Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Tomori Pál Általános Iskola – Érdekes kérdések

Két osztállyal találkoztunk és az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az egyikkel a szokásos hatvan perc helyett két teljes órát volt alkalmunk foglalkozni, így az osztályfőnöki óra hosszabb beszélgetésére és a gyakorlati feladatok kipróbálására egyaránt több idő jutott, ami a szokottnál is interaktívabbá és érdekesebbé tette a programot. Ezúttal nem önként jelentkezőket, hanem önként hozzászólókat választhattunk. Ha például beszélgettünk a vásárlásról és valaki kitalálta, hogy a pénzérmét a szélén található felület segítségével lehet felismerni, rögtön ki is próbálhatta ezt a gyakorlatban. Ugyanígy a többi feladat esetében, pl: kitaláltad, hogy meg lehet jelölni a ruhákat megkülönböztetés céljából? Rendben, gyere, párosíts zoknit! Ha kevesebb idő van egy-egy osztályra, akkor is hasonlóképpen építjük fel a programot, csak ebben az esetben a beszélgetés és a gyakorlati feladatok párhuzamosan zajlanak, pörögni kell, így kicsit nehezebb dolga van a feladatmegoldónak.

Ezúttal több idő jutott a kérdésekre is, aminek külön örültünk, mert kifejezetten érdeklődő diákokkal találkoztunk. Mindig gyűjtöm a szokatlan, ritkábban előforduló megszólalásokat, felvetéseket, most két ilyen is akadt. A harmadikosoktól hangzott el az alábbi kérdés: Hogyan lehet elmagyarázni egy született vaknak a szín fogalmát? Ez a felvetés önmagában még nem lenne szokatlan, inkább az lepett meg, hogy a kérdező ilyen teoretikusan tapintott rá egy problémára. A szín mint olyan, egy fogalom, vizuális érzéklet, amiről tapasztalatok nélkül mindössze elméleti alapú képzettársítása lehet valakinek, aki sose látta. Az ég kék, a fű zöld, a Nap sárga, ezt egy születésétől fogva vak ember is megtanulja, de csak úgy, mint bárki más a szorzótáblát, bebiflázva. Ennek kapcsán került szóba az is, hogy “milyen színű a vakság” vagyis mit lát az, aki nem lát. Beszéltünk róla, hogy ez változó lehet attól függően, hogy valakinek például milyen a fényérzékenysége amellett, hogy vak, de azért többnyire – Vera szerint – szürke vagy fekete, legalábbis elvileg.

A másik kérdés, ami mindkettőnket meglepett, egyszersmind Vera őszinte elismerését is kivívta, így hangzott: Ha valaki később vakul meg, hova tud menni, hogy megtanulja azokat a dolgokat, amik a mindennapi élethez szükségesek? Az elemi rehabilitáció témája, eddig még egy diákban sem merült fel, akikkel találkoztam, úgyhogy vissza is kérdeztem, hogy volt-e már érzékenyítésen, de nem, nem volt. Válaszként szóba került a mozgástréning, informatikai képzés, továbbá a rehabilitációs folyamat rugalmassága, lévén ez a folyamat mindenkinél személyre szabott, az adott látássérült igényeihez, valamint látásteljesítményéhez igazodva, így nem csak az önállóságot, de a még rendelkezésre álló képességeinek optimális kihasználását is megtanulhatja minden érintett. Ilyen mélységekbe még egyetemi csoporttal se jutottunk, úgyhogy le a kalappal a Tomori diákjai előtt. Mikor véget ért a program, néhányan még odajöttek kérdezni külön, a szünetük rovására is, az ilyesmi mindig nagy sikerélmény, nem hiába mentünk el hozzájuk. Hazafelé Laci is hasonló érdeklődésről számolt be, a gyerekek nem csak kérdeztek, de a humort is értették, úgyhogy Péterrel mókásabbra vehették a figurát, mint általában. Remélem megyünk legközelebb is a Tomoriba, még sok ilyen sulit kérek, kérünk!

Susovich Erika