Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

„Hiszem, amit még nem is láttam”

Vas Györgyné Terikét szólítottam meg elsőként a VGYKE szolidaritás kampánya kapcsán. Terike 56 éves aliglátó hölgy. Sok élettapasztalattal, nagy életkedvvel, az emberekbe és Istenbe vetett hittel és mosollyal állt a mikrofonom elé. Beszélgetésünk úgy indult, akár a régi ismerősöké, akik már évek óta nem váltottak egymással hosszabban szót, de tudják, hogy mégis összeköti őket valami. Elsőként megbeszéltük, hogy vannak a gyermekei, unokái, s lassan rákanyarodtunk az interjú lényegére.

Amikor abba az irányba terelgettem, hogy gondoljon vissza rá, mi is indította a látássérültek közössége felé, s mi vezette a ceglédi egyesületbe, hosszan elgondolkodott, majd így szólt: „Valami hiányzott nekem, de nem tudtam, hogy mi. Amikor, még nem volt az egyesület, csak az MVGYOSZ helyi klubja, egyedül a tagbélyeg befizetéséért jártam be. Az ismeretlen űr betöltődését csak akkor vettem észre, amikor már rendszeresen jártam a ceglédi egyesület rendezvényeire. Az egyesületi élet, a színes, családias programok valódi fényt hoztak az életembe. Megismertem azt az örömöt, amikor sorstársak, egyforma problémával élők egymásra találnak, s megnyugtatóan érezhetik, hogy a legjobb helyen vannak. Felszabadultak lehetnek, és nem kell attól tartaniuk, hogy nincsenek megértve és elfogadva.”

Mikor az életútjáról, házasságáról, tanulmányairól és a munkavállalásáról kérdezgettem, valami olyasmire talált önmagában, amit eddig maga sem ismert fel. „Tudod Katám, azért nem tanultam tovább, mert az általános iskolában sok rossz élmény ért, a gyerekek nem fogadtak el. Úgy gondoltam, hogy ha dolgozni megyek, a felnőttek világában talán nagyobb elfogadásra lelek.” Itt elidőztünk kicsit azon, hogy bizony a tanulásnál is mekkora segítség volt Terike számára, hogy a számítógép-kezelői tanfolyamot az egyesület kezdeményezésére, a sorstársak közösségében végezhette el. Az egyesületben mély barátságok alakultak ki, melyek – bár Terike közben Szentendrére költözött -, megmaradtak. A lakóhelyváltásra unokái, gyermekei segítése miatt volt szükség.

Eleinte Terike nem találta a helyét Szentendrén. Érdeklődött az önkormányzaton, hogy van-e ott látássérültek számára klub, egyesület, de sajnos nem is hallottak ilyesmiről. „Nagyon egyedül éreztem magam, erős volt bennem a vágy, hogy ismét tartozhassak valahová. A református lelkészt kerestem fel és kitetettem vele egy hirdetést, melyben látássérültek jelentkezését vártam.”
Ezzel párhuzamosan a VGYKE közösségi mentort helyezett ki Szentendrére Moldován Eszter személyében. Eszter és Terike hamar egymásra találtak, barátnők lettek, s Terike lelkesen próbálta segíteni Eszter közösségépítő munkáját. Így jött létre a szentendrei klub. Terikének még egy nagy fordulatot hozott életébe a VGYKE, ugyanis novembertől Ő is munkatárs lett, s így már munkaköréből adódóan is együttműködhetett Eszterrel, illetve kereshette a kapcsolatot a III. kerületi látássérültekkel, további közösségépítés céljából.

Végezetül megkérdeztem Terikét, mit gondol a jövőről, hogy alakul majd a klubok megteremtése? „Hiszem, amit még nem is látok!”- mondta sok szeretettel a hangjában.” Bízom benne, és remélem, hogy sikerül majd mindkét közösséget megszervezni és életben tartani, s ezáltal sok sorstársnak tudom megadni azt, amit én is kaptam a VGYKE-től.”
Az interjú végén nehezemre esik elválni Terikétől, érzem, ahogy engem is tölt a lénye, a hite, és velem van a sok emlék, ami ceglédi munkám során összekötött vele. Megbeszéljük, hogy ezentúl gyakrabban beszélünk majd, zárszóként pedig sok sikert és áldott adventet kívántunk egymásnak.

Elbúcsúztam, jó érzés töltött el, hogy van, aki Szentendrén is figyel a többiekre, s talán gondol rám is. Ez bennem azt az érzést keltette, hogy megint találtam egy kedves sorstársat, akire egy jó példaként gondolhatok.

Veres Katalin
a Szolidaritás Kampány
programvezetője