdekében megteszi azt, amit a munkaszerződésében és a munkaköri leírásában elvállalt. Neki is van belső motivációja, de az elkötelezettsége a munkahelye, a munkaköre és a feladatai iránt van, míg az önkéntesnek egy ügy vagy egy kampány felé. Az ebből eredő különbségek óriásiak és egy feladat vagy probléma megoldása közben felnagyítva szoktak megjelenni. Ezért mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az önkéntes nem pótolja a fizetett munkaerőt és nem lehet fizetett munkaerőként kezelni.

Ugyanakkor az önkéntes nem is ingyenes dolgozó. A költségeit mindig fedezni kell, sok esetben jogosult a napidíjra és adható a részére pénzbeli jutalom. Sok országban általános gyakorlat, hogy az önkéntesek részére előre rögzített minimális napidíjat fizetnek a fogadó szervezetek, mivel az önkéntesnek is használódik például a ruhája, az egészsége és fent kell tartania a mindennapi életét. A legtöbb fogadó szervezet azonban nincs tisztában azzal, hogy a magyar jog is rendelkezik ilyenekről, ezért pénztelenül hagyják az önkéntest, mintha egy rabszolga lenne.

A vállalati önkéntesség nemzetközi gyakorlata úgy néz ki, hogy a vállalat a fizetett szabadságon felül ad egy meghatározott számú napot vagy munkaórát az alkalmazottainak, melyet nem a munkahelyen, hanem a civil szférában töltenek el. Tehát az alkalmazott nem ingyen dolgozik, nem a szabadnapján, nem a szabadsága alatt és nem a hétvégén megy el önkénteskedni, hanem a munkaidejében és ennek a költségét a vállalat állja – ettől lesz vállalati az önkéntességnek ez a formája.

Ahhoz, hogy ez Magyarországon is jól működhessen, fel kell ismerni mi az amire szüksége van a civileknek és mit tudnak ebből a vállalatok megadni.

Egy valós életből vett példa is elhangzott, az érintettek megnevezésével. A vállalati vezetés eldöntötte, hogy a dolgozók menjenek önkénteskedni szombatonként pár civil szervezetnek. Ehhez szemétgyűjtő zsákokat és festőeszközöket adtak. Az volt az utasítás, hogy 6-8 órában fessenek kerítést és szedjék össze a szemetet. A fogadó civil szervezetek nagy részének azonban nem volt udvara ahol szemetet lehetett szedni, de a székhelye vagy a telephelye sem olyan volt, ahol lett volna egyáltalán kerítés. Az egyik helyen viszont volt kerítés, de azt minden évben átfestették önkéntesek, az adott szombat előtt pontosan két héttel. Ez a példa jól megmutatta, hogy mennyire eltérőek az igények és a felajánlások.

Mi kell a civileknek? Leginkább szakértő segítség és nem alkalmilag, hanem rendszeresen. Az lenne segítség, ha a szervezetet ugyanaz a szakértő segítené, mert nem kell újra és újra bekapcsolódnia a folyamatba, nem kell újra és újra megismerkednie a szervezettel. Ez azonban a magyarországi vállalatoknak teher, mert annyira nem gondolják komolyan, hogy a fizetett munkaerejüket ingyenesen kölcsönözzék ki. A mérhető eredmények ugyanis csak később és nem közvetlenül jelentkeznek, amit a profitorientált szektorban (Magyarországon) nem fogadnak kitörő örömmel. Inkább azokkal működnek együtt akik nem kérnek komolyat és akik a vállalat számára nem kerülnek pénzbe, csak nagy kérdés, hogy ez mit ér, hiszen senki sem nyer semmit, viszont az önkéntességre kényszerített alkalmazott és a családja nagyon sokat áldoz  fel, feleslegesen.

A vállalati szektor önkéntességre hajlamos alkalmazottai részéről érkezett olyan jelzés, hogy kívánatos lenne, ha létezne a fogadó szervezeteknél önkéntes koordinátor. Az önkéntes koordinátor reagálhatna a felajánlásokra, nemet mondana arra ami nem kell és minden önkéntességet érintő ügy csak nála intéződne. Tehát ő mondhatna azonnal igent vagy nemet, minden kérdésre tudna választ adni és minden adminisztrációt is nála lehetne elintézni. Az önkéntességnek ugyanis van adminisztratív része, amit a civilek sokszor hajlamosak elhanyagolni, holott az önkéntesnek és a kiküldőjének is ezek nagyon fontosak lennének. Azonban azt tapasztalják, hogy a civil szervezeteknél sok esetben egy vagy két vezető a mindenre kiterjedő döntéshozó, őket rendszerint nem lehet elérni, ha mégis, akkor gyorsan mindenre igent mondanak, majd az utólagos adminisztrációt nem lehet átvinni egy civil szervezet hierarchikus bürokráciáján. Ha lennének ilyen megfelelő jogkörökkel és információkkal ellátott koordinátorok, a vállalatok hajlandósága is megnőne. Ma azonban egy civil szervezettel a megjelent vállalatok szerint, sok esetben problémásabb együttműködni, mint egy közszolgáltatói feladatokat ellátó állami vagy önkormányzati intézménnyel.

A civil szervezetek elmondták, hogy sokszor azokon a szervezeti szinteken, ahol az önkéntest fogadják, ez az egész jelenség teherként jelentkezik. A felsőbb vezetés rájuk kényszeríti az önkéntesek fogadását (mert ingyen van), de elpocsékolt erőforrás, mert nem tudják a megfelelő módon kezelni. Könnyítene a helyzeten, ha a tényleges kiküldő, az önkéntes és a tényleges fogadó szintjén lenne a kommunikáció, mert amíg csak a legfőbb vezetői szintek kommunikálnak, addig a problémákat sem látják. Ezért kérték, hogy a vállalatok ragaszkodjanak a megfelelő szinten történő kommunikációhoz és az olyan segítő megoldásokon, mint amilyen a koordinátorok megjelenése is. Sokat segítene, ha a kiküldött önkéntesek névtelenül, de visszajelzést adhatnának mind a vállalatnak, mind a fogadó szervezet vezetésének.

A mostani helyzeten az sem segít sokat, hogy léteznek önkénteseket közvetítő szervezetek vagy koordinációt segítő internetes felületek. A mostani kommunikáció, a már ismertetett okok miatt nem elegendő az igények és a felajánlások közötti eltérések kezelésére, ezért a közvetítői tevékenység értelmét veszti, nem tudja betölteni a célját. Bármilyen közvetítésnek csak akkor lenne értelme, ha mind a küldő részéről, mind a fogadó részéről lenne megfelelően informált és felhatalmazott koordinátor.

Elhangzott végül az is, hogy van olyan vállalatvezetés ahol létezik névtelen visszacsatolás a kiküldött önkéntesek részéről, de nem tudják hasznosítani a jelzéseiket, mert nem áll összhangban a fogadó civil szervezetek utólagos jelzéseivel. Ezért szerintük is az a jelenség felelős, hogy nem az önkénteseket ténylegesen fogadó szervezeti szinttel van kapcsolatuk, de komolyan veszik a civil vezetők véleményét, így tehát marad az ellentmondásos, kiismerhetetlen helyzet. Szerintük ebben a kérdésben a civil szervezeteknél van a felelősség, nekik kellene lépéseket tenniük, amire majd a versenyszféra reagálni fog, amint reális jelzéseket kapnak mind az igényekről, mind a megvalósult közös cselekvések értékeléséről.

Lenkainé Vajda Viktória és Neumann Károly
közösségi civilszervezők