Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Narráció 13

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Bernáth Aurél: Riviéra
1926-27, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/riviera/)
olaj, vászon, 130,5 × 150,5 cm

Bernáth Aurél Marcaliban született 1895 novemberében. Édesapja ügyvéd volt, annak felmenői pedig földbirtokosok, akik a háborúk következtében elvesztették vagyonukat. Kaposvárott tanult, amikor egy festő ösztönzésére festészettel kezdett foglalkozni, innen vezetett az útja a nagybányai művésztelepre, melynek alapítója az a Ferenczy Károly, akiről már volt itt szó korábban.

Ekkor azonban közbejött a háború, ahová Bernáthnak is be kellett vonulnia. Leszerelése után Budapesten, Bécsben és Berlinben élt. 1926-ban költözött haza végleg, ekkor nősült meg, felesége Pártos Alice reumatológus orvos lett, aki saját szakmai munkája és orvosi hivatása mellett élete végéig katalogizálta és dokumentálta férje műveit.

A házaspár a teleket töltötte csak Pesten, a fennmaradó hónapokban egy kis fürdővárosban, Pöstényben éltek (mely most Szlovákiához tartozik), ahol Alice fürdőorvos volt. Bejárták együtt Európát. Bernáth Budapesten csatlakozott a Gresham kávéházban találkozó művészek csoportjához, akik a nagybányai hagyományokat követték és azokat fejlesztették tovább. Rendszeresen állított ki, de mindezek mellett kiváló író is volt. Számos esszét írt, majd hat kötetben írta meg visszaemlékezéseit. Festőművészi és írói munkáját később művészetpedagógiai tevékenység egészítette ki, 50 éves korában a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára lett, valamint a Magyar Művészet nevű folyóirat szerkesztője.

Kapott egy Munkácsy-díjat és két Kossuth-díjat. 1958-ban elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét. Az ő falképei díszítik a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetét, az Országgyűlés irodaházát, valamint az Erkel Színházat. 1982 márciusában hunyt el Budapesten.

Feleségével sokat utazgatott, egy ilyen olaszországi út emlékét őrzi a mára választott kép, melynek címe: Riviéra. Nagy sikert aratott ezzel a képpel, melyet a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója vásárolt meg a múzeum számára, innen került az alkotás a Magyar Nemzeti Galériába. A riviéra egy olasz eredetű szó, melynek jelentése: partvonal. Ha egy földrajzi területet akarnak ezzel a kifejezéssel megjelölni, akkor meleg vidékeken található, hegyektől zárt, keskeny tengerpartot jelent.

Emlékirataiban így ír a képről: “Itáliában festettem a Rivierát, életem első művét. Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek.”

Jelentős méretű kép, 150 centiméter széles és 130 centiméter magas, pont akkora, mint egy méretesebb ablak, amin keresztül már kellemesen ki lehet látni a külvilágba.

És ez a kép pont olyan, mintha nyílt volna egy csodálatos nagy ablakunk egy tengerparti tájra. Elsőként beszippant az ég kékje, nem is látni semmi mást, csak rengeteg kéket, melyben egybemosódik az ég és a tenger. Szinte érezzük a vízparti levegő frissességét, lágyan fúj a szél, felénk hordja a víz sós illatát. A kék megnyugtató szabadságot, tisztaságot és hűvöset sugároz és a kép jelentős részében ezt a kéket látjuk csak. Valahol a kép magasságának felénél van a horizont, vagyis az a vonal, mely elválasztja az eget a földtől. Ez a horizont most csak egy gyenge vonal, hiszen az ég összeér a vízzel, mindkettő ugyanolyan kék, ugyanolyan ecsetvonásokkal megfestve, mintha hasonló árnyalatú Legó tömbökből rakták volna egymásra ezt a kék felületet. Nem reggeli táj ez, mindenkin nagykabát van és kicsit fázósan sietnek a figurák erre-arra. Az idő borongós, kicsit haragos az ég alja, de nem esik az eső, talán csak esteledik egy őszi napon. A kép közepén egy világos út kanyarog, balról jobbfelé. Egyik oldalán vékony fehér korlát akadályozza meg, hogy óvatlan kirándulók a mélybe zuhanjanak, a másik oldalán szürke sziklafal magasodik. A meredeken a tengerbe zuhanó sziklafalat ez az ívesen kanyarodó út metszi ketté, elválasztva a tengertől. A bal sarokban előttünk pár zöld leveles növényt találunk, de a sziklafalak csupaszok, kopárak. A szikla anyaga valamilyen sötétszürke, sima felületű kőzet, mely lapszerűen töredezik le, mintha egymásra ragasztott vastag kartonlapok lennének.

A sziklák alatt, az út mentén egy pad, azon egy pár ül, talán egy házaspár. Messze vannak tőlünk, nem látjuk az arcukat. Hozzánk közelebb ül a férfi, egy idősebb alak, barna nadrágban, barna mellényben és felöltőben, éppen csak egy kicsi látszik ingjének fehérjéből. Feje csupasz, haja már nem sok van, vagy amennyi maradt, az is őszes már. Elégedetten dől hátra a padon, karjait széttárja, mintha napozna. Mellette egy nő, talpig fekete ruhában, hosszú fekete szoknyában és fekete felsőben, fején fekete főkötő. Egy fehér zsebkendőt szorít a homlokához, mintha megtörölné vagy eltakarná azt.

Tőlük és tőlünk is távolabb, ahol éppen a szikla mögé kanyarodik a parti sétány, egy másik pár áll. Ők olyan messze vannak, hogy azt sem látjuk, férfiak-e vagy nők, az egyikük biztosan egy kalapos, hosszú kabátos férfi, a másikat még ennyire sem lehet kivenni. Ők megállnak éppen, a tengert nézik. Alattuk meredeken levágott sziklafal, pár lépésre egy keskeny lépcsősor, mely a partra vezet le.

A kép bal szélén, ahol a zöld növények is vannak, egészen közel hozzánk, az utolsó páros látható, két férfialak, akik előttünk haladtak el és éppen kilépnek a képből. Ők is sétáltak, de inkább sietősen, nem nézelődve, ráérősen. Mindkét férfin kalap van, egyikük barna hosszú kabátot visel, a másik szürkét. Arcukat nem látni, hajuk sötét. Egyikük lefelé néz, a lába elé, a másik előre.

A kép nem egy valós tájkép, nem gondosan megfestett, fényképszerű lenyomata egy létező világnak, hanem inkább a képzelet szülötte, mely korábban látott tájak emlékéből lett kikeverve, mint egy különleges színű új festék. Noha tájat látunk, a hangulat, az érzelem a fontosabb, ezt lehet belőle kiolvasni. Mint egy zenemű, aminek ugyan van története, mégis a zene által közvetített érzelem hat ránk erősebben. A képen megfestett 6 figurának a személye nem is fontos, ők csak arányokat jeleznek, hogy a néző (vagyis mi) érezzük, milyen távol van a messzeség, milyen hatalmas a szikla, milyen védtelen az ember. A kép a nyugodt felszín alatt feszültséget sugároz: a szürke sziklák, felhős ég, a csupasz utak, a komor figurák mind a magány érzését adják át nekünk, hogy egyedül vagyunk a végtelen kék ég alatt.

Ha valaki szeretné az idős mester hangját hallani, akkor hallgasson bele ebbe az 1957-es Filmhíradóba, ahol bemutatja 1-2 mondattal képeit és elsőként említi meg a Riviérát.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 12

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Czóbel Béla: Ülő férfi
1906, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/ulo-ferfi/)
olaj, vászon, 169,5 × 79,5 cm

Czóbel Béla Budapesten született 1883 szeptemberében. Apja kereskedő volt, aki rajongott a művészetekért, öt gyermekét is a szépség tiszteletére nevelte. Czóbel még gimnáziumba járt, amikor apja elvitte egy Rippl-Rónai kiállításra, ami megváltoztatta a fiatalember életét. Az 1900-as évek elején Nagybányán tanult festészetet (a múlt heti narrációban emlegetett Nagybányán, melynek az egyik alapítója Ferenczy Károly volt), valamint Németországban és Franciaországban. Még tanul, amikor megismerkedik egy nála négy évvel idősebb, német–holland származású festőnővel, akivel hamarosan összeházasodnak. Egy gyermekük születik, egy lány, akiből később balettművész lesz.

Amikor művei kiállításokon jelennek meg, akkor a francia fauve-ok (ejtsd: fóvok) között szerepel. A fauvizmus (ejtsd: fóvizmus) egy festészeti irányzat, szó szerinti jelentése: vadak, mely eredetileg csak egy gúnynév volt, amit a csoportra akasztottak. Ezek a festők a színt és annak erejét tartották legfontosabbnak, harsogó, vad színekkel és színellentétekkel dolgoztak és arra törekedtek, hogy a színek a képen ne keveredjenek. Sok esetben képregényszerűen vastag, fekete vonallal kerítették körbe a formákat és a színfoltokat. Az a francia művészetkritikus, aki a csoport nevét adta, Czóbelt “faragatlan vadnak” hívta.

Czóbel sokszor állított ki velük, majd Magyarországon alapító tagja lett a Nyolcak csoportjának, mely részben a “magyar vadakból” állt.

Szinte folyamatosan külföldön tartózkodott, Franciaországban, Hollandiában, valamint Berlinben élt, inkább csak a nyarakat töltötte hazánkban. 1940-ben tért vissza végleg és Szentendrén telepedett le, ekkor nősül meg másodjára, új felesége Modok Mária, aki szintén remek festőművész. Még élt, amikor 1975-ben megnyílt Szentendrén a nevét viselő múzeum. 1976-ban hunyt el, feleségével közös sírjuk a Farkasréti temetőben található. Azon kevés magyar festők egyike, akit jegyez a nemzetközi művészettörténet is, számos világhírű múzeumban és gyűjteményben megtalálhatók művei.

A kép, amit mára választottunk, rendkívül egyszerű. Vagyis első pillantásra rendkívül egyszerűnek tűnik, a címe is csak ennyi: Ülő férfi. Különleges aránya van a vászonnak, melyre festették, kb. 80 centiméter széles és 170 cm magas. Pont olyan mérete és aránya van, mint egy álló embernek, egy kicsit vaskos álló embernek.

A képen, ahogy a címe is mondja, egy karosszékben ül egy férfi (leírásból tudjuk, hogy ez a férfi a festő sógora). Ő az egyetlen alak a képen, szinte tökéletesen betölti a figurája a vásznat. Zöldes-kékes árnyalatú öltönyben van, melynek színe az óceán mélyéhez hasonlít. Elegáns ember benyomását kelti a viselője, elégedett, nyugodt. Mivel egyik kezében egy szivart fog, ezért olyan, mintha egy kiadós ebéd után ejtőzne, arra várva, hogy hamarosan hazaindul, de a mozgás előtt egy kicsit hagyja, hadd múljon az ennivaló által okozott teltségérzet.

Az öltöny zakója begombolva, kicsit kandikál kint egy sötét bordós árnyalatú nyakkendő, valamint egy fehér ing. A nadrág jól szabott, szűken szabott, a boka felett ér véget a szára. Fekete, elegáns bőr cipőt hord a férfi, mely tisztára van suvickolva. Bal kezének gyűrűsujján, mely kezét a szék karfáján pihenteti, gyűrűt hord, valószínűleg házasember. A férfi testes, nagydarab ember, tekintélyes méretű pocakkal. Kezének ujjai is tömzsik, húsosak. Rövid, barna haja van, melyet hátrafésülve hord. Szája felett nem túl vastag barna bajusz, arca ezen kívül sima, pirospozsgás, kerekded, telt. Vastag szemöldöke alól kicsi szemek néznek a távolba, de egy szemüveg takarja őket.

Egy fából készült karosszékben ül a férfi, a kép bal alsó sarka felé fordulva. A karosszék jelentős részét takarja a test, tehát csak a faragott lábakat látjuk, a kárpit mintáját már nem. A szék lábai keskenyek. A szék mögött a férfi jobb kezénél egy kis asztalkát találunk, melyet piros mintás, hímzett, fehér terítő takar. Az asztal lapja kör alakú, a terítőn egy cserepes növény látható, melynek van pár zöld levele és egy nagy rózsaszín virága. Az asztalka és a férfi mögött a háttérben egy könyvespolc vonja magára a figyelmünket, innen tudjuk azt is, hogy vagy egy dolgozószobában, vagy egy nappaliban járunk. A könyvespolcon színes kötésű könyvek sorakoznak, tarkán, ide-oda dőlnek egymás mellett, mögöttük fehéren világít a fal. A kép alsó felének uralkodó látványa egy formákban és színekben gazdag szőnyeg, melynek mintázata élettel tölti meg a képet. Mindenféle színt szőttek ebbe a szőnyegbe: kéket, zöldet, pirosat, sárgát, fehéret és ezek számtalan árnyalatát. A szőnyeg mintázata inkább mértani formák szabályos ismétlődéséből áll, de ezek nem szigorúak, inkább játékosak, vidámak.

A széken ülő ember szinte beleszorul a képbe. Fejének búbja majdnem a kép felső szélét kocogtatja, bal cipőjének orra pedig kis híja, hogy nem éri el a kép alsó szélét. A kép felénél induló padlót végig a szőnyeg borítja, mely pont olyan széles, mint a kép, így a szőnyeg szinte kicsúszik a képből. A férfit alulnézetből látjuk, tehát az ülő alak álla alá is benézhetünk, ami szokatlan helyzetbe kényszerít minket. A képen sok színes folt van: a könyvek, a virág, a szőnyeg mintái, a test hatalmas foltja, arcának árnyalatai. Ezeket a foltokat sok esetben sötét vonalak határolják, elválasztva ezeket a színeket, hogy még véletlenül se érjenek össze.

A kép bal alsó sarkában találjuk a festő aláírását, mely egészen elvész a szőnyeg mintázatában.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.