Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Művészeti kódfejtés – Szentek ábrázolása a reneszánsz festményeken (3. rész)

A festmény nem csak az ábrázolt szereplők számát, de elrendezését, felosztását tekintve is szimmetriára törekszik. A bal oldalon is egy szerzetes, egy mezítelen férfi és kicsit elrejtettebben, a háttérbe vonulva egy harmadik alak foglat helyet, ez így van a jobb oldalon is. A Szűzhöz és trónusához viszonylag közel, profilból látjuk a XIII. században született másik fontos katolikus rend alapítóját, Szent Domonkost, jellegzetes attribútumaival. (A két rend feje a legenda szerint találkozott is egy ízben, de erre nincsenek egyértelmű történelmi források, mindenesetre egy másik reneszánsz festő, Fra Angelico 1435-ös alkotásán megörökítette a vélt pillanatot, Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc találkozása címmel.) A ferences egyszerű rendruhával ellentétben, Szent Domonkos csuháján fekete köpenyt is visel. A köpeny alól bukkan elő a férfi fehér vállruhája (skapuláré) és ugyancsak fehér csuhája (habitus). A domonkos, egy kolduló, prédikáló rend, alapítóját szinte mindig a Szentírással (Máté evangéliumával) kezében ábrázolják, gyakran csillaggal a feje fölött, másik kezében liliomot tartva. Ahogy azt már múlt alkalommal leírtam, a könyv a papok esetében az igehirdetői feladatra utal, ugyanakkor a műveltség, a tudás és szellemi tevékenység jelképe is. A csillag attribútum később a csillagászok védőszentjévé avatta Domonkost, emellett ő a Dominikai Köztársaság és több dél-amerikai város névadója és védőszentje is. A liliom az erényesség és tisztaság bizonyítékaként jelenik meg az ábrázolásokon, ezen a képen azonban csak az Evangéliumot tartja kezében a rendházfő, kinyitva, éppen olvassa.

Mellette, a nézőhöz közelebbi meztelen férfi Szent Sebestyén, akin a mártírium, a kínzás attribútumait fedezhetjük fel. Fiatal, szakáll nélküli férfiként ábrázolják, haja dús és Jóbhoz hasonlóan csak egy fehér ágyékkötőt visel. Sokszor látjuk a képeken fához kötözve, a testéből kiálló nyilakkal. A legnépszerűbb szentek közé tartozik, mint segítőszenthez fordultak hozzá pestis és más – embereket vagy állatokat pusztító – járvány idején. Számos egyesület és kézműves céh tisztelte védőszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több település vetélkedett. Története szerint Sebestyén a római császári gárda tisztje volt, Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.

Sebestyén vértanúságának legendája azt a keresztény hitet támasztja alá, miszerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan. Sebestyén ismét a hóhérok kezére került, ezt a második ítéletet már nem élte túl. A képen egy nyíl a bokája fölött, a sípcsontjából, egy pedig a hasából áll ki, de a festő természetesen kerüli a naturalisztikus ábrázolást, inkább csak érzékeltet. A karjait hátrakötve látjuk, de nincs mögötte karó, anélkül is egyértelmű, kiről van szó. Bár a szentek ábrázolását alapvetően klasszikus témának gondolhatnánk, valójában a modern festészet is szívesen újrateremti ezeket a motívumokat. André Durand kanadai festőművész, egyik alkotásán is találkozhatunk Szent Sebestyénnel. Az ő képen a szentet törökülésben látjuk, meztelen felsőtestéből csíkokban vér szivárog, bal kezében nyílvesszőt tart, vállára és jobb karjára bordó selyemkendő simul.

A harmadik férfi jobb oldalon Toulouse-i Szent Lajos. II. Anjou Lajos nápolyi király fia és V. István magyar király unokája. Fiatal, szakáll nélküli férfiként ábrázolják, ferences csuhában, melyen püspöki öltözetet visel. Jellemző attribútumai a püspöksüveg, a püspökbot és palást, valamint a ruháján megjelenő Anjou liliom. Gyakran találunk a környezetében valahol, de soha nem a fején(!) egy koronát is, mely történetére utal, lévén szent elhívatottságot érezve Isten iránt, lemondott a trónról testvére javára. Előbb pappá szentelték és mikor a a pápa felajánlotta neki a Toulouse-i érsekséget, csak azzal a feltétellel fogadta el, ha ferences lehet, mellyel régi vágya teljesül. A pápa beleegyezett ugyan, de megtiltotta, hogy érsekként a ferences csuhát viselje nyilvánosan. December 24-én tett ferences fogadalma után 30-án megkapta a püspöki kinevezést. 1297. február 5-én, miután a római Ara Coeli-templomban ünnepélyes misét pontifikált, levetette püspöki ruháit, és nyilvánosan magára öltötte a ferences habitust. Atyja emiatt nagyon megharagudott rá. 1297. májusában érkezett Toulouse-ba, s már júniusban elindult Katalóniába, hogy békét teremtsen II. Jakab és Foix hercege között. Útjáról visszatérőben augusztus folyamán megállt szülővárosában, Brignoles-ban, ahol váratlanul megbetegedett, és augusztus 19-én meghalt. A hagyomány úgy tudja, hogy csak a halál akadályozta meg, hogy lemondjon püspökségéről. A marseille-i ferences templomban temették el. Földi maradványait később Valenciába szállították és a város katedrálisában helyezték el. Mivel ennyire távol állt tőle a püspöki tisztség, az ábrázolásokon a díszes palást alatt mindig megtalálható az egyszerű rendruha, ahogy ezen a festményen is. A kép jobb szélén jól kivehető a püspöki palást fenséges, színes mintázata, Szent Lajos fején ott a püspöki süveg is, kezében pedig a püspökbot, arckifejezése mégis egyszerű, alázatos, ahogy nekünk oldalt fordulva Máriára néz.