Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Hogyan segítsünk? – párbeszéd a fogyatékkal élő emberekről

Dénesné Spitzer Éva, az autista gyerekeket nevelő szülők Mozaik Egyesületének elnöke akkor kezdett foglalkozni a témával, amikor egyik fiánál autizmust diagnosztizáltak. Hasonló helyzetben lévő szülőkkel együtt alapították az egyesületet, hogy segíteni tudjanak egymásnak és mindazoknak, akik információkat keresnek, meg szeretnék osztani másokkal kérdéseiket. Családi vállalkozásként működtetnek egy kézművescsoki-manufaktúrát, minőségi termékeket gyártanak, együtt dolgoznak autista fiatalokkal – pozitív képet sugározva, a társadalmi szemléletformálást elősegítve.

Kovács Gábor, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-magyarországi Régiójának ügyvezetője elmondta, hogy már az iskolában legjobb barátai közé tartoztak fogyatékkal élő gyerekek, fiatalon pedig önkéntesként dolgozott egy angliai farmon, ahol fogyatékkal élőkkel dolgoztak együtt. Húszéves tapasztalata alapján azt vallja, sok terápia, szolgáltatás nélkülözhető, ha sikerül bevonni a sérült embereket a munka világába. Elmondta, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy új kezdeményezés keretében egy pécsi elektronikai kisüzemben halmozottan sérült embereket és pszichiátriai betegeket foglalkoztat: jól dolgoznak, és nagyon jó közösséget alkotnak.

Benda Márta egy középiskolában dolgozik iskolapszichológusként, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntese. Látássérültként saját élményét osztotta meg a jelenlévőkkel: tizenegy éves kora óta tanult integráltan, ami számára sokkal jobb volt, mint a vakok iskolája, ahová negyedik osztályos koráig járt. Szerencsésnek tartja magát, mert számára természetes látók között élni, dolgozni. Viszonylag könnyen talált munkát, pedig látássérültként és pályakezdőként ez nem volt egyértelmű. Iskolapszichológusként dolgozva könnyen alakított ki jó kapcsolatot a gyerekekkel. Elmondta ennek a titkát is: természetes számára, hogy beszéljen magáról, lehet kérdezni, lehet nevetni is az állapotából fakadó vicces szituációkon. Véleménye szerint a kamaszok nyitottak és elfogadóak, azt pedig különösen értékelik, ha valaki őszinte, nem játssza meg magát.

Bánlaki Szabolcs kiadványszerkesztő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. Élelmiszer-technológusként végzett az egyetemen, ezt követően került kerekesszékbe, ezért nem szakmájában keresett munkát, hanem a grafikai, képi világgal kezdett foglalkozni. Fontos számára, hogy távmunkában dolgozhat, mert így nap közben jut idő a rehabilitációs tevékenységekre.

Tóth Simon Ferenc moderátor a bemutatkozásokat követően az integráció kulcskérdéseire és a felmerülő problémákra irányította a figyelmet. A beszélgetőtársak jó tapasztalatokkal rendelkeztek az integrációról, ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a szerencsésebb helyzeteket ismerik, és vannak sokan, akikhez lakóhelyüknél, helyzetüknél fogva vagy az integráció hiányosságai miatt nem jutnak el a megfelelő szolgáltatások.

Dénesné Spitzer Éva szerint kulcsfontosságú a segítő környezet. A csokimanufaktúrában nagy gondot fordítanak arra, hogy nyílt munkaerőpiaci állásokra készítsék fel az autista fiatalokat, és segítsék őket az elhelyezkedésben. Az autista fiatalok részéről fontos, hogy reális legyen az elképzelésük a munkáról, amelyet végezni szeretnének, a társadalom részéről pedig fontos, hogy rendelkezzenek információkkal – az emberek félnek az ismeretlentől, segíteni kell őket, hogy meg tudjanak nyílni.

Kovács Gábor hangsúlyozta, hogy ma is sok a hiányosság, a hiba az integráció terén, munkaerőpiaci szolgáltatások szűnnek meg, sok problémát pedig nem is lehet látni, mert a fogyatékkal élő emberek nem kerülnek be a rendszerbe, különösen a nem urbanizálódott területeken. Ugyanakkor a fogyatékkal élő személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998-as törvény óta nagy lépések történtek, különösen az oktatás és az akadálymentesítés területén.

Benda Márta kiemelte, hogy amikor a vakok iskolájában tanult, másképp kommunikált: a szubkultúra megváltoztatja a kommunikációt, ott „vakosabban” beszélnek, vagyis hangosabban, rájátszva a hangsúlyokra. A kétféle oktatási intézmény között azonban nem ez a legfőbb különbség. Személyes tapasztalata az volt, hogy az integrált iskolában elsősorban gyerekeket nevelnek, míg a vakok iskolájában elsősorban vakokat. Pedig nagyon fontos, hogy a fogyatékosság ne „falja fel” az embert – hangsúlyozta. A fogyatékkal élő ember teljes ember, így is kell tekintenie önmagára.

Bánlaki Szabolcs hangsúlyozta, hogy a mai világban sok munkahelyen nincs jelentősége annak, hogy valaki testi fogyatékkal él, hiszen ugyanúgy el tudja végezni az adott szellemi munkát. Ugyanakkor ezeken a helyeken nagyon fontos lenne az akadálymentesítés. Ha nem akadálymentes a környezet, akkor a mozgásában korlátozott ember hasznos adózóból segítségre szoruló emberré válik, élete tele lesz küzdelemmel.

Bánlaki Szabolcs felvetéséből kiindulva érdekes kép rajzolódott ki Budapestről: úgy tűnik, a város egyes részein a mozgássérültek jelenlétének hatására átalakul a környezet. A Marczibányi téren működik a mozgássérültek rehabilitációs központja, nagy intézmény iskolával, gyógytornával, számos szolgáltatással. A mozgássérültek ellepték a környéket, azáltal kialakult egy mikrokörnyezet, amelyben az igényekhez alkalmazkodnak a szolgáltatások, fejlett szinten van az akadálymentesítés. Innen kiindulva pedig a négyes-hatos villamos vonalán tovább terjed ez a környezet, hiszen az akadálymentesített járművel tovább tudnak haladni a mozgássérültek, és Hűvösvölgy felé is tágul a kör. Kovács Gábor hozzátette, hogy itt is a kritikus tömeg elve működik: minél nagyobb igény mutatkozik, a várostervezőknek annál inkább figyelembe kell venniük. Fordítva is lehetséges ez, erre Pécs akadálymentesített főterét említette példaként: az egyetemes tervezés elvét megvalósítva olyan területet hoztak létre, amely mindenki számára használható.

Mennyire érzékeny a társadalom a fogyatékkal élők problémái iránt? – hangzott el a következő kérdés. Bánlaki Szabolcs azt tapasztalja, hogy apró dolgokban, a pillanatnyi problémák megoldását illetően nagy érzékenység van az emberekben, mindig akad segítség az utcán. Ha azonban távolabbról tekintünk a problémára, inkább félelem, viszolygás van az emberekben. Jól látszik ez akkor, amikor a gyerekek felé próbálják kommunikálni a fogyatékosságot. Pedig a gyerekek nyitottak, velük könnyen és természetesen meg lehet beszélni mindent. Kíváncsiak, hagyni kell őket kérdezni, beszélni kell nekik arról, amit látnak. Két irányból működik a segítség – hangsúlyozta. Ahhoz, hogy jól működjön az együttélés, a fogyatékkal élő embereknek is nyitniuk, kommunikálniuk kell a társadalom felé.

Benda Márta szerencsésnek érzi magát, mert fiatal látássérült nőként könnyű helyzetben van, kedvesek és segítőkészek vele az emberek. Kiemelte, hogy segíteni kell az embereknek abban, hogy tudjanak segíteni. Biztatni szokta azokat, akik az utcán a segítségére sietnek, és bizonytalanok, jól csinálják-e. „Én navigálok, te vezetsz” – szokta mondani azoknak, akik nem tudják, merre is kell menni.

Kovács Gábor és Spitzer Éva gyakorlati dolgokat emelt ki, amelyek megkönnyítik az együttélést. Kovács Gábor hangsúlyozta, hogy amikor egy fogyatékkal élő emberrel kommunikálunk, valóban vele beszéljünk, rá nézzünk, ne a segítőjére, például a jeltolmácsára. Spitzer Éva „Bocs-kártyát” ad időnként azoknak, akik felháborodnak fia viselkedésén. A kártya arról tájékoztat, miért viselkedik furcsán egy autista gyerek, el lehet kerülni vele a sok magyarázkodást.

A beszélgetés során kiderült, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál körülbelül száz megváltozott munkaképességű ember dolgozik, Pátyon kerámiaüzemet, teacsomagolót, Tarnabodon elektronikai bontóüzemet működtetnek. Sok, a nyílt munkaerőpiacon jelen lévő cég is alkalmaz fogyatékkal élőket, sok kis cég éppen azért nyitott a probléma iránt, mert rokoni, ismerősi körben van megváltozott munkaképességű ember, akit foglalkoztatnak.

Hogyan nevezzük helyesen a fogyatékkal élő embereket? – merült fel a kérdés a beszélgetés végén. Bánlaki Szabolcs és Benda Márta mindketten olyan emberek, akiket különösen nem zavar, milyen szóval írják le állapotukat. Vannak kifejezések, amelyeket nem szeretnek – a tolókocsi például nem kerekesszék, hanem betegszállító kocsi; a vak kifejezéshez pejoratív asszociációk társulnak, a látássérült szó jobban leírja a helyzetet –, de véleményük szerint inkább személyiségfüggő, ki mennyire érzékeny a megnevezésekre.

Fotó: Lambert Attila

Forrás: magyarkurir.hu