Margitszigeti hadi-kiállítás plakátja

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Schaár Erzsébet-Fal előtt és fal mögött (1968)

Kedves Olvasó!

 Múlt héten jártam a FUGA Budapesti Építészeti Központban, ahol egy csodálatos magyar szobrásznő kiállítása látható Művek az első emeletről címmel. Ő Schaár Erzsébet. A sok remek alkotás közül az 1968-ban keletkezett Fal előtt és fal mögött című installációt választottam ki bemutatásra, amely a művésznő legfontosabb kérdéseit egyesíti magába. A tér és az ember viszonyát. Művein a terek érzelmekkel telítődnek, az emberek viszont mintha tárgyakká, eszközökké egyszerűsödnének. Alkotásaival megkérdőjelezi az alapvetőnek hitt alá és fölérendeltségi viszonyt, miszerint tereink és tárgyaink minket szolgálni jöttek létre.

Az installációban megjelenő életnagyságú alakok hátterét két hungarocell fal adja. A könnyen formálható anyag felületét fémes festékkel vonta be a művész, így nehéz, súlyos hatást kelt. Felületük nem egyenlegesen vakolt falat mutat, hanem mintha óriás penge vágásának barázdái, apró ütésnyomok szabdalnák. A nekünk bal oldali alak egy keskeny falszakasz előtt áll, míg jobb oldali figura már a fal mögött áll, felsőtestét a falba vájt ablakon át láthatjuk. Mindkét alak Schaár Erzsébetre jellemző jegyeket mutat, melyek a 60-as évektől kezdve félreismerhetetlenül egyedivé tették a szobrász munkáit. A figurák teste tömbszerű, hungarocell lapból kivágott hasábok, semmilyen jelzés nincs rajtuk sem a figura nemére, se ruházatára, se társadalmi hovatartozására. Ezeket a szürke tömböket az arcok és kezek gipsz lenyomatai teszik élővé. A két figura más-más nőtől kölcsönözte az alakok arcát, amelyek nyugodt arckifejezésükkel és lehunyt szemükkel a halotti maszkokat idézik. Halotti maszkokat már az ókortól kezdve készítettek, hogy ily módon őrizzék meg az elhunyt személy arcát közvetlenül a halála után. A szokás igazi virágkorát a 19. században élte, amikor főként híres emberek arcairól vettek lenyomatot: Haydn, Beethoven, Johann Strauß, Gustav Mahler halotti maszkját ma is őrzi a Wien Museum. A hazai talán legismertebb halotti maszkot Ady Endréről készítették.

A művész mesterien keverte az anyagokat és hangulatokat. A könnyen megmunkálható hungarocell testek a fémszínű festéknek köszönhetően súlyosnak hatnak, a részlet gazdag arc és kézlenyomatok rezes-aranyos színével mintegy földönkívüli, éteri hatást keltenek. Mintha csak földre szállt angyalokat látnánk. Ezek az időtlen lények drótból kaptak hajat. A kócos fémszálak néhol megcsillannak a nők fején. Az alakok egyetlen ruházatot viselnek, ha hívhatjuk így, a tömbszerű test alól félcipők élethű másolatai kandikálnak ki.

Schaár Erzsébet műveit az időtlenség és egyfajta súlyos, de mégsem nyomasztó csend uralja. A fent leírt műve is ezt sugallja. Az alakok lehunyt szeme, a korra történő minimális utalás hiánya, a tér részleteket totálisan mellőző felépítése örök érvényű teszi a művet.

Pár mondat a művészről:

1908-ban született, művészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol Kisfaludy Stróbl Zsigmond volt a mestere. 1926-tól kiállító művész. Ezután Párizsba, Münchenbe és Bécsbe vezető tanulmányutakon képezi tovább magát. Tagja volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének is. A 60-as évek közepén szobrai Alberto Giacometti megnyújtott testű figuráinak hatását mutatják, a 70-es években kezdett el foglalkozni a figura és a tér kapcsolatával. 1970-ben a Műcsarnokban életmű-kiállítása volt, majd két évvel később Antwerpenben és Genfben állított ki. 1977-ben a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeum emlékezett meg róla. Köztereken is megcsodálhatjuk munkáit: Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Tihanyban is találkozhatunk szobraival.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Schaár Erzsébet: Fal előtt és fal mögött (1968)

Robert Capa: Cordoba front loyalist militiamen jumping over a gully

Kedves Olvasó!

A fotográfia több, mint 150 éves története során többféle igényt látott el és lát el napjainkban is. Készülnek portrék, tájképek, rögzítenek eseményeket. A fotográfia a világunk és történelmünk legfontosabb rögzítője és megőrzője lett. A XX. században pedig mérhetetlenül sok esemény volt, melyet a fotósoknak tudósítaniuk kellett. A fényképész azonban nehéz feladat előtt áll, ha nem csak szolgalelkűen rögzíteni akarja a tényeket, hanem művészi értéket is bele akar csempészni felvételeibe. Ehhez valami plusz, valami kis zsenialitás kell. Ilyen zseni volt Robert Capa, eredeti nevén Friedman Endre, akinek a neve mára világhírnévre tett szert. Ő volt talán a világ legnagyobb haditudósítója, hírnevét az 1936-1939 között zajló spanyol polgárháborúban készített felvételeivel alapozta meg. Hihetetlen érzéke volt a háború borzalmai között az emberi vonások megragadásában, de képein a mozgást, az erőket és energiákat is remekül fogta meg. Így van ezen a córdobai fronton készült fekete-fehér fotóján is.

Capa a fronton kiásott, alacsony árokban helyezkedett el, ez adja a különleges nézőpontot, aminek segítségével a néző is az események részesévé válik, szinte azonosulhat a katonákkal. Látjuk a naptól kiszáradt földet, melynek tetején néhány fűcsomó kandikál ki. A képen élesek az árnyékok, érződik a spanyol nap ragyogása. A békésnek tűnő felvétel azonban a harcok közepette készült, előttünk milicisták puskájukat kezükben tartva ugornak át az árok bal oldaláról a jobbra. A milicisták- tehát polgárőrök, civil „katonák”- ruházata egyszerű és nem egységes, egyenruhának nem nevezhető öltözéket viselnek. Hosszú nadrágot látunk rajuk; van, akin rövid és van, akin hosszú ujjú inggel. Fejükön kis csákószerű sapka. Ami viszont izgalmassá teszi a képet, az a benne rejlő dinamika. A képen látható hat alak ugyanis az ugrás különböző fázisaiban látható. Van, aki még csak lendületet vesz az ugrás előtt, az előtte állók már lendítik lábukat és lendületet vesznek. A következő alak már az árok túlsó partján ér talajt. Kinyújtott lábai már fogást találtak a földön, a puskát tartó keze még azonban felhúzva, mintegy fáziskésésben mutatja az ugrás közbeni lendületet. A kép jobb szélén lévő alak pedig már térdeit kissé behajlítva, az ugrás energiáit levezetve fejezi be a mozdulatot, egy pillanat múlva talán már tovább is lép az ugrásból. Bár a fotó beállítottnak és megszerkesztettnek tűnik, mégse gondoljuk azt, hogy a harc hevében Capa instrukcióinak megfelelően készült. Ettől volt zseniális Robert Capa, ugyanis villámgyorsan pörgő események közepette is képes volt felismerni a fotótémát és szinte gondolkodás nélkül rátalálni a megfelelő beállításra.

Pár szó a művészről:

Friedman Endreként született 1913-ban Budapesten egy középosztálybeli zsidó családban. Az 1920-as években csatlakozik a Kassák-féle Munkakörhöz, többek között baloldali kapcsolatai miatt is el kellett hagynia az országot. Ekkor kezdte meg utazását, mely egész életében tartott. Berlinben újságírást tanult, itt sajátította el a fotózás és az ügynökségi munka alapjait. A náci hatalomra kerülés után származása miatt nem volt maradása, Párizsba költözött. 1936-ban vette fel a saját nevénél jobban csengő Robert Capa nevet. Ekkor kezdődik el haditudósítói karrierje is. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). Végül veszélyes munkája okozta halálát is: 1954-ben a LIFE magazin felkéri az éppen Japánban dolgozó fotóst, hogy készítsen pár képet Indokínában. Május 25-én délután 15 óra előtt 5 perccel letér a katonák által ellenőrzött útról és felkapaszkodott egy kis dombra, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte.

Robert Capa utazásairól nemcsak fotók maradtak fenn. Kissé elmosódva címmel jelent meg önvallomása életének fontosabb eseményeiről és főként a második világháború harcairól, John Steinbeckkel megírt Orosz naplóban a Szovjetunióban tett utazásukról számolnak be, Irwin Shaw-val írt Izraeli riportok című könyvükben 1949-es utazásukról számolnak be. Mindegyik könyv tanulságos olvasmány, egy nem mindennapi ember utazásait mutatja be, csak ajánlani tudom őket!

Somogyi-Rohonczy Zsófia

02 Loyalist militiamen jumping over a gully, Córdoba front, Spain © Robert Capa © International Center of Photography/Magnum Photos

Herbert Anikó: Pando

Kedves Olvasó! 

Ma az egyik kedvenc művészem egyik alkotását hoztam el. Herbert Anikó elképesztően finom és elegáns alkotások sorával büszkélkedhet, a papír szinte újjászületik kezei alatt. Ma egy többféle művészeti ágakat ötvöző művét ismerheted meg.

Az Erdő, amiben járok II Pando, egy rezgőnyár lélegzete című alkotás egy izgalmas természeti képződményből ötletéből jött létre. Az Amerikai Egyesült Államokban, pontosabban Utah államban található Pando ugyanis, a mai napig a legnagyobb és legöregebb koloniális szervezet, a közös gyökérzettel összekapcsolt fák száz éve élnek együtt. Éppen ez a gondolat hatja át Anikó munkáját is. Mindannyian egy egész részei vagyunk, akarva és akaratlanul kapcsolódunk a másikhoz, tetteink és gondolataink hatással vannak a másikra. Az alkotás mottója tehát, az Egy hat az Egészre, és az Egész hat az Egyre. A Pando egy igazi összművészeti alkotás, ahol a zene és a képzőművészet egymást erősítve, kiegészítve hozzák létre a tökéletes egységet.

Az installáció előterében két nagyméretű papírmaséból készült fehér sziklatömb látható. Csalóka érzet ez, hiszen a súlyos kőtömbök valójában pille könnyűek. Ahogy létezésünk, életünk is valójában könnyen áramló és felemelő lehet. Minden csak viszonyítás kérdése. Ezek a sziklatömbök kissé távol is tartanak minket a mű hátterében található közel másfél méter szélességű, falra szerelt dobozban papírból csavart fácskákat találunk. Az alapanyag érdekessége, hogy Anikó Pintér Béla tánctársulatának egy darabjához készült plakátok egy részét vékony csíkokra tépkedte és ezeket vékony hengerré csavarva születtek meg az ágak. A plakát nagyobb darabjait kúpos alakúra felcsavarva alakította ki a fák törzseit, majd az elemeket összeragasztva kis kétágú fácskák jöttek létre. Magasságuk nem nagyobb 20 centiméternél. Ezek a csavarások, tépegetések szinte meditatív révületbe tudják ringatni az embert. A fák hátterében egy fekete-fehér videó fut, mely tökéletesen kiegészíti, hangsúlyozza az egész mű központi motívumát. Az ember a természet többi élőlényével egy egység része.

A videót, amelyhez Váczi Eszter és Gátos István szerezte gyönyörű dal társul, itt találjátok:
https://www.youtube.com/watch?v=UYUjqRlQL88

A videó képkockái:

Elsőként a mozifilmeket idéző visszaszámlálást láthatunk nyolctól, majd a közel négy perces videón a képkockák és jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egy férfi kezét látjuk, ahogy vezetés közben kormányon tartja kezét. Egy kis patak kövein fennakad egy falevél az áramló vízben. Az úton áthaladó egy világos cirmos macska mozdulatában megmerevedve meredten tekint ránk. Ellenfényben, nekünk háttal ülve egy férfi, mellette csuhában egy pap, rózsafüzér és kereszt himbálódzik mellette. Többsávos úton város felé száguldó autók képét egy városi futóverseny futóinak lábát rögzítő képsorozat követi, ahogy tőlünk távolodva futnak a messzi cél felé. Modern nagyváros madártávlatból, ahogy felhőkarcolói hasonló a következő képsor búzamezőjének mintázatához. A búzakalászokon végigszántó kéz mozdulatát a következő képkockákra fehér kendőt lengető kezei rímelnek. Majd egy nagyváros fákkal szegélyezett többsávos útján lassan döcögő autókról készült felvételt, egy régi írógép képe követ, ahogy egymás után nyomtatja a betűket a lapra. Sötétbarna női szem pislogása és egy macska szűk pupillájú szeme egészíti ki egymást. Egy tó közepéből kimeredő cölöpökön pihenő madarak meghitt nyugalma, majd Anikó, ahogy a Duna parton meleg kabátjába burkolózva pillant fel ránk a rakpart kövein ácsorogva. Egy gyufa meggyújtásának lassított képe és egy pár csizmás női láb, ahogy mókásan kalimpál. A csillagos égbolt és a margitszigeti szökőkút partján éjszaka beszélgető fiú és lány képe. Fák között sétáló alak, ahogy alakját megvilágítja a fák lombja között bekacsintó nap, egy szép levél tökéletes erezete, vagy épp egy öreg fa törzsének erezete. Madártávlatból egy erdő felett repülünk el, majd egy nagyváros óriási toronyházai felett. A kép nagyon hasonló, nem hiába használjuk a kifejezést, hogy nagyvárosi dzsungel. Mind-mind olyan kép, mely a világ apró csodáira, a természeti és emberi környezet hasonlóságaira és meghit tökéletlen tökéletességükre hívja fel a figyelmet. A világ és a mi egységünk a természettel viszont múlandó és sérülékeny. Ezt juttatja eszünkbe a képkockák között felvillanó gombszerű füstfelhőt generáló bomba is.

Pár információ a művészről: Herbert Anikó, művésznevén, Hanikó vizuális művész. Annyira változatos anyagokkal és technikával dolgozik, nem ritkán más társművészetek bevonásával, hogy ez a tág kategória számára talán a leginkább találó. Ha mégis egy anyagot kellene hozzá kapcsolnom, akkor az a papír lenne. Akvarelljei érzékenyek, könnyedek, a japán hagyományok modern újraértelmezésének remek példái. Tanulmányait az egri Eszterházy Károly Főiskolán végezte, azóta is folyamatosan képzi magát külföldi rezidencia programokon. Most, ahogy ezeket a sorokat olvasod, épp Litvániában vesz részt egy képzésen.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Erdő, amiben járok II Pando, Egy rezgőnyár lélekzete. 2015-2016.

Koós Gábor: Budapest sorozat

Kedves Olvasó! 

Ma egy izgalmas technikával, illetve a technika 21. századi megújításával készült művet hoztam neked. Koós Gábor Budapest napló sorozatából a tizenharmadik nyomatát választottam, amely a Ludwig Múzeum gyűjteményének része.

Az installáció két alkotóelemből áll. Bal oldalon egy fa nyomódúcból és jobb oldalon a vele készült, fekete-fehér nyomatból. A két kép tükörképe egymásnak, egymás mellé került fel a falra. Izgalmas játék, hogy vajon felismerjük-e az ábrázolásból Budapest egyik ikonikus épületét. Ebben segítségünkre lehet íves homlokzata és a néhol kivehető tégla díszítés, a 19. század végét idéző ablakok és a kis toronyszerű képződmény. A felismerést nehezíti, hogy nem tűpontosan megrajzolt képről van szó, inkább foltokból, durván felvázolt elemekről van szó. Ez az elnagyolt kép a nyomódúc szokatlan kidolgozásából is adódik. A klasszikus fametszetek dúcai keményebb típusú fából készültek és éles, pontos, finom vonalakat véstek bele a művészek, így a róla készült lenyomat is rajzos és részletgazdag lett. Itt viszont teljesen hétköznapi, puha lécekből szögelte össze a művész a nyomódúcot. A belevájt formák is inkább felületi sérülések, szabálytalanok és megmunkálatlanok. Éppen ezért a róla nyomtatott kép is inkább álomszerű és ködös lesz, ahogy emlékeink is általában inkább ilyen elnagyoltak.

Most már biztos érdekel téged is, hogy melyik is ez a budapesti épület! Nos, az Andrássy úton sétálva az Oktogonon túl a Kodály köröndnél meg is találod. Sajnos tragikus állapotban, hiszen 2014 nyarán máig tisztázatlan körülmények között gyulladt ki az épített örökségünk egy fontos lakóépületének tetőszerkezete. A lángokat végül megfékezték, de az épület olyan nagy károkat szenvedett, hogy ki kellett költöztetni belőle az ott élő családokat. Nem véletlen tehát a művész anyaghasználata. A lécek a tetőszerkezetet idézik eszünkbe, míg a használt fekete szín a tragikus tüzet, a tetőszerkezet égését idézi fel bennünk. A képen még sértetlen állapotban látható az épület.

Külön érdekessége a nyomatnak, hogy a nyomódúc és a róla készült nyomat együtt alkotják a műtárgyat, tehát mindig együtt is kell kiállítani őket. Ebből következik, hogy a nyomódúcról nem készülhet másik nyomat, bár a technika megengedné, sőt ez a lényege. Ebből következik, hogy a dúc és a nyomat egyenragú, ugyanolyan értéket képviselő alkotás. Nincs alá- és fölérendeltségi viszony és nem létezik a műtárgy és a létrehozására megalkotott eszköz.

Rövid összefoglaló a technikáról: A fametszet technika történeti gyökerei messze visznek minket vissza, egészen Japánig, a legrégebbi ismert egy 891-ben készült Jizo-kép. Európai használata a 15. század után jellemző. A fametszet maga egy sokszorosító grafikai eljárás, méghozzá magasnyomású eljárás. Ez azt jelenti, hogy a művész egy csiszolt falapra rajzolja fel a kívánt mintákat és vonalakat, majd ezeket vésővel vagy késsel kivágja, kimetszi. A következő lépéseben egy festékhengerrel felviszi a festéket a dúc felületére. Ahol a művész metszést ejtett, oda nem kerül be a festék, így az később, amikor a dúcra papírt helyeznek és átpréselik, fehér marad, míg ahol festék érte, ott színes felület alakul ki. Értelemszerűen, ha több színű nyomtatot szeretnénk készíteni, akkor színenként újabb és újabb dúcot kell létrehoznunk. Sokszorosító eljárásról van szó, tehát több nyomat is készül egy dúcról. Tehát, ha egy nyomaton 1/25 van, akkor összesen 25 nyomat készült és te a legelsőt tartod a kezedben. Ez a legértékesebb!

Néhány szó a művészről: Koós Gábor 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, 2013–2016 között Derkovits ösztöndíjas volt. 2014-ben elnyerte a XXVI. Miskolci Grafikai Triennále Magyar Grafikáért Alapítvány díját, 2015-ben pedig diploma munkájáért átvehette Az év grafikája díjat.

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Westkunst-Ostkunst / Ludwig Múzeum 2017

Kolozsvári Tamás Kálvoltára Garambszentbenedekről

Kedves Olvasó! 

Ezúttal egy klasszikus festményt hoztam neked, egy olyan témával és ábrázolással, amely megkerülhetetlen a művészet történetében. Az esztergomi Keresztény Múzeum rendkívül gazdag anyagában található a Kolozsvári Tamásként ismert művész Kálvária-oltára Garambszentbenedekről.

A szárnyasoltár középképén Krisztus keresztre feszítését ábrázolja. Ennek az oltártípusnak mozgatható szárnyai voltak, melyek leginkább egy ablak vagy szekrény szárnyaira emlékeztetnek. Az oltár szárnyai az év jelentős részében zárva voltak, csak fontosabb ünnepekkor láthatták a hívők a középképet. Ennek az oltárnak nyolc táblaképe maradt fenn, mozgatható szárnyainak belső oldalát a Passió/Szenvedéstörténet négy jelenete, hétköznapi oldalát –tehát amit a hívek a legtöbbször láthattak- négy szent életéből vett csodák epizódjai díszítették.

A szárnyasoltár a 1427-ben készült, tehát a gótika festészeti és emberábrázolási stílusát követi. A középkor folyamán az olvasás csak kevesek kiváltsága volt, hihetetlen fegyver. Az átlagember nem is tudott olvasni vagy írni, az egyház viszont szerette volna minél szélesebb körben hirdetni a Biblia történeteit, így a művészetet hívta segítségül, a falképek és oltárképek közvetítették a Szentírás üzenetét.

A táblakép formája alul négyzetes, ám a tetején íves csúcsban végződik, a templomok gótikus ablakainak formáját idézi. A történet dúsan aranyozott háttér előtt bontakozik ki, a semleges háttér még nem tartalmaz utalást a történet helyére, a természet elemeit (fák, virágok) nem festette meg a művész. Az arany fény, mint a szent, égi szféra fénye ragyogja be a képet. Elképzelhetjük, hogy a 15. században, a kép keletkezésekor a gyertyákkal megvilágított templomban milyen különleges, földöntúli érzetet válthatott ki az arany háttér ragyogása a hívekben.

A kompozíció közepén a megfeszített Krisztus látható. Ábrázolása a szokásoknak megfelelő: a hosszú hajú, szakállas Jézust meggyötörten, töviskoszorúval a fején, ágyékkötővel jelenítette meg a festő. Testalkata vékony, nyúlánk. A kép bal és jobb oldalán katonák sorakoznak. Kezükben fegyverek, zászlók és címerek. A fejüket fedő sisakok a hátsó sorokban állókat teljesen elfedik, arcuk nem is látszik. Testüket a kép keletkezésének idejére jellemző vért és sisak fedi, ezzel is közelebb hozza a festő a kor nézőjéhez a történéseket. A katonák egyforma tömegéből pár alak kitűnik. A bal oldalon szakállas, elszánt tekintetű figura lándzsájával megsebesíti Jézus testét, alatta megjelenik egy másik figura is, aki torz és gonosz arcával egy lándzsán ecetbe mártott szivacsot tart a Megváltó szája elé, ezzel fokozva szenvedését. Előtte, a nézőhöz legközelebb rajzolódik ki a fájdalomtól összecsukló Száz Mária alakja, őt két oldalról támogatja Mária Magdolna és Evangelista Szent János. Az ő szent mivoltukat a fejük köré festett glória (aranyozott korong) jelképezi. Ruházatuk bő lepel, melynek redőzése érzékelteti az anyag lágy esését. Mária ruhája kék, mely rá jellemző szín, így a hívek, már ebből is felismerhették alakját. A nők fejét kendő fedi. Az alakok mozdulatai természetesek, de az arckifejezésük és vonásaik bár átadják az érzelmeiket, de inkább sablonosak, nincsenek egyéni jellemzőkkel ellátva. A bal oldali tömeget a sarokban egy méretében kisebb figura zárja le. Ruházata alapján előkelő, szájából egy stilizált papírszalagon, amit mondatszalagnak hívunk, szöveg folyik ki.

A középkorban bevett szokás volt, hogy a kép megrendelőjét (donátor) is ráfestették a képre, de méretével jelölték, hogy nem a szentekkel egyenrangú. Mindezekből sejthető, hogy itt is a kép megrendelőjének ábrázolásával van dolgunk. A kép jobb oldalán látható tömegből egy lovon ülő figura tűnik ki, a centurio szerepében, kezével a megfeszített Krisztusra mutat. Feje mellett mondatszalag látható latin felirattal. „Vere filius dei erat ista” (Valóban Isten fia volt ő) szól a felirat. Finoman kidolgozott páncélzata, vörös köpenye és fejfedője befolyásos szereplőre utal. Arca egyéni vonásokkal van felruházva, szakálla is könnyebbé teszi beazonosítását. A kutatók véleménye szerint ő Luxemburgi Zsigmond, a kép keletkezési idejében uralkodó király.

A garamszentbenedeki oltár megmaradt elemei felbecsülhetetlen kincsek. Kimagasló művészi értékével az internacionális gótika fontos alkotása. A stílusra jellemző vonása a figurák lágy mozdulatai, kecsessége és az eszményi, idealizált szépség megjelenítésére való törekvésében.

Fotó: Mudrák Attila © Keresztény Múzeum, Esztergom

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Frida Kahlo: A törött oszlop

Kedves Olvasó!

Ezúttal egy frissen nyíló kiállítást ajánlok neked. A Magyar Nemzeti Galériában 2018. július 7-én nyílik kiállítása a világhírű mexikói festőművésznőnek, Frida Kahlonak. A tárlaton szereplő 35 műalkotás közül, melyek egyenesen a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedoból érkeztek hozzánk, egy a művésznőre nagyon is jellemző festményt hoztam el neked.

Frida Kahlo valamennyi festménye életét, fájdalmait és boldogságát dolgozza fel. Tragédiákban nem volt hiány az életében. Egy fiatalkori buszbaleset következtében több hónapra ágyba került, ekkor kezdett el festeni. A baleset nem múlt el nyomtalanul, egész életében hordozta következményeit. Ez a fájdalom, testének sérülése mutatkozik meg A törött oszlop című képen.

A kisméretű festmény 39.8 x 30.5 cm, középpontjában maga a festőnő áll. Az aláírás mellett olvasható negyvennégyes szám arról árulkodik, hogy már érett nőként, 1944-ben, az akkor harminchét éves művész festette az önarcképet. Fridát felismerjük lágyan omló fekete hajáról és a védjegyévé vált, markáns összenőtt szemöldökéről. Fájdalommal teli szemével mereven tekint vissza a nézőre, szinte rabul ejti figyelmünket. Szeméből könnycseppek gurulnak végig arcán. A nő felsőteste meztelen, csak egy fehér pántokból álló, merevnek tűnő fűző tartja össze a sérült testet. A fűző alatt a nő teste feltárulkozik. Akárcsak a kiszáradt földben, egy repedés húzódik végig rajta függőlegesen. A repedésben egy darabokra tört görög kő oszlop látható, mely az asszony gerincoszlopa helyén helyezkedik el, a szerv sérülését szimbolizálja. A nő ágyékát finoman redőzött fehér lepel fedi. Az egész testet kisebb-nagyobb szegek borítják, melyek a testi és a lelki fájdalmat szimbolizálják, a baleset egyik következményeként ugyanis Frida Kahlonak sosem lehetet gyermeke.

A kép fájdalmas hangulatát tovább fokozza a háttér is. A fátyolosan kék ég alatt furcsa zöld terület látható, amelyet mintha kráterek osztanának fel. Az első pillantásra termékeny területen se fák, se virágok se állatok. Ezzel a kettősséggel tükrözi leginkább a festőnő sérült és meddő testét.

Pár szó a művészről: Frida Kahlo apai nagyszülei még Magyarországról költöztek Németországba, ahonnan a festő fényképész édesapja Mexikóvárosba költözött. Itt elvett egy spanyol-mesztic, tehát indián gyökerekkel rendelkező nőt. Az ősi mexikói kultúrához való vonzalmat a festőnő ruháiban, ékszereiben és tárgyaiban a művész élete végéig megtartotta.

A tragédiák korán beléptek Frida életébe. Hat évesen járványos gyermekbénulásban deformálódott el a lába, majd a kamaszkorában történt buszbalesetben súlyosan megsérült a gerince. Hónapokig gipszfűzőben feküdt, unaloműzőként kezdett el festeni. Baldachinos ágyának tetejére szerelt tükör segítségével festette első önarcképeit. Autodidakta festő volt, tehát saját magát képezve alakította ki jellegzetes stílusát. Balesete utána belevetette magát a mexikóvárosi kulturális életbe. Itt ismerte meg a nála több mint húsz évvel idősebb Diego Riverát, a mexikói művészet akkori ikonikus alakját. Szerelmük és későbbi házasságuk nem volt zökkenőmentes, szakítások és szeretők tarkították mindkét fél részéről. Nem hiába mondták rájuk, hogy a galamb és az elefánt szerelméről van szó. A finom és törékeny Frida szinte eltörpült a testes és harsány Diego mellett. Frida Kahlo művészete is ezt a finomságot, intimitást képviseli. A szimbólumokkal, utalásokkal, apró tárgyakkal megfestett képei azonban lélekig hatoló, őszinte vallomások.

A kiállítást a Frida Kahlo élete utolsó tíz évében vezetett naplója alapján összeállított hang- és képinstalláció zárja. Megtekinthető 2018. július 7. és november 4. között.

Kurátor: Lantos Adriána

Photo credit: Erik Meza/Javier Otaola © Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Stitched Panorama

Karácsonyi László: Patkánybűvölő

Kedves Olvasó!

Ezen a héten egy igazán különleges, varázslatos tárgyat hoztam Neked. Karácsonyi László Patkánybűvölője ugyanis egy dioráma. A műfaj eredetileg a fényképezést megelőző trükkös látványelem volt, de napjainkban inkább már a három dimenziós maketteket értjük alatta. Karácsonyi László diorámája mindezt egy doboztérben valósítja meg, tehát egy műfajötvözetről van szó. A megjelenésen túl meseszerű a címadás is, ugyanis egy klasszikus történet ered. Az eredeti mesében Patkánybűvölő különleges képessége, hogy hegedűjátékával magához vonzza a patkányokat, majd kicsalja őket a városból. Micsoda humánus patkányírtás, nem? A Patkánybűvölőt egy város lakói azonban becsapják, ugyanis a sikeres művelet után nem hajlandók kifizetni a bérét. Ekkor Patkánybűvölő bosszúból ismét játszani kezd, ám most már egy olyan melódiát, amivel a város összes gyerekét magához édesgeti és kivezeti őket a városból. A rémült szülőknek természetesen azonnal megjön a kedve a fizetéshez.

A Patkánybűvölő jelenete egy díszes dobozban helyezkedik el. Méretei: 38x37x62 centiméter, tehát egy könnyen felemelhető, elegáns dobozkáról van szó. A tárgy maga ötvözi magában egy régi klasszikus óra és egy ékszer vagy zenedoboz valamennyi tulajdonságát. A fekete és ezüst, dúsan faragott doboz leginkább egy ókori templomot idéz. Két oldalt egy-egy növényi díszes fejezettel ellátott oszlop látható, melyek egy patkányfejjel díszített timpanont (háromszög alakú homlokzati elem, ami mintegy megkoronázza az épületet, a háromszögbe leginkább emberalakos jeleneteket helyeztek). A belső tér falai tükörrel burkoltak, ezért a látvány kissé bizonytalan, meseszerű.

A fehér márványos és vörös négyzetalakú kővel borított kis tér egyetlen dísze egy dúsan aranyozott, barokk stílusú csillár. Ez világítja meg a bizarr jelenetet, ahol egy barokk vagy rokokó ruhába öltözött gorilla táncra perdíti a fekete és fehér patkányokat. Karácsonyi László talán egyik védjegye, hogy ötvözi a különböző talált szobrokat és játékokat, így felismerhető, hogy a figura teste egykor egy rokokó szobor része volt. Az egykori hegedűművész szobra elegáns kék zakót, fodros inget, sárga szűk térdnadrágot, fehér harisnyát és fekete cipőt visel. Ezt a klasszikus nippet, dísztárgyat ötvözte a művész egy játék gorillafigura vigyorgó fejével. A két tárgy kombinációja a végletekig fokozza a bizarr világot.

A mű azonban nem egy statikus dobozvilág. Komoly részét képezi a zene és a mozgás is. A jelenetet befogó doboz elülső oldalán, a lábazaton három kis kurblit találunk, amelyet megforgatva különböző dallamokat varázsolhatunk elő a dobozból, ezzel mindig más és más dalt játszik nekünk a Patkánybűvölő.

Az alkotás másik meglepetése, hogy a patkányok nem mozdulatlanul merednek a hegedülő alakra, hanem a kockaköves alap alá szerelt egy-egy óraművel folyamatosan és szabályosan körbe-körbe forognak.

A dobozterek műfajával, így a diorámával Karácsonyi László képzőművész régóta foglalkozik. A Patkánybűvölőt 2013-ban álmodta meg, azóta ki volt állítva 2013-ban a Casati Art Corner Galériába, 2015-ben a Budapest Art Marketen, 2016-ban a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria kiállításán.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Vincze Ottó: Magyarázat

Kedves Olvasó! 

Manapság sajnos egyre többször tapasztaljuk, hogy a kommunikáció nem megfelelően működik közöttünk. Más nyelvet beszélünk, eltérő dolgokat értünk egy-egy kifejezés alatt, de a legtöbbször nem figyelünk egymásra, nem vagyunk elég nyitottak a másik jelzéseire. Ezt a gyakori problémát mintázza remekül Vincze Ottó Magyarázat című installációja, amelyet ma hoztam neked. Ezzel az alkotással Szentendrén a Láthatatlan jelenlét kiállításon találkoztam még májusban és azonnal rabul ejtett.

Első pillantásra végtelenül egyszerű munka, ami leginkább dekorativitásával ragadja meg a nézőt. Két nő képzeletbeli beszélgetésének lehetünk részesei. A nők ábrázolása persze elvont és nem egy konkrét nőalakot kell magunk elé képzelnünk, csak az elsődleges nemi jegyeket emelte ki a művész. Az alakok nyaktól lefelé és derékig láthatók. Csak karjuk mozdulata, mellük, válluk és a felsőtestük tartása közvetíti a mondanivalót. Az alakok egymással szemben állnak, mi csak oldalról látjuk őket. Testüknek is csak a körvonalait látjuk, akárcsak egy vonalrajzos képregényben. A figurákat megrajzoló vonalak anyaga körülbelül 1 centiméter széles, vékonyra lapított ónhuzalok. A fém kontúrt vékony pálcákkal körülbelül 10 centiméter távolságban rögzítik a falra, így kissé eltartanak az alapot képező falsíktól. Ezért megfelelő világítás mellett a vonalrajz árnyékot vet a falon és térbeli, háromdimenziós lesz a kétdimenziósnak hitt rajz. A nők felsőtestét fekete csőtop fedi, amitől még életszerűbb lesz a látvány.

Az anyagiak után azonban térjünk rá a figurák beszédes mozdulataira, a magyarázat folyamatára. Az egymással szemben álló páros bal oldali alaknál van épp a szó, ezt onnan sejthetjük, hogy kezét lazán, derékszögnél kissé nagyobb szögben behajlítja, felemeli. Tenyerét felfelé fordítja. Mozdulata mögött sok minden lehet. Kezével, gesztusaival nyomatékosítja elhangzott szavait. Talán éppen igaza mellett érvel vagy kérleli társát. Ezzel szemben a jobb oldalon álló alak válla enyhén beesik, testtartása passzív. Karja ernyedten, erőtlenül lóg teste mellett. Minden porcikájából a passzivitás árad. Érezzük, hogy a beszélgetőpartner minden erőfeszítése hiábavaló szófecsérlés. Amíg a másik fél nem nyitott mondandónkra, addig bármit teszünk is, nem fogja befogadni és felfogni szavainkat.

Különösen igaz ez, ha a beszélgetés témája vagy mikéntje eltér a hétköznapitól. Ezt jelzik az installációban, az alakokat kiegészítő tárgyak. A két figura között ugyanis egy megsárgult, talán szakkönyvből kitépett lap látható ócska képkeretben. Akár egy múlt századi iskola osztálytermének a falán is lóghatna. A táblázatot szemlélve anyagok, vegyjelek és mértékegységek szépen rendezett sora tárul elénk. Bár el tudjuk olvasni a jeleket és a szavakat, értelmezni már nem biztos, hogy tudjuk. Kell hozzá valamilyen speciális előismeret, tudás. Fontos kritérium ez a beszélgetések során is. Mindig figyelembe kell vennünk beszélgetőtársunk ismereteit és tudását is. Ez is a figyelemnek egy formája.
Az installáció jobb szélén fülhallgatót és mp3 lejátszót találunk, amelyben két nő társalgását hallgathatjuk, azonban a partnerek nem egymást váltva, hanem egyszerre beszélnek. Képzelhetjük, hogy ebből mekkora káosz alakul ki. Ez is a sikeres kommunikáció egyik összetevője. Ha nem adjuk meg a tiszteletet, az időt és a figyelmet beszélgetőtársunknak, akkor nem tudjuk meghallani és megérteni a mondandóját, az egész beszélgetés, a teljes szituáció feleslegessé válik. Vincze Ottó Magyarázat című munkája, tehát nemcsak egy egyszerű, hétköznapi szituációt ábrázol, hanem tanít is. Tanít az egymásra figyelésre és egymás tiszteletére.

Pár szó a művészről:

Vincze Ottó autodidakta művész. 1964-ben született Kisvárdán, jelenleg Szentendrén él és dolgozik. Korai munkáinak jellegzetessége: az emblematikus módon leegyszerűsített bábszerű figurák. A Magyarázat munkája 1998-ban készült. 1986-tól napjainkig számtalan önálló és csoportos kiállításon állított ki. Művei több közgyűjteményben is megtalálhatók, többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Ferenczy Múzeumban, a paksi Modern Képtárban, a pécsi Jannus Pannonius Múzeumban vagy a németországi Skulturenparkban Katzowban.

Érdemes kilátogatni Szentendrére a Ferenczy Múzeumi Központ Kovács Margit kiállítására is, ahol tapintható tárgyakkal teszik érzékletesebbé a tárlatot.

A mű a Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteménye

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Lonovics László Ég és Föld 4. című alkotása

Kedves Olvasó!

Ezen a héten egy magyar kortárs alkotó nonfiguratív művét szeretném bemutatni Neked. Nonfiguratív vagy absztrakt festészetet értelmezni, leírni nem könnyű feladat, de mégis rengeteg lehetőség rejlik benne. Az absztrakt képek esetében ne várjunk természethű ábrázolást, még csak utalást se! Nincsenek jól felismerhető alakok, a természet és a hagyományos ábrázolásmód szabályai nem vonatkoznak rájuk. Az absztrakt művészet tehát a színeket és formákat önmagukért léteznek, a tárgyi és vizuális megjelenésük inkább az elvont tartalom közvetítésének és nézőből kiváltott hatás elérésének egy eszköze.

Lonovics László Ég és Föld 4. című alkotása is egy elvont fogalomhoz, érzethez visz majd közelebb minket. Ahogy a címből is kiolvasható a mellékelt alkotás egy sorozat negyedik alkotása. Ezen darab, ahogy a sorozat további képei is, számítógéppel készült. Lonovics Lászlót régóta foglalkoztatják a fény kérdései, hatása és megnyilvánulása. Az itt látható képén is többféle érzete jelenik meg a fénynek. A valóságban, a kézzel fogható életben 90×90 cm-es alkotás alsó körülbelül egy ötöde érzékelteti a földet egy szürkés, feketés sávval. Felette feszül a ragyogó égbolt meleg színeivel: a sárga egész színtárával a citromsárgától a melengető narancsig, amely néha már vörösbe hajlik.

A két rész színei azonban nem lágyan mosódnak egymásba, hanem sugarasan, vékony és apró sávokban. Az apró sávok akár a grafikai munkák, metszetek megmunkálását, karakteresebb ecsetvonásokat, vagy akár a szőttesek szálainak sorjázását is emlékezetünkbe idézhetnék. Az Ég és a Föld találkozásából, a horizontból indulnak ki és haladnak a kép szélei felé, sőt szinte az az érzetünk, hogy kifelé száguldanak a képből. A függőleges tengelyen és szintén a horizontból erőteljesebb sárga fény áramlik ki. A korábbi apró fénysugarak itt erőteljes, karakteres sávokká változnak át és szinte kitörnek a kép keretei közül. Az eddigi fénysugarak a kép teréből kifelé tartottak, ezzel ellentétesen a stilizált nyilakként ábrázolt sugarak a kép felső széléből a horizont irányába haladnak, a kép függőleges tengelyén elhelyezett középpontja felé. Az égből érkező vonalak és nyilak a Föld sávjában is tükröződnek.

A két összhatása igazán izgalmas. Egyrészt ahogy a hagyományos technikák (festészet, grafika) vizuális megjelenése a számítógépes grafika eszközeivel és lehetőségeivel tovább élnek. Másrészt a roppant szabályos szerkesztés miatt, ugyanis a vízszintes és függőleges tengelyeken szerkesztett, stilizált nyilakkal alkotta meg képét a művész. Ez a merev szerkesztés azonban mégsem feszélyez minket a mű szemlélése közben. Hihetetlen energiák tombolnak a képen: a különböző irányú sugárzások azonban mégsem nyugtalansággal, inkább békével, nyugalommal árasztják el a szemlélőt. Egy univerzális, az ember terén felül álló, mindenható erő képét sugározzák felénk. Lonovics alkotásának izgalmas vonása, hogy képes a személytelennek, hidegnek tartott számítógépes grafikával egy ennyire meleg, emberi és a spirituális világot is megjelenítő komplex alkotás létrehozására.

Pár szó az alkotóról:

Lonovics László a Magyar Iparművészeti Főiskola vizuális és környezetkultúra, valamint multimédia szakán végzett. Ebből következően nemcsak a hagyományos festészeti és grafikai műfajokat és eszközöket használja gyakorlottan, hanem a legmodernebb technológiákat is beemeli alkotási folyamataiba. Alkotásaiban felhasznál fotókat is, fényrajzait szitanyomással sokszorosítja. Munkásságában fontos szerepe van az oktatásnak is, hiszen a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola docense, a vizuális tanszék vezetője.
Köszönet Gy. Dobos Mariannak, hogy bemutatásra ajánlotta az alkotót és a művet.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Vigadó tér közterületi szobrok

Kedves Olvasó!

Ezúttal nem egy, hanem azonnal három szobrot hoztam nektek. Különlegességük, hogy utcán találhatjátok meg őket, így meg is érinthetitek őket. Mindannyian Budapesten a Vigadó tér egy-egy pontján találhatók.

Ha a Vörösmarty tértől közeledtek az első ilyen köztéri szobor az InterContinental szálló Duna felőli oldalán vár rátok. A világirodalom egyik óriásának, William Shakespeare–nek állít emléket. A bronz szobron már meglátszik az idő nyoma, zöldes színű patina található itt-ott a feketés-fémes alakon. Mészáros Andor szobrászművész életnagyságú szoborként álmodta meg Shakespeare alakját. A feje búbján már kopaszodó, de tarkóján hosszú hajú, elegáns bajszos férfi a 16. század jellegzetes ruházatát viseli: nyakán a korszakra jellemző malomkerékszerű spanyolgallér fodrozódik, zekéje a test vonalát követi, apró fodros díszítésű nadrágszerű ruhadarabot és harisnyát visel. Az alak jobb lábát előre nyújtva, bal lábát meghajtva, derekát meghajtva elegáns mozdulattal a hajol meg egy képzeletbeli uralkodó előtt. Jobb kezét lágyan előre nyújtja, bal hóna alatt összetekert papírtekercs. Talán éppen legújabb alkotása. Arcvonásaiban felismerhetjük az egykori híres író és költő vonásait, a jellegzetes hajviseletnek és a bajusznak köszönhetően felismerhetjük a szoborban az irodalomkönyvek lapjain szereplő Shakespearet. A szobor eredetije az ausztráliai Ballarat város főterén áll, ennek másolatát helyezték el a magyar fővárosban 2002-ben.

A nagy költőtől nem messze, ücsörög Raffay Dávid szobra a Kutyás lány. A szintén bronz szobor életszerű, vidám jelentet örökít meg: a fiatal, haját lófarokba fogó lány egy kör alakú padon ülve jobb karját kinyújtva kéri vele szemben ülő kutyájának szájából a labdát. A lány megjelenésében semmilyen különlegesség nincs, ruhája hétköznapi hosszú ujjú pulóver és nadrág. Arca, mosolya és kérő gesztusa viszont hihetetlenül beszédes. Szinte várnánk, hogy megszólítsa kutyáját. Hosszúszőrű kiskutyája előtte ül. Fülét ugyan hegyezi, de labdáját szájában tartó fejét játékosan elfordítja gazdájától.

A Vigadó téri Dunakorzó egyik leghíresebb alkotása, Budapest egyik ikonikus köztéri szobra. Marton László Kiskirálylány című szobrát saját 5 éves kislányáról, Évikéről mintázta, akinek kedvenc játéka volt, hogy újságpapírból kreált koronájában és fürdőlepedő palástjában királylányosat játszon. Az 1990 óta a Dunakorzó korlátján ücsörgő életnagyságú bronz szobor élethűen adja vissza a kislány vonásait, természetes testtartását. Fején a papírkorona ágai kissé kuszán állnak, a királyi palástot jelképező fürdőköpeny gallérja vagányul felhajtva. A stabil ülés érdekében lábait kissé szétveti, kezeivel a korláton kapaszkodik. Mind a karján, mind a ruházatát alkotó laza pólón életszerűen gyűrődik az anyag. A köztéri bronz szobrokra jellemző módon a Kiskirálylány egyes részeit is már csillogóra koptatták a turisták simogatásai. A Kutyás lány kiskutyájának füléhez hasonlóan a Királylány lábai, combjai is fényesre kopásukkal mutatják az érintések helyét.

Az életnagyságú és megfogható köztéri szobrok egyik jellemzője ez. Székesfehérváron a gesztenyeárus kocsiját toló kendős idős asszony, Kati néni orra is csillog már, az arra járók szerencsét hozónak tartják a szobor érintését. Nem egyedi szokás ez: a Feneketlen-tó partján álló Maci szobor fülei is csillognak már, hiszen az arra járó babonás iskolások a medve fülének simogatásától várják a jó jegyeket.

Somogyi-Rohonczy Zsófia