Most sem unatkoztunk, dacára annak, hogy tőlünk szokatlan módon, csak három programunk volt a hónapban. Az első, egy recepttippekkel megspékelt fánkparti ugyan félig-meddig meghiúsult, egy kellemetlen “vízmajor” helyzet következtében, de a lényegre, a nassolásra, azért jutott idő. A Zuglói Civil Házban épp ottlétünkkor támadt csőtörés, ezért zavarba ejtő hirtelenséggel evakuáltak minket, úgyhogy ez volt életünk legrövidebb klubrendezvénye, a maga szűkös háromnegyed órájával, de azért jól éreztük magunkat. Szerettük a meghívott cukrász hölgy (nem mellesleg a barátnőm) ízes műremekeit és a praktikus, cseles sütippeket. Milla kétféle ízbombával örvendeztetett meg minket, egy amerikai típusú csoki vagy cukormázas tetejűvel és a klasszikus magyar natúr porcukrossal, amihez bodzalekvárt kóstolhattunk, isteni volt!

Második programunk, még mindig a farsangi ünnepkör jegyében, a boszorkányok bűvkörében telt. Ellátogattunk a Boszorkánymúzeumba, ahol egy mókás Gyalog Galopp filmrészlettel indított kultúrtörténeti áttekintést követően, borzongató tárlatvezetésen vehettünk részt. Miután a Monthy Pitontól megtudhattuk, hogy aki boszorkány az fából van, de ha mégsem, akkor kacsa, mert hiszen fenn marad a vízen, végig vettük, hogy honnan származnak és miért alakultak ki azok a népi hiedelmek, amiket a boszorkányokhoz és általában a boszorkánysághoz társítunk. Megkülönböztettük a boszorkányt a vasorrú bábától, a lidérctől és az ördögtől, tisztázva a stílszerűen vérfertőző családi viszonyokat, ezt követően pedig igyekeztünk minél meghökkentőbb kérdésekkel bombázni a tárlatvezetést tartó hölgyet. Miután az alapokat letisztáztuk, átmehettünk a horrorfilmek elkárhozott szellemeinek gonosz kacaját hallató falépcsőn keresztül a kiállítás nagyobbik helyiségébe, ahol minden varázslatos dolgot megérinthettünk, megszólaltathattunk. Volt itt indiántotem és sámándob, antik köntösbe bújtatott poros kötetek a mágiáról, mívesen kovácsolt vaskereszt, amulettek, arannyal futtatott valódi állatgerinc, na és persze az alkimisták kedvence az életelixírt tartalmazó bölcsek köve, mellette pedig a fiolába zárt illékony aranypor. A terem házigazdája, egy örök álmát alvó vén boszorka, aki rozoga hintaszékében gubbasztva, kiguvadó szemmel, egykedvűen ijesztgette az arra járókat. Nem szerette a vendégeket, úgyhogy nem is zargattuk sokáig, elkotródtunk, mielőtt még kedve támadt volna elátkozni minket. Valószínűleg nem voltunk elég gyorsak, mert visszafelé jövet olyan sokáig kellett a buszra várni az esőben, hogy kénytelenek voltunk gonosz delejt sejteni a dolog mögött…

A hónap utolsó programja egy hangulatos teadélután volt, amit az irodalomnak szenteltünk. Az esemény nálam került megrendezésre, abból a praktikus apropóból, hogy nekem valóban van itthon egy irodalmi teasarkom, amit most végre nagyobb társasággal is volt alkalmam felavatni.  Édeskés ír krémlikőr és savanykás epres-meggyes teát ittunk, hozzá fahéjas kekszet majszoltunk, közben pedig mindenki elmesélte, hogy milyen versek, mesék gyakoroltak rá nagy hatást, majd ezeket meg is hallgattuk együtt. Jobbára Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós remekeiből válogattunk, utóbbitól aztán egy igazi relikvia is előkerült, büszkén mutattam a gyűjteményem egyik ékes darabját a társaságnak, egy faximile (vagyis az eredeti kézirattal tökéletesen azonos) kiadást a Bori noteszből, ami a költő utolsó verseit tartalmazza. Ezt követően még sokáig beszélgettünk legismertebb poétáink életéről és arról, hogy vajon mi motiválta ezeket a csodálatos műalkotásokat, már hét óra is elmúlt, mire felocsúdtunk.

Susovich Erika