Narráció 20

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fehér László: Aluljáró II.
1978, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/aluljaro-ii/)
farostlemez, olaj, 241 × 170 cm

Elérkeztünk az utolsó narrációhoz ebben a sorozatban. Az elmúlt húsz hétben közösen felfedeztük a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria híres, vagy kevésbé ismert alkotásait, melyeken keresztül szerettünk volna kedvet csinálni a múzeumlátogatáshoz, a képzőművészethez. Noha a vizuális művészetbe soroljuk ezeket az alkotásokat, szeretnénk, ha azok is bátran elébük állnának, akiknek a látása sérült. Ehhez segítettünk közelebb kerülni az elmúlt hónapokban, érdekességekkel, életutakkal, műleírásokkal.

Reméljük, Önök is éppen annyira élvezték ezeket az alkalmakat, mint mi!

Fehér László 1953-ban született Székesfehérváron. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, festő szakon. Több külföldi ösztöndíjat is elnyert diplomázás után, sokat utazott, sokat látott. Amikor a hetvenes években a pályája indult, még fotórealista képeket festett. A fotórealizmust már érintettük kettővel ezelőtti narrációnkban, amikor Méhes László egyik képét mutattuk be. Ez a festészeti irányzat a fényképezésen alapul és fő jellemzője a részletek aprólékos kidolgozása, egészen a valóságban talán nem is látható apróságokig. Ezekben az időkben a fotórealizmus még sokakban visszatetszést keltett, kihívónak, felforgatónak tartották, és ez kiemelten igaz volt Fehér László képeire is, hiszen ő egy-egy társadalmi réteget, annak életmódját mutatta be kíméletlen őszinteséggel.

A hetvenes évek végén készített képeket, ezek egyike a ma bemutatott festmény is, a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jeleneteiről, reggeli rohanásról, munkáról, tömegközlekedésről. Ezek mind fekete-fehérek, tehát nincs rajtuk szín, olyanok, mintha ügyetlen amatőr fényképek nagyításai lennének. Ezt a hatást erősítik a szokatlan beállítások és furcsa nézőpontok.

Később készített képeket a zsidó valláshoz kapcsolódóan, ekkortájt színesebbek lettek képei, valamint a valósághoz való hűségükből is veszítettek. Ezután egy olyan korszaka következett, amikor az alakoknak csak a körvonalait tette a képre, mint egy képregény rajzolt figurái. Sok esetben egy-egy hangsúlyos színnel dolgozott, vagy nem használt színeket egyáltalán, majd ismét visszatért a fotószerű festményekhez, ekkor már családtagjairól, barátairól, művészekről, neves művészeti közszereplőkről festett életnagyságúnál is nagyobb portrékat.

1984-ben nősült meg, két gyermeke született: egy fiú és egy lány.

A kilencvenes évektől installációkat, azaz térkompozíciókat készített, ekkor a térben helyezte el az általa kitalált elemeket. A körvonalakból álló alakjait vagy azok egy csoportját vashuzalokból hajlította meg és ezeket állította a térbe. Számos európai városban volt kiállítása, több díjat nyert, 2000-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Nagyméretű képet nézünk, magassága jóval egy magas férfi felett jár, szinte akkora, mint a világ legmagasabb emberének magassága, 240 centiméter. A címe: Aluljáró II.

A hetvenes évek Budapestjén járunk, ennek bizonyítéka egy fekete-fehér fénykép, amelyet óriásira nagyított a festő és ezt festette meg. A kép egy hétköznapi jelenetet ábrázol, egy nagyvárosi tömegközlekedési jelenetet. Egy lépcsősor tetején állunk, lábunk előtt indulnak a lépcsők lefelé, egy sötét alagútba. Szabályosan közlekedünk, a lépcsők jobb oldalán állunk, mellettünk vezet egy korlát lefelé. Az aluljárót három oldalról üvegtáblák fogják körbe és védik meg attól, nehogy beleessen valaki. Szemben velünk egy kis kerek lámpa van a lépcsők felett, ami megvilágítja azokat, ha eljön az este.

Négy alak van a képen, ám ebből egyet semennyire sem látunk. Ha megszámoljuk a lábakat a képen, akkor jövünk rá, hogy négyen vannak, de ebből csak hármat tudunk leírni. Egy figura megy lefelé az aluljáróba, három pedig felénk tart, felfelé a lépcsőn. A nekünk háttal lévő, szinte az utolsó lépcsőfokon tartó férfialak távol van már tőlünk, testével kicsit balra fordul, arra megy majd tovább. Mivel a kép fekete-fehér, ezért a ruhájának színéről csak sejtésünk lehet, de mivel akkoriban nem volt nagy választék sem ruhákban, sem anyagokban, ezért nincs nehéz dolgunk. Egy – valószínűleg – világosbarna ballonkabát van rajta, hátul kicsit felsliccelve, öv nélkül. Olyan dinamikus a férfi mozgása, hogy egészen fellibben a kabát alja a szökkenésben, ahogyan az utolsó lépcsőfokokat sietve megteszi. Nadrágja sötét, cipője is, ezen egy kis fény csillan meg. Arcát nem látjuk, hiszen háttal van, haja rövid, éppen csak kikandikál a szőrmesapka alól, mely fejét takarja.

A bal oldalon jönnek többen is felfelé az aluljáróból. Legfelül egy női alak van, majdnem a lépcső tetején, előttünk, alakja szinte akkora, mint a kép magassága. Belőle sem sokat látunk, mivel a kép bal széle függőlegesen kettévágva az alakot, pont úgy, hogy sem a fej, sem a nyak nincs már a képen, csak a bal váll. Sötét szövetkabátot visel, ami kissé nagy rá, nem simul a testére. Bal kezében egy nejlonzacskót visz, ami szinte világít a fényben. Bal lábát emeli éppen, ezzel lép a számára következő lépcsőfokra, így kibukkan a kabát alól egy világos színű szoknya, vagy nadrág. Azért vagyunk határozatlanok, mert csak egy kis részlet villan ki a ruhadarabból, ami így női ruha is lehet, meg férfi is.

Mögötte, pár lépcsőfokkal lemaradva, egy férfi érkezik. Ő az egyetlen, akinek az arcát is látjuk. Egy idősebb férfi, fején világos árnyalatú kalap (az életben valószínűleg barna), orrán szemüveg. Arcán gondolkodó arckifejezés, fejét lesüti, maga elé néz, valószínűleg azért, nehogy orra bukjon a lépcsőkön. Bőre sima, borotvált. Fehér inget visel, sötét nyakkendővel. Szövetkabátja takarja öltönyének zakóját és az élére vasalt, sötét öltönynadrág is csak térd alatt bukkan elő alóla.

Mindenki siet, mindenki magába zárkózik: egy igazi nagyvárosi pillanat.

Fehér László 2010-ben volt Veiszer Alinda vendége a Záróra című műsorban, egy izgalmas beszélgetés kerekedett belőle:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 19

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban
1989, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/nezzuk-mi-ujsag-a-vilagban/)
rétegelt lemez, akril, olaj, 153 × 153 cm

Roskó Gábor 1958-ban született Budapesten. Igen korán szenvedélyesen rajzolt, édesanyja, Rónai Éva textilművész műhelyében pedig a kézműves szakma szeretetét tanulta meg. Középiskolai tanulmányait a Kisképzőben végezte, mely a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ismertebb neve, itt ötvösnek tanult. Ezután a Magyar Képzőművészeti Főiskolára került, ahol sokszorosító grafika szakon diplomázott, de később úgy nyilatkozott, hogy az Erdély Miklós vezette Indigó csoportnak többet köszönhetett, mint a felsőoktatásban eltöltött éveinek.

Sok helyen megfordult Európában ösztöndíjjal, tanulmányutakon. 1995-ben kapott Munkácsy-díjat, mely a képzőművészek egyik igen fontos díja Magyarországon. Elsősorban grafikusként és keramikusként ismert, de festészeti munkái is különlegesek, semmi mással nem összehasonlíthatóak, és valójában ezekkel került be a hazai kulturális köztudatba. Műveiben hangsúlyos szerep jut az allegóriáknak (olyan szóképek, melyek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést) és az iróniának. Roskó önkényesen válogatott történeti és képi utalásai között találunk ókori állatmeséket, zsidó hagyományt, valamint távoli tájak kultúráinak elemeit.

Újságokba készített rajzai és akvarelljei játékosak, furcsák, kesernyés humorúak. Ezeket a témákat később kerámiaszobrokba ülteti át, ezekből lesznek az emberformájú háztartási gépek és eszközök: megkövesedett varrógép vagy emberfejű porszívó.

A kép címe: Nézzük, mi újság a világban. Játékos, szinte színházi cím, mintha egy felnőtteknek szóló mesét hallanánk. Egy nagy méretű, négyzetes kép előtt állunk, magassága és szélessége ugyanaz. Falemezre készült a festmény. A kép középpontjában egy férfi ül, őt vesszük észre először. Egy kárpitozott széken foglal helyet, melynek íves, fából készült lábai vannak, magas támlája és párnáját piros szövet borítja. A férfi ülő alakja függőlegesen kitölti a képet: barna bőrcipőbe bújtatott lábfejét elvágja a kép alsó széle, a kalapja pedig majdnem eléri a kép felső szélét.

Egy férfi ül velünk szemben ezen a széken. Ránk néz, legalábbis felénk, fején kék színű kalap, ami olyan, mint egy hajóskapitány-kalapja. Arca hosszúkás, sima, álla hegyes, állkapcsa határozott, erős. Orra szabályos, szája keskeny és kicsi. Szemei laposak, tekintete fáradt, talán unott. Szemei barnák, szemöldöke keskeny. Füle nagy, haját takarja a hajóskapitány kalapja. Testalkata erőteljes, zömök, bár magasságát nem tudjuk, hiszen ül. Vállai csapottak, egy galléros, narancssárga, rövid ujjú póló van rajta. Karjait összefűzi maga előtt, kicsit védekezően. Barna rövidnadrágban ül, alsó lábszárát egészen térdig felhúzott fehér zokni takarja.

A férfitól jobbra, a kép bal szélén egy róka áll. És ha azt mondjuk, hogy áll, akkor azt szó szerint értjük: hátsó két lábán, nekünk háttal, kicsit féloldalasan áll, és a férfit nézi. Pont olyan magas, hogy majdnem egy magasságban van a feje a férfiéval. A tarkóját látjuk, tekintetét a férfi arcába fúrja. Egy katonai (talán tábornoki) egyenruhát visel, vagyis csak egy kabátot, melynek vállára és gallérjára katonai rangjelzéseket varrtak. A hátul felvágott kabátból kilóg a róka lompos farka. Kezeit, vagyis mellső lábait a háta mögött kulcsolja össze, jobb kezében egy videókazettát tart. Ez egy régi VHS-kazetta (a VHS magyarul otthoni videórendszert jelent), amire a mai fiatalok már nem emlékeznek, de a nyolcvanas években, amikor ez a kép is készült, a filmeket otthon vagy tévében lehetett látni, vagy felvételről, ezeket a felvételeket pedig videókazettákon tárolták és terjesztették. A VHS-kazetta egy könyvméretű fekete, műanyag doboz, benne két fehér orsóval. Az egyikre mágnesszalag van feltekerve, és a lejátszás során egyik orsóról fut át a szalag a másikra.

A férfi bal oldalán, nekünk jobbra, egy ördögszerű lény áll, szintén állathoz hasonlatos testtel, szintén emberszerűen a lábain, mint a róka vele szemben, de ez a vörös testű, arctalan lény, akinek szája helyett mintha csőre lenne, ráadásul feje mindkét oldalán, egyik nagyra nyitott csőréből pedig sárga kígyónyelv nyúlik ki. Ez a háromlábú lény két mellső végtagjával egy kormánykereket fog, ami egy hatalmas piros teáskannából nőtt ki. Ez a teáskanna, mely nagyobb, mint az emberi figura feje, egy háromszögletű kis asztalkán ül. Ennek az asztalkának van egy alsó polca is, ezen a polcon, a teáskanna alatt egy videómagnó van, mellyel azt a videókazettát lehetne lejátszani, ami a róka kezében van.

A padló a figurák alatt vörös színű, melyre a szék és az asztal alatt egy színes, vörös alapon sárga és kék mintás szőnyeget terítettek. A távolban hegyek, melyek kékben, zöldben és barnában csúcsosodnak, mintha egy vadul hullámzó tengeri vihar lenne. Komorak és távoliak ezek a hegyek, az előttünk meghúzódó pokolian vörös térben játszódó jelenet mintha csak lebegne a hegyektől körülölelt térben.

A kép címe (Nézzük, mi újság a világban) vajon a festő kérdése? Vagy a kép egyik szereplőjének a gondolata? Vajon a kérdésre a válasz, hogy mi újság a világban, a videókazettán van? Megnézték már? Meg fogják nézni? A kép 1989-ben készült, a rendszerváltás idején, így ekkoriban tényleg húsbavágó volt ez a mondat, egy betonfalon innen és túl is.

A következő videó 2013-ban készült, egy portré a művészről, melyben ő maga is beszél magáról és a műveiről:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Narráció 18

 

A “Vizuális kultúra mindenkié”

Méhes László: Langyos víz I.
1970, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/langyos-viz-i/)
farost, olaj, 60 × 80 cm

Az utolsó három narráció alkotói kortársaink, akikkel szinte bármikor és bárhol találkozhatnánk. Ezeket a műveket a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből válogattuk.

Méhes László 1944-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, akinek Riviéra című festményét már bemutattuk egy korábbi narrációban. Méhes pályája elején álomszerű, varázslatos képeket festett. Kidolgozott egy új grafikai eljárást is, melynek segítségével fényképszerű tárgylenyomatokat hozott létre, ezt az eljárást pedig monopol typiának hívta (szójáték, ami utal a fémlemezre készült festmény lenyomatára, aminek monotípia a neve). Nehezen indul a karrierje itthon, sok helyről visszautasították. Részt vett az IPARTERV kiállításain. Az 1969-es IPARTERV-kiállításon a Hétköznap című ceruzarajzával szerepelt, melyet a közönség első látásra fotónak gondolt. Ez lett a magyar hiperrealista festészet első alkotása. A hiperrealizmus a valóság apró részleteit is hűen vagy akár felnagyítva ábrázoló képzőművészeti irányzat, melynek elnevezése arra utal, hogy ennyire részletesen a valóságban talán nem is lehet látni az ábrázolt tárgyat.

A Hétköznap című képet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak a szakma képviselői értették meg. Ezután készült el a Langyos víz sorozat, mely felhívta a figyelmet a kispolgári elkényelmesedésre és tespedtségre, miközben megmosolyogta azt. Azonnal feltűnést keltettek képei különös humorukkal, melyet a címadás is erősített, s ez a sorozat a nagyközönség körében is ismertté tette.

A sorozat egy hajdúszoboszlói levelezőlapból indult, amit a művész talált. Első látásra megragadta a fürdőben készült kép, később maga is odautazott és vásárolt még párat belőle. A festés során a fotók hibáit elnagyolta, a félrenyomott színeket eltúlozta, hogy ezekre a nyomtatási hibákra is felhívja a figyelmet a mesterien kidolgozott festményen.

Méhes szavaival: “Emlékművet állítok az élet egy pillanatának.”

A festészettel párhuzamosan performanszokra is vállalkozott. A performansz alapvetően előadást jelent, a képzőművészetben viszont arra használjuk, amikor a művész saját testét, vagy személyiségét, esetleg annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig élőben mutatja be.

A hetvenes években egy útja során átutazott Párizson, ami lenyűgözte őt. Ezután több kiállításon is szerepelt Franciaországban, itt vált később nyilvánvalóvá, hogy Méhes távol a nyugati világtól is pont úgy fejlődött művészileg, mintha annak középpontjában lett volna. Nemzetközi hírnevet szerzett, majd 1979-ben Franciaországba emigrált, azóta egy, a fővároshoz közeli kisvárosban él, ahol 1992-ben művészeti iskolát alapított és vezet azóta is.

Ha a képet akként szemléljük, ami, és nem tesszük mellé az értelmezéseket, akkor pontosan olyan, mintha egy óriásira nagyított fényképet tartanánk az óriási kezünkben. A kép címe: Langyos víz I. A számbeli jelzés azt mutatja, hogy egy sorozat része a kép.

Egy fürdőbeli jelenetet látunk. Férfiak és nők merülnek el mellkasuk közepéig a vízben, amiről gondolhatnánk, hogy talán ilyen mély, de az alakok között, hátul, áll egy férfi, akinek combja közepéig ér a víz, tehát ebből következtetünk arra is, hogy a többség a vízben üldögél. Összesen 22 emberről beszélünk, férfiak és nők vegyesen, fiatalok, középkorúak, talán csak 1-2 tűnik ebből a távolságból idősebbnek. Szinte mindannyian ránk néznek, aki a képet készítette vagy aki a képet nézi. Három fej fordul csak hátrafelé, ők mindannyian nők.

Legközelebb hozzánk, a kép középpontjában egy férfi ül a vízben. Hatvan év körüli, erősen ritkuló hajjal, magas homlokkal, maradék haját hátrafésülve hordja. Nagy fülei vannak, de csak a jobb fülét látjuk, mivel arcát kissé elfordítja. Szemeit összehúzza, éles ránc jelenik meg a két szeme között, kicsit szúrósan is néz emiatt. Orra kicsi, arca sima, szája telt. Testalkata erős, kicsit telt, tokáját árnyék rejti előlünk. Mellszőrzete nincs, de mellkasa félig már a vízben van.

Mellette egy nagydarab hölgy, körülbelül akkora, mint a férfi. Lehetne akár az előbb bemutatott férfi felesége is, kora ennek megfelelően ötvenes, sötét haja féloldalasan elválasztva, hátul összefogva. Magas a homloka, keskeny az orra, apró, közel ülő szemei vannak, amikkel kedvesen néz ránk, barátságosan. Keskeny szája kis mosolyra is húzódik, arcán kevés ránc. Ő is nagydarab, telt idomú hölgy, bár melle alatt van a víz tükre, viszont mivel felnéz ránk, ezért tokája meggyűrődik az álla alatt, tekintélyes kebleit pedig egy sötét színű fürdőruha takarja, aminek keskeny pántjai vannak.

A páros mellett még egy hölgy van elől, hozzánk közel. Korát vizsgálva ő is ötvenesnek tűnik, kontyba kötött sötét haját egy fehér pánttal fogja hátra. Arca kicsit megviselt, kicsit hunyorog, de mosolyog is közben. Keskeny száját összezárja, mosolya udvarias, de őszinte. Orra arányos, sötét szemei kutatóan néznek ránk. Őt is a melléig takarja a fürdővíz, sötét egyrészes fürdőruha van rajta. Bal keze kiemelkedik a vízből, ebben vastag keretes szemüvegét tartja, hogy az ne merüljön el.

Mögöttük még nők és férfiak, nagyjából egyenlő arányban. A frizurákban és a fürdőruhákban a hatvanas és hetvenes évek divatját fedezhetjük fel: göndörített, magasra tornyozott hajak, egyszerű napszemüvegek, széles fürdőnadrágok. Mindenki felénk néz, mintha éppen elkiáltottuk volna magunkat, hogy: Csííííz! De senki nem mondja utánunk, csak mosolyognak, kedvesen és zavartan, van, aki örül annak, hogy megörökítették a fürdőzését, van, aki tolakodásnak veszi. A víz lágyan fodrozódik az alakok körül.
Mivel a kép fekete-fehér, nem tudjuk meg, milyen színűek a ruhák, az emberek, a vízben tükröződő fények, pont olyan, mint egy óriásira előhívott régi, itt-ott megsárgult fénykép lenne, amin nincs egyéb, mint napsütés, szélcsend és csendesen üldögélő emberek a langyos vízben.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.

Májusi klubnap tapintható festményekkel

 

Május 25-én megtartottuk havi klubnapunkat, melynek vendégei Romanek Inka art-díjas festőművész és lánya, Taskovics Adél voltak.

Inka megosztotta velünk gondolatait, beszélt életének meghatározó szakaszairól, munkásságáról, elmondta, számára mit jelent a festészet, mi volt az a pont az életében, ami által komolyabban elkezdett foglalkozni vele.

Festményeinek különlegessége és egyedisége abban rejlik, hogy látássérült emberek számára is láthatóvá válik a kitapintható domborműves formák által. Néhány alkotását el is hozta nekünk, így élőben is megcsodálhattuk azokat.

Klubtagjaink könnyes szemmel hallgatták Inka és Adél megrendítő történeteit, de egyúttal erőt, reményt és hitet is kaphattak arra, hogy akarattal, kitartással milyen csodás dolgokat lehet véghezvinni.

Adél az édesanyjához fűződő kapcsolatáról mesélt, és néhány humoros történetet is felidézett életükből.

A délután folyamán klubunk fennállásának 6. évfordulójáról is megemlékeztünk, valamint néhány közérdekű információ is elhangzott a jövőt illetően.

Az eseményről készült képek és videók az alábbi linkeken megtekinthetőek:

Képek
1. videó
2. videó
3. videó

Pázmán Krisztina és Juhos Róbert
XVIII. kerületi közösségi civilszervezők

Szobornéző séta Kispesten

Októberre egy őszi sétát szerveztünk a kerületben. Mohay Orsolya művészettörténész a Nagy Balogh János emléktáblát, a Nagy Balogh szobrot és a Hősi emlékművet mutatta be (narrálta) a kispesti lámpás klubnak.

A kispesti kirándulócsapat az egyik kispesti utcán

Sétánk szorosan kapcsolódott Nagy Balogh János festőművészhez, aki édesanyjával az 1900-as évek elejétől élt Kispesten az Ady Endre út 43-ban. Janzer Frigyes szobrászművész relief jellegű plasztikus alkotása emlékezet erre, mely Nagy Balogh portréját mutatja be, egy önarcképe alapján (1971). Nagy Balogh János azért is fontos a Kispesten élők számára, mert híres kubikus képein a Wekerle-telep építésének mozzanatait mutatja be. A nagyszabású építkezés olyannyira lázba hozta, hogy, Ács Tivadar újságíró szerint egy hatalmas méretű pannó (fára festett nagyméretű táblakép, festmény) elkészítésére készült. A pannó ugyan nem készülhetett el, de számos, a munkások kemény munkáját bemutató kubista festményt készített.

Ezért állt eredetileg, sétánk második „szereplője”, Nagy Balogh János teljes alakos szobra, a Wekerle-telep főterén. A kőből formázott, ülő alak már nem a reményekkel teli Nagy Baloghot mutatja be. Martsa István 1975-ben felállított szobra (Nagy Balogh születésének 100. évfordulójára) most az Ady Endre úton, a Templom téren várja közönségét, a Nagy Balogh János Kiállítóterem szomszédságában. Nagy Balogh János az I. Világháború során végzetes lövést kapott jobb karjába. Ugyan barátja és alkotótársa, Muszély Ágoston biztatására megpróbálta megtanulni bal kezének használatát, de ez nem sikerült. Martsa már ezt a fejében élő, szemlélődni kényszerülő Nagy Baloghot mutatja be. Palettája az ölében pihen, a teste mellett mereven combjához szorított jobb karja élettelenségről árulkodik.

A kispesti klubtagok egy szobor előtt állnak

Nagy Balogh 1919-ben bekövetkezett tragikus és hirtelen halála döbbentette rá a nagyközönséget, hogy kit is veszített el, anélkül, hogy alkalma lett volna megismerni. A Szépművészeti Múzeum kiállítást szervezett munkássága bemutatására, és rengeteg közéleti személyiség, írók, költők, művészek írtak, emlékeztek meg róla.

Kispesten Hybl József szobrászművész, több kispesti alkotóval összefogva megalapítja 1922-ben a Nagy Balogh János Képzőművészeti Kört, mely emlékét hivatott ápolni, abban az értelemben is, hogy meg nem alkuvó személyiségét, művészi alázatát is követni akarták.

Így lett harmadik állomásunk a Templom tér túloldalán Hybl József bronzból készült Hősi emlékműve. A szoborcsoportot 1928-ban állították fel, a szobor talapzatán az I. Világháborúban elesett kispesti katonák nevével. Maga az emlékmű 2-2,5 méteres, talapzatán három, ember nagyságú szobor áll. Középen Hungária alakjával, aki az ég felé nyújtja jobb karját, melyben kardot tart. Balján egy összeroskadó, sebesült magyar katona, jobbján pedig egy síró, gyermekét a hazának felajánló anya. A talapzaton ábécé-sorrendben 717, a világháború kispesti áldozatainak neve olvasható. Alatta nagybetűkkel csak két szó: “A HAZÁÉRT” Az emlékmű részét képezi még a talapzaton elhelyezett virágtartó.

A kirándulócsoport a cukrászdában ül több asztalnál

Sétánk utolsó állomása az Édeském Cukrászda volt, ahol egy szelet süti mellett megbeszéltük, hogy tavasszal folytatjuk a sétát, és újabb kerületi szobrokat nézünk meg.

Köszönjük Mohay Orsolyának, hogy velünk tartott. hogy a szobrokról, az alkotókról és Nagy Balogh János életértől mesélt, mert ezáltal környezetünket is jobban megismertük!

Bernát Zsuzsanna és Puchnyák István
közösségi civilszervezők

Miskolczi Emese kiállítása

 MISKOLCZI Emese Vonóshangszeren játszom, 2015

MISKOLCZI Emese Vonóshangszeren játszom, 2015

A felvételeket egymásra vágja áttűnésben úgy, hogy külön-külön senkit sem lehet felismerni, hiszen minden egyéni vonás eltűnik az egymásra montírozott szekvenciákban, ám előtűnik egy új arc, amely egyszerre mindenkié. A közös vonások felerősödnek. A folyamatban nincs manipuláció, a megközelítés dokumentum jellegű marad. Ugyanígy csengenek össze mintegy kórusként a mondatok is.

Az alkotás maga csoportkép és egyéni portré különös mixtúrája, amely a vetítővásznon egyedi vonásokból, társas jellemzőkből és a bemozdulások rebbenő kontúrjaiból szőtt vibráló, beszélő sziluettként jelenik meg.

MISKOLCZI Emese Kiásom a sírját, 2016

MISKOLCZI Emese Kiásom a sírját, 2016

Je suis un pêcheur (Halász vagyok) – mondja a 11 halász, Je donne des soins (Betegeket ápolok) – mondja a 11 nővér, Díszleteket festek – mondják a Magyar Állami Operaház díszletfestői, Fúvós hangszeren játszom, – mondják a fúvósok, Muzeológus vagyok a Kiscelli Múzeumban – mondjuk mi muzeológusok, s valóban, a mozgóképeken ők és mi mind, önazonosságunkat és közösségüket egyaránt reprezentáljuk.

E különös portrék vizuális előzményeit a tudománytörténet az 1880-as években működő angol statisztikus, Francis Galton nevéhez köti. Galton a „kompozit fotográfiának” nevezett módszertől adott társadalmi csoportok közös antropológiai jellemzőinek megtalálását, esszenciális megragadását várta. Sigmund Freud az Álomfejtésben mint ideáltípusok megismerésére szolgáló metaforákat méltatta az ilyesfajta képeket, s maga is beszámolt több szereplőt vizuálisan egybemosó álmairól.

MISKOLCZI Emese A Kiscelli Múzeumban dolgozom, 2016

MISKOLCZI Emese A Kiscelli Múzeumban dolgozom, 2016

A végső soron tudományos zsákutcának bizonyuló – a szociáldarwinista elméletek szellemi környezetében is használt – metódus nyomait néhány nagy fotográfiai életmű őrzi. Az amerikai Lewis Hine (1874–1940) mellett Arthur Batut (1848–1918) − az első sárkányrepülőről készített légi felvételeiről is nevezetes francia fotográfus − foglalkozott elmélyülten ezzel a művészi technikával.

A Fővárosi Képtár tárlatán a művész legújabb, francia és magyar csoportokról, többek között zenészekről, táncosokról, ápolónőkről, gyengénlátókról, sírásókról, vasúti forgalmistákról készült keresztreferenciális videómunkáit állítjuk ki.

Egy kisebb kabinetben kitérünk a kompozit fotográfia sokrétű történeti kontextusára, így az eredetileg az életkörülmények jobbítását és a társadalmi tervezhetőséget célul tűző eugenikára is, amely a 19. század második felében Európa-szerte népszerű szociális reformmozgalomból a 20. században fajelméletek igazolására használt, eredeti ethoszából kiforgatott nézetrendszerré torzult.

Forrás: fovarosikeptar.hu

Narrált festmény – Gustav Klimt: A csók

Kép forrása: blog.arthistoryabroad.com

Kép forrása: blog.arthistoryabroad.com

A hölgy metszett, porcelánbabáéra emlékeztető vonásait és a hajába tűzdelt virágokat látva mégsem lepődünk meg a címen, a szecessziós környezetben a csók többletjelentéssel színesedik, akár a festmény maga. Válltól lefelé a két szereplő teste nem látszik, mintha puha paplan, takaró ölelné őket körbe, talán szerelmük allegóriája. Ez a paplan arany alapon színes, mintás. A férfi oldalán maszkulin formák jelennek meg, fekete-fehér téglalapok, egyenesek, a nőén pedig örvénylő csigavonalak, középen kis ponttal. Szerelmese felé közeledve ezek az pici örvények egyre színesebbek, mintha virágba borulnának. Alsó lábszára kilátszik a takaró alól, bokáján apró-levelű, aranysárga futónövény szalad lefelé, egy gombostűfejnyi színes virágok pöttyözte mezőre, ami fölött mintha lebegne a pár.
Az egész jelenet nagyon álomszerű.

 

„Vagyok 2016”

kép
A találkozó időpontja: 2016. április 23. 9:00 – 17:00.
A találkozó helyszíne: ALCOA KÖFÉM Oktatási és Közművelődési Klubház
(8000. Székesfehérvár, Verseci u. 1-15.)

Szeretnénk, ha idén is sokan eljönnének, ezért kérjük, hogy a nevezési lapot kitöltve minél előbb juttassák el nekünk az alábbi elérhetőségek egyikére:

Az április 23-i program:
9:00 Képzőművészeti kiállítás megnyitása
9:30-15:00 Ki-Mit-Tud
16:00 Eredményhirdetés
17:00 Gála

A programból látszik, idén minden egy helyen és egy napon kerül megrendezésre. Ugyan úgy, mint eddig, most is szakavatott zsűri értékeli a képzőművészeti alkotásokat, és neves színészek bírálják a produkciókat.
Ez a kilencedik VAGYOK rendezvényünk, melyet Önökkel, Veletek együtt szeretnénk megünnepelni. Kérünk minden kedves nevezőt és kísérőt, hogy az eredményhirdetésre és az azt követő gála műsorra is maradjon.

A nevezési lapokat 2016. március 31-ig kérjük megküldeni.
A kiállítási tárgyakat 2016. április 20-ig kérjük eljuttatni.

A rendezvénnyel kapcsolatban az alábbi elérhetőségeken kaphatnak felvilágosítást: vagyokrendezvény@gmail.com

http://www.lions.hu/

Mindenkit sok szeretettel várunk!
Székesfehérvár, 2016. január 13.
Lions barátsággal a Székesfehérvári Első Lions Club

” A szabadságban és az intelligenciában rejlik nemzetünk biztonsága.”

„Tudni kell azt, hol tartasz.” – Beszélgetés Szilvágyi Gergellyel első, önálló, Fénnyel írom című fotókiállítása alkalmából

– Elmondanád azt, hogy milyen probléma miatt vagy kerekesszékben és mióta?

– 32 éves vagyok, születésem óta élek kerekesszékben. Egy spina bifida nevű betegségem van, ami magyarul annyit tesz, nyitott hátgerinc. Ez egy születési rendellenesség, egy gerincvelő sérülés, ami gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az információ nem jut el az agyamból a lábamig, hogy mozdulnia kéne. Így lehet a legegyszerűbben elmondani. Egész pici koromban is már kerekesszékkel közlekedtem, a Pető Intézetbe jártam óvodába, és az általános iskola első két évében, ahol gyakorlatilag megtanítottak az életre. Életre kerekesszékben.

Próbálkoztunk, hogy bottal csípőig vagy derékig sínes megoldással járjak, de annak igazából csak annyi értelme volt, hogy 10-20 métereket megtettem és álltam. De hosszú távon esélytelen voltam, így csak az élményt adta meg, hogy állhattam életemben.

– Érdekes, hogy mondtad ezt, hogy megtanítottak az életre. Mi volt az, ami viszont a hozzáállásodon változtatott ebben a helyzetben? Mindenki ilyen optimista a társaid közül?

– Az az igazság – furán fog hangzani – de nem tudok olyan embert, akivel onnan tartom a kapcsolatot. Volt egy-két barátom, akivel pár évig még jóban voltam, de még nagyon fiatal voltam. Az általános iskola első két osztálya után átkerültem integrált keretek közé, és onnantól kezdve indult meg az igazi barátkozás.

– Hogy érzed, más ember lennél, ha nincs ez a szék? Mégis, hogy lehet a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből?

– Ez jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy a hozzáállásomhoz a legtöbbet otthonról kaptam. A család mindig is nagyon fontos volt. Édesanyámnak, édesapámnak és a tesómnak nagyon sokat köszönhetek, nélkülük nem lennék az az ember, aki vagyok. Az is rengeteget számított, hogy két évvel fiatalabb öcsém van, és engem is úgy neveltek, ahogy őt. Sosem volt semmi megkülönböztetés, mindent ugyanúgy kellett, hogy csináljak. Megvoltak otthon a feladatok, nyilván én olyat kaptam, amit meg tudok csinálni székből is.

– A nyitottságot is a családból hoztad? Hiszen annyi mindent csinálsz, dolgozol, edző is vagy, ott az alapítványi munka és a fényképezés is…

– Nyilván. A mai napig velük élek, de felnőttem, élem a saját életemet, saját programjaim vannak, magam találom ki azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. De ahhoz, hogy elinduljak, Ők kellettek.

– A fényképezés mikor jött az életedbe?

– Az mindig is természetes volt, hogy családi eseményeket, egyebeket szerettem fotózni. De teljesen véletlenül kiköltöztünk Budafokra, és akkor ott elkezdetem nézelődni, hogy milyen közösségi programok vannak. Akkor találtam rá a Budafoki Fotóklubra. Bár korábban már gondolkoztam mi az, amit szívesen csinálnék, és egy hirtelen ötlettől vezérleve beiratkoztam egy fotós suliba a „Fotósuli Szabadiskolába” is. Ez egy nemzetközi felnőttképzési tanfolyam volt, ahol 50 óra elmélet és gyakorlat volt. Tudtam, hogy szeretem ezt csinálni, ez nem volt kérdés.

x_DSC0814

– Hogyan jöttél rá, hogy ebben tehetséges vagy?

– Tanulni kell, egyértelmű. Ebben a világban mindenki azt hiszi, hogy tud fényképezni. Ha más nem, a kezébe fogja fényképezőgépként a telefonját. De a fotózás sokkal többről szól, mint hogy odamegyek, megnyomom a gombot, és kész egy szuper kép. Sokkal több a befektetett energia. Hiszen nem csak odamegyek egy épület elé, és éppen mikor ott jártam akkor lefotózom. Tudni kell, mikor kell lefotózni, mikor olyanok a fények. Nagyon-nagyon sok mindenen múlik. Egyrészt érezni kell, hogy milyen szögből, mikor kell fotózni, másrészt tanulni kell, hiszen ez is egy szakma.

– Hogyan alakult ki ennek a kiállításnak az anyaga?

– Ez egy tipikus első kiállításos dolog. Amikor felmerült ez a lehetőség nézegettem, hogy mennyi az annyi, a tér adta lehetőségek. Hogy reálisan hány képet lehet felrakni. Arra jutottam, hogy jelenleg 20 egy témájú képet nem tartok arra érdemesnek, hogy kiállítsam. Ezért vegyes a felhozatal, a tájképtől a modellfotóig.

– A tájképek alapján azt feltételezem, hogy rendszeresen járod a világot…

– Ezt nagyon-nagyon nagyban köszönhetem a szüleimnek, mert a velük töltött idők alkalmával készültek. Olyan helyekre is eljutottam velük, ahová egyedül, kerekesszékkel nem is biztos, hogy el tudtam volna jutni. A modellfotók többsége műhelymunka keretein belül készült.

– Azt mondtad az előbb, hogy a fotózás nem csak a kattintásról szól. Hogy értetted ezt?

– Sokat változtam, ami az utómunkálatokat illeti. Korábban a tájképeknél sokkal erősebben nyúltam a Photoshop-hoz, mint manapság. A modellfotókon szépészeti retusálás van, de ez a mai világban már eléggé elvárás. A fényekkel is szeretek játszani.

– Sportolsz is…

– A Suhanj! Alapítvány keretein belül is, illetve amikor időm engedi, kosarazom is egy kerekesszékes kosárlabda csapatban. Az Alapítvány munkájában vezetőségi szinten is részt veszek, önkénteskedem is, és fogyatékkal élő sportolóként is ott vagyok velük. Így nem csak velük mozgok, de járunk szemléletformáló programokat is tartani cégekhez.

x_DSC0816

– Hogyan van ennyi mindenre időd?

– Ezt én magam sem tudom sokszor (nevet). Legtöbb esetben három helyen kéne lennem. Annyi mindent csinálok, hogy előfordulnak olyan időszakok is, hogy annyira besűrűsödik minden, hogy nincs időm.

– Tudatos az, hogy ennyi dolog közül mire szánsz időt?

– Nyilvánvaló, hogy ez az egész pörgés dolog is valamilyen szinten pótcselekvés. Erre azt szoktam mondani, ha nem is tudatosan, de azért csinálok ennyi mindent, hogy ne legyen időm keseregni, hogy miért nem tudok felállni. Akkor érzem magam jól a bőrömben, ha nincs egy perc szabad időm sem.

– Van ennek egy egészséges határa, hogy hol billen át, nem?

– Nehéz megérezni. Volt olyan nekem is, hogy túlpörgettem magam és utána jött egy olyan időszak, amikor semmit nem volt kedvem csinálni, ki sem mozdultam. De ilyen mindenki életében van. Igyekszem úgy élni – és nyilvánvalóan máshogy nem is lehet -, hogy ma már nem jut az eszembe az, hogy miért is nem tudok felállni. Van az a kérdés, hogyha lenne három kívánságom, mi lenne az… Na, nem fogom most elmondani neked mindet, de azt elárulom, hogy nincs közöttük az, hogy felálljak. Abszolút elfogadtam az egész helyzetet. Ez idő kérdése is volt, az otthon kérdése is volt, és az összes körülöttem lévő emberé, aki úgy fogad el, ahogy vagyok.

– Ehhez gondolom magadat kellett teljes mértékben elfogadnod…

– Annyiból szerencsém van, hogy születésem óta vagyok mozgássérült. Nyilván könnyebb, mintha szereztem volna. De a végcél, a vég állapot mindenkinek ugyanaz. El kell tudni fogadni. De nyilván úgy könnyebb, hogy beleszoktam az egészbe.

– Személetmódváltással el lehet fogyatékkal élőként jutni az emberekhez?

– Egyre nyitottabb a világ szerencsére. Picit én még felszínesnek érzem ezt a nyitottságot. És manapság divatos akadálymentességről is beszélni. Jobban állunk, mint 10 évvel ezelőtt, de nem megoldottuk a törvényileg előírt akadálymentesítést, hanem évről-évre toljuk előre. Mert ez egyszerűbb. Azért hozzáteszem, tényleg könnyebb közlekedni a városban, mint 10 évvel ezelőtt. Én vezetek, és ez önállóságot adott. Onnan indult meg az önálló életem.

x_DSC0819

– Van ez, a fizikai akadálymentesítés. De mit kéne csinálni az emberi fejekben?

– Én ezt lelki akadálymentesítésnek hívom. Ez egy nagyon kétélű dolog, ehhez mind a két félnek hozzá kell tennie a saját részét. Én személyesen a médiát is alkalmasnak tartom erre, magam is megnyilvánulok, ha kell, ez egy nagyon jó forrás lehet. Sosem jelentett problémát beszélni a betegségemről. De az, hogy ez tabu, az egy rossz beidegződés, amit generációkon keresztül lehetne megváltoztatni. Hatással lehetek, megfeszülhetek, de ha a környezetem nem akarja befogadni, nem fog semmi történni. Aki tud, az meg magától is változik. Fontosnak tartom az olyan szintű integrációt is, hogy az már gyerekkorban elkezdődjön, és igenis megtapasztalja fiatal korban mindenki azt, hogy mások is lehetünk. Akit lehet, ezért be kell integrálni. Nyilván nem lehet mindenkit, és infrastruktúra is kell hozzá. Én is egy olyan suliba jártam, ami nem volt akadálymentesített. Az osztályfőnök és az osztálytársaim hoztak-vittek le a termekből. De akkor még szó sem volt akadálymentesítésről. Először ezt kell megoldani, és ahhoz, hogy a következő generáció sokkal természetesebben álljon a dolgokhoz az kéne, hogy ezt gyermekkorban megtapasztalhassa mind a két oldal. A volt osztálytársaimnak az természetes volt, hogy én ilyen vagyok, mert éveken keresztül velem jártak és hozzászoktak.

– Az, hogy valaki hozzám lehajol, ha beszélgetünk, az nagyon jó érzés. Nem kell felfelé nézni egy beszélgetés alatt. Ez egy apró dolog, de ami az apró dolgokban ott van, az a nagyokban is úgy fog működni.

– Ha ennek a kiállításnak vége, mit tervezel?

– Folyamatosan pörgök, nem áll meg az élet. Ősszel megyek Berlinbe maratont futni(nevet). A Suhanj! Alapítványnak hála ez egy kerekesszékesek számára kialakított futóeszközzel fog történni, amit kézzel kell hajtani. Múlt héten a 35 fokban megvolt a 38 kilométer, onnan már „csak” egy lépés a 42, de azt gondolom, ha ez megvolt, meglesz az is. Az élményt ott a versenyen szeretném, hogy meglegyen. Persze, ha most másfél hónapig nem csinálok semmit, ez nem lesz meg. De csinálom, és nagyon remélem, és nem is szeretném elkiabálni, de meglesz.

– Nagyon jól ismered magadat, úgy látom…

– Kell. Nagyon nagy önismeret kell, hogy ezt a helyzetet az ember a helyén tudja kezelni. Tudni kell azt, hol tartasz. Ez egy megállíthatatlan folyamat, de ha nem tudom, hogy hol tartok, visszafordulnék… Nyilvánvaló, úgy ahogy vagyok, a nehezebb részét fogom meg a dolgoknak. Sokkal egyszerűbb lenne otthon ülni, de akkor nem érezném jól magam, az biztos.

– Volt már olyan időszak is, amikor hosszabb időn át nem érezted jól magad a bőrödben?

– Igen.

– És mi vezetett át?

– Idő. Barátok. Család. Azok általában nagyon magamba fordulós időszakok. Semmit nem csinálok, és ezt sokszor meg sem tudom magyarázni. Érzem, hogy valami nem stimmel, aztán betelik a pohár és azt mondom, most már elég. Ha túlpörgök is, nehéz megérezni, hogy mikor jött el az a pont, mert ha egyszer szeret az ember pörögni, akkor leállni róla nehéz.

Már nem érdekel fel tudok-e állni. A jövő miatt sem izgulok. Én beleteszem, amit bele kell tennem. Hiszen ha mi mindent megtettünk, nem kell már bánni semmit. Persze vannak hibáim nekem is. (Nevet)

x_DSC0813

– Annyi mindent elmondtál magadról. Megtennéd, hogy mégiscsak elárulod mi a három kívánságod?

(Nevet) A háromból kettőt megtartanék magamnak, ha szabad. Ami leginkább ide illik a három közül, hogy nagyon szeretnék egyszer sarki fényt fotózni.

www.facebook.com/fotosgere

Szilvágyi Gergely Fénnyel írom című fotókiállítása 2015. szeptember 3-ig látogatható a DBH Serviced Office GreenPoint (Budapest VII., Kéthly Anna tér 1.) első emeletén.

Tóth Judit Nikoletta interjúja
Fotók: Kaunitz Miklós

Hangos-kép

Erika megpróbálja minél érzékletesebben, plasztikusabban leírni az adott festményt, hogy az szinte láthatóvá váljék. Reméljük a kezdeményezés elnyeri tetszésüket. Ha van olyan kedvenc képük, festményük, amiről szívesen meghallgatnák Erika narrálását, vagy így szeretnék bemutatni másoknak is, akkor jelezzék ezt, és kérésüket szívesen teljesítjük!

E heti csemegénk:

Kép forrása: tinasart.net

Kép forrása: tinasart.net

John Bramblitt: *cím ismeretlen*

Egy lugasban járunk, az út széle a napsütéses órákban árnyat adó lombos fákkal szegélyezett. Most viszont esik, lehet ez egy balzsamos illatú nyári zápor. Kora esti órák, egy alakot látunk ráérős léptekkel távolodni a fák alatt, épp csak a körvonalai látszanak a lemenő nap beszűrődő fényében. Feje fölött klasszikus, nagy ernyő, az a fajta, amit ha összecsuksz is akkora, hogy sétabotként viszed magad mellett. A kép tapintható textúrája szemmel is jól kivehető, az érdesebb részeknél a festék halványan kipöttyöződik a felületen. A színkompozíció nem igyekszik követni a valóságot: a csokoládébarna ágakon kék, lila, bordó és narancsos árnyalatú falevelek végtelenje borul a férfi feje fölé és ugyanez tükröződik az út eső áztatta kövezetén a talpa alatt, csak itt még a fák tövében simuló, bársonyosan zizegő friss zöld fű színe is belevegyül, így olyan, mintha ez az egy magányos alak kiterített szivárványon járna.

Hírmondó

Május utolsó hetétől elindult a heti rendszerességgel megjelenő hírlevelünk hangos, emberi hang által felolvasott, hallgatható változata, a HÍRMONDÓ.
A VGYKE HÍRMONDÓJA a 384-55-41 -es telefonszám tárcsázása után, a 6-os menüpont megnyomása utána érhető el. Ezt választva tájékozódhat a hírlevélben szereplő hírekről, információkról, programokról.
Ha további információra van szüksége, állunk rendelkezésére a 70/387-5267-es ügyfélszolgálati telefonszámon.

Tovább a teljes cikkre

Kiállítás fogyatékkal élők kézműves munkáiból

Kép forrása: www.egymasert.eoldal.hu

Kép forrása: www.egymasert.eoldal.hu

A kiállítás célja: bemutatni a Zuglóban élő embereknek, illetve a kedves érdeklődőknek, hogy a fogyatékkal élők is nagyon szép és igényes munkákat tudnak létrehozni.

Helyszín: Zuglói Civil Ház 1144. Bp. XIV. kerület Csertő park 12. – Civil Ház AGORA kiállító tere

Nyitva tartása: 2015. szeptember 3-tól 17.00 (csütörtök) október 10-ig (szombat)
Megnyitója: szeptember 3-án, 17 órakor
A kiállítást megnyitja Szombathy Bálint – képzőművész, művészeti író, szépségkutató
Kiállítás résztvevői: Zuglói fogyatékkal élőkkel foglalkozó civil szervezetek, illetve intézmények (iskolák) tanulói

Minden kedves tagtársunk kézműves munkáit szeretettel várjuk! Ha szívesen képviseltetné alkotását a kiállításon, keresse egyesületünket, hogy szándékát továbbíthassuk az alapítvány számára!

Elérhetőség: Eleki Abigél és Mészáros Ágnes,lampas.vezeto@gmail.com

A vak festő a kezével látja a színeket

Értéktelennek érezte magát Kép forrás: John Bramblitt

Értéktelennek érezte magát
Kép forrás: John Bramblitt

Bramblittet gyerekkora óta súlyos epilepsziás rohamok gyötörték, ezek miatt vesztette el fokozatosan a látását harminc éves korára. A teljes megvakulást követő első év hihetetlen nehéz volt számára, mély depresszióba zuhant.

„Minden tervem, az egész életem elszállt. Nemcsak keserű és dühös voltam, gyászoltam is a meghiúsult álmaimat. Eltávolodtam az emberektől, értéktelennek éreztem magam”

– mondta Bramblitt a róla készült dokumentumfilmben.

 Bramblitt kisfia, akit sohasem látott Forrás: John Bramblitt


Bramblitt kisfia, akit sohasem látott
Kép forrása: John Bramblitt

Okostelefon és okos kutya

A festészet hozta ki a depresszió „sötét és mély verméből”. A teljes lelki mélyponton vette kezébe az ecsetet, hogy kezdjen magával valamit. „Ha egyszer tudok közlekedni a lakásban és egyedül sétálni az utcán anélkül, hogy fellökném az embereket, vagy elütne egy autó, akkor ugyanezzel a technikával képes vagyok a vásznon is eligazodni” – jött a felismerés.

Szerinte vakon sincs teljesen másokra utalva az ember, hiszen egy okostelefonnal és egy okos kutyával szinte mindenre képes egyedül. Innen jött az ötlet, hogy a vakon festés sem lehetetlen.

Louis Armstrong Kép forrása: John Bramblitt

Louis Armstrong
Kép forrása: John Bramblitt

Szétesik a világ

Bramblitt ugyanúgy fest mint bárki más, csak az ujjait használja a szeme helyett. A vásznon kidomborodó vonalak térképként szolgálnak a számára, de a színeket is tapintás útján ismeri fel. Ebben segítségére vannak a speciális festékek is „A fehér sűrű mint a fogkrém, a vörösesbarna darabos mint a kocsonya, a fekete pedig nyúlós mint az olaj”.

„Mikor nem festek, a világ elkezd szétesni. Amint ecsetet ragadok, megnyugszom, és jobban önmagamnak érzem magam”

– mondja. Előtte nem is mert festeni, mert mindig félt a hibáktól, de azóta magabiztosabb lett. Szerinte nem azzal kell foglalkozni, hogy mire nem vagyunk képesek a művészetben, hanem, hogy mi az, amit meg tudunk csinálni.

 Ujjával tapintja ki a színeket Forrás: John Bramblitt


Ujjával tapintja ki a színeket
Kép forrása: John Bramblitt

Nem láthatta saját szemével

Képeinek visszatérő témája a zene, amint meghall egy dallamot, rögtön színek jelennek meg előtte. Nem a látványt, hanem magát a zenét próbálja megragadni ezeken a képeken. A látása elvesztése óta nemcsak a festésben lel örömet, családot is alapított. Fiát nem láthatta a saját szemével, de portrét már festett róla.

Forrás: origo.hu