Júniusi klubprogram – színházban jártunk

 

Június havi klubprogramunk keretében a budapesti Karinthy Színház audionarrációval kísért előadásán vehettünk részt az AKKU Egyesület szakmai gondozásában. Laurent Baffie: Lököttek című komédiáját láttuk.

Egy pszichológus várószobájában összegyűlik hat ember. Kiderül, hogy mind egyszerre kaptak időpontot a neves szaktekintélyhez, aki késik. A hosszas várakozás alatt a páciensek beszédbe elegyednek egymással, előkerül egy Monopoly és spontán csoportterápia szerveződik…

Laurent Baffie fergeteges komédiáját óriási sikerrel játsszák Franciaország- és világszerte.

A darabban általunk ismert és kedvelt színészek is szerepeltek, mint pl.: Papp János, Pápai Erika, Balázs Andrea, stb.

Ismét nagyon jól szórakoztunk és sokat nevettünk.

A színház dolgozói nagyon kedvesen fogadtak minket, és egész ott tartózkodásunk alatt lelkesen segítettek nekünk mindenben.

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
XVIII. kerületi közösségi civilszervezők

Narráció 20

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fehér László: Aluljáró II.
1978, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aluljaro-ii/)
farostlemez, olaj, 241 × 170 cm

Elérkeztünk az utolsó narrációhoz ebben a sorozatban. Az elmúlt húsz hétben közösen felfedeztük a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria híres, vagy kevésbé ismert alkotásait, melyeken keresztül szerettünk volna kedvet csinálni a múzeumlátogatáshoz, a képzőművészethez. Noha a vizuális művészetbe soroljuk ezeket az alkotásokat, szeretnénk, ha azok is bátran elébük állnának, akiknek a látása sérült. Ehhez segítettünk közelebb kerülni az elmúlt hónapokban, érdekességekkel, életutakkal, műleírásokkal.

Reméljük, Önök is éppen annyira élvezték ezeket az alkalmakat, mint mi!

Fehér László 1953-ban született Székesfehérváron. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, festő szakon. Több külföldi ösztöndíjat is elnyert diplomázás után, sokat utazott, sokat látott. Amikor a hetvenes években a pályája indult, még fotórealista képeket festett. A fotórealizmust már érintettük kettővel ezelőtti narrációnkban, amikor Méhes László egyik képét mutattuk be. Ez a festészeti irányzat a fényképezésen alapul és fő jellemzője a részletek aprólékos kidolgozása, egészen a valóságban talán nem is látható apróságokig. Ezekben az időkben a fotórealizmus még sokakban visszatetszést keltett, kihívónak, felforgatónak tartották, és ez kiemelten igaz volt Fehér László képeire is, hiszen ő egy-egy társadalmi réteget, annak életmódját mutatta be kíméletlen őszinteséggel.

A hetvenes évek végén készített képeket, ezek egyike a ma bemutatott festmény is, a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jeleneteiről, reggeli rohanásról, munkáról, tömegközlekedésről. Ezek mind fekete-fehérek, tehát nincs rajtuk szín, olyanok, mintha ügyetlen amatőr fényképek nagyításai lennének. Ezt a hatást erősítik a szokatlan beállítások és furcsa nézőpontok.

Később készített képeket a zsidó valláshoz kapcsolódóan, ekkortájt színesebbek lettek képei, valamint a valósághoz való hűségükből is veszítettek. Ezután egy olyan korszaka következett, amikor az alakoknak csak a körvonalait tette a képre, mint egy képregény rajzolt figurái. Sok esetben egy-egy hangsúlyos színnel dolgozott, vagy nem használt színeket egyáltalán, majd ismét visszatért a fotószerű festményekhez, ekkor már családtagjairól, barátairól, művészekről, neves művészeti közszereplőkről festett életnagyságúnál is nagyobb portrékat.

1984-ben nősült meg, két gyermeke született: egy fiú és egy lány.

A kilencvenes évektől installációkat, azaz térkompozíciókat készített, ekkor a térben helyezte el az általa kitalált elemeket. A körvonalakból álló alakjait vagy azok egy csoportját vashuzalokból hajlította meg és ezeket állította a térbe. Számos európai városban volt kiállítása, több díjat nyert, 2000-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Nagyméretű képet nézünk, magassága jóval egy magas férfi felett jár, szinte akkora, mint a világ legmagasabb emberének magassága, 240 centiméter. A címe: Aluljáró II.

A hetvenes évek Budapestjén járunk, ennek bizonyítéka egy fekete-fehér fénykép, amelyet óriásira nagyított a festő és ezt festette meg. A kép egy hétköznapi jelenetet ábrázol, egy nagyvárosi tömegközlekedési jelenetet. Egy lépcsősor tetején állunk, lábunk előtt indulnak a lépcsők lefelé, egy sötét alagútba. Szabályosan közlekedünk, a lépcsők jobb oldalán állunk, mellettünk vezet egy korlát lefelé. Az aluljárót három oldalról üvegtáblák fogják körbe és védik meg attól, nehogy beleessen valaki. Szemben velünk egy kis kerek lámpa van a lépcsők felett, ami megvilágítja azokat, ha eljön az este.

Négy alak van a képen, ám ebből egyet semennyire sem látunk. Ha megszámoljuk a lábakat a képen, akkor jövünk rá, hogy négyen vannak, de ebből csak hármat tudunk leírni. Egy figura megy lefelé az aluljáróba, három pedig felénk tart, felfelé a lépcsőn. A nekünk háttal lévő, szinte az utolsó lépcsőfokon tartó férfialak távol van már tőlünk, testével kicsit balra fordul, arra megy majd tovább. Mivel a kép fekete-fehér, ezért a ruhájának színéről csak sejtésünk lehet, de mivel akkoriban nem volt nagy választék sem ruhákban, sem anyagokban, ezért nincs nehéz dolgunk. Egy – valószínűleg – világosbarna ballonkabát van rajta, hátul kicsit felsliccelve, öv nélkül. Olyan dinamikus a férfi mozgása, hogy egészen fellibben a kabát alja a szökkenésben, ahogyan az utolsó lépcsőfokokat sietve megteszi. Nadrágja sötét, cipője is, ezen egy kis fény csillan meg. Arcát nem látjuk, hiszen háttal van, haja rövid, éppen csak kikandikál a szőrmesapka alól, mely fejét takarja.

A bal oldalon jönnek többen is felfelé az aluljáróból. Legfelül egy női alak van, majdnem a lépcső tetején, előttünk, alakja szinte akkora, mint a kép magassága. Belőle sem sokat látunk, mivel a kép bal széle függőlegesen kettévágva az alakot, pont úgy, hogy sem a fej, sem a nyak nincs már a képen, csak a bal váll. Sötét szövetkabátot visel, ami kissé nagy rá, nem simul a testére. Bal kezében egy nejlonzacskót visz, ami szinte világít a fényben. Bal lábát emeli éppen, ezzel lép a számára következő lépcsőfokra, így kibukkan a kabát alól egy világos színű szoknya, vagy nadrág. Azért vagyunk határozatlanok, mert csak egy kis részlet villan ki a ruhadarabból, ami így női ruha is lehet, meg férfi is.

Mögötte, pár lépcsőfokkal lemaradva, egy férfi érkezik. Ő az egyetlen, akinek az arcát is látjuk. Egy idősebb férfi, fején világos árnyalatú kalap (az életben valószínűleg barna), orrán szemüveg. Arcán gondolkodó arckifejezés, fejét lesüti, maga elé néz, valószínűleg azért, nehogy orra bukjon a lépcsőkön. Bőre sima, borotvált. Fehér inget visel, sötét nyakkendővel. Szövetkabátja takarja öltönyének zakóját és az élére vasalt, sötét öltönynadrág is csak térd alatt bukkan elő alóla.

Mindenki siet, mindenki magába zárkózik: egy igazi nagyvárosi pillanat.

Fehér László 2010-ben volt Veiszer Alinda vendége a Záróra című műsorban, egy izgalmas beszélgetés kerekedett belőle:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Májusi klubprogram – audionarrált színházi előadás

 

Május havi klubprogramunk keretében a budapesti Studio K Színházban jártunk, ahol Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica című darabjának előadásán vettünk részt audionarráció kíséretében az AKKU Egyesület tolmácsolásában.

Heilbronn kovácsa a Sátánnal való cimborálással vádolja Vihar-sugár Grófját. Egyetlen lánya kiveti magát az emeleti ablakból, majd extázisban hagyja el otthonukat a gróffal való találkozás után, hogy szerelme nyomába szegődjön…

A darab egy modern feldolgozása e klasszikus műnek. A meglehetősen szokatlan előadásmód eleinte furcsa, de mégis nagyon érthető és élvezhető volt számunkra.

Az előadást megelőzően még betértünk a Bakáts térnél található Nándori Cukrászdába, ahol mindannyian megkóstoltunk valami finomságot a kínálatból. A remek süti után sétáltunk egyet a téren és a Ráday utca forgatagában.

Az eseményről készült néhány fotó az alábbi linken megtekinthető.

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
XVIII. kerületi közösségi civilszervezők

Narráció 19

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban
1989, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/nezzuk-mi-ujsag-a-vilagban/)
rétegelt lemez, akril, olaj, 153 × 153 cm

Roskó Gábor 1958-ban született Budapesten. Igen korán szenvedélyesen rajzolt, édesanyja, Rónai Éva textilművész műhelyében pedig a kézműves szakma szeretetét tanulta meg. Középiskolai tanulmányait a Kisképzőben végezte, mely a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ismertebb neve, itt ötvösnek tanult. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskolára került, ahol sokszorosító grafika szakon diplomázott, de később úgy nyilatkozott, hogy az Erdély Miklós vezette Indigó csoportnak többet köszönhetett, mint a felsőoktatásban eltöltött éveinek.

Sok helyen megfordult Európában ösztöndíjjal, tanulmányutakon. 1995-ben kapott Munkácsy-díjat, mely a képzőművészek egyik igen fontos díja Magyarországon. Elsősorban grafikusként és keramikusként ismert, de festészeti munkái is különlegesek, semmi mással nem összehasonlíthatóak, és valójában ezekkel került be a hazai kulturális köztudatba. Műveiben hangsúlyos szerep jut az allegóriáknak (olyan szóképek, melyek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést) és az iróniának. Roskó önkényesen válogatott történeti és képi utalásai között találunk ókori állatmeséket, zsidó hagyományt, valamint távoli tájak kultúráinak elemeit.

Újságokba készített rajzai és akvarelljei játékosak, furcsák, kesernyés humorúak. Ezeket a témákat később kerámiaszobrokba ülteti át, ezekből lesznek az emberformájú háztartási gépek és eszközök: megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó.

A kép címe: Nézzük, mi újság a világban. Játékos, szinte színházi cím, mintha egy felnőtteknek szóló mesét hallanánk. Egy nagy méretű, négyzetes kép előtt állunk, magassága és szélessége ugyanaz. Falemezre készült a festmény. A kép középpontjában egy férfi ül, őt vesszük észre először. Egy kárpitozott széken foglal helyet, melynek íves, fából készült lábai vannak, magas támlája és párnáját piros szövet borítja. A férfi ülő alakja függőlegesen kitölti a képet: barna bőrcipőbe bújtatott lábfejét elvágja a kép alsó széle, a kalapja pedig majdnem eléri a kép felső szélét.

Egy férfi ül velünk szemben ezen a széken. Ránk néz, legalábbis felénk, fején kék színű kalap, ami olyan, mint egy hajóskapitány-kalapja. Arca hosszúkás, sima, álla hegyes, állkapcsa határozott, erős. Orra szabályos, szája keskeny és kicsi. Szemei laposak, tekintete fáradt, talán unott. Szemei barnák, szemöldöke keskeny. Füle nagy, haját takarja a hajóskapitány kalapja. Testalkata erőteljes, zömök, bár magasságát nem tudjuk, hiszen ül. Vállai csapottak, egy galléros, narancssárga, rövid ujjú póló van rajta. Karjait összefűzi maga előtt, kicsit védekezően. Barna rövidnadrágban ül, alsó lábszárát egészen térdig felhúzott fehér zokni takarja.

A férfitól jobbra, a kép bal szélén egy róka áll. És ha azt mondjuk, hogy áll, akkor azt szó szerint értjük: hátsó két lábán, nekünk háttal, kicsit féloldalasan áll, és a férfit nézi. Pont olyan magas, hogy majdnem egy magasságban van a feje a férfiéval. A tarkóját látjuk, tekintetét a férfi arcába fúrja. Egy katonai (talán tábornoki) egyenruhát visel, vagyis csak egy kabátot, melynek vállára és gallérjára katonai rangjelzéseket varrtak. A hátul felvágott kabátból kilóg a róka lompos farka. Kezeit, vagyis mellső lábait a háta mögött kulcsolja össze, jobb kezében egy videókazettát tart. Ez egy régi VHS-kazetta (a VHS magyarul otthoni videórendszert jelent), amire a mai fiatalok már nem emlékeznek, de a nyolcvanas években, amikor ez a kép is készült, a filmeket otthon vagy tévében lehetett látni, vagy felvételről, ezeket a felvételeket pedig videókazettákon tárolták és terjesztették. A VHS-kazetta egy könyvméretű fekete, műanyag doboz, benne két fehér orsóval. Az egyikre mágnesszalag van feltekerve, és a lejátszás során egyik orsóról fut át a szalag a másikra.

A férfi bal oldalán, nekünk jobbra, egy ördögszerű lény áll, szintén állathoz hasonlatos testtel, szintén emberszerűen a lábain, mint a róka vele szemben, de ez a vörös testű, arctalan lény, akinek szája helyett mintha csőre lenne, ráadásul feje mindkét oldalán, egyik nagyra nyitott csőréből pedig sárga kígyónyelv nyúlik ki. Ez a háromlábú lény két mellső végtagjával egy kormánykereket fog, ami egy hatalmas piros teáskannából nőtt ki. Ez a teáskanna, mely nagyobb, mint az emberi figura feje, egy háromszögletű kis asztalkán ül. Ennek az asztalkának van egy alsó polca is, ezen a polcon, a teáskanna alatt egy videómagnó van, mellyel azt a videókazettát lehetne lejátszani, ami a róka kezében van.

A padló a figurák alatt vörös színű, melyre a szék és az asztal alatt egy színes, vörös alapon sárga és kék mintás szőnyeget terítettek. A távolban hegyek, melyek kékben, zöldben és barnában csúcsosodnak, mintha egy vadul hullámzó tengeri vihar lenne. Komorak és távoliak ezek a hegyek, az előttünk meghúzódó pokolian vörös térben játszódó jelenet mintha csak lebegne a hegyektől körülölelt térben.

A kép címe (Nézzük, mi újság a világban) vajon a festő kérdése? Vagy a kép egyik szereplőjének a gondolata? Vajon a kérdésre a válasz, hogy mi újság a világban, a videókazettán van? Megnézték már? Meg fogják nézni? A kép 1989-ben készült, a rendszerváltás idején, így ekkoriban tényleg húsbavágó volt ez a mondat, egy betonfalon innen és túl is.

A következő videó 2013-ban készült, egy portré a művészről, melyben ő maga is beszél magáról és a műveiről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 18

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/langyos-viz-i/)
farost, olaj, 60 × 80 cm

Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből válogattuk.

Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.

A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.

A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.

Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”

A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.

A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.

Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.

Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.

Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.

Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.

A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.

Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 17

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”
Bortnyik Sándor: Az új Éva
1924, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/az-uj-eva/)
olaj, vászon, 48,5 × 38 cm

Bortnyik Sándor 1893-ban született Marosvásárhelyen. Élete nem indult könnyen, szüleit hamar elvesztette: édesanyja születése után néhány nappal meghalt, édesapja elméje pedig megbomlott a fájdalomtól, így szanatóriumba került, ahonnan már soha nem jött ki. A gyermeket ezután a nagypapa nevelte. A fájdalommal teli, nehéz indulás után a fiatal Bortnyik elhagyta szülővárosát és Budapestre jött. Itt reklámgrafikából, plakátrajzolásból élt, mivel tehetséges rajzoló volt, de 20 évesen beiratkozott a Rippl-Rónai – Kernstok – Vaszary által vezetett szabadiskolába is (Vaszaryt már egy korábbi narrációban bemutattuk).

Később megismerkedett Kassák Lajossal és a Kassák által vezetett Ma című folyóirat munkatársa is lett. 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol könyvcímlapokat tervezett, valamint megjelentette első albumát. Berlinbe és Weimarba ment, megismerkedett a Bauhaus alkotóival, noha nem állt be közéjük. A Bauhaus egy német alkotóműhely volt, egy szellemi központ, melynek tagjai (elsősorban építészek, képző- és iparművészek) az emberi környezetet akarták átalakítani a célszerűség és hasznosság jegyében.

A húszas évek közepén alapító tagja és díszlettervezője lett a Zöld Szamár abszurd-dadaista színháznak. A dada egy véletlenszerűen választott szó, mely valójában nem jelent semmit és az általa megnevezett művészeti irányzat azért jött létre Svájcban, hogy megcsúfolja a hagyományos művészetet, botrányt keltsen, polgárokat pukkasszon, meghökkentsen és provokáljon. És általában sikerült is neki.

Bortnyik a negyvenes éveiben saját folyóiratot adott ki Plakát címmel, valamint magániskolát indított, ahol már a Bauhaus elvei alapján tanított. Leghíresebb tanítványa talán Victor Vasarely, aki később az optikai művészet megalapítója lett. Reklámgrafikai működése is kiemelkedő ezekben az években, hiszen egyszerű, mozgalmas és jól szerkesztett formái nagy hatással voltak a magyar plakátművészetre. Folyamatosan fest és kiállít, noha stílusa gondolkodása és politikai beállítottsága mentén változik: munkásokat, parasztokat, cirkuszi mutatványosokat ábrázol – a Nagybányai Iskolára emlékeztető stílusban. Ebből a kortársai, majd az utókor annyit értett meg, hogy művészi önkifejezése sokszor keveredett társadalomjobbító szándékával és a siker és elismerés iránti vággyal. A művészettörténet remekeiről és a kortárs magyar művészet némely alkotásairól szatirikus hangvételű utánzatokat készített Korszerűsített klasszikusok címmel.

Számtalan cikket és tanulmányt is írt, pár évig szerkesztette a Szabad Művészet című folyóiratot. Ötvenes éveiben előbb az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanára lett, majd a Képzőművészeti Főiskola rektora. 1973-ban kapott Kossuth-díjat, majd pár évre rá, 1976-ban elhunyt.

A ma bemutatásra kerülő kép címe: Az új Éva. Létezik egy párja is ennek a festménynek, mely szintén látható a Magyar Nemzeti Galériában, annak címe: Az új Ádám. Ezt a két képet Bortnyik Weimarban festette, a Bauhaus bölcsőjében. A képek a modern emberről és az új művészetről beszélnek – éles humorral. Mindkét mű megkérdőjelezi a konstruktivizmust, mely művészeti irányzat a geometriai formákat helyezte előtérbe, egyszerű színekre és formákra egyszerűsítve a látványt. Bortnyik kirakati babára emlékeztető figurái bábuszerűen állnak ebben a színpadias térben, melynek háttere olyan, mint egy képregény leegyszerűsített képkockája. Emléket állít a kép a húszas évek gépiesedő világának, közben persze nem nélkülözi a gunyoros megfogalmazás mögé rejtett kételkedést sem.

A képen egy női alak áll a középpontban, ám ez a női alak jobban emlékeztet egy bábura, mint emberre. A távolban az ég kék, egy kis darabot látunk belőle. Minden eleme a képnek átlósan, ferdén megy át a képen, mintha lefelé billent volna minden ezen a világon, és ha kiöntenénk egy pohár vizet, akkor a víz a bal lábunkra folyna rá. Az égdarab alatt a bal sarokban egy hatalmas emeletes ház, melynek rengeteg kis ablaka van, mind egyforma, az épület pedig szigorú, barátságtalan forma. Előtte egy hegyoldal, melyen állunk mi is, egy út visz lefelé vagy felfelé, attól függ, merre megyünk. Az út mellett zöld gyep, távolabb pár oszlopszerű forma, melyek lehetnek fák törzsei, vagy villanypóznák is. Az út közepén, a kép közepén egy emelvényszerű négyzetes forma, mint egy lift, aminek nincsenek oldalai, csak az alja. Lebeg a semmiben ez a négyzetes forma, mint egy merev varázsszőnyeg. Ezen a talapzaton áll egy alak, Éva alakja. Éva legjobban azokra a bábukra hasonlít, amiket autók biztonsági tesztelésénél tesznek az autókba, hogy felmérjék, mennyire sérülne egy emberi test az ütközés során. Fehér színű, csupa-csupa mértani formából áll össze: felső teste egy henger, mint egy guriga papírtörlő, mellei kis kúpok, mint két fagyistölcsér, nyaka egy vékony henger, rajta a fej gömbölyű, csupasz forma, aminek nincs arca, nincs haja, nincsenek fülei. A két kar viszont már hasábokból áll, mintha lécekből szögelték volna össze, amik fehérre vannak festve. A kézfej azonban emberi, nem szögletes forma. Deréktól lefelé egy fekete-fehér sávokkal díszített szoknya van rajta, ami szintén egy hengeres forma, amikből meglepő módon szabályos lábak bukkannak elő: a térdek, a zoknis lábszárak és a hegyes orrú cipő mintha nem is kapcsolódna a geometrikus felsőhöz. Egyik kezében egy zöld almát tart, a másikban mintha egy kis zászló lenne.

A női alak mögött ezen a furcsa porondon áll egy próbababa, amilyet a varrónők használnak, hogy össze tudják varrni a ruhát anélkül, hogy valaki felpróbálná éppen. Ez egy olyan baba, aminek nincs feje, csak nyaka, nincsenek karjai, csak válla és mellkasa, valamint a comb tövénél véget ér és onnantól csak mintha egy lábon, egy oszlopon állna. Ez a próbababa a képen fekete színű.

A kép előterében két férfialak verekszik éppen, bár azt is csak feltételezzük, hogy verekednek, és azt is, hogy férfiak: két fehér színű figura, akik ugyanúgy, mint Éva felsőteste, csupa szabályos geometriai testből állnak: a fejek hengerek, alattuk a nyak vékonyabb henger, a test vaskosabb, a karok végén két-két gömb, melyek a bokszolás közben összeszorított öklöket helyettesítik. Kezeiket úgy emelik, mintha éppen ölre mennének, éppen felmérik egymást, hova üssenek legközelebb. A két alakot a mellkasának közepén vágja el a kép alsó széle, ezért nem látjuk, mekkorák, vagy milyen az alsótestük. A bokszolásból következtetünk arra is, hogy férfiak, akik mi máson, mint Éván, a nőn vesztek össze.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Júniusi klubprogram – színházlátogatás

 

Kedves Klubtagok, Kedves Érdeklődők!

Sok szeretettel hívunk benneteket következő klubprogramunkra.

A Karinthy Színház audionarrációval kísért előadása az AKKU Egyesület szakmai gondozásában.

Laurent Baffie: Lököttek
Komédia 2 részben

Előadás hossza kb. 2 óra

Egy pszichológus várószobájában összegyűlik hat ember. Kiderül, hogy mind egyszerre kaptak időpontot a neves szaktekintélyhez, aki késik. A hosszas várakozás alatt a páciensek beszédbe elegyednek egymással, előkerül egy Monopoly és spontán csoportterápia szerveződik…

Laurent Baffie fergeteges komédiáját óriási sikerrel játsszák Franciaország- és világszerte.

Szereposztás:

Időpont: 2022. június 05. vasárnap 19:00 óra

Helyszín: Karinthy Színház (1115 Budapest, Bartók Béla út 130.)

Találkozás: a színház épülete előtt 18:15 órakor

Jelentkezéseket várjuk az alábbi elérhetőségeken. Jegyek korlátozott számban kaphatók!

Szeretettel várunk Mindenkit!

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
Közösségi civilszervezők

Elérhetőségeink:

Telefon: 06 70 377 3235 / 06 30 852 2131

E-mail: 18.kerulet.szervezo@vgyke.com

Májusi klubprogram – színházlátogatás

 

Kedves Klubtagok, Kedves Érdeklődők!

Sok szeretettel hívunk benneteket következő klubprogramunkra.

A Stúdió K Színház audionarrációval kísért előadása az AKKU Egyesület szakmai gondozásában.

Heilbronni Katica

Heinrich von Kleist klasszikusában Heilbronn kovácsa a Sátánnal való cimborálással vádolja Vihar-sugár Grófját. Egyetlen lánya kiveti magát az emeleti ablakból, majd extázisban hagyja el otthonukat a gróffal való találkozás után, hogy szerelme nyomába szegődjön…

Szereplők:

Időpont: 2022. május 31. kedd 19:00 óra

Helyszín: Stúdió K Színház (1092 Budapest, Ráday u. 32.)

Találkozás: a színház épülete előtt 18:15 órakor

Jelentkezéseket várjuk az alábbi elérhetőségeken. Jegyek korlátozott számban kaphatók!

Szeretettel várunk Mindenkit!

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
Közösségi civilszervezők

Elérhetőségeink:

Telefon: 06 70 377 3235 / 06 30 852 2131

E-mail: 18.kerulet.szervezo@vgyke.com

Narráció 16

 

Vaszary János: Aranykor
1898, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aranykor/)
olaj, vászon, 92,5 × 156 cm

Vaszary János Miklós néven látta meg a napvilágot 1867. novemberének utolsó napján.

Elszegényedett nemesi származású vallásos családba született, apai nagyapjának testvére esztergomi érsek volt. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendékeként tanult, majd külföldre ment, Németországban és Franciaországban folytatta tanulmányait. Nagy hatással voltak rá a nagybányai művésztelep festői. Fiatalon gobelineket is készített, mely szövött kárpit, vagy faliszőnyeg, a fal takarására és díszítésére szolgáló képes szőnyeg. Ez a hímzés tulajdonképpen csupa félkeresztöltés, melyet sűrűn egymás mellé öltenek, hogy végül teljesen befedje az alapanyagot.

Sokat utazott, már 38 éves, amikor megnősül, felesége Rosenbach Mária (Mimi) lett. Feleségének nógrádi családi birtokának eladásából vásároltak Tatán egy telket, majd arra építtettek egy műtermes házat. Egészen haláláig sokat tartózkodott ebben a házban. Számos művet festett ebben a villában és a városban is.

Az első világháború alatt és után több drámai hangvételű képet készített, majd ismét visszatért a könnyedebb műfajokhoz és témákhoz. 1920-tól az újjászervezett Képzőművészeti Főiskola tanára lett, ahol egészen 1932-es nyugdíjazásáig kiváló mesterként tartották számon. Készített újságok számára grafikákat és illusztrációkat, de nyugalomba vonulása után sem pihent: nappal festett, éjjel a szakirodalmat tanulmányozta. Amikor szíve rendetlenkedni kezdett, elhatározta, hogy végleg visszaköltözik Tatára, ám váratlan halála ezt már nem tette lehetővé: 1939 áprilisában elhunyt.

Noha a francia művészet egész életében meghatározó volt számára, nyugtalan, szüntelenül újat kereső egyénisége számtalanszor változtatott saját stílusán.

A mára választott műalkotás azon ritka esetek egyike, amikor a kép és annak kerete ugyanolyan fontos volt a művész számára, hiszen saját tervei alapján készült, a mű részének tartotta azt is. A keret fából faragott, dúsan díszített, aranyozott, a kornak megfelelően építészeti és természeti formákat utánoz. Két oldalt vastag, csíkos sávok, mintha oszlopokat látnánk oldalról, ezek tartják a kép felső keretét, ami olyan, mint egy széles, hosszú oszlopfő, melynek levelekre emlékeztető mintája van. Az oszlopok alján indaszerű növények kanyarognak a magasba, alattuk szívek, melyekből lángok csapnak a magasba. A kettő között, a keret alsó, vastag sávjában, virágok úsznak. Mintha egy tóra néznénk, melynek felszíne telis tele van vizililiomokkal, úgy úsznak a fekete háttér előtt ezek az aranyozott virágok és leveleik.

Amikor megcsodáltuk a keret szépségeit, akkor tér rá tekintetünk a képre. Különös hangulatú festmény előtt állunk, melynek címe: Aranykor. Ez az aranykor a visszavágyódás a régi korokba, amikor körülöttünk minden nyugodt és békés volt, mint egy álomban. A kép különös, varázslatos, zöldes és sárgás színekben úszik, mintha egy mesebeli környéken járnánk, a természetben, ahol különös zöld füstben úszik a táj.

Első pillantásra két figurát veszünk észre, akik a kép jobb oldalán állnak, egészen közel hozzánk, alakjuk hatalmas a kép többi részéhez képest. Egy férfi és egy nő, egymáshoz bújva, a nő lágyan rásimul a férfi mellkasára, aki vállát átölelve magához húzza őt. A két alak szinte teljesen meztelen, talán csak a nőn fedezünk fel némi könnyű textilt. A férfi nekünk oldalt áll, testének és arcának bal oldalát látjuk. Rövid, barna haja van, fiatal arcán nincsen semmilyen arcszőrzet. Füle és orra kicsi, arányos, szemeit lesüti, befelé figyel. Nyaka vastag, erős, felsőteste izmos, kidolgozott, arányos és teljesen csupasz. A kép alsó széle derékban vágja el az alakot, tehát nem látjuk lábait. Jobb kezével magához öleli a nőt, bal kezében a nő kezét fogja, azt a szívéhez emeli. Meghitt, bensőséges pillanat, melyben mi, mint nézők, kissé zavarba is jövünk, hogy miért zavarjuk meg őket.

A nő velünk szemben áll, nekidől a férfi mellkasának, szemeit ő is lesüti. Fején egy tollakból álló koszorú. Szemöldöke keskeny, orra határozott, szája kicsi, szigorúan össze is szorítja. Arca hófehér, nyugodt. Teste szintén hófehér, bőre világosabb, mint a férfi bőre, idomai teltek, mindenütt puhaság és finomság sugárzik belőle. Mellét a rátekeredett szövet finom anyaga takarja, de válla és jobb karja, amit maga mellett kinyújt, csupasz. Egy tál felé nyúl, melyben levágott rózsák vannak, ebbe a tálba helyez el egy virágot. A rózsák közül füst indul az ég felé, mintha szalagok kígyóznának felfelé. Ez a tál egy antik szobor lábánál van elhelyezve, mintha ennek a szobornak áldozna éppen a nőalak, és az áldozati tűz füstje gomolyog felfelé.

A pár mögött egy dús levelű zöld bokor található, mely pont akkora, mint az előtte álló két ember, akik szinte elmerülnek a bokor leveleiben. A levelek zöldek, néha barnás és sárgás árnyalatúak. A kép hátterében erdőt látunk, ami hol sűrű és sötét, hol fény dereng benne. Vastag törzsű lombos fák vannak a távolban, de mi egy kis tisztáson állunk. Nekünk balra, a kép bal oldalán 3 szobor áll ezen a tisztáson. Hozzánk legközelebb Vénusz szobra, mellette középen Apolló, legtávolabb pedig Diána.

A Vénuszt ábrázoló szobor lábánál van az a rózsákkal teli tál, tehát Vénusznak mutat be áldozatot a nő. Vénusz a római mitológiából ismert, a kertek gondozásának védnöke, a szerelem istennője, a szépség és termékenység kapcsolódik nevéhez. Vénusz alakja pont akkora, mint a kép magassága, teljesen kitölti azt. Meztelen alakját nem takarja semmi sem, egyik kezét mellei elé emeli, talán azért, hogy takarja azokat, másik kezét ágyéka elé helyezi. Haja dús, kontyba rendezve, ami már egy kicsit szétcsúszott. Arcát elfordítja, nem látunk belőle semmit. Alakja arányos, kecses, egyik lábát megroggyantja. Mellette egy keskeny magas váza van a földön, erre dobta rá a ruháját.

A középső női szobor Apolló, a költészet, a zene, a tánc, a művészetek, a jóslás istene, a Múzsák vezetője. Megjelenésében onnan ismerjük fel, hogy fején babérkoszorú van, kezében lantot fog. Ez a szobor is pont ilyen: egy talpig bő, sűrűn redőzött ruhában áll fiatal alakja, arcát nem tudjuk kivenni, lehet fiú és lehet lány is. Mintha mozgásban lenne, mintha felénk közelítene, kecsesen lebben a ruhája. Két kezében lantot fog.

A legtávolabbi szobor Dianát ábrázolja, a vadászat, vadállatok, a Hold, a szülés és a természet istennőjét, aki az erdő állatait és növényeit védelmezi. Ő is egy kecses fiatal alak, aki már egészen belevész a távoli ködbe, az erdő mélyébe. Lábánál egy kis állat, talán kutya, talán egy fiatal őz, nem látjuk pontosan.

A szerelmespár hagyományokat tisztelő, klasszikus alakja, valamint szintén a klasszikus művészetnek tisztelgő szobrok ábrázolása mellett ez a kép, a keretével együtt, a magyar szecesszió egyik legfontosabb műve. A szecesszió művészei vonzódtak a titokzatoshoz, a rejtélyeshez, az erotikushoz, a szimbólumhoz, az allegóriához (ami az elvont fogalmak érzékelhető alakban, világos képekben való kifejezése, megszemélyesítése). A szecesszió legfőbb ismertetőjele az egyedi formavilága, a növényi motívumok csavart, hullámzó és ritmikus ismétlődése. A stílus érdekessége még, hogy nem tesz különbséget magas és alkalmazott művészetek között, egyenrangúnak tartja ezeket, ahogyan ezen a képen is megfigyelhető számunkra a kép és a keret közötti egységben.

A következő videóban Plesznivy Edit főmuzeológus, művészettörténész beszél a képről a Magyar Nemzeti Galériában az Aranykor előtt állva (2:13-tól):

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 15

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Aba-Novák Vilmos: Körhinta
1931, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/korhinta/)
tempera, fa, 80 × 99 cm

Budapesten született 1894-ben, teljes születési neve: Novák Vilmos József Zsigmond. Édesapja vasútmérnök volt, két testvérével nőtt fel. Igen korán érdeklődni kezdett a rajzolás iránt, kedves időtöltése volt az ócskapiacok látogatása, ahol rajzeszközöket vásárolt. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára került, nagyjából ebben az időben vette fel az Aba előnevet. Tanult a Szolnoki művésztelepen is, ahol Fényes Adolf tanítványa volt, akiről a múlt heti narráció szólt. 1914-ben bevonult katonának. A háborút nehezen viselte, meg is sebesült, jobb karja hosszú ideig béna maradt. 24 éves, amikor leszerel, ezután továbbra is tanul és mellette tanársegédként is dolgozik. Elsősorban rajzol, különféle sokszorosító grafikai eljárásokkal alkot. 31 évesen nősül meg, felesége Vulkovics Katalin lett, aki korábban modellje volt, egy lányuk születik. Díjakat nyer, sokat utazik, sokat fest. Egy római ösztöndíj olyan nagy hatással volt rá, hogy gyökeresen megváltozott a színekhez és a látványhoz való viszonya, és rendszeresen állít ki a Velencei Képzőművészeti Biennálén is.

1931-től kezdve több egyházi és állami megbízást kapott: a szegedi Szent Demeter-kápolna falképe, a jászszentandrási templom freskói, a szegedi Hősök kapuja boltozata, a városmajori templom mennyezete és szentélye, a székesfehérvári Szent István-mauzóleum. Saját szavaival: “Naturalista vagyok, de nem a betű, hanem a lényeg szempontjából. Földön járok, szemem a térben kutat, felfelé nézek.”

Számtalan helyen tanított élete során, létrehozott magániskolát is, de életének utolsó éveiben a Képzőművészeti Főiskola oktatója volt. 1941-ben, mindössze 47 éves, amikor betegség következtében meghal.

Egy párizsi kiállítása után Pablo Picasso barbár zseninek titulálta. Harsány színekkel festett, nagyméretű, mozgalmas képek jellemzik; kedvelt témája volt a falusi vásár és a cirkusz világa.

A kép címe: Körhinta.

Este van, sötét az ég, az este sötétjéből pedig világít egy vásári sokadalom, vidám emberek színes ruhákban. Egy tipikus falusi vásárban járunk, ahol mindenféle utazó szórakozás vidítja az embereket.

A századfordulós vásárok nem kifejezetten csak az adás-vételre fókuszáltak, ehhez képest pont ennyire fontos volt egy vásár közösségépítő hatása is: itt találkozhattak ismerősök, rokonok, barátok, ez volt a látványosság és szórakozás a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ismerős lehet a vásárfia kifejezés is, vagyis az a kis ajándék, emlék, amivel hazatérhettek az emberek egy-egy vásár után.

A mutatványosok és komédiások kiemelt szerepet kaptak a vásárban és ezeknek az eseményeknek az egyik fontos eleme volt a körhinta is. Annak idején a körhintákat gyerekek hajtották, akik fizetség fejében maguk is felülhettek rá. A vásár szóból származik a magyar vasárnap is, mely lényegében a vásár napját jelöli.

A kép leghangsúlyosabb eleme egy hatalmas körhinta. Nem a kép közepén van, kicsit balra csúszott. A körhinta, vagy régies nevén ringlispíl, egy körbeforgó szerkezet, amelyen körben rudakon lógó, gyerekek és felnőttek leültetésére is alkalmas, rögzített vagy forgó bábuk vagy kocsik vannak. Képünk felső széle levágja a körhinta tetején lévő kupola ponyváját, ami fehér színű, valószínűleg vízálló, tehát azért van, hogy eső esetén megvédje azokat, akik éppen a körhintán ülnek, mint egy hatalmas esernyő. A kupola alján piros félköríves díszek lógnak, mint egy szőnyeg rojtjai, ezek teszik vidámabbá, tarkábbá a körhinta tetejét. Alatta fényekkel világították meg. A kupola közepén, fent, van egy feketére festett páholy is, amiben emberek ülnek. Nem tudjuk, hogy ezek az emberek irányítják-e a körhintát, vagy egyéb okból ülnek a magasban, de nem is látunk belőlük sokat, szinte csak a körvonalakat, a testük tömegét. Ebből az erkélyszerű építményből falépcső vezet le a sokadalomba, a rengeteg ember közé. Ezen a körhintán játéklovak futnak körbe, kis szürke vagy fehér színű lovacskák, akiken barna színű nyereg van, ezekre lehet felülni azoknak, akik jegyet váltanak a körhintára. Akiknek nem jut hely a lovacskákon, azok harsánykék színű kis ülőalkalmatosságokon üldögélnek és csak nézelődnek, beszélgetnek, hallgatják a zenekart.

A távolban, a kék ég alatt egy falu házait látjuk, egymás mellett egyforma kis házak sorakoznak, jobb szélen egy templommal. Esteledik, erre nem csak azért jövünk rá, mert elmélyült az ég kékje, hanem azért is, mert eléggé tetőfokára hágott a hangulat. Mindenki vidám, ünnepel, mulatozik. A képen látható figurák arca általában nem kifejező, egy-két vonallal jelezte a festő csak az arc részleteit, két szem, egy orr, egy száj, mintha bábok vagy maszkok lennének. De a ruhák mind-mind színesek, mindegyiknek más az árnyalata, mindegyik mozgásban van. A nők fején kendő, általában világos, fehér, szélén körben virágmintás, vagy csíkos.

Bő szoknyát hordanak ezek a nők, számtalan alsószoknya lehet alatta, amiket ugyan nem látunk, de a szoknyák súlyán érződik a sok réteg. Van, akinek kék a szoknyája, van, akinek sárga, van, akinek piros, vagy zöld. Egyesek kötényt is viselnek, ezek a kötények is mindenféle színben pompáznak: rózsaszín, türkiz, kék és zöld. A nők felsőruházata is vagy fehér és hímzett, minden esetben hosszú ujjú, vagy színes, bár itt már vannak minták is az ingek anyagában. Pirosak, narancsok, lilák és pöttyösek, kékek és barnák. Némelyik női ingen keskeny fehér csipkeszegély van. A fiatal lányok egyrészes ruhában vannak, mely térdközépig ér, nem a földig, a ruha ujja rövid. Ezek is színesek: pirosak, kékek. A férfiak a képen kevesebben vannak, de szerepük jobban körülírható. A kép közepetáján, a körhinta közepén ül egy zenekar, akik a körbeforgó szórakozáshoz a zenét szolgáltatják. Egy dobos, egy oboás, egy férfi hatalmas tubával, és még egy zenész, akit teljesen eltakar a dob. A zenészek sötét öltönyben és fekete kalapban vannak, belőlük többet nem látunk.

Jobbra hátul, az asszonyok mögött egy férfi mulat harsányan, fehér ingben van, barna mellényben, sötét nadrágban, fején kalap. Szája nyitva, egyik kezét a magasba emeli, mintha a zenészeknek mutatná az ütemet, vagy velük énekelné a dalt, jókedve vitathatatlan.

A képen bal oldalt, elöl, egészen előttünk egy furcsa kis férfi áll. Egyik lábát nem látjuk térdtől lefelé, mert takarja a kép széle, a másikat viszont felemeli, mintha a cirkuszban a porond szélére lépne éppen fel a jobb lábával, és a porond most egybeesik a kép szélével. Kockás nadrágban van, fekete zakóban, melynek a hajtókája lila színű. Fehér ing világít alóla, az idős férfi fején pedig cilinder, ami egy keskeny karimájú elegáns kalap, magas, henger, mint egy cső, és lapos a teteje. A férfi szája nyitva, szájában mintha nem volnának fogak sem, kiabál, jobb kezében pedig egy hatalmas csengőt fog, amivel valószínűleg éppen jelez az embereknek, hogy a menet véget ért.

Ebben a videóban Aba-Novák képe előtt beszélget két művészettörténész a festőről, a képről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 14

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fényes Adolf: Mákoskalács
1910, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/makoskalacs/)
olaj, vászon, 80 × 87 cm

Fényes Adolf Fischmann néven látta meg a napvilágot 1867-ben Kecskeméten, művelt polgári családban. Édesapja Fischmann Simon kecskeméti rabbi volt, édesanyja családjában pedig megtalálhatjuk az első budapesti rabbit is. Az apa halála után költözött fel Budapestre és 19 évesen magyarította vezetéknevét Fényesre. A középiskola elvégzése után jogi tanulmányokat folytatott, de félbehagyta azt, amikor rájött, hogy a művészet az ő igazi útja. Tíz éven keresztül tanult, először Budapesten a Mintarajziskolában (a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje), itt egyik tanára Székely Bertalan volt, majd Weimarba ment, végül Párizsban töltött pár évet, visszatérve pedig Benczúr Gyula mesteriskolájának növendéke lett.

Magyarországon nehéz szívvel vette tudomásul, mennyire eltérnek Nyugat-Európától a gazdasági és kulturális viszonyok, ezért a szegényparasztság és a munkások felé fordult és őket, az ő életüket festette meg.

1902-ben az egyik alapítótagja volt a Szolnoki Művésztelepnek, innentől minden nyarat itt töltött, itt alkotott. Számtalan helyen állított ki, díjakat nyert és sikeres volt. Művészete eleinte realista, tehát a társadalom problémáit, visszásságait feltáró művészi ábrázolásmód, tulajdonképpen a polgárság önkritikája volt. Ezután a plein-air felé mozdult, vagyis a szabadban való festés felé. Festményeit világos színek és egyszerű kompozíciók jellemezték.

Megszenvedte a második világháború minden gyötrelmét, a korlátozásokat, a gettót, a nélkülözést, végül a háború vége előtt pár héttel agyvérzést kapott és már nem tudták megmenteni: 1945-ben elhunyt.

A kép címe: Mákoskalács.

Első pillantásra egy egyszerű csendéletet látunk, melyen nincsenek emberi szereplők, csak tárgyak. Egy világos, kellemes hangulatú szobába lépünk be, ahol délutáni uzsonnára terítettek, vagyis már be is fejezték azt, de még nem pakoltak el az étkezés után. A szoba fala világoskékre van festve, ami pont olyan, mint a búzavirág kékje, vagy mint a nyári égbolt, felhők nélkül. A kép szinte egyenlő oldalú négyzet, vagyis olyan széles, mint amilyen magas. A képet szinte teljes szélességében kitölti egy asztal, amin az uzsonna van, mögötte egy szék, a falon a szék felett pedig három festmény. Az egy személyre terített elhagyott asztal, melyen egy étkezés maradékai láthatóak, oltárszerű, mint egy szent hely, ahol az áldozatot mutatják be az istenségnek. Ezt a vallásos értelmezést erősíti a falon lógó egyik kép is.

A három festményből egyik sem látszik teljes egészében, mivel a kép széle elvágja azokat, hol félbe, hol annyira, hogy csak az aljukat látni. A két szélsőnek csak egy-egy sarka látszódik, mindkettő sötét, az egyik talán fekete-fehér. A bal felső sarokban lévő képnek keskeny aranyozott kerete van, rajta talán zöldes figurák, vagy táj, nehéz kivenni. A jobb oldali sarokban lévő képből még ennyit sem értünk meg, bár talán ez is egy tájképnek a darabja. A középső kép legalább a feléig látszik, ez egy vallásos tárgyú kép, pontosabban egy Golgota ábrázolás. Rajta a keresztre feszített Jézus, körülötte női alakok. Egyikük sötétkék ruhában van, ez bizonyára Mária, másikuk pirosban borul a kereszt alá a földre, egy harmadik pedig sárga ruhában áll Mária mögött. Pontosan a kép alatt van a szék, az asztal túloldalán, velünk szemben. Üresen áll, szinte hívogató. Fából készült, keskeny és íves formái vannak, a szecessziót idézi, mely stílus jellemzője a vonalasan kígyózó díszítés, a természetes növekedés élményét felidéző, szabadon áramló formák és ívek. Ennek a széknek a hátlapja 5 függőleges falécből áll, melyek ívesen kiszélesednek felül, mintha hullámok lennének. Karfája is van, kényelmes széknek tűnik, melyben jó időzni egy kellemes uzsonna után.

Az asztal kerek és mivel mi magasabban állunk, így rálátunk az asztal lapjára, nem oldalról nézzük. Az asztalon fehér terítő, melyet nemrég vasaltak ki és még látszódnak a vasalás utáni hajtogatás élei, amik négyzeteket rajzolnak ki a terítő fehérjére. A szék előtt van egy nagy méretű vizeskancsó, melyben vagy víz, vagy tej lehet. Ez porcelánból készült, oldalára hatalmas piros és kék virágok és azok zöld levelei vannak festve. A kancsó mellett egy sötétkék mázas kis csupor, amiből egy kanál kandikál ki, de hogy mi lehet benne, azt nem látjuk. Talán ebből ivott valaki, talán tejföl van benne. Az edényke mellett egy kifli hever a terítőn, amiből még nem evett senki sem, ott felejtette valaki. Az asztal jobb oldalán egy mélytányér, mely üres, csak egy nagy evőkanál van benne. A tányér is virágos mintájú, ezen is piros és kék virágok vannak, de másak, mint a kancsón. Ezzel szemben, a bal oldalon egy üres talpas vizespohár van, melyen megcsillan a beáramló fény.

És szinte középen, hozzánk a legközelebb, a címadó étel található: a mákos kalács. Egy szögletes zöld tányéron van, mellette egy kenyérvágó kés, hosszú, keskeny pengével. A mákos kalácsból már csak egy keskeny darab maradt, a többit megették. Bejgli formájú volt egykor, tehát hosszúkás és kerekded, mint egy fatörzs. Nem sajnálták belőle a mákot, jó vastag a töltelék, amit azért látunk, mert a maradékot úgy tette valaki a tányérra, hogy a vágott felével néz felfelé, így kínálgatja magát mindenkinek, aki még uzsonna után arra jár.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 13

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Bernáth Aurél: Riviéra
1926-27, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/riviera/)
olaj, vászon, 130,5 × 150,5 cm

Bernáth Aurél Marcaliban született 1895 novemberében. Édesapja ügyvéd volt, annak felmenői pedig földbirtokosok, akik a háborúk következtében elvesztették vagyonukat. Kaposvárott tanult, amikor egy festő ösztönzésére festészettel kezdett foglalkozni, innen vezetett az útja a nagybányai művésztelepre, melynek alapítója az a Ferenczy Károly, akiről már volt itt szó korábban.

Ekkor azonban közbejött a háború, ahová Bernáthnak is be kellett vonulnia. Leszerelése után Budapesten, Bécsben és Berlinben élt. 1926-ban költözött haza végleg, ekkor nősült meg, felesége Pártos Alice reumatológus orvos lett, aki saját szakmai munkája és orvosi hivatása mellett élete végéig katalogizálta és dokumentálta férje műveit.

A házaspár a teleket töltötte csak Pesten, a fennmaradó hónapokban egy kis fürdővárosban, Pöstényben éltek (mely most Szlovákiához tartozik), ahol Alice fürdőorvos volt. Bejárták együtt Európát. Bernáth Budapesten csatlakozott a Gresham kávéházban találkozó művészek csoportjához, akik a nagybányai hagyományokat követték és azokat fejlesztették tovább. Rendszeresen állított ki, de mindezek mellett kiváló író is volt. Számos esszét írt, majd hat kötetben írta meg visszaemlékezéseit. Festőművészi és írói munkáját később művészetpedagógiai tevékenység egészítette ki, 50 éves korában a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára lett, valamint a Magyar Művészet nevű folyóirat szerkesztője.

Kapott egy Munkácsy-díjat és két Kossuth-díjat. 1958-ban elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét. Az ő falképei díszítik a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetét, az Országgyűlés irodaházát, valamint az Erkel Színházat. 1982 márciusában hunyt el Budapesten.

Feleségével sokat utazgatott, egy ilyen olaszországi út emlékét őrzi a mára választott kép, melynek címe: Riviéra. Nagy sikert aratott ezzel a képpel, melyet a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója vásárolt meg a múzeum számára, innen került az alkotás a Magyar Nemzeti Galériába. A riviéra egy olasz eredetű szó, melynek jelentése: partvonal. Ha egy földrajzi területet akarnak ezzel a kifejezéssel megjelölni, akkor meleg vidékeken található, hegyektől zárt, keskeny tengerpartot jelent.

Emlékirataiban így ír a képről: “Itáliában festettem a Rivierát, életem első művét. Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek.”

Jelentős méretű kép, 150 centiméter széles és 130 centiméter magas, pont akkora, mint egy méretesebb ablak, amin keresztül már kellemesen ki lehet látni a külvilágba.

És ez a kép pont olyan, mintha nyílt volna egy csodálatos nagy ablakunk egy tengerparti tájra. Elsőként beszippant az ég kékje, nem is látni semmi mást, csak rengeteg kéket, melyben egybemosódik az ég és a tenger. Szinte érezzük a vízparti levegő frissességét, lágyan fúj a szél, felénk hordja a víz sós illatát. A kék megnyugtató szabadságot, tisztaságot és hűvöset sugároz és a kép jelentős részében ezt a kéket látjuk csak. Valahol a kép magasságának felénél van a horizont, vagyis az a vonal, mely elválasztja az eget a földtől. Ez a horizont most csak egy gyenge vonal, hiszen az ég összeér a vízzel, mindkettő ugyanolyan kék, ugyanolyan ecsetvonásokkal megfestve, mintha hasonló árnyalatú Legó tömbökből rakták volna egymásra ezt a kék felületet. Nem reggeli táj ez, mindenkin nagykabát van és kicsit fázósan sietnek a figurák erre-arra. Az idő borongós, kicsit haragos az ég alja, de nem esik az eső, talán csak esteledik egy őszi napon. A kép közepén egy világos út kanyarog, balról jobbfelé. Egyik oldalán vékony fehér korlát akadályozza meg, hogy óvatlan kirándulók a mélybe zuhanjanak, a másik oldalán szürke sziklafal magasodik. A meredeken a tengerbe zuhanó sziklafalat ez az ívesen kanyarodó út metszi ketté, elválasztva a tengertől. A bal sarokban előttünk pár zöld leveles növényt találunk, de a sziklafalak csupaszok, kopárak. A szikla anyaga valamilyen sötétszürke, sima felületű kőzet, mely lapszerűen töredezik le, mintha egymásra ragasztott vastag kartonlapok lennének.

A sziklák alatt, az út mentén egy pad, azon egy pár ül, talán egy házaspár. Messze vannak tőlünk, nem látjuk az arcukat. Hozzánk közelebb ül a férfi, egy idősebb alak, barna nadrágban, barna mellényben és felöltőben, éppen csak egy kicsi látszik ingjének fehérjéből. Feje csupasz, haja már nem sok van, vagy amennyi maradt, az is őszes már. Elégedetten dől hátra a padon, karjait széttárja, mintha napozna. Mellette egy nő, talpig fekete ruhában, hosszú fekete szoknyában és fekete felsőben, fején fekete főkötő. Egy fehér zsebkendőt szorít a homlokához, mintha megtörölné vagy eltakarná azt.

Tőlük és tőlünk is távolabb, ahol éppen a szikla mögé kanyarodik a parti sétány, egy másik pár áll. Ők olyan messze vannak, hogy azt sem látjuk, férfiak-e vagy nők, az egyikük biztosan egy kalapos, hosszú kabátos férfi, a másikat még ennyire sem lehet kivenni. Ők megállnak éppen, a tengert nézik. Alattuk meredeken levágott sziklafal, pár lépésre egy keskeny lépcsősor, mely a partra vezet le.

A kép bal szélén, ahol a zöld növények is vannak, egészen közel hozzánk, az utolsó páros látható, két férfialak, akik előttünk haladtak el és éppen kilépnek a képből. Ők is sétáltak, de inkább sietősen, nem nézelődve, ráérősen. Mindkét férfin kalap van, egyikük barna hosszú kabátot visel, a másik szürkét. Arcukat nem látni, hajuk sötét. Egyikük lefelé néz, a lába elé, a másik előre.

A kép nem egy valós tájkép, nem gondosan megfestett, fényképszerű lenyomata egy létező világnak, hanem inkább a képzelet szülötte, mely korábban látott tájak emlékéből lett kikeverve, mint egy különleges színű új festék. Noha tájat látunk, a hangulat, az érzelem a fontosabb, ezt lehet belőle kiolvasni. Mint egy zenemű, aminek ugyan van története, mégis a zene által közvetített érzelem hat ránk erősebben. A képen megfestett 6 figurának a személye nem is fontos, ők csak arányokat jeleznek, hogy a néző (vagyis mi) érezzük, milyen távol van a messzeség, milyen hatalmas a szikla, milyen védtelen az ember. A kép a nyugodt felszín alatt feszültséget sugároz: a szürke sziklák, felhős ég, a csupasz utak, a komor figurák mind a magány érzését adják át nekünk, hogy egyedül vagyunk a végtelen kék ég alatt.

Ha valaki szeretné az idős mester hangját hallani, akkor hallgasson bele ebbe az 1957-es Filmhíradóba, ahol bemutatja 1-2 mondattal képeit és elsőként említi meg a Riviérát.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.