Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Egy, mondhatni szokványos tapintható kiállításra számítottam szokatlan tárgyakkal és narrációval, de sokkal többet kaptam. A tárlat akadálymentesítési munkálatait Bacsa Erika audionarrátor végezte, aki a Szegedi Nemzeti Színházban számos előadást is elérhetővé tett már látássérült színházkedvelők számára. Egyesületi tagjaink körében is ismerős lehet a neve, ő narrálta ugyanis a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban, a FSZK (Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft.) szervezésében tavaly megvalósult akadálymentes tárlatot, ahova több Lámpásklub résztvevői is ellátogattak velem együtt. Erika  elhivatottsága és szakmaisága már akkor is feltűnt, ahogy egy tematikus fórumon is, ahol ugyancsak találkozhattam vele, úgyhogy elhatároztam, mindenképpen elmegyek erre a kiállításra.

A múzeumpedagógiai Nívó díjra jelölt tárlat igazi különlegessége számomra nem is a tárgyakban rejlett, bár sokukkal ott találkoztam először, pláne tapintva. Ami a leginkább megfogott, az a mese volt, melyet meghallgathattunk, miután felvettük a szemtakarókat. Eleinte úgy tűnt, egy eredeti népmeséről van szó, amit Erika olvasott fel, de nem, ezt a népmesei ízű és nyelvezetű történetet a narrátor maga írta, belefoglalva azokat a 18-19. század paraszti életben hétköznapinak számító különös tárgyakat, melyekkel később tapintva is megismerkedhettünk. Remekül tudtunk azonosulni a népnyelvi fordulatokkal tűzdelt és a nagy mesemondók stílusában előadott történeten keresztül ennek a rusztikus világnak a hangulatával, még ha csak felvételről hallhattuk is a történetet. Így kezdődött a mese:

“Egyszer régen, nagyon régen, de csak kétszáz évvel ezelőtt, élt egy család valahol, egy Szeged melletti tanyán. Szép kis család voltak ők, apa, anya meg az egy szem gyermek. Az asszony szép menyecske volt leány korában, nem csoda, ha a legény egyből beleszeretett. Pedig csak ritkán látta a szemrevaló fehérnépet. Reggel, s este, mikor a kútra ment egyszerű ruhájában. Elnézegette a lányt, amint bő ujjú, fehér vászoningében, és kékfestő rokolyában igyekszik vízért a kútra, ki-kilépve papucsából. Ott kicsit megpihent, vizes kezét megtörölte hosszú kötényében, hosszú fonott copfját megigazította, vászonkendőjét szorosabbra húzta a fején, s ment tovább dolgára. Vasárnaponként is látta a templomban. Alsószoknyái felett szinte suhogott frissen keményített rokolyája, mely szorosan ölelte karcsú derekát. Nem tudta még akkor ez a legény, hogy bizony a menyecske is szemet vetett rá. Mikor a kútra ment, látta a férfit, ahogy súlyos léptekkel terelte a nyájat a legelő felé. Nem tudta nem észrevenni, hogy azt a nehéz subát, milyen keményen tartják a férfi erős vállai. Kucsmája hiába volt makacsul a homlokába nyomva, így is látszottak huncut fekete szemei, s ejj, milyen mosolygós szájat takart a férfi vaskos kisodort bajusza…”

Mikor a történet véget ért, a múzeum egyik munkatársának vezetésével végigjártuk a félkörívben elhelyezett asztalokat, a szemtakarót természetesen magunkon hagyva. Nekünk kellett kitalálni, hogy éppen milyen tárgy akadt a kezünk ügyébe, ami nem volt könnyű feladat, lévén jó néhányat látva is nehéz lett volna felismerni. Végighaladva a mese szövetének egyes részletein, először megismerkedhettünk a két fiatal, Julcsa és János ruháival, a lány kékfestő rokolyájával, ami színes háziszőttesből készült bő, ráncos szoknya, a parasztpapuccsal, és bő vászoninggel, valamint a férfi nehéz subájával, csizmájával, kalapjával is. Ezek után sok egyéb mellett kezünkbe vehettük például a dagasztóteknőt, a fejőedényt, és a mángorlófát, melyet a parasztcsaládok, de a régi városi polgárság is a ruhaneműk kisimítására használt. Volt a kezünk alatt vajköpülő, fagyalú és rokka, amivel az asszonyok a fonalat szőtték. Régi, még valóban vasból készült vasalóval is találkozhattunk, melynek felnyitható teteje fogazott és eleink még forró szénnel, parázzsal melegítették. Szedhettünk tojást szénaágyról és óriás gyöngyöket fűztünk tapintás alapján egy-egy keskeny fémsínre, már nem emlékszem pontosan, talán a számolást segítette ez a különös alkalmatosság.

A kiállítás végére érve, szemtakaró nélkül is megnézhettük a kézbe vett tárgyakat, bőven volt mire rácsodálkozni. Hasonlót éltem át, mint a Kézzelfogható Alapítvány Széchenyi Fürdőben megrendezett tapintható tárlatán. Egyrészt a tér méretei és rendezési elvei egész másnak, tágasabbnak, formátlanabbnak tűntek “vakon”, másrészt ismét arra jutottam, hogy az érintéses tapasztalat akkor válik valóban teljes értékűvé és értelmezhetővé, ha verbális kiegészítés, narráció is megsegíti, mert például egy gyönyörűen kimunkált, kézzel faragott tárgy mintázatának aprólékos részletei aligha érzékelhetők, pusztán tapintással – nekem legalábbis nehezemre esett ilyen nüansznyi részleteket kiérezni. A kiállítást mindenkinek csak ajánlani tudom, különleges utazás elődeink életébe, aki nem hiszi, járjon utána!