Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció

Széchenyi Lánchíd

A budai és pesti oldalt összekötő legidősebb állandó híd megismerése igencsak aktuális dolog, hiszen a napokban kezdődtek el a Lánchíd felújításának munkálatai. A gróf Széchenyi István által kezdeményezett híd építését 1839-ben kezdték és 1849. november 20-án avatta fel a magyar történelem egyik legkevésbé kedvelt szereplője, báró Julius Jacob von Haynau. Tervezésével az angol William Tierney Clark-ot bízták meg, a kivitelezés irányítója pedig a skót származású Adam Clark volt. Utóbbiról később az Alagút és a híd közötti teret is elnevezték. A Lánchíd a főváros jelképévé vált, ami nemcsak a klasszikus szépségű szerkezetének köszönhető, hanem a környezetének is. Alatta a kék Duna, a pesti oldalon a Gresham-palota előtti térbe, míg a budai oldalon az Alagútba fut be, a hátterében pedig a Budai vár látható (1. kép). A Budai Várban a narrációsorozat kezdetén már sokszor barangoltunk. Megnéztük a Magyar Nemzeti Galéria épületét és az udvarán álló Savoyai Jenő szobrot, a Galéria műkincseivel is megismerkedtünk (Szinyei Merse Pál, Székely Bertalan, Csontváry Kosztka Tivadar, Vaszary János, Rippl-Rónai József festményeivel), a Halászbástyát és a Mátyás-templomot is alaposabban szemügyre vettük.

Maga a híd két kőpilléren áll és úgynevezett merevítő-tartós függőhíd típusába tartozik. A kőpillérek kisebb átalakítások és cserék ellenére legnagyobb részben megegyeznek a 150 évvel ezelőtti darabokkal. Ahogy a hídnak a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban található makettjén is látható (2. kép), nem csak a Duna felett átívelő szakaszát kellett az angol szakembernek megtervezni. A két parton kezdődik a híd szerkezete egy-egy felépítménnyel, amelyeket a híd felé haladva a Marschalkó János lőcsei szobrászművész kőoroszlánjai követnek. A fekve, kissé nyitott szájjal, dús sörénnyel ábrázolt hím oroszlánokhoz kötődik a fővárosnak talán az egyik leghíresebb városi legendája is. Eszerint a szobrász elfelejtett nyelveket készíteni az oroszlánoknak és emiatt annyit csúfolták, hogy bánatában a Dunába ugrott. Ez természetesen nem igaz, hiszen van nyelve a nemes állatoknak, de a járdaszintről nem láthatók. Sőt, az őt gúnyolóknak így reagált a mester: „Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak, akkor jaj neked!” A budai hídfő jobboldali oroszlánjának talapzatára a Széchényi család címere került, rajta a család latin jelmondatával „(Si) Deus pro nobis, quis contra nos” (Ha Isten velünk, ki ellenünk?) A makett segítségével szinte madártávlatból csodálhatjuk meg a klasszicista híd finom arányait. A pilléreken elhelyezkedő kapukon jelenleg az autós forgalom haladhat át. A kapuk nyílásait kváderkövek díszítik, a kapuk lapos teteje körül egyszerű, klasszikus párkányzat látható. Magukat a fémszerkezeteket a kapuépítmények testébe rögzítették és a két kapu között ívesen hajlik a járószintre a láncszerkezet. Ez a lágyan leívelő forma szinte meghazudtolja azt a teherbírást és erőt, amivel a szerkezet rendelkezik.

Az évtizedek során többször kellett lezárni a hidat és korszerűsíteni. Az egyes elemeket megőrizte az utókor a múzeumnak, így gyűjteményükben megcsodálhatjuk a II. világháború bombázásai után 1949-ben újjáépült híd két megmaradt elemét is. Olyan apró részletek ezek, amelyeket a használat során lehet észre sem veszünk, viszont elegáns kidolgozásuk jól bizonyítja, hogy a legapróbb részletekre is kiterjedt a tervező figyelme az egész híd harmonikus megjelenítése érdekében. Az egyik ilyen elem a korlát egykori dísze, ami az eredeti hídnak még funkcióval rendelkező csavaját mintázta. (3. kép) A zöldre festett fém elem alapja egy szabályos nyolcszög forma, amit felfelé kissé szűkülve egy kisebb nyolcszög forma fed. Erre az alapra került egy barázdált kúpszerű forma, amelynek lekerekített formája szépen finomítja az alap szigorú, sokszögek által alkotott formáját.

A felújítások során megmaradt a múzeumban az egykori korlát lábazatának egyik töredéke is, ahol a lecsavarozott talpak felett lágyan leomló levelek díszítették a gyakorlatias funkciójú korlátot. (4. kép)

A Széchenyi Lánchíd az egyik legszebb műemlékünk, a felújítás után is élmény lesz átsétálni rajta!

Köszönet a fotókért a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumnak és Fortepan-nak.

Somogyi-Rohonczy Zsófia
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

Narráció

Seuso kincsek

A Magyar Nemzeti Múzeumban látható Seuso kincsek története krimibe illő, ugyanis az értékes leletek megtalálójának életébe került a szerencséje, majd kicsempészték az országból és egy angol befektető csoport vásárolta meg a tárgyakat, akik a hamis papírok miatt már nem tudták eladni a leletet. Több évtizednyi pereskedés és nyomozás után csak nem olyan rég, két részletben (2014-ben és 2017-ben) térhettek vissza Angliából a tárgyak.

A tizennégy ezüst edényből álló leletet lakomákon használt tálaló, illetve tisztálkodáshoz használt edények alkotják, valamint egy óriási réz üst, amiben azokat elásták. A tárgyak eredeti célja a lakomákon való használatukon túl a tulajdonosuk gazdagságának megmutatása volt, így az ezüst tárgyak nemcsak anyaguk miatt, de művészi értékű domborított díszítésükkel is a magas rangját jelezték. De ki is volt a tulajdonos? A kincs névadója, Seuso nagy birtokokkal rendelkező hadúr és főtisztviselő volt, földterületei egészen a mai Balatonig terjedtek a Pannónia provinciában.

A narrációhoz csatolt képen a lelet látható. Négy darab nagyméretű tálaló tál, alacsony peremmel. Egy mélyebb tál és öt darab kancsó, amelyből italt szolgálhattak fel. Két darab hengerre hasonlító formájú, füllel rendelkező vödör, egy bor kínálására szolgáló keskeny nyakú amphora. Található még a leletben egy szépítőszerek tárolására használt kúpos tetejű edény is, amelyet a szépítkezés jelenetei díszítenek. A tálakra és edényekre általában jellemző, hogy a rajtuk található geometrikus, növényi és emberábrázolásokat domborítással készítették a mesterek és a megrendelő gazdagságát mutatja, hogy az egyes tárgyak nemcsak nagy mérettel rendelkeznek, de a minták kidolgozása is nagyon aprólékos, igazi mestermunkák. A kiállításon az egyes tárgyakat külön üvegvitrinben helyezték el megvilágítva, a falakon a tárgyak részletes leírását is olvashatjuk.

Ismerjünk meg néhány tárgyat alaposabban! Az első, a már említett szépségápolási anyagok tárolására használt hengeres alakú, kúpos tetővel lezárt edényke. Nem egy aprócska szelencével van dolgunk, ugyanis 32 centiméter magas, 21 centiméter átmérőjű és 2 kilogrammos tárgyról van szó. A hangeres testen szalagszerűen fut végig a függönnyel elválasztott két jelenet. Az egyiken egy magánfürdőbe pillanthatunk be, ahol a ruhátlan szolgálólányok úrnőjüket segítik levetkőzni a fürdőzéshez. A másik jelenet több szereplőt vonultat fel, itt már felöltözve láthatjuk az úrnőt, aki valószínűleg a tárolóedény egykori tulajdonosa is volt. A szolgálólányok serényen viszik a nő elé a szépítkezéshez szükséges eszközöket. Tükröt, ékszeres dobozt, ruhás ládát és a most bemutatott illatszeres ládikához hasonló tárgyat. A jelenet megfogalmazása nagyon hasonlít a szépség istennőjének, Aphroditének és a három gráciának fürdőzését megörökítő képekre, ezzel az istennőhöz tették hasonlatossá a tulajdonosnőt. A doboz kúpos tetején virágfűzérek között szárnyas meztelen figura látható, aki valószínűleg Erósz, a szerelem görög istene, akit a rómaiak Cupido néven emlegettek. A fedő gombját egy gorgófővel díszítették, aminek itt bajelhárító szerepe volt. A gorgó szó jelentése görögül, ’akinek szörnyű a nézése’. A hiedelem szerint, aki ránézett erre a lényre, az szörnyet halt. A mitológia szerint Perszeusz Athéné istennő segítségével, egy cselnek köszönhetően vágta le az egyik híres gorgó, a Medusa fejét. Úgy tartották a korabeli használók, hogy a fürdőző, ruhátlan emberek még inkább ki vannak téve a rontásoknak, így szükségük volt ilyen védelemre.

A kincs másik jellemző tárgytípusa a nagyméretű tálaló tál, amelyeket a lakomákon használtak. A Meleagrosz-tálnak nevezett darab gyönyörű példa. Mérete is lenyűgöző. 69 centiméretes átmérőjű, kör alakú ezüst tálról van szó, amelynek súlya 8 kilogramm. A tál közepén egy kör alakú medalionban Meleagrosz királyfi látható kísérő társaságában az általa leterített veszélyes vaddisznó tetemén ülve. A figurák, antik hősökhöz méltón, ruhátlanul és izmos testüket megmutatva állnak a képen, kezükben fegyvereik. A kép körüli szélesebb kör alakú sávban, vésett akantuszleveleket idéző minta látható, míg a tál szélét körbefutó sávban a görög mitológia további jeleneteit sorakoztatta fel a művész az aprólékos domborításoknak köszönhetően. Felfedezhetjük Párisz történetét, akinek feladata volt, hogy az Akropolisz istennői közül a legszebbnek nyújtsa át arany almáját. Láthatjuk az illatszeres edényke kapcsán már említett Perszeuszt is a levágott gorgófővel a kezében, valamint Püramoszt és Thiszbét, az egymástól eltiltott szerelmeseket, akik tragikus véget érnek. A tál peremét szintén ezüstből, gyöngysort mintázó rész zárja le. Annyira aprólékos és finom díszítése van a tálnak, hogy nehéz elképzelni, ezen egykoron ételeket szolgáltak fel.

A megrendelő gazdagságát az is mutathatja, hogy még az olyan egyszerű tárgyak, mint a vizesvödrök is lenyűgözően finom díszítéssel és ezüstből készültek. A vödörpár darabjai 28 centiméter magasak és 24-25 centiméter átmérőjű hengeres testük van. Súlyuk egyenként négy és fél kiló. Mindegyik vödörnek három-három lába van, amelyeket griffmadárként formázott meg az alkotó. A griff mitologikus lény, aminek teste az oroszlánéhoz, míg feje és végtagjai a sashoz teszik hasonlóvá. A vödrök fülét férfi mellszobrok rögzítik a vödör testéhez, a füleket magukat pedig téglalap és rombusz alakú vésett, kidomborodó elemek díszítik. A vödrök testének díszítésén magas támlás székén ülő asszony alakját fedezhetjük fel, akinek kezeit szolgáló lányai fogják. Az antik író, Ovidius által leírt történetből tudjuk, hogy ő Phaidra, aki szerelemre gyúl mostohafia iránt és ettől az érzéstől szenved, szolgálólányai támogatásként fogják kezét. A másik vödrön erdőben, vadászjelenet szereplői között fiatal férfi látható. Szintén Ovidius történetéből tudjuk, hogy ő Hippolütosz, aki éppen most kapja kézhez mostohája szerelmes levelét és azt a földre dobja, így utasítva el őt.

A Seuso kincs darabjai tehát sokkal többek értékes és szépen kidolgozott ezüst használati tárgyaknál, ugyanis őket szemlélve az ókori görög és római mitológia jeleneteiben is elmerülhetünk.

A narráció illusztrációjaként szolgáló fotót Kardos Judit és Dabasi András készítette és a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai bocsátották rendelkezésünkre. Köszönet érte!

Somogyi-Rohonczy Zsófia
AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület