Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Sűrűre és mozgalmasra sikerült az október a XIII-XIV. kerület lámpás klubjának tagjai számára

A hónap első programja 9-én egy igazán mozgalmas színdarab, Arnold Wesker: A konyha című művének audionarrált előadása volt. A darab sokszereplős, és az összes karakter együtt mozog a színpadon, úgyhogy nem volt könnyű dolguk sem a színészeknek, sem a látássérült nézőknek -ha követni akarták a dialógusok pergő hangváltásait és a narrációt is-, de azért megbirkóztunk vele. Engem kifejezetten érdekel a narráció, mint hivatás, úgyhogy én is hallgattam. Nem ez az első akadálymentesített színházi előadás, ahol jártam, de mindenképpen ez volt a legdinamikusabb és legaprólékosabban kidolgozott. Úgy éreztem, a narráció által számomra is új jelentéstartalmakkal gazdagodik az előadás. A produkció résztvevői és alkotói nagyon készségesek voltak, nem csak külön kulisszabejárást biztosítottak nekünk, ahol közelebbről is megismerkedhettünk a színpadi térrel és a kellékekkel, de Cili az előadás audionarrátora (Tóth Cecília, akit a november 17-ei klubunkra is meghívtunk, 15 és 17 óra között tart nekünk előadást az audionarráció kapcsán) a szünetben külön odajött, hogy érdeklődjön minden rendben van-e a technikai apparátussal. Az előadás után személyesen is megismerkedhettünk a rendezővel és néhány színésszel, akik igyekeztek látássérült nézőpontból válaszolni a feltett kérdésekre. Rögtönzött miniérzékenyítés gyanánt beszélgettünk egyrészt arról, hogy mit is jelent pontosan a “vizualitás” fogalma egy született vak ember számára, hogyan lehet valamit elképzelni, képek nélkül, de szóba kerültek színpadtechnikai kérdések is, pl., hogy miért lejt a díszlet (vizuális okokból, különben nem látnánk a hátul mozgó karaktereket) és hogyan is tud azon ennyi színész, ilyen magabiztossággal egyszerre mozogni. Mint megtudhattuk, nem könnyen, fontos a gyakorlás, az összhang és a megfelelő koreográfia.

Második programunk, rögtön másnap, 10-én, a jelenvaló múltba vezetett a Budai Várhegy lábához, a Sziklakórház félhomályába. A történelmi kirándulás a II. világháború alatt épült, óvóhelyként is szolgáló komplexumba, egyszerre volt izgalmas, megindító és hátborzongató. A hely már csak azért is különleges, mert a tárgyak és installációk tapinthatóak, így látássérültek számára is sokkal élvezhetőbb az egyébként kifogástalan tárlatvezetés.

Következő alkalommal, 13-án – kihasználva a kínálkozó lehetőséget – Vera és én ellátogattunk néhány tag társaságában az első moziestre a Lipták Villába, hogy megnézzünk egy remek humorral és szerethető iróniával megalkotott nagy klasszikust, az Életrevalókat, Bonecz Ervin, a 90 decibel projekt vezetőjének audionarrációjával. A vetítés különlegességét az adta, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés jegyében a narrációra ezúttal nem csak a látássérült nézőknek volt szükségük, hanem az éplátóknak is, lévén a film nagyobb részét kép nélkül élvezhették az odalátogató vendégek. Nekem személy szerint okozott némi koncentrációs nehézséget a vizualitás hiánya, de ennek ellenére nagyon tetszett ez a koncepció és csodálatos kezdeményezésnek tartom, hogy ezáltal közelebb kerül egy éplátó és egy látássérült ember kulturális élménye, tapasztalata egymáshoz. Érdekes volt, hogy vajon mit teremt meg a képzelet és az hogyan viszonyul a valósághoz, amikor épp volt kép, összehasonlítottam a kettőt, mint mikor könyvet olvasok és elképzelem a szereplőket, aztán pedig látok egy filmadaptációt vagy mondjuk egy rádiójátékot hallgatok, amihez nem tartozik kép. Bár ez a fajta filmélmény vélhetőleg nem azonos egy látássérült ember hasonló tapasztalatával, mégis egy új csatornán keresztül történő, másfajta odafigyelést igénylő befogadást tesz lehetővé a látók számára is.

A hónap negyedik programja 20-án egy kis-koncert volt a Zuglói Civil Házban, melyet húgomnak, Julcsinak (Susovich Júlia) köszönhettünk, igazi kis Művészetek Palotáját varázsolt a klubhelyiségből. Az élőzene sokak érdeklődését felkeltette, több mint 20-an látogattak el a jeles eseményre, kollégák, tagok vegyesen. Julcsi egyébként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia tanulója, brácsa tanszakon. Mivel szólót játszott, igyekezett olyan darabokat választani, melyeket kifejezetten brácsára vagy hegedűre írtak, a kisebb etűdöktől, egy-két komolyabb lélegzetű zeneműig. Játszott például Bach hegedűpartitáiból és csellószvitjeiből, valamint Hoffmeister szólóetűdjeiből is. A hallgatóság érezhetően átszellemült, áhítatos csönd övezte a rögtönzött hangversenyt.

Ötödik alkalommal egy rendhagyó városnézésen vehettek részt a kalandra és helytörténeti érdekességekre nyitott klubtagok. Október 29-én (csütörtökön) ugyanis egy nagyon különleges körsétát tehettünk a belvárosban, megérintve annak múltját egy idegenvezető hölgy segítségével, aki kifejezetten látássérülteknek tart akadálymentesített minitúrákat a város szívében. Egy órás sétánkat a Kálvin tér közelében, Pest középkori városfalának megérintésével kezdtük. Megtudhattuk, hogy a mészkőből rakott erős fal évszázadokon át védte Pest lakóit az ellenséges seregektől és egy apró részletét eldugott kis fedett aula őrzi, emeletnyi mélységben a jelenlegi város utcaszintje alatt. Innen továbbsétáltunk az Egyetem térre, ahol egykor Petőfi Sándor, Deák Ferenc és Jókai Mór is lakott, itt meséltek nekünk a régi pesti elit szokásairól, miközben leülhettünk a könyv alakú szökőkút és szobor simára munkált, ha nem is kifejezetten kényelmes, de autentikusan egyetemvároshoz illő márványos felületére. Ezután betérünk az egykori Károlyi-kastély, ma PIM kapualjába, hogy a fakockákon halkan lépdelve idézzük fel a főúri élet eseményeit, bálokat, fogadásokat. A Károlyi kertben megismerkedtünk a hely néhány különleges fájával és egy ugyancsak különleges négylábú lakójával, Karcsival, a méltán híres nyúllal, akinek külön elkerített kuckója van a kert bokrai között. Végül a kertet elhagyva, az egykori Molnár és Moser illatszer kereskedés házánál kipróbáltuk, hogy milyen is lehetett egy pesti dáma illata…

Utolsó programunk alkalmával, mintegy a hónap kereteként ismét színházban jártunk, de ezúttal egy vidám darabot és egy egészen más műfejt választva. 31-én, szombaton a Budapesti Operettszínházba látogattunk el egyik tagunkkal, aki születésnapi ajándék gyanánt kapta a programot Verától és tőlem. Az Én és a kisöcsém című közkedvelt operettre sikerült 3 jegyet szereznem jótékonysági alapon, kellemes meglepetésként mindhármunknak. A darab nem volt akadálymentesítve és bár értelemszerűen túlnyomórészt zenés etűdökből épült fel a cselekmény, jócskán akadtak narrálni való részek is, ahol kipróbálhattam magam élesben, igazi kihívás volt, de nagyon jól szórakoztunk.

Susovich Erika