Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 10

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Ferenczy Károly: Október
1903, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/oktober/)
olaj, vászon, 125 × 107 cm

A tizedik narrációval kilépünk a Szépművészeti Múzeumból, elhagyjuk a Hősök terét és felmegyünk a Budai várba, ahol a Magyar Nemzeti Galéria épületei vannak. Itt folytatjuk újra olyan képekkel, melyek a Galéria állandó gyűjteményében vannak, tehát akármikor látogathatóak.

A mai képünk egy magyar festő, Ferenczy Károly képe. Ferenczy Károly 1862-ben született Bécsben, családneve akkor még Freund volt. Édesapja magas rangú hivatalnok, édesanyja sajnos a fiú születése után nem sokkal elhunyt. Egy bátyja született még, akiből később ismert színműíró lett. Tanulmányait Magyarországon kezdte meg, Budapesten már jogot hallgatott, majd mezőgazdaságból szerzett oklevelet. Ezután hazatért a családi birtokra, mely a mai Románia területén fekszik, és gazdálkodni kezdett. Ebben az időszakban kezdte érdekelni a festészet. Amikor ez az érdeklődés egyre komolyabbá vált, felhagyott a gazdálkodással és a festészet felé fordult. Ekkor szeretett bele egy távoli rokonába, Fialka Olga festőnőbe, és 22 évesen Rómába utazott vele tanulmányútra, majd onnan Münchenbe mentek, utána visszatértek Körmöcbányára (ami a mai Szlovákia területén van) és összeházasodtak, rá pár napra első gyermekük is megszületett.

1886-ban magyarosították családnevüket Ferenczyre. Újabb külföldi tanulmányutak következtek, majd 1889-ben Szentendrén telepedett le családjával, rá egy évre ikrei születtek: Noémi és Béni (minden gyermeke képzőművész lett: Valér festőművész, Béni szobrász, Noémi pedig gobelinművész). Ezután visszatért Münchenbe pár évre, majd 1896-ban festőtársaival (Hollósy Simon, Réti István, Thorma János, Csók István, Iványi-Grünwald Béla) megalapították a nagybányai művésztelepet. Pár év múlva már ő az egyik vezető mester a Nagybányai Szabad Festőiskolában. Nagybánya a modern magyar festészet egyik fő helyszíne volt. Nyaranta volt, hogy hetven festő dolgozott ott, az évek során több ezer beiratkozott növendék fordult meg a művésztelepen a legkülönfélébb országokból. Ferenczy mindeközben sorra állít ki és nyer díjakat képeivel itthon és külföldön egyaránt.

1903-ban művészeti magániskolát nyit Budapesten, az Andrássy út 67-ben (ez a mai Képzőművészeti Egyetem elődje). Alapító tagja a MIÉNK-nek (Magyar Impresszionisták és Naturalitsták Köre) Szinyei-Merse Pállal és Rippl-Rónai Józseffel.

Folyamatosan tanít Nagybányán, ahol megalapítják a Nagybányai Festők Társaságát, melynek ő lesz az elnöke. Amikor kitör az első világháború, akkor is éppen ott dolgozik.

Egészsége megrendül 1915-ben, sok időt tölt különböző szanatóriumokban, majd 1917-ben, mindössze 55 évesen, meghal. Síremléke a Fiumei úti sírkertben található. Ezt fia, Béni tervezte és a festő születésének 100. évfordulóján avatták fel.

Ferenczy Károly a magyarországi impresszionizmus legjobbja volt. Az impresszionizmus az érzéki benyomást, hatást, az impressziót rögzítette. Festői a fény festői voltak, a dolgokat úgy ábrázolták, ahogy az adott pillanatban látták azt, ahogyan ez az élmény hatott rájuk. A fény ezeken a képeken felszabadítja a színeket, elmosódnak a körvonalak, a felületek visszaverik a rájuk hulló fényt és színeket. Az impresszionizmus festői sokszor festettek a szabadban, megfigyelték a természetet és nem próbálták meg azt tárgyként ábrázolni, sokkal inkább annak élő, mozgó, lélegző létére koncentráltak.

Ferenczy saját képeit beteges önkritikával vizsgálta, rendszeresen át is festette őket. Volt, hogy egyszerre több vásznon is dolgozott egyszerre, mindegyiken ugyanazt a témát festette, kis változtatásokkal, hogy később legyen módja kiválasztani a legjobbat. Sok esetben megsemmisítette a neki nem tetszőt, vagy felszabdalta.

Képeit ma a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban láthatjuk.

A kép címe: Október, így nem is kell sokat gondolkodnunk azon, milyen évszak van a képen. Ám ha rápillantunk, akkor az első gondolatunk a meleg. Késő nyári (kora őszi) napsugarak melegítik a tarkónkat, ekkor még nyugodtan levesszük a kabátunkat, kimelegszünk a napon, ám kora reggeleken és késő estéken már csíp a hideg.

Egy kertben járunk. Talán vidéken vagyunk, mert bár kerítés húzódik előttünk, azonban szomszédokat, vagy szomszédos házakat nem látunk. A kép közepén megy át a kerítés, mely világos színű, vagy fehérre volt festve valamikor, vagy a fa, amiből készült, annak színe világos. A kerítésen innen és túl fák magasodnak, gyümölcsfának tűnnek. Lombjuk még megvan, bár a levelek már elkezdték színüket váltani, itt-ott megcsillan egy barna levél. A fákon túl a távolban egy lapos hegy, vagy domb magasodik, de mivel nem ér az égig, vagyis nem tölti ki a kép tetejét, ezért a kék ég is jól látszik. Nincsenek felhők sem az égen, nyugodt az idő, kellemes, lusta, békés. Mint egy vasárnapi délután, amikor már rég az ebéd után vagyunk, de még érezzük azt a megnyugtató telítettséget a jó evés után, nem sietünk sehova, nem kell dolgoznunk, egy kicsit mindenki megpihen.

A kép bal oldalán egy halvány krémszínű napernyő látható, melyet elfordítottak 90 fokkal, tehát nem a fentről érkező erős fény, hanem a balról tűző lemenő nap sugarai ellen tették ki. A napernyő közvetlenül egy asztal mellett van, talán korábban többen ülték körül ezt az asztalt, ezért kellett a fényvédelem is. Most senki nem ül ott. Az asztal fehérre van festve, egy kisebb étkezőasztal, amit most kivittek a szabadba. Rá kissé hanyagul egy csíkokban piros mintás fehér terítőt, egy román népi szőttest terítettek, ami csipkével van beszegve és lelóg az egyik oldalon, kivillantva ezzel az asztal egyik sarkát. Az asztalon gyümölcsöket látunk, valószínűleg almák, sárgák, pirosak és kicsit zöldek is, négy darab. Mellettük egy porcelán kínai teáskanna, mely fehér, rajta a minta kék festékkel van festve. A teáskanna fogantyúja bambuszból készült. Két teáscsészét látunk csak, ezek egyike olyan színű és mintájú, mint a kanna, a másik viszont sötétkék, ez inkább hasonlít egy kávéscsészére. Mindkettőnek van alátéte is, tehát egy kis tányérka alatta. Hogy pontosan mit ittak belőlük, nem tudjuk, már a szertartás után vagyunk. A kép jobb sarkában, az asztal végénél van egy szék, melyre egy sötétbarna kabátot dobott valaki.

Az asztal túlsó oldalán, nekünk háttal, egy férfi áll. Még éppen takarja a napernyő árnyéka őt is, éppen csak a hátát tűzi a nap. Fehér bő ingben van, amit fehér nadrágjába betűrve hord, fején egy világos kalap. Haja sötét, de semmit nem látunk az arcából. Egy újságot fog a kezében, azt olvassa figyelmesen.

Az asztal és a figura körül a füvet kiégette a forró nyár, ezért az inkább barnás színű, mint zöld.

Ferenczy legidősebb fia, Valér leírásaiból tudjuk, hogy a modell a család inasa, bizonyos Máncz János volt, akit a festő csak Sir Johnként emlegetett annak hűsége, szorgalma és angolos higgadtsága miatt. A jelenet a nagybányai családi otthon kertjében játszódik, itt merült el olvasnivalójában és a fényben fürdő tájban a modell. (Róla még az is fennmaradt, hogy nem volt egy művelt, tanult ember, ezért a kezében tartott újságot is fordítva fogta, de ez a képen nem látszik.)

“A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.”

Juhász Gyula: Október, 1924 – részlet

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 9

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Cornelis de Man: Sakkozók
1670 körül, Régi Képtár

(A kép forrása: Szépművészeti Múzeum, https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/sakkozok/)
olaj, vászon, 97,5 × 85 cm

Cornelis de Man 1621-ben született a hollandiai Delftben. Mindössze 21 éves volt, amikor a Szent Lukács céh tagja lett, de még világot szeretett volna látni, ezért előbb Párizsba, majd Firenzébe és Rómába utazott, hogy tanulhasson, lásson és fessen. Összesen kilenc évet volt távol Hollandiától, majd visszatért szülőhelyére és haláláig ott is maradt. A fennmaradt dokumentumokból arra következtethetünk, hogy egész életében agglegény volt. 85 évet élt, majd 1706-ban elhunyt.

Egy másik németalföldi festő hatására (Vermeer) számos képet készített papokról és tudósokról, akiket józan hidegséggel festett meg, általában dolgozószobáikban, saját közegükben, de ezek a képek inkább zsánerképek voltak, semmint portrék. Az arckifejezések hiányában inkább a kezekre és a környezetre koncentrált. Ezeknek, valamint a későbbi zsánerképeinek kidolgozása aprólékos, néha szinte fényképszerűen részletes. A belső terek rendezettek, tiszták, bennük különleges, néha egzotikus részletekkel: porcelántálakkal, hangszerekkel, dekorációval. Ezek a terek nem a szegényebb rétegek terei: látható és tapintható a gazdaság, a jómód.
Számtalan templombelsőt is festett, valamint céhek és embercsoportok képeit, sok alakkal és rendkívül izgalmas hátterekkel.

A kép címe: Sakkozók.

Egy szoba sarkát nézzük. A szoba egy korabeli, tehát 1600-as évekbeli épületben lehet: fával burkolt falak és famennyezet, sehol sincs festett fal. Vastag faoszlopok tartják ezt a tetőszerkezetet, melyet sűrű gerendák tartanak, minden díszített, nem tolakodóan, de látszik, hogy az ízléses faragások az oszlopokon egy jómódú család otthonát rejtik. Ajtókat, ablakokat nem látunk, noha ajtónyílás van a képen, velünk szemben, a hátsó falon is, de az ajtónyílást nem ajtó takarja, hanem szövet, súlyos, nehéz sötétkék szövetből varrt függöny. A függönyt két oldalra lehet széthúzni, de jelenleg csak a bal fele van elhúzva, hogy egy személy pont átférjen rajta.

A szemközti faragott fa oszlopon egy hangszer lóg, egy húros, hosszú nyakú hangszer, ami egy lantra hasonlít, színe pont olyan barna, mint mögötte a fáé. A kép bal oldalán, a szoba falán fent van egy ablaknyílás, amit ugyan nem látni, mert véget ér a kép, de a beáramló fény azt sugallja, hogy ott van egy nyílás. Alatta faragott faberakás, melyre egy kép van felakasztva. Egy családtag képe lehet, vagy egy uralkodóé? Mivel apró és meglehetősen oldalról látjuk csak, ezért nehéz kivenni, kit is ábrázol pontosan. A kép felső keretén van egy selyemszalagból készült kis masni, ezzel is emelve annak ünnepélyességét. A kis portré alatt ismét a sötétkék nehéz szövet burkolja a falat.

Ezen az oldalon, a kép bal alsó sarkában, valószínűleg egy kandalló is van, amit szintén nem látunk, de kormos, égett fahasábok lógnak be a képbe, valamint tűzszerszámok vannak kicsit hanyagul eldobálva a sarokban. Egy fújtató, ami elsőre olyan, mint egy palacsintasütő, aminek segítségével oxigént tudtak fújni a parázsra, hogy a tűz ismét életre keljen. A kandalló előtt egy nagy szürke cirmos macska ül, nyakában vékony piros szalagon egy kis réz csengő. A cica nem a tüzet nézi, hanem az embereket, akik sakkoznak.

Mert a képen látható sakkozók a festmény főszereplői. Két alak: egy férfi és egy nő ül egy asztalnál, egy kisméretű, ám nehézkes, fából készült asztalnál, melynek vastag asztallapja van és szépen faragott lábai. Az asztalt egy szőnyegszerű vastag szövött anyag borítja, amit kicsit félrehúztak. Meleg színei vannak ennek a terítőnek, piros, barna, aranysárga, a rojtjai, amik azért lógnak ki, mert a szőnyeg szövése során így dolgozzák el a szálakat és ez akadályozza meg a lebomlását, hosszúak és vörösek. Ezt a szövetet talán azért húzták ilyen hanyagul félre, hogy a férfi díszes sapkáját letegye az asztalra.

A férfi van az asztal túloldalán, így őt látjuk szemből. Hosszú, sötétbarna haja van, középen elválasztva, egészen a válla alá ér, kicsit hullámos. Nem tudjuk a pontos korát, de nem túl öreg, se nem túl fiatal, arcán azonban nincs semmilyen arcszőrzet. Mályvaszínű, bő házikabátban van, mely selyemszerű fényes anyagból van, szegélye kék. Alatta fehér ing. A férfi nem néz ránk, a játékot figyeli, a nő sakklépése egészen felindulttá teszi, kezeit felemeli, mintha tiltakozna, vagy éppen a nőre szólna, hogy ne lépjen úgy, ne üsse le az ő figuráját.

A nő nekünk háttal ül és ha nem fordulna felénk, akkor nem is látnánk belőle semmit sem, ámde felénk fordul, mintha cinkosan kikacsintana a képből. Mintha ránk nézne, hogy figyeljük-e, milyen ravaszul lép, hogy most ad éppen sakk-mattot a partnerének.

A nő fiatal, haját egy fehér főkötő takarja, szemöldöke sötét, szeme barna. Apró mosoly játszik az ajkán, büszkén néz felénk. Jobb kezében tart egy sakkfigurát, amivel éppen lép (ő van a világos bábukkal), a bal keze az ölében, de mutatóujjával a sakktáblára mutat. Fűzöld bársonykabát van rajta, fehér prémes szegélyekkel, melynek ujja rövid, éppen csak a könyökéig takarja. Középen hátul felvágott a kabátka, egy vékony madzaggal van a derekán megkötve. A nőn fehér kötény van, a kabátka és a kötény alól kilátszik egy drága krémszínű selyemszoknya, aminek a vége a földet söpri. A nő fehér cipőbe bújtatott bal lábát egy kis fából készült sámlin pihenteti.

A női alak egy fából faragott és gazdagon díszített széken ül, melynek sötétzöld kárpitja van, kis rojtokkal a székpárna oldalán. Ugyanilyen széken ülhet a férfi is, de azt nem látjuk, és van egy harmadik szék is annak a falnak a mentén, ahol a kandalló is elhelyezkedik, de ez a szék üresen áll. A szoba padlóján fekete-fehér négyzetekből álló burkolat van, mely pont olyan, mint egy hatalmas sakktábla.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.