Kerengők – Csongor, Tünde – Újszerű megközelítés, új látásmódok
Mielőtt beengedték volna a közönség tagjainak többségét, középiskolás diákok ültek be az első két sorban helyet foglaló látássérült jelenlévők és kísérőik mögé. (Mikor kiderült, hogy utóbbiból nincs elég, én is beálltam segíteni, így kerültem előre.) Kettős szerepe volt ennek a gesztusnak, a fiatalok ugyanis egyszerre két témában kaptak érzékenyítést. Egyrészt az irodalom felé fordulás, az olvasás igénye volt a téma és a cél. Próbáltunk együtt rájönni, hogy egy klasszikus mű, a Csongor és Tünde mit üzen a mai kor emberének. Adaptálhatóak-e egyáltalán Vörösmarty veretes sorai olyan formán, hogy egy olvasástól elszokott, bandázós, a virtuális világban élő és mozgó mai tinédzser számára is élvezhető legyen. Nos a válasz igen, bár kétségtelenül formabontó megoldásokkal. A mai színházi tendenciát követve a klasszikus alternatívákra alternatív klasszikusok születnek, olyan feldolgozások, melyek kilöknek a komfortos papírszagú irodalom keretei közül, meghökkentenek, megbotránkoztatnak, továbbgondolkodásra késztetnek és ez jó, ez feladat. A Magács László rendezte Kerengők ilyen – furcsa, szokatlan és modern. A Szabó Borbála Csongor és Tünde újragondolásából, újraírásából született színpadi mű a mai fiatalság problémáit mutatja be.
Ezt olvashatjuk a színlapon. “Csongor átlagos kamaszfiú, aki éjjel-nappal a számítógépe előtt ül. Minden országot bejárt már, minden messzi tartományt – legalábbis a virtuális birodalomban. De ahhoz, hogy kilépjen a szobája ajtaján, nagy bátorság kellene… Különösen, mert anyukája, Mirigy őrzi az ajtót, és nem nagyon szeretné, ha a kisfia kilépne rajta… Csongor keresi az élet értelmét, de… mit csinál ezalatt Tünde? Mi a Nő útja? Ő egy másik világból érkezett: Tündérországból, ahol örök béke van és nyugalom, ahol nem ismerik a félelmet és a szenvedélyt. De a szerelemért elhagyta a hazáját, és idejött közénk. Még nem sejti, mennyi ellenséggel kell szembenéznie annak, aki boldog akar lenni! Csongor és Tünde két külön színdarab – amelyek végül mégis egybefonódnak. Ami az első részből hiányzik, az ott van a másodikban. Ami a Férfiból hiányzik, megvan a Nőben, és fordítva. És csak így érthetjük meg a nagy egészet: az Embert. A két fiatal ember kering itt és most, a mai Budapesten – egymás és önmaguk körül: Csongor keresi az élet értelmét. Tünde keresi Csongort. Hátha együtt megtalálnak valamit!”
Azt hiszem igen – én legalábbis biztosan. Egy maradandó élményt egy új Vörösmartyt és a narrációt hallgatva egy érdekes kihívást. Nem volt ugyanis egyszerű feladata az előadás narrátorának, Emőke Petneházynak, lévén egyszerre kellett bemutatnia a videojáték virtuális terében és a valóságban, a színpadon zajló eseményeket. Az előnarrációban ezt hallhatjuk a színpadképről: “… a színpadképet két részre lehet bontani, az egyik rész – hagyományos módon – a színpad deszkáin történik, hús-vér szereplőkkel, díszletelemekkel, a másik rész mozgó és állóképek formájában kerül kivetítésre a teljes színpadnyílást takaró kifeszített tüll anyagra. A textil az előadás alatt mindvégig kifeszítve marad, ezen a rétegen keresztül láthatja a néző a deszkákon zajló eseményeket. A két térben párhuzamosan futnak a történések, így lehetséges a valóság és a virtuális világ egyidejű megjelenítése. A színpadi világítás és a vetített képkockák megjelenítésével, együttesével lehet elérni és befolyásolni, hogy a nézők éppen a színpadi tér melyik részét láthatják.”
Mint írtam, két szempontból igyekeztek formálni a jelenlévő fiatalok szemléletét. Ez az irodalom, fiatalság, útkeresés kérdéskör ugyanis észrevétlenül átlényegült, előkerült egy másik téma, a látássérülés és a színház viszonya. A kicsit már talán unalmas közhelypatronok puffogtatása helyett – ahogy egy vak ember mindennapjait általában ábrázolni szokták, a beszélgetés szokatlanabb megközelítésű tapasztalatcserévé alakult a művészetbefogadás élménye kapcsán, melynek a mögöttünk ülő fiatalok is a részesévé válhattak. Az igazgató-rendező többek között arra volt kíváncsi, hogy egy vak ember miképpen érzékeli a teret, a tapasztalatait hogyan szintetizálja és mit jelent a gyakorlatban az, ha valaki született vakként egyszerűen nem képekben, hanem más érzékszervekkel felfogható benyomásokban gondolkodik, mondjuk a környezete hang- és formatextúrájából alkotja meg az előadás keretéül szolgáló színpadképet a kulisszabejáráson.
Több nézőpontot is lehetőségünk nyílt megismerni, a jelenlévő látássérült közönségnek voltak született és szerzett vak tagjai is, utóbbiak között olyan is, aki rendelkezett látásmaradvánnyal és olyan is, aki nem. Igyekeztük kerülni az általánosításokat, az igazgató úr mindenkit egyenként szólított, akinek volt kedve mesélni magáról, így több személyes tapasztalat meghallgatása után vonhattuk le a konklúziót, olyan kérdésekben, mint a színekhez való viszony, a tér ábrázolhatósága vagy épp ábrázolhatatlansága, szerzett vak emberek esetén a képi memória megléte vagy nemléte és hasonlók. Emellett szó esett arról, hogy ma Magyarországon hány embert érint a látássérülés, mint élethelyzet, mint kihívás és ez mennyiben befolyásolja a vizuális művészetek iránti igényt, a befogadhatóságot az érintettek számára. Arra jutottunk, hogy szerencsére van igény a narrált művészi alkotásokra, sőt egyre nagyobb, ennek mindnyájan, akik ezzel foglalkozunk, őszintén örültünk.
Zárásként hadd említsek egy személyes élményt. Az a megtiszteltetés ért, hogy a szervezők szakmai jeggyel vártak a pénztárnál, mint kollégát. Ezúton is köszönöm az Átrium Film-Színháznak, Petneházy Emőkének és az AKKU csapatának ezt a kedves gesztust.
Az előadással kapcsolatban egyéb érdekességeket az alábbi linkekre kattintva olvashatnak:
http://atriumfilmszinhaz.hu/
http://atriumfilmszinhaz.hu/
A képen az előadás plakátja léátható. Fölül a felirat: “Az Átrium Film-Színház ősbemutatója a Budapesti Tavaszi fesztivál keretében. Ősbemutató: 2016. április 15.” Alatta Tünde szürke sziluettje tűnik fel, a körvonalakból jól kivehető tündérszárnyas hajpántja, buggyos-ujjú blúza és terebélyes, térdig érő szoknya alól kilátszó csizmás lábszárai. A sziluettre Csongor fotóját montázsolták, arca álmodozó, a tekintete távolba mered. Alul a következő feliratokat találjuk, bal oldalon: “Rendező: Magács László”, jobb oldalon: “Szabó Borbála: Kerengők – Csongor, Tünde”
A beszámolót és a fotónarrációt írta: S. Tóth Erika