Narráció 20

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fehér László: Aluljáró II.
1978, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aluljaro-ii/)
farostlemez, olaj, 241 × 170 cm

Elérkeztünk az utolsó narrációhoz ebben a sorozatban. Az elmúlt húsz hétben közösen felfedeztük a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria híres, vagy kevésbé ismert alkotásait, melyeken keresztül szerettünk volna kedvet csinálni a múzeumlátogatáshoz, a képzőművészethez. Noha a vizuális művészetbe soroljuk ezeket az alkotásokat, szeretnénk, ha azok is bátran elébük állnának, akiknek a látása sérült. Ehhez segítettünk közelebb kerülni az elmúlt hónapokban, érdekességekkel, életutakkal, műleírásokkal.

Reméljük, Önök is éppen annyira élvezték ezeket az alkalmakat, mint mi!

Fehér László 1953-ban született Székesfehérváron. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, festő szakon. Több külföldi ösztöndíjat is elnyert diplomázás után, sokat utazott, sokat látott. Amikor a hetvenes években a pályája indult, még fotórealista képeket festett. A fotórealizmust már érintettük kettővel ezelőtti narrációnkban, amikor Méhes László egyik képét mutattuk be. Ez a festészeti irányzat a fényképezésen alapul és fő jellemzője a részletek aprólékos kidolgozása, egészen a valóságban talán nem is látható apróságokig. Ezekben az időkben a fotórealizmus még sokakban visszatetszést keltett, kihívónak, felforgatónak tartották, és ez kiemelten igaz volt Fehér László képeire is, hiszen ő egy-egy társadalmi réteget, annak életmódját mutatta be kíméletlen őszinteséggel.

A hetvenes évek végén készített képeket, ezek egyike a ma bemutatott festmény is, a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jeleneteiről, reggeli rohanásról, munkáról, tömegközlekedésről. Ezek mind fekete-fehérek, tehát nincs rajtuk szín, olyanok, mintha ügyetlen amatőr fényképek nagyításai lennének. Ezt a hatást erősítik a szokatlan beállítások és furcsa nézőpontok.

Később készített képeket a zsidó valláshoz kapcsolódóan, ekkortájt színesebbek lettek képei, valamint a valósághoz való hűségükből is veszítettek. Ezután egy olyan korszaka következett, amikor az alakoknak csak a körvonalait tette a képre, mint egy képregény rajzolt figurái. Sok esetben egy-egy hangsúlyos színnel dolgozott, vagy nem használt színeket egyáltalán, majd ismét visszatért a fotószerű festményekhez, ekkor már családtagjairól, barátairól, művészekről, neves művészeti közszereplőkről festett életnagyságúnál is nagyobb portrékat.

1984-ben nősült meg, két gyermeke született: egy fiú és egy lány.

A kilencvenes évektől installációkat, azaz térkompozíciókat készített, ekkor a térben helyezte el az általa kitalált elemeket. A körvonalakból álló alakjait vagy azok egy csoportját vashuzalokból hajlította meg és ezeket állította a térbe. Számos európai városban volt kiállítása, több díjat nyert, 2000-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Nagyméretű képet nézünk, magassága jóval egy magas férfi felett jár, szinte akkora, mint a világ legmagasabb emberének magassága, 240 centiméter. A címe: Aluljáró II.

A hetvenes évek Budapestjén járunk, ennek bizonyítéka egy fekete-fehér fénykép, amelyet óriásira nagyított a festő és ezt festette meg. A kép egy hétköznapi jelenetet ábrázol, egy nagyvárosi tömegközlekedési jelenetet. Egy lépcsősor tetején állunk, lábunk előtt indulnak a lépcsők lefelé, egy sötét alagútba. Szabályosan közlekedünk, a lépcsők jobb oldalán állunk, mellettünk vezet egy korlát lefelé. Az aluljárót három oldalról üvegtáblák fogják körbe és védik meg attól, nehogy beleessen valaki. Szemben velünk egy kis kerek lámpa van a lépcsők felett, ami megvilágítja azokat, ha eljön az este.

Négy alak van a képen, ám ebből egyet semennyire sem látunk. Ha megszámoljuk a lábakat a képen, akkor jövünk rá, hogy négyen vannak, de ebből csak hármat tudunk leírni. Egy figura megy lefelé az aluljáróba, három pedig felénk tart, felfelé a lépcsőn. A nekünk háttal lévő, szinte az utolsó lépcsőfokon tartó férfialak távol van már tőlünk, testével kicsit balra fordul, arra megy majd tovább. Mivel a kép fekete-fehér, ezért a ruhájának színéről csak sejtésünk lehet, de mivel akkoriban nem volt nagy választék sem ruhákban, sem anyagokban, ezért nincs nehéz dolgunk. Egy – valószínűleg – világosbarna ballonkabát van rajta, hátul kicsit felsliccelve, öv nélkül. Olyan dinamikus a férfi mozgása, hogy egészen fellibben a kabát alja a szökkenésben, ahogyan az utolsó lépcsőfokokat sietve megteszi. Nadrágja sötét, cipője is, ezen egy kis fény csillan meg. Arcát nem látjuk, hiszen háttal van, haja rövid, éppen csak kikandikál a szőrmesapka alól, mely fejét takarja.

A bal oldalon jönnek többen is felfelé az aluljáróból. Legfelül egy női alak van, majdnem a lépcső tetején, előttünk, alakja szinte akkora, mint a kép magassága. Belőle sem sokat látunk, mivel a kép bal széle függőlegesen kettévágva az alakot, pont úgy, hogy sem a fej, sem a nyak nincs már a képen, csak a bal váll. Sötét szövetkabátot visel, ami kissé nagy rá, nem simul a testére. Bal kezében egy nejlonzacskót visz, ami szinte világít a fényben. Bal lábát emeli éppen, ezzel lép a számára következő lépcsőfokra, így kibukkan a kabát alól egy világos színű szoknya, vagy nadrág. Azért vagyunk határozatlanok, mert csak egy kis részlet villan ki a ruhadarabból, ami így női ruha is lehet, meg férfi is.

Mögötte, pár lépcsőfokkal lemaradva, egy férfi érkezik. Ő az egyetlen, akinek az arcát is látjuk. Egy idősebb férfi, fején világos árnyalatú kalap (az életben valószínűleg barna), orrán szemüveg. Arcán gondolkodó arckifejezés, fejét lesüti, maga elé néz, valószínűleg azért, nehogy orra bukjon a lépcsőkön. Bőre sima, borotvált. Fehér inget visel, sötét nyakkendővel. Szövetkabátja takarja öltönyének zakóját és az élére vasalt, sötét öltönynadrág is csak térd alatt bukkan elő alóla.

Mindenki siet, mindenki magába zárkózik: egy igazi nagyvárosi pillanat.

Fehér László 2010-ben volt Veiszer Alinda vendége a Záróra című műsorban, egy izgalmas beszélgetés kerekedett belőle:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 19

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban
1989, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/nezzuk-mi-ujsag-a-vilagban/)
rétegelt lemez, akril, olaj, 153 × 153 cm

Roskó Gábor 1958-ban született Budapesten. Igen korán szenvedélyesen rajzolt, édesanyja, Rónai Éva textilművész műhelyében pedig a kézműves szakma szeretetét tanulta meg. Középiskolai tanulmányait a Kisképzőben végezte, mely a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ismertebb neve, itt ötvösnek tanult. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskolára került, ahol sokszorosító grafika szakon diplomázott, de később úgy nyilatkozott, hogy az Erdély Miklós vezette Indigó csoportnak többet köszönhetett, mint a felsőoktatásban eltöltött éveinek.

Sok helyen megfordult Európában ösztöndíjjal, tanulmányutakon. 1995-ben kapott Munkácsy-díjat, mely a képzőművészek egyik igen fontos díja Magyarországon. Elsősorban grafikusként és keramikusként ismert, de festészeti munkái is különlegesek, semmi mással nem összehasonlíthatóak, és valójában ezekkel került be a hazai kulturális köztudatba. Műveiben hangsúlyos szerep jut az allegóriáknak (olyan szóképek, melyek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést) és az iróniának. Roskó önkényesen válogatott történeti és képi utalásai között találunk ókori állatmeséket, zsidó hagyományt, valamint távoli tájak kultúráinak elemeit.

Újságokba készített rajzai és akvarelljei játékosak, furcsák, kesernyés humorúak. Ezeket a témákat később kerámiaszobrokba ülteti át, ezekből lesznek az emberformájú háztartási gépek és eszközök: megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó.

A kép címe: Nézzük, mi újság a világban. Játékos, szinte színházi cím, mintha egy felnőtteknek szóló mesét hallanánk. Egy nagy méretű, négyzetes kép előtt állunk, magassága és szélessége ugyanaz. Falemezre készült a festmény. A kép középpontjában egy férfi ül, őt vesszük észre először. Egy kárpitozott széken foglal helyet, melynek íves, fából készült lábai vannak, magas támlája és párnáját piros szövet borítja. A férfi ülő alakja függőlegesen kitölti a képet: barna bőrcipőbe bújtatott lábfejét elvágja a kép alsó széle, a kalapja pedig majdnem eléri a kép felső szélét.

Egy férfi ül velünk szemben ezen a széken. Ránk néz, legalábbis felénk, fején kék színű kalap, ami olyan, mint egy hajóskapitány-kalapja. Arca hosszúkás, sima, álla hegyes, állkapcsa határozott, erős. Orra szabályos, szája keskeny és kicsi. Szemei laposak, tekintete fáradt, talán unott. Szemei barnák, szemöldöke keskeny. Füle nagy, haját takarja a hajóskapitány kalapja. Testalkata erőteljes, zömök, bár magasságát nem tudjuk, hiszen ül. Vállai csapottak, egy galléros, narancssárga, rövid ujjú póló van rajta. Karjait összefűzi maga előtt, kicsit védekezően. Barna rövidnadrágban ül, alsó lábszárát egészen térdig felhúzott fehér zokni takarja.

A férfitól jobbra, a kép bal szélén egy róka áll. És ha azt mondjuk, hogy áll, akkor azt szó szerint értjük: hátsó két lábán, nekünk háttal, kicsit féloldalasan áll, és a férfit nézi. Pont olyan magas, hogy majdnem egy magasságban van a feje a férfiéval. A tarkóját látjuk, tekintetét a férfi arcába fúrja. Egy katonai (talán tábornoki) egyenruhát visel, vagyis csak egy kabátot, melynek vállára és gallérjára katonai rangjelzéseket varrtak. A hátul felvágott kabátból kilóg a róka lompos farka. Kezeit, vagyis mellső lábait a háta mögött kulcsolja össze, jobb kezében egy videókazettát tart. Ez egy régi VHS-kazetta (a VHS magyarul otthoni videórendszert jelent), amire a mai fiatalok már nem emlékeznek, de a nyolcvanas években, amikor ez a kép is készült, a filmeket otthon vagy tévében lehetett látni, vagy felvételről, ezeket a felvételeket pedig videókazettákon tárolták és terjesztették. A VHS-kazetta egy könyvméretű fekete, műanyag doboz, benne két fehér orsóval. Az egyikre mágnesszalag van feltekerve, és a lejátszás során egyik orsóról fut át a szalag a másikra.

A férfi bal oldalán, nekünk jobbra, egy ördögszerű lény áll, szintén állathoz hasonlatos testtel, szintén emberszerűen a lábain, mint a róka vele szemben, de ez a vörös testű, arctalan lény, akinek szája helyett mintha csőre lenne, ráadásul feje mindkét oldalán, egyik nagyra nyitott csőréből pedig sárga kígyónyelv nyúlik ki. Ez a háromlábú lény két mellső végtagjával egy kormánykereket fog, ami egy hatalmas piros teáskannából nőtt ki. Ez a teáskanna, mely nagyobb, mint az emberi figura feje, egy háromszögletű kis asztalkán ül. Ennek az asztalkának van egy alsó polca is, ezen a polcon, a teáskanna alatt egy videómagnó van, mellyel azt a videókazettát lehetne lejátszani, ami a róka kezében van.

A padló a figurák alatt vörös színű, melyre a szék és az asztal alatt egy színes, vörös alapon sárga és kék mintás szőnyeget terítettek. A távolban hegyek, melyek kékben, zöldben és barnában csúcsosodnak, mintha egy vadul hullámzó tengeri vihar lenne. Komorak és távoliak ezek a hegyek, az előttünk meghúzódó pokolian vörös térben játszódó jelenet mintha csak lebegne a hegyektől körülölelt térben.

A kép címe (Nézzük, mi újság a világban) vajon a festő kérdése? Vagy a kép egyik szereplőjének a gondolata? Vajon a kérdésre a válasz, hogy mi újság a világban, a videókazettán van? Megnézték már? Meg fogják nézni? A kép 1989-ben készült, a rendszerváltás idején, így ekkoriban tényleg húsbavágó volt ez a mondat, egy betonfalon innen és túl is.

A következő videó 2013-ban készült, egy portré a művészről, melyben ő maga is beszél magáról és a műveiről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 18

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/langyos-viz-i/)
farost, olaj, 60 × 80 cm

Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből válogattuk.

Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.

A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.

A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.

Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”

A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.

A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.

Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.

Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.

Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.

Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.

A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.

Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Májusi klubnap tapintható festményekkel

 

Május 25-én megtartottuk havi klubnapunkat, melynek vendégei Romanek Inka art-díjas festőművész és lánya, Taskovics Adél voltak.

Inka megosztotta velünk gondolatait, beszélt életének meghatározó szakaszairól, munkásságáról, elmondta, számára mit jelent a festészet, mi volt az a pont az életében, ami által komolyabban elkezdett foglalkozni vele.

Festményeinek különlegessége és egyedisége abban rejlik, hogy látássérült emberek számára is láthatóvá válik a kitapintható domborműves formák által. Néhány alkotását el is hozta nekünk, így élőben is megcsodálhattuk azokat.

Klubtagjaink könnyes szemmel hallgatták Inka és Adél megrendítő történeteit, de egyúttal erőt, reményt és hitet is kaphattak arra, hogy akarattal, kitartással milyen csodás dolgokat lehet véghezvinni.

Adél az édesanyjához fűződő kapcsolatáról mesélt, és néhány humoros történetet is felidézett életükből.

A délután folyamán klubunk fennállásának 6. évfordulójáról is megemlékeztünk, valamint néhány közérdekű információ is elhangzott a jövőt illetően.

Az eseményről készült képek és videók az alábbi linkeken megtekinthetőek:

Képek
1. videó
2. videó
3. videó

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
XVIII. kerületi közösségi civilszervezők

Narráció 17

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”
Bortnyik Sándor: Az új Éva
1924, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/az-uj-eva/)
olaj, vászon, 48,5 × 38 cm

Bortnyik Sándor 1893-ban született Marosvásárhelyen. Élete nem indult könnyen, szüleit hamar elvesztette: édesanyja születése után néhány nappal meghalt, édesapja elméje pedig megbomlott a fájdalomtól, így szanatóriumba került, ahonnan már soha nem jött ki. A gyermeket ezután a nagypapa nevelte. A fájdalommal teli, nehéz indulás után a fiatal Bortnyik elhagyta szülővárosát és Budapestre jött. Itt reklámgrafikából, plakátrajzolásból élt, mivel tehetséges rajzoló volt, de 20 évesen beiratkozott a Rippl-Rónai – Kernstok – Vaszary által vezetett szabadiskolába is (Vaszaryt már egy korábbi narrációban bemutattuk).

Később megismerkedett Kassák Lajossal és a Kassák által vezetett Ma című folyóirat munkatársa is lett. 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol könyvcímlapokat tervezett, valamint megjelentette első albumát. Berlinbe és Weimarba ment, megismerkedett a Bauhaus alkotóival, noha nem állt be közéjük. A Bauhaus egy német alkotóműhely volt, egy szellemi központ, melynek tagjai (elsősorban építészek, képző- és iparművészek) az emberi környezetet akarták átalakítani a célszerűség és hasznosság jegyében.

A húszas évek közepén alapító tagja és díszlettervezője lett a Zöld Szamár abszurd-dadaista színháznak. A dada egy véletlenszerűen választott szó, mely valójában nem jelent semmit és az általa megnevezett művészeti irányzat azért jött létre Svájcban, hogy megcsúfolja a hagyományos művészetet, botrányt keltsen, polgárokat pukkasszon, meghökkentsen és provokáljon. És általában sikerült is neki.

Bortnyik a negyvenes éveiben saját folyóiratot adott ki Plakát címmel, valamint magániskolát indított, ahol már a Bauhaus elvei alapján tanított. Leghíresebb tanítványa talán Victor Vasarely, aki később az optikai művészet megalapítója lett. Reklámgrafikai működése is kiemelkedő ezekben az években, hiszen egyszerű, mozgalmas és jól szerkesztett formái nagy hatással voltak a magyar plakátművészetre. Folyamatosan fest és kiállít, noha stílusa gondolkodása és politikai beállítottsága mentén változik: munkásokat, parasztokat, cirkuszi mutatványosokat ábrázol – a Nagybányai Iskolára emlékeztető stílusban. Ebből a kortársai, majd az utókor annyit értett meg, hogy művészi önkifejezése sokszor keveredett társadalomjobbító szándékával és a siker és elismerés iránti vággyal. A művészettörténet remekeiről és a kortárs magyar művészet némely alkotásairól szatirikus hangvételű utánzatokat készített Korszerűsített klasszikusok címmel.

Számtalan cikket és tanulmányt is írt, pár évig szerkesztette a Szabad Művészet című folyóiratot. Ötvenes éveiben előbb az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanára lett, majd a Képzőművészeti Főiskola rektora. 1973-ban kapott Kossuth-díjat, majd pár évre rá, 1976-ban elhunyt.

A ma bemutatásra kerülő kép címe: Az új Éva. Létezik egy párja is ennek a festménynek, mely szintén látható a Magyar Nemzeti Galériában, annak címe: Az új Ádám. Ezt a két képet Bortnyik Weimarban festette, a Bauhaus bölcsőjében. A képek a modern emberről és az új művészetről beszélnek – éles humorral. Mindkét mű megkérdőjelezi a konstruktivizmust, mely művészeti irányzat a geometriai formákat helyezte előtérbe, egyszerű színekre és formákra egyszerűsítve a látványt. Bortnyik kirakati babára emlékeztető figurái bábuszerűen állnak ebben a színpadias térben, melynek háttere olyan, mint egy képregény leegyszerűsített képkockája. Emléket állít a kép a húszas évek gépiesedő világának, közben persze nem nélkülözi a gunyoros megfogalmazás mögé rejtett kételkedést sem.

A képen egy női alak áll a középpontban, ám ez a női alak jobban emlékeztet egy bábura, mint emberre. A távolban az ég kék, egy kis darabot látunk belőle. Minden eleme a képnek átlósan, ferdén megy át a képen, mintha lefelé billent volna minden ezen a világon, és ha kiöntenénk egy pohár vizet, akkor a víz a bal lábunkra folyna rá. Az égdarab alatt a bal sarokban egy hatalmas emeletes ház, melynek rengeteg kis ablaka van, mind egyforma, az épület pedig szigorú, barátságtalan forma. Előtte egy hegyoldal, melyen állunk mi is, egy út visz lefelé vagy felfelé, attól függ, merre megyünk. Az út mellett zöld gyep, távolabb pár oszlopszerű forma, melyek lehetnek fák törzsei, vagy villanypóznák is. Az út közepén, a kép közepén egy emelvényszerű négyzetes forma, mint egy lift, aminek nincsenek oldalai, csak az alja. Lebeg a semmiben ez a négyzetes forma, mint egy merev varázsszőnyeg. Ezen a talapzaton áll egy alak, Éva alakja. Éva legjobban azokra a bábukra hasonlít, amiket autók biztonsági tesztelésénél tesznek az autókba, hogy felmérjék, mennyire sérülne egy emberi test az ütközés során. Fehér színű, csupa-csupa mértani formából áll össze: felső teste egy henger, mint egy guriga papírtörlő, mellei kis kúpok, mint két fagyistölcsér, nyaka egy vékony henger, rajta a fej gömbölyű, csupasz forma, aminek nincs arca, nincs haja, nincsenek fülei. A két kar viszont már hasábokból áll, mintha lécekből szögelték volna össze, amik fehérre vannak festve. A kézfej azonban emberi, nem szögletes forma. Deréktól lefelé egy fekete-fehér sávokkal díszített szoknya van rajta, ami szintén egy hengeres forma, amikből meglepő módon szabályos lábak bukkannak elő: a térdek, a zoknis lábszárak és a hegyes orrú cipő mintha nem is kapcsolódna a geometrikus felsőhöz. Egyik kezében egy zöld almát tart, a másikban mintha egy kis zászló lenne.

A női alak mögött ezen a furcsa porondon áll egy próbababa, amilyet a varrónők használnak, hogy össze tudják varrni a ruhát anélkül, hogy valaki felpróbálná éppen. Ez egy olyan baba, aminek nincs feje, csak nyaka, nincsenek karjai, csak válla és mellkasa, valamint a comb tövénél véget ér és onnantól csak mintha egy lábon, egy oszlopon állna. Ez a próbababa a képen fekete színű.

A kép előterében két férfialak verekszik éppen, bár azt is csak feltételezzük, hogy verekednek, és azt is, hogy férfiak: két fehér színű figura, akik ugyanúgy, mint Éva felsőteste, csupa szabályos geometriai testből állnak: a fejek hengerek, alattuk a nyak vékonyabb henger, a test vaskosabb, a karok végén két-két gömb, melyek a bokszolás közben összeszorított öklöket helyettesítik. Kezeiket úgy emelik, mintha éppen ölre mennének, éppen felmérik egymást, hova üssenek legközelebb. A két alakot a mellkasának közepén vágja el a kép alsó széle, ezért nem látjuk, mekkorák, vagy milyen az alsótestük. A bokszolásból következtetünk arra is, hogy férfiak, akik mi máson, mint Éván, a nőn vesztek össze.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 22

El Greco: Krisztus az olajfák hegyén

A krétai születésű és Velencében tanult mester stílusát ezer közül is fel lehet ismerni. Extrém módon megnyújtott, hosszúkás alakjai, sokszor aszkétikus megjelenésű szentjei, drámai fényhatású képeinek sötét színvilágából mintha reflektorszerű megvilágításban tűnnének ki.

Az El Greco által megfestett jelenet-a Megváltónak az utolsó vacsora után a Getsemáni kertben való imádkozását ábrázolja. A kép alsó egyharmadában látható Péter, Jakab és János, akiket tanítványai közül magával vitt, de hátrahagyva őket már egyedül imádkozott. A tanítványok mély álomba szenderülve láthatók a kettétört fa alatt. Tele van a kép szimbólumokkal, így van ez a törött fatörzzsel is, amely a kettétört élet és a halál szimbóluma, miközben a mellette látható bimbózó olívaág az öröklétet jelképezi. A két bal oldali figura feje összeér álmukban, míg a jobb szélső szakállas férfi jobb kezével átkarolja és baljával támasztja a fejét. Olyan mozdulatok ezek, amiket talán csak a mély álomban lévő, magukat biztonságban érző emberek mutatnak csak. Mit sem sejtenek a közelgő veszélyről. Ábrázolásukban az érdekesség az őket takaró barna anyag megfestésének módja. Merev és fénylő hatást kelt. A három alak felett látható a kép középpontjában Krisztus és az angyal. A Biblia szerint Jézus háromszor szólt az Atyjához és tért vissza az alvó tanítványokhoz. Az ima közben Jézus vérrel verítékezett és egy angyal jött a megerősítésére. Ezt a találkozást láthatjuk a képen is.

Az aszkétikus, hosszúkás, sápadt arcú Krisztus vöröses-lilás színű hosszú ujjú ruhát visel. A ruházata is szimbólumként olvasható, ugyanis a színe a lélek metaforája, mely kész elhagyni a testet. Térdeplő alakja alatt kék köpeny van leterítve. Arcáról talán áhítat és meglepettség olvasható le. Két karját kissé széttárja, kézfejeit lefelé fordítva néz az érkező angyal felé. Furcsa ez a kézmozdulat is, inkább sugallja a hirtelen érkező alak okozta meglepetést. A fehér ruhát viselő angyal arca nem látható teljes mértékben, a nézőnek kissé hátat fordít. Testtartása alázatos, lehajtott fejjel közelít a Megváltó felé. Ruhájának örvénylése az emberi világtól való elkülönülést jelzi és egyúttal nyugtalanság érzetét is kelti. Az anyag kissé összeolvad a felhővel, amelyen az angyal érkezett. Kezében arany serleget tart, amely ismét egy szimbólum: az eljövendő keresztre feszítést és a passió stációit szimbolizálja. Egyszerre jelképezi Isten haragját és az isteni kegyelmet.

Az angyal felett, mintha csak megnyílna a fekete égbolt. A sűrű fellegek közül az égi fény sugárzik le.

A látványos jelenetek között megbújik a történet egyik fontos momentumát megjelenítő részlet is. A kép jobb szélén apró figurákra lehetünk figyelmesek, ahogy a fekete háttérből kitűnnek. Kezükben fáklyát tartó katonák ők, akiket Júdás hoz, hogy elfogják Krisztust. Baljóslatú apró részlet ez, ami bár eltörpül a kép középpontjában látható találkozás jelenete mellett, hisz a sötétből alig rajzolódnak ki a figurák, mégis megerősítik a szemlélőben a kép komor, felzaklató hangulatát.

A festményt szemlélve feltűnhet a színek különlegessége. Színekben gazdag palettával dolgozott El Greco. Rózsaszín, zöld, kék és barna, de ezek a színek mégis hidegek maradnak a festményén. Ezzel talán a földi világtól akarta eltávolítani a festő a jelenetet vagy éppen víziószerűségét erősíteni. A színek mellett izgalmas a fények használata is, hiszen forrásuk meghatározhatatlan. Talán az angyal testéből vagy a sötét égboltból árad ez az éles, fehér fény? Nem tudjuk, de a reflektorszerű megvilágítás erőteljesen emeli ki Krisztus alakját, világítja meg az angyalt, sőt még az alvó tanítványokat is. A fénynek ez a természetellenessége szintén a vízió érzetét erősíti.

Néhány gondolat a művészről:

Eredeti neve Domenikos Theotokopulos volt és Krétán született. Velencei tanulmányai után 1577-ben érkezett Spanyolországba, ahol tehetős támogatókra lelt és lett a spanyol barokk kimagasló mestere. Stílusára leginkább megnyújtott alakjai jellemzőek, néhol még az egyes testrészek arányait is önkéntesen választotta meg és alakította ki. Képeire a nyugtalanság, víziószerű megfogalmazás jellemző.

Ha szeretnél még többet megtudni El Greco munkáiról, ajánlom a Szépművészeti Múzeum hanganyagát! 47. El Greco: Bűnbánó Magdolna és Krisztus az Olajfák hegyén by Szépművészeti Múzeum (soundcloud.com)

Fotó: Szépművészeti Múzeum

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Piet Mondrian: Vörös fa

Ahogy minden előnarrációm, hangosmeghívóm és festménynarrációm, ez a hanganyag is Miks Csaba kollégám és barátom munkája, készült a Mixcsabi Stúdióban. A narrációt írta és elmondja: S. Tóth Erika

Arról már külön nem írnék, hogy a festményekről és művészi fotókról készült narrációk óhatatlanul szubjektívebbek, mint mondjuk a puszta tényeket bemutató sajtófotók. Aki olvassa a cikkeimet, az már többször találkozhatott ezzel kapcsolatos álláspontommal és nem csak az enyémmel, de a narrációs szakmáéval is.

Eddigi festménynarrációs cikkeimben ez nem volt ugyan jellemző, mert csak magát a művet igyekeztem minél érzékletesebben átadni, de ezúttal újítanék egy kicsit. Ahogy egy színházi előnarrációban is teszem az adott darabbal, mostantól a festmények esetlegesen fellelhető művészettörténeti és alkotói hátterét is szeretném bemutatni néhány szóban. Tényleg csak címszavakban, egyrészt mert nincs megfelelő művészettörténeti előképzettségem, másrészt pedig ha túl részletes akarnék lenni, azzal elvonnám a figyelmet a lényegről, azaz magáról a műről.

Piet Mondrian (1872 március 7.-1944. február 1.) holland festő, a geometrikus absztrakció képviselője, a Theo van Doesburg által alapított De Stijl művészcsoport fontos tagja. A posztimpresszionizmus szellemében indult, majd megismerkedett a kubizmussal és ezután a tárgyi világ plasztikai jellé absztrahálása foglalkoztatta.

Első alkotói korszakának harmadik periódusában tájképeinek színei a koncentráció, az egységesedés és szigorodás folyamatát mutatják. A kizárólagosság attitűdje jelenik meg az alapszínekkel: a vörös, sárga és a kék mellett gyakorlatilag alig játszik szerepet a többi árnyalat (A vörös malom, Vörös felhő). 1941-es Önéletrajzában írja Mondrian: „ .. fölcseréltem a dolgok naturális színét a tiszta színekre. Éreztem, hogy a naturális szín a vásznon nem ugyanaz, mint a valóságban, s hogy a természet szépségét tükrözhesse, a festészetnek új útra kell térnie.”

…és akkor íme a hangos-festmény:

A narráció, írott formában

Első pillantásra annyi, amennyit a címe mond, egy fa, még ha nem is éppen vörös, inkább amolyan foltos csokoládébarna, amibe a háttér égkék színe is belevegyül. Aztán amikor jobban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy kicsit talán játszik velünk a festő. Amit látunk, nem egyszerűen egy széles, ágas-bogas koronájú, de az ősz közeledtével lombját vesztett kopár fa, inkább kicsit olyan, mint egy dús érhálózat. A törzsből kiinduló két vastagabb ágon úgy ül az apró gallyak egyre elvékonyodó sokasága, mint hajszálerek a vénán. Ez a fa szinte belekapaszkodik, belemélyül, belesimul a laza ecsetvonásokkal pöttyözött-csíkozott háttérbe, mint valami fizikai testbe és betölti, kitölti azt.

Tetszett a narráció? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címen! Szívesen tájékozódna tovább a témában? Megteheti a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/ oldalon, ahol további narrációkat, élménybeszámolókat, programajánlókat és egyéb érdekességeket talál. Várom szeretettel!

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983

Radnóti Miklós: Naptár (4. rész)

OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. február 7.

Érdekes képet választottam, a döntést most nem is annyira a fenti vers ihlette, talán csak hangulatában. Egyszerűen megláttam és megszerettem, remélem Önnek is tetszeni fog!

Egy egészen különleges fát látunk az őszi nap fényében pompázni egy parkban. Rendkívül terebélyes aranysárga és bordó lombozata olyan mint a játékbaba kócos haja. Betölti a teret, szinte a földig ér, mégsem ettől olyan egyedi ez a fa. A törzse és az ágai teszik már-már valószínűtlenné. Sötét színűk, szinte feketék, göcsörtösek és kacskaringósak, akár egy érhálózat. Olyan káprázatos mennyiségben, formában és különböző vastagságban futnak szerteszét, hogy első pillantásra az ember észre sem veszi, hogy amit lát, nem is egy fa, hanem kettő, egymás mellett nőttek, szó szerint tőszomszédságban. Egyszer írtam egy narrációt Piet Mondrian Vörös fa c. festményéről, lám, úgy tűnik, megelevenedett!

(Következő cikkemben megismerkedhetnek a kedves Olvasók ezzel a bizonyos festménnyel.)

NOVEMBER

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

1939. január 14.

Ezúttal nem fotót, hanem egy festményt választottam a vers hangulatának érzékeltetésére. Ez a kép különleges technikával készült, elsőre olyan benyomást kelt, mintha csak ráfröccsöntötték volna a fehér vászonra a festéket, ami a vonalak különös, véletlen játéka folytán csodálatos, színes és bonyolult képpé állt össze. El-elfolyó sötét tusvonalak alkotják az alapkoncepciót, mint megannyi cikázó villám vagy mint egy őszi kopár fa ágas-bogas koronája. Ebben a sűrű firkaszerűen szétterjedő vonalrengetegben alkalomlenszerűen egymásba-játszó színes festékfoltokat találunk, melyek mint pillanatnyi benyomások, művészi impressziók fokozatosan alkotnak meghökkentő összefüggést a vonalak rendszertelen rendszerében. Őszi színek ezek: ködös szürkék, hidegen felsejlő kékek, lilák és halovány, sápadt zöldek, a vonalkontúrokkal mit sem törődve, maszatosan felkenve a vászonra. Csakhogy ennek az absztraktnak arca van! Két borostyán-sárga szem, apró fekete szembogárral és egy visszafelé hajló, kicsi, hegyes csőr tűnik elő a foltok és tuskarcok kavalkádjából. Valójában mindaz, amit látunk, egy fej félprofilból, két aprócska hátrasunyított, tollhegyszerű füllel. Egy magányos kuvik lesi vészt-jósló tekintettel következő áldozatát…

DECEMBER

Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.

1941. február 11.

A sötét tónusú fotón ködbe burkolózó park tárul elénk. Talán napszállta, talán hajnal van, az égen csak egy halovány fényfolt látszik, az út mentén két, magas fekete kovácsoltvas-kandeláber narancsos fénye töri meg a maszatos szürkeséget. A háttérben jobbról is, balról is magasba nyújtózó, hosszú, vékony-törzsű fák kopár lombja simul ágas-bogas érhálózatként ebbe az komor árnyalatba. Még hátrébb, a kép közepén egy nagyon érdekesen letört vagy kivágott, megcsonkított fa törzsének körvonalai tűnnek fel, a tönk csupaszon áll, a lenyesett ágak maradéka pedig oldalra nyúlik, mintha valami sokkarú szörny emelkedne a semmiben.

Tetszettek a narrációk? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címre! Szívesen tájékozódna tovább a témában? Látogasson el a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio oldalra, ahol további narrációkat, élménybeszámolókat, programajánlókat és egyéb érdekességeket talál. Várom szeretettel!

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983

Az első hangos festmény

Elöljáróban, ahogy már az Klimt: A csók c. művéről készült festménynarrációs videó széljegyzeteként is leírtam, most is kiemelném – egy festmény narrációja szerintem, szinte lehetetlen személyes tartalom nélkül. Óhatatlanul hozzáadódik a látottakhoz egy kevés magából a narrátorból is, mert a mű igazi szépségét és megismételhetetlenségét éppen a csodálóiban keltett hatása adja.

Ahogy mindig, ez a felvétel is Miks Csaba kollégám csodálatos munkája, köszönöm Neki!

A videó a festményről készített képpel indul, ezt követően sötét háttér előtt az alábbi felirat tűnik elő: “Ön hogyan mesélné el egy festmény szépségét valakinek, aki sosem látott színeket?” Aztán a következő képkockán ez olvasható: “Segíthetünk?” Majd amíg tart a szöveg, mindössze a fekete háttér látható és végül a következő felirat: “Segítsen Ön is, hogy közös kincsünk, a kultúra, minél többek számára hozzáférhetővé váljon!”. Az utolsó képkocka a praktikus információkat tartalmazza: a VGYKE logóját, webcímét (www.vgyke.com), adószámát (18185030-1-42), bankszámlaszámát (10409015-90147559).

A kultúra mindenkinek jár! (John Bremblitt festménye)

John Bramblitt, egy látássérült festő egyik képének narrációja. Narrátor: Erika S. TóthA videó a festményről készített képpel indul, ezt követően sötét háttér előtt az alábbi felirat tűnik elő: "Ön hogyan mesélné el egy festmény szépségét valakinek, aki sosem látott színeket?" Aztán a következő képkockán ez olvasható: "Segíthetünk?" Majd amíg tart a szöveg, mindössze a fekete háttér látható és végül a következő felirat: "Segítsen Ön is, hogy közös kincsünk, a kultúra, minél többek számára hozzáférhetővé váljon!". Az utolsó képkocka a praktikus információkat tartalmazza: a VGYKE logóját, webcímét (www.vgyke.com), adószámát (18185030-1-42), bankszámlaszámát (10409015-90147559).Köszönöm a megtekintést! 🙂

Posted by VGYKE – Audionarráció on Montag, 16. Januar 2017

A narráció írott formában

Egy lugasban járunk, az út széle a napsütéses órákban árnyat adó lombos fákkal szegélyezett. Most viszont esik, lehet ez egy balzsamos illatú nyári zápor. Koraesti órák, egy alakot látunk ráérős léptekkel távolodni a fák alatt, épp csak a körvonalai látszanak a lemenő nap beszűrődő fényében. Feje fölött klasszikus, nagy ernyő, az a fajta, amit ha összecsuksz is akkora, hogy sétabotként viszed magad mellett. A kép tapintható textúrája szemmel is jól kivehető, az érdesebb részeknél a festék halványan kipöttyöződik a felületen. A színkompozíció nem igyekszik követni a valóságot: a csokoládébarna ágakon kék, lila, bordó és narancsos árnyalatú falevelek végtelenje borul a férfi feje fölé és ugyanez tükröződik az út esőáztatta kövezetén a talpa alatt, csak itt még a fák tövében simuló, bársonyosan zizegő frisszöld fű színe is belevegyül, így olyan, mintha ez az egy magányos alak kiterített szivárványon járna.

Tetszett a narráció? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címen! Szívesen tájékozódna tovább a témában? Megteheti a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/ oldalon, ahol további narrációkat, élménybeszámolókat, programajánlókat és egyéb érdekességeket talál. Várom szeretettel!

 

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983

Narrált festmény – Gustav Klimt: A csók

Kép forrása: blog.arthistoryabroad.com

Kép forrása: blog.arthistoryabroad.com

A hölgy metszett, porcelánbabáéra emlékeztető vonásait és a hajába tűzdelt virágokat látva mégsem lepődünk meg a címen, a szecessziós környezetben a csók többletjelentéssel színesedik, akár a festmény maga. Válltól lefelé a két szereplő teste nem látszik, mintha puha paplan, takaró ölelné őket körbe, talán szerelmük allegóriája. Ez a paplan arany alapon színes, mintás. A férfi oldalán maszkulin formák jelennek meg, fekete-fehér téglalapok, egyenesek, a nőén pedig örvénylő csigavonalak, középen kis ponttal. Szerelmese felé közeledve ezek az pici örvények egyre színesebbek, mintha virágba borulnának. Alsó lábszára kilátszik a takaró alól, bokáján apró-levelű, aranysárga futónövény szalad lefelé, egy gombostűfejnyi színes virágok pöttyözte mezőre, ami fölött mintha lebegne a pár.
Az egész jelenet nagyon álomszerű.

 

Meghívó!

Kép forrása: buket.uw.hu

Kép forrása: buket.uw.hu

Fellépnek:
Ács Enikő énekes, gitáros, DuoNicole (Ürmös László brácsa, Fehér Nikolett zongora), közreműködik Csete Lóránt (cselló)

Időpont: 2016. június 1. szerda 17 óra
Helyszín: Sajtóház, Mikszáth terem
(Budapest VI. ker. Vörösmarty u. 47/A. földszint)

Köszöntő beszédet mond: Komlósi Gábor, a MÚOSZ elnöke
A kiállítást megnyitja: Gy. Dobos Mariann újságíró
Moderátor: Garamvölgyi Annamária újságíró, szakosztályi elnök

A kiállítás különlegessége, hogy az alkotások mozgássérült művészek munkái

Rendező:
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztálya

Támogatók:

A helyszín akadálymentes
A szervezők – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – segítséget nyújtanak a kerekesszéket használó és egyéb fogyatékossággal élő vendégeknek

A kiállítás 2016. július 1-ig látogatható hétköznapokon 10-16 óra között
(Kivételt képeznek azok az időpontok, amikor a teremben rendezvény van. Kérjük, erről érdeklődjön a 478-9040-es központi telefonszámon.)

A belépés ingyenes!

A munkában is vidáman

P1020248P1020247

P1020246P1020245
Gyengénlátó kollégáink kifejezetten tetszetősnek ítélték meg a festést, míg vak kollégáinknak narrátor mesélte el, hogy mi látható a falfestményeken, így ők sem maradtak ki az élményből.

P1020244P1020243

P1020242P1020241
Szívből köszönjük az Alapítványnak és munkatársaiknak, hogy pihenő napjukon időt és fáradtságot nem kímélve ismét széppé varázsolták környezetünket!

P1020240P1020239