Vincze Ottó: Magyarázat

Kedves Olvasó! 

Manapság sajnos egyre többször tapasztaljuk, hogy a kommunikáció nem megfelelően működik közöttünk. Más nyelvet beszélünk, eltérő dolgokat értünk egy-egy kifejezés alatt, de a legtöbbször nem figyelünk egymásra, nem vagyunk elég nyitottak a másik jelzéseire. Ezt a gyakori problémát mintázza remekül Vincze Ottó Magyarázat című installációja, amelyet ma hoztam neked. Ezzel az alkotással Szentendrén a Láthatatlan jelenlét kiállításon találkoztam még májusban és azonnal rabul ejtett.

Első pillantásra végtelenül egyszerű munka, ami leginkább dekorativitásával ragadja meg a nézőt. Két nő képzeletbeli beszélgetésének lehetünk részesei. A nők ábrázolása persze elvont és nem egy konkrét nőalakot kell magunk elé képzelnünk, csak az elsődleges nemi jegyeket emelte ki a művész. Az alakok nyaktól lefelé és derékig láthatók. Csak karjuk mozdulata, mellük, válluk és a felsőtestük tartása közvetíti a mondanivalót. Az alakok egymással szemben állnak, mi csak oldalról látjuk őket. Testüknek is csak a körvonalait látjuk, akárcsak egy vonalrajzos képregényben. A figurákat megrajzoló vonalak anyaga körülbelül 1 centiméter széles, vékonyra lapított ónhuzalok. A fém kontúrt vékony pálcákkal körülbelül 10 centiméter távolságban rögzítik a falra, így kissé eltartanak az alapot képező falsíktól. Ezért megfelelő világítás mellett a vonalrajz árnyékot vet a falon és térbeli, háromdimenziós lesz a kétdimenziósnak hitt rajz. A nők felsőtestét fekete csőtop fedi, amitől még életszerűbb lesz a látvány.

Az anyagiak után azonban térjünk rá a figurák beszédes mozdulataira, a magyarázat folyamatára. Az egymással szemben álló páros bal oldali alaknál van épp a szó, ezt onnan sejthetjük, hogy kezét lazán, derékszögnél kissé nagyobb szögben behajlítja, felemeli. Tenyerét felfelé fordítja. Mozdulata mögött sok minden lehet. Kezével, gesztusaival nyomatékosítja elhangzott szavait. Talán éppen igaza mellett érvel vagy kérleli társát. Ezzel szemben a jobb oldalon álló alak válla enyhén beesik, testtartása passzív. Karja ernyedten, erőtlenül lóg teste mellett. Minden porcikájából a passzivitás árad. Érezzük, hogy a beszélgetőpartner minden erőfeszítése hiábavaló szófecsérlés. Amíg a másik fél nem nyitott mondandónkra, addig bármit teszünk is, nem fogja befogadni és felfogni szavainkat.

Különösen igaz ez, ha a beszélgetés témája vagy mikéntje eltér a hétköznapitól. Ezt jelzik az installációban, az alakokat kiegészítő tárgyak. A két figura között ugyanis egy megsárgult, talán szakkönyvből kitépett lap látható ócska képkeretben. Akár egy múlt századi iskola osztálytermének a falán is lóghatna. A táblázatot szemlélve anyagok, vegyjelek és mértékegységek szépen rendezett sora tárul elénk. Bár el tudjuk olvasni a jeleket és a szavakat, értelmezni már nem biztos, hogy tudjuk. Kell hozzá valamilyen speciális előismeret, tudás. Fontos kritérium ez a beszélgetések során is. Mindig figyelembe kell vennünk beszélgetőtársunk ismereteit és tudását is. Ez is a figyelemnek egy formája.
Az installáció jobb szélén fülhallgatót és mp3 lejátszót találunk, amelyben két nő társalgását hallgathatjuk, azonban a partnerek nem egymást váltva, hanem egyszerre beszélnek. Képzelhetjük, hogy ebből mekkora káosz alakul ki. Ez is a sikeres kommunikáció egyik összetevője. Ha nem adjuk meg a tiszteletet, az időt és a figyelmet beszélgetőtársunknak, akkor nem tudjuk meghallani és megérteni a mondandóját, az egész beszélgetés, a teljes szituáció feleslegessé válik. Vincze Ottó Magyarázat című munkája, tehát nemcsak egy egyszerű, hétköznapi szituációt ábrázol, hanem tanít is. Tanít az egymásra figyelésre és egymás tiszteletére.

Pár szó a művészről:

Vincze Ottó autodidakta művész. 1964-ben született Kisvárdán, jelenleg Szentendrén él és dolgozik. Korai munkáinak jellegzetessége: az emblematikus módon leegyszerűsített bábszerű figurák. A Magyarázat munkája 1998-ban készült. 1986-tól napjainkig számtalan önálló és csoportos kiállításon állított ki. Művei több közgyűjteményben is megtalálhatók, többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Ferenczy Múzeumban, a paksi Modern Képtárban, a pécsi Jannus Pannonius Múzeumban vagy a németországi Skulturenparkban Katzowban.

Érdemes kilátogatni Szentendrére a Ferenczy Múzeumi Központ Kovács Margit kiállítására is, ahol tapintható tárgyakkal teszik érzékletesebbé a tárlatot.

A mű a Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteménye

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Lonovics László Ég és Föld 4. című alkotása

Kedves Olvasó!

Ezen a héten egy magyar kortárs alkotó nonfiguratív művét szeretném bemutatni Neked. Nonfiguratív vagy absztrakt festészetet értelmezni, leírni nem könnyű feladat, de mégis rengeteg lehetőség rejlik benne. Az absztrakt képek esetében ne várjunk természethű ábrázolást, még csak utalást se! Nincsenek jól felismerhető alakok, a természet és a hagyományos ábrázolásmód szabályai nem vonatkoznak rájuk. Az absztrakt művészet tehát a színeket és formákat önmagukért léteznek, a tárgyi és vizuális megjelenésük inkább az elvont tartalom közvetítésének és nézőből kiváltott hatás elérésének egy eszköze.

Lonovics László Ég és Föld 4. című alkotása is egy elvont fogalomhoz, érzethez visz majd közelebb minket. Ahogy a címből is kiolvasható a mellékelt alkotás egy sorozat negyedik alkotása. Ezen darab, ahogy a sorozat további képei is, számítógéppel készült. Lonovics Lászlót régóta foglalkoztatják a fény kérdései, hatása és megnyilvánulása. Az itt látható képén is többféle érzete jelenik meg a fénynek. A valóságban, a kézzel fogható életben 90×90 cm-es alkotás alsó körülbelül egy ötöde érzékelteti a földet egy szürkés, feketés sávval. Felette feszül a ragyogó égbolt meleg színeivel: a sárga egész színtárával a citromsárgától a melengető narancsig, amely néha már vörösbe hajlik.

A két rész színei azonban nem lágyan mosódnak egymásba, hanem sugarasan, vékony és apró sávokban. Az apró sávok akár a grafikai munkák, metszetek megmunkálását, karakteresebb ecsetvonásokat, vagy akár a szőttesek szálainak sorjázását is emlékezetünkbe idézhetnék. Az Ég és a Föld találkozásából, a horizontból indulnak ki és haladnak a kép szélei felé, sőt szinte az az érzetünk, hogy kifelé száguldanak a képből. A függőleges tengelyen és szintén a horizontból erőteljesebb sárga fény áramlik ki. A korábbi apró fénysugarak itt erőteljes, karakteres sávokká változnak át és szinte kitörnek a kép keretei közül. Az eddigi fénysugarak a kép teréből kifelé tartottak, ezzel ellentétesen a stilizált nyilakként ábrázolt sugarak a kép felső széléből a horizont irányába haladnak, a kép függőleges tengelyén elhelyezett középpontja felé. Az égből érkező vonalak és nyilak a Föld sávjában is tükröződnek.

A két összhatása igazán izgalmas. Egyrészt ahogy a hagyományos technikák (festészet, grafika) vizuális megjelenése a számítógépes grafika eszközeivel és lehetőségeivel tovább élnek. Másrészt a roppant szabályos szerkesztés miatt, ugyanis a vízszintes és függőleges tengelyeken szerkesztett, stilizált nyilakkal alkotta meg képét a művész. Ez a merev szerkesztés azonban mégsem feszélyez minket a mű szemlélése közben. Hihetetlen energiák tombolnak a képen: a különböző irányú sugárzások azonban mégsem nyugtalansággal, inkább békével, nyugalommal árasztják el a szemlélőt. Egy univerzális, az ember terén felül álló, mindenható erő képét sugározzák felénk. Lonovics alkotásának izgalmas vonása, hogy képes a személytelennek, hidegnek tartott számítógépes grafikával egy ennyire meleg, emberi és a spirituális világot is megjelenítő komplex alkotás létrehozására.

Pár szó az alkotóról:

Lonovics László a Magyar Iparművészeti Főiskola vizuális és környezetkultúra, valamint multimédia szakán végzett. Ebből következően nemcsak a hagyományos festészeti és grafikai műfajokat és eszközöket használja gyakorlottan, hanem a legmodernebb technológiákat is beemeli alkotási folyamataiba. Alkotásaiban felhasznál fotókat is, fényrajzait szitanyomással sokszorosítja. Munkásságában fontos szerepe van az oktatásnak is, hiszen a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola docense, a vizuális tanszék vezetője.
Köszönet Gy. Dobos Mariannak, hogy bemutatásra ajánlotta az alkotót és a művet.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Vigadó tér közterületi szobrok

Kedves Olvasó!

Ezúttal nem egy, hanem azonnal három szobrot hoztam nektek. Különlegességük, hogy utcán találhatjátok meg őket, így meg is érinthetitek őket. Mindannyian Budapesten a Vigadó tér egy-egy pontján találhatók.

Ha a Vörösmarty tértől közeledtek az első ilyen köztéri szobor az InterContinental szálló Duna felőli oldalán vár rátok. A világirodalom egyik óriásának, William Shakespeare–nek állít emléket. A bronz szobron már meglátszik az idő nyoma, zöldes színű patina található itt-ott a feketés-fémes alakon. Mészáros Andor szobrászművész életnagyságú szoborként álmodta meg Shakespeare alakját. A feje búbján már kopaszodó, de tarkóján hosszú hajú, elegáns bajszos férfi a 16. század jellegzetes ruházatát viseli: nyakán a korszakra jellemző malomkerékszerű spanyolgallér fodrozódik, zekéje a test vonalát követi, apró fodros díszítésű nadrágszerű ruhadarabot és harisnyát visel. Az alak jobb lábát előre nyújtva, bal lábát meghajtva, derekát meghajtva elegáns mozdulattal a hajol meg egy képzeletbeli uralkodó előtt. Jobb kezét lágyan előre nyújtja, bal hóna alatt összetekert papírtekercs. Talán éppen legújabb alkotása. Arcvonásaiban felismerhetjük az egykori híres író és költő vonásait, a jellegzetes hajviseletnek és a bajusznak köszönhetően felismerhetjük a szoborban az irodalomkönyvek lapjain szereplő Shakespearet. A szobor eredetije az ausztráliai Ballarat város főterén áll, ennek másolatát helyezték el a magyar fővárosban 2002-ben.

A nagy költőtől nem messze, ücsörög Raffay Dávid szobra a Kutyás lány. A szintén bronz szobor életszerű, vidám jelentet örökít meg: a fiatal, haját lófarokba fogó lány egy kör alakú padon ülve jobb karját kinyújtva kéri vele szemben ülő kutyájának szájából a labdát. A lány megjelenésében semmilyen különlegesség nincs, ruhája hétköznapi hosszú ujjú pulóver és nadrág. Arca, mosolya és kérő gesztusa viszont hihetetlenül beszédes. Szinte várnánk, hogy megszólítsa kutyáját. Hosszúszőrű kiskutyája előtte ül. Fülét ugyan hegyezi, de labdáját szájában tartó fejét játékosan elfordítja gazdájától.

A Vigadó téri Dunakorzó egyik leghíresebb alkotása, Budapest egyik ikonikus köztéri szobra. Marton László Kiskirálylány című szobrát saját 5 éves kislányáról, Évikéről mintázta, akinek kedvenc játéka volt, hogy újságpapírból kreált koronájában és fürdőlepedő palástjában királylányosat játszon. Az 1990 óta a Dunakorzó korlátján ücsörgő életnagyságú bronz szobor élethűen adja vissza a kislány vonásait, természetes testtartását. Fején a papírkorona ágai kissé kuszán állnak, a királyi palástot jelképező fürdőköpeny gallérja vagányul felhajtva. A stabil ülés érdekében lábait kissé szétveti, kezeivel a korláton kapaszkodik. Mind a karján, mind a ruházatát alkotó laza pólón életszerűen gyűrődik az anyag. A köztéri bronz szobrokra jellemző módon a Kiskirálylány egyes részeit is már csillogóra koptatták a turisták simogatásai. A Kutyás lány kiskutyájának füléhez hasonlóan a Királylány lábai, combjai is fényesre kopásukkal mutatják az érintések helyét.

Az életnagyságú és megfogható köztéri szobrok egyik jellemzője ez. Székesfehérváron a gesztenyeárus kocsiját toló kendős idős asszony, Kati néni orra is csillog már, az arra járók szerencsét hozónak tartják a szobor érintését. Nem egyedi szokás ez: a Feneketlen-tó partján álló Maci szobor fülei is csillognak már, hiszen az arra járó babonás iskolások a medve fülének simogatásától várják a jó jegyeket.

Somogyi-Rohonczy Zsófia