Kedves Olvasó! 

Ma egy izgalmas technikával, illetve a technika 21. századi megújításával készült művet hoztam neked. Koós Gábor Budapest napló sorozatából a tizenharmadik nyomatát választottam, amely a Ludwig Múzeum gyűjteményének része.

Az installáció két alkotóelemből áll. Bal oldalon egy fa nyomódúcból és jobb oldalon a vele készült, fekete-fehér nyomatból. A két kép tükörképe egymásnak, egymás mellé került fel a falra. Izgalmas játék, hogy vajon felismerjük-e az ábrázolásból Budapest egyik ikonikus épületét. Ebben segítségünkre lehet íves homlokzata és a néhol kivehető tégla díszítés, a 19. század végét idéző ablakok és a kis toronyszerű képződmény. A felismerést nehezíti, hogy nem tűpontosan megrajzolt képről van szó, inkább foltokból, durván felvázolt elemekről van szó. Ez az elnagyolt kép a nyomódúc szokatlan kidolgozásából is adódik. A klasszikus fametszetek dúcai keményebb típusú fából készültek és éles, pontos, finom vonalakat véstek bele a művészek, így a róla készült lenyomat is rajzos és részletgazdag lett. Itt viszont teljesen hétköznapi, puha lécekből szögelte össze a művész a nyomódúcot. A belevájt formák is inkább felületi sérülések, szabálytalanok és megmunkálatlanok. Éppen ezért a róla nyomtatott kép is inkább álomszerű és ködös lesz, ahogy emlékeink is általában inkább ilyen elnagyoltak.

Most már biztos érdekel téged is, hogy melyik is ez a budapesti épület! Nos, az Andrássy úton sétálva az Oktogonon túl a Kodály köröndnél meg is találod. Sajnos tragikus állapotban, hiszen 2014 nyarán máig tisztázatlan körülmények között gyulladt ki az épített örökségünk egy fontos lakóépületének tetőszerkezete. A lángokat végül megfékezték, de az épület olyan nagy károkat szenvedett, hogy ki kellett költöztetni belőle az ott élő családokat. Nem véletlen tehát a művész anyaghasználata. A lécek a tetőszerkezetet idézik eszünkbe, míg a használt fekete szín a tragikus tüzet, a tetőszerkezet égését idézi fel bennünk. A képen még sértetlen állapotban látható az épület.

Külön érdekessége a nyomatnak, hogy a nyomódúc és a róla készült nyomat együtt alkotják a műtárgyat, tehát mindig együtt is kell kiállítani őket. Ebből következik, hogy a nyomódúcról nem készülhet másik nyomat, bár a technika megengedné, sőt ez a lényege. Ebből következik, hogy a dúc és a nyomat egyenragú, ugyanolyan értéket képviselő alkotás. Nincs alá- és fölérendeltségi viszony és nem létezik a műtárgy és a létrehozására megalkotott eszköz.

Rövid összefoglaló a technikáról: A fametszet technika történeti gyökerei messze visznek minket vissza, egészen Japánig, a legrégebbi ismert egy 891-ben készült Jizo-kép. Európai használata a 15. század után jellemző. A fametszet maga egy sokszorosító grafikai eljárás, méghozzá magasnyomású eljárás. Ez azt jelenti, hogy a művész egy csiszolt falapra rajzolja fel a kívánt mintákat és vonalakat, majd ezeket vésővel vagy késsel kivágja, kimetszi. A következő lépéseben egy festékhengerrel felviszi a festéket a dúc felületére. Ahol a művész metszést ejtett, oda nem kerül be a festék, így az később, amikor a dúcra papírt helyeznek és átpréselik, fehér marad, míg ahol festék érte, ott színes felület alakul ki. Értelemszerűen, ha több színű nyomtatot szeretnénk készíteni, akkor színenként újabb és újabb dúcot kell létrehoznunk. Sokszorosító eljárásról van szó, tehát több nyomat is készül egy dúcról. Tehát, ha egy nyomaton 1/25 van, akkor összesen 25 nyomat készült és te a legelsőt tartod a kezedben. Ez a legértékesebb!

Néhány szó a művészről: Koós Gábor 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, 2013–2016 között Derkovits ösztöndíjas volt. 2014-ben elnyerte a XXVI. Miskolci Grafikai Triennále Magyar Grafikáért Alapítvány díját, 2015-ben pedig diploma munkájáért átvehette Az év grafikája díjat.

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Westkunst-Ostkunst / Ludwig Múzeum 2017