Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Filmelemzés: A kismadár (The Miracle Worker)

Helen Keller és Anne Sullivan, egy hozzám közel álló fogalommal élve, egymásra tudtak “érzékenyülni” olyannyira, hogy abból egy évtizedekig tartó, valóban kölcsönös, valóban gyümölcsöző, mindkettejüket inspiráló együttműködés és egy őszinte bizalmon alapuló, életre szóló kapocs lett. Nem csoda hát, hogy sokakat megihletett a történetük, többek között két film és egy színdarab is született a témában. A 2000-ben készült Kismadár c. teljes estés, színes alkotás az 1962-es Csodatévő című film aprólékosan kidolgozott remake-je, ahol a drámai manírok helyébe az árnyalt ábrázolás lép.

Helen Keller csecsemő korában nem csak megvakult, de meg is süketült. A siket-vakság, mint halmozottan sérült állapot ismeretes, de a megnevezés csalóka, rendkívül ritkán jelent ugyanis valóban siketséget és vakságot. Az esetek többségében a fogyatékosságnak ez a formája “mindössze” a hallás- és látássérülés eltérő mértékű, egyidejű jelenlétére utal. Épp ezért Helen Keller esete már önmagában is nagyon különleges. Az önéletrajzi ihletésű film, élete első éveinek teljes elszigeteltségét és kilátástalanságát mutatja be, a meghatározó áttörés pillanatáig.

A kislány eleinte csak dühkitörések és öncélú hisztik segítségével kommunikál, fogalma sincs, hogyan közölje a külvilággal azt, amit közölni akar, hogy is tehetné, ha nem lát, nem hall és nem beszél. Ekkor lép be az életébe Anne Sullivan, aki maga is látássérült (gyengénlátó), így objektívan áll Helen problémájához, szakmai, tapasztalati alapon. Ezt azért fontos kiemelni, mert Helen szülei iskolapéldái nem csak a túlféltő, elkényeztető attitűdnek, de a következetlenségnek is. Nem tudnak kommunikálni a kislánnyal, ezért lekenyerezik, cukorkával tömik, hogy nyugton maradjon. Tolerálják az antiszociális viselkedést, de csak mert nem tudják kezelni lányuk sérültségét. Új nevelőnőjében, a kislány úgymond emberére talál. Anne nem csak konok, szívós és türelmes, de erélyes is, így nála nem működnek Helen eleinte makrancoskodó, agresszív manipulációs kísérletei. Ez az erőegyensúly alapozza meg azt a kapcsolatot, bizalmi kölcsönösséget, mely aztán segít a kislánynak kijutni a nyelvtelenség okozta légüres térből – amint azt Anne megfogalmazza: „a nyelv úgy kell a léleknek, mint a fény a szemnek”.

Ahogy Helen külső-belső harcát nézzük, óhatatlanul is felmerül, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzékszerveinknek. Evidensnek tekintjük, hogy a rendelkezésünkre állnak, így eszünkbe se jut, hogy nélkülük nem lennénk képesek felfogni semmit a külvilágból. A minket érő ingereket az érzékszerveink szűrőjén keresztül dekódoljuk és azok segítségével reagálunk mindarra, ami körülvesz bennünket. Nem csak a nonverbális, de a verbális kommunikáció is elképzelhetetlen érzékszerveink használata nélkül. Ha a beszédtanulás folyamatára gondolunk, azonnal világossá válik, hogy hallás nélkül nincs közvetlen tapasztalatunk a hangartikulációról sem, ezért van az, hogy a született siketség némasággal párosul. Persze nem lehetetlen hallás nélkül megtanulni beszélni, de emberfeletti kitartás és türelem szükségeltetik hozzá.

Sullivan, azzal, hogy megtanítja Helent a tapintható jelnyelv használatára és megérteti vele az őt körülvevő világ és a szavak kapcsolatát, igazi csodát tesz. Mert amire nincs szavunk, az nem létezik számunkra, legalábbis fogalmi rendszerünkben nem, így nem is tudunk rá reflektálni. Sőt semmilyen kommunikációra nem vagyunk képesek szavakba rendezett fogalomrendszer nélkül. Minden élőlénynek szüksége van arra, hogy strukturáltan teremthessen kapcsolatot, mindegy milyen nyelvet használ erre a célra. Az ember számára, ezen struktúra alapkövei a szavak, melyekhez jelentést társít. Helennek tehát nem csak magát a tapintható jelnyelvet, mint mozdulatsort kell megértenie és megtanulnia, hanem azt is, hogy az őt körülvevő világ és a jelek között kapcsolat van. Egy „ép” kisgyereknek ez hamar egyértelművé válik, amikor rámutat egy tárgyra és ezzel egyidejűleg hallja a tárgy nevét, de olyasvalakinek, aki nem lát és nem hall, ez rendkívül bonyolult és elvont, fizikai érintkezésen alapuló képzettársítást igényel. A film ennek a nyelvkeresési és nyelvmegértési folyamatnak a fázisait mutatja be, egészen addig, amíg a kislány, egy drámai áttörésnek köszönhetően megérti a szavak és a dolgok azonosító viszonyát és ezzel egyidejűleg a szavak és a tapintható hangrezgések kapcsolatát is, melynek segítségével végül beszélni is megtanul.

Alapvetően kétszereplős filmről beszélhetünk, a háttérkarakterek inkább csak funkciójukban vannak jelen. A gyerekszínészekkel szemben sokszor vannak fenntartásaim, Halie Kate Eisenberg azonban annyira hiteles alakítást nyújt a kis Helen szerepében, hogy miközben néztem a filmet, abból az alapvetésből indultam ki, hogy valóban vak. Nem is nagyon tudtam mit kezdeni az érzéssel, hogy valahonnan ismerős… A stáblistát nézegetve döbbentem rá, hogy már más filmben is találkoztam vele. Hozzátenném, hogy nem csak a vakságot ábrázolja megtévesztő hitelességgel, egyébként is csodálatos beleérzéssel és árnyalat-gazdagsággal játszik. A jellemfejlődés minden eleme kidolgozott, és szép ívet jár be az elkényeztetett, hisztis és agresszív kis vadembertől, a mélyen kötődő, érzékeny, a világ felé egyre nyitottabb, egészséges lelkivilágú kislányig bezárólag. Az Anne Sullivant alakító Alison Elliott karakterábrázolása szintén sokoldalú és eleven, mind színesebb lesz, ahogy egyre közelebb kerül kis tanítványához, így válik a pragmatikus tanítónőből gyengéd nevelővé. A dramaturgiai felépítés fokozatos, finoman adagolt, időt hagyva a megkapó pillanatoknak. Örülök, hogy Helen és Anne történetéről született egy újabb feldolgozás, mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a meghatóan szép, igazán emberi és nem utolsó sorban figyelemreméltóan hiteles filmet.

Kiegészítésként mellékelek a kedves Olvasóknak két narrált fotót is a fentiekhez.

Egy elragadóan szép, művészi portréfotó a fiatal Helen Kellerről, természetesen fekete-fehér. Helen félprofilból látszik, egy asztalnál ül, amin egy óriási könyv fekszik, kinyitva. A hölgy, bal kezét a könyv lapján nyugtatja, mintha épp csak pihenne olvasás közben, jobb kezében pedig egy a képbe jobbról behajló rózsaág. Helen, félig lehunyt szemmel, óvatosan magához húzza az egyik virágot, hogy érezhesse annak illatát.

A képen a két színésznőt láthatjuk, a Helen Kellert játszó Halie Kate Eisenberget és az Anne Sullivant alakító Alison Ellott-ot a film egyik emblematikus jelenetében, mikor a nevelőnő vizet csorgat a kerti cserépkútnál a kislány kezére és közben ugyanezt jeleli annak tenyerébe, így végül megtörténik az áttörés, összekapcsolódik fogalom és objektum, Helen megérti a tárgyak neve és a tárgyak közti azonosító viszonyt.

A kislány fodros, masnis lila egyberuhát visel, hosszú, göndör haja vállára omlik. Kicsit teltebb, angyalszobrocskákéra emlékeztető arca izgatott, érdeklődő. A nevelőnőn decens fekete, puritán rakott szoknya és ugyancsak fekete, mellényszerű felöltő, a kor divatjának megfelelően. Arcán keskeny, barna árnyalatú szemüveg – lévén érzékeny a fényre, haja szoros kontyban a tarkóján.

A fentebb említett cikk:
http://www.life.hu/sztarszerzok/takacs-nora/20130219-takacs-nora-helen-keller-siketvak-no-meghato-tortenete.html

A teljes film magyarul:
https://www.youtube.com/watch?v=QndpTtrJt5A