Székely Bertalan: Egri nők

A 19. század művészetének egyik meghatározó irányzata volt a történelmi festészet. Nem véletlenül lett kedvelt a korabeli Magyarországon, a szabadságharc leverése után a magyar társadalomban az elnyomó hatalommal, a Habsburgokkal szembeni ellenállás érzelmi megerősítését szolgálta. A hazafias témaválasztásnak köszönhetően előszeretettel ábrázolták a korábbi nagy honvédő hősöket, mindezt romantikus, lírai, lelket felemelő hangvételben.

Székely Bertalan ennek az irányzatnak kimagasló egyénisége volt. Az Egri nők című óriási (227×176,5 cm), embernél is nagyobb vásznán mozgalmas és hősies csata jelenete bontakozik ki. Miután a férfiak már elestek a harcban a várvédő nők testükkel, kosarakból kiömlő kődarabokkal próbálják meg visszatartani a várfalra létrák segítségével felmászó török ostromlókat. Ezt a vérzivataros, hősies harccal telített hangulatot emeli ki a háttérben látható ostromban megsérült bástya, a várfalon folyó küzdelemben egymásba gabalyodó testek és a háttérben gomolygó füst, amit a várban keletkezett tűz lángja fest vörösre. A meleg színek, a vöröses színárnyalatok használata nemcsak a halálos harc érzékeltetésére szolgálnak, hanem a néző érzelmeinek felélesztésére is alkalmasak.

A jelenet középpontjában fekete hajú, erős fizikumú nő látható. Alakját erős fény emeli ki, mintha egy reflektor világítaná meg. Lilás színű szoknyája előtt felhajtott fehér kötény látható, mintha csak azt szerette volna jelezni a művész, hogy a nő asszonyi teendőit hagyta abba a harc kezdetekor. Fehér blúzára szőrmével bélelt, világoskék anyagból készült, combközépig érő mentét, egyfajta kabátot húzott. Mozdulatában elszántság, a végsőkig harcolni akarás érződik. Jobb lábával kissé előre lép, így támasztja meg magát a beomlott várfalon. Bal kezével a mellette holtan összeeső páncélinges férfialak élettelen kezét fogja. A festmény elemzéseiből tudhatjuk meg, hogy az asszony férje kezét fogja és az ő íves szablyáját tartja jobb kezében, ezzel véve át párjától a várvédő feladatot. Érdemes megfigyelni a nő arcát, ahogy merev, félelmet egyáltalán nem sugárzó arccal tekint le a lába alatt özönlő török ostromlókra.

A török támadók első sorát még sikerült az asszonyoknak visszaverni. A katonák közül páran hátraesnek, de a mögöttük mászó alakok már lándzsával támadnak az asszonyra. Izgalmas kicsit elidőzni a törökök csoportján. Van közöttük kopaszra borotvált fejű katona, akinek csak egy kis lófarokban hagyták meg a haját, de vannak turbános alakok is. Öltözetüket finom anyagok alkotják: sárga-fehér, zöld-vörös mintás vastag brokát anyagok és vékonyabb hatású vörös-fekete vékony csíkozású kaftánok. Nehezen hihető, hogy a korabeli török közkatonák ilyen öltözéket viseltek. Talán ezeknek a kosztümöknek is köszönhető, hogy inkább egy színházi előadás jelenetének érzetét kelti a kép. A várfalon még két női alak látható a központi figura mögött. A fiatalabbik asszony oldalán karddal, elszánt tekintettel emeli fel a kövekkel teli kosarat, amit az ostromló törökök fejére készülnek zúdítani. Idősebb segítője arcán félelemmel segít emelni a kosarat. Félelmét nemcsak arca, de testtartása is tükrözi, nyakát kissé behúzza.

Érdekes megfigyelni, hogy bár egy véres küzdelmet örökített meg a festő, mégis mentes az ábrázolás a halál megjelenítésétől. A szereplők ruhái patyolat tiszták, a holtak is sérüléstől mentesek. Nem olyan meglepő ez, ha arra gondolunk, hogy itt a hősies érzelmek, a haza védelme a kép témája és nem pedig az elrettentés, sokkolás volt a festőművész célja.

Érdemes elolvasni a kép történetének alapjául szolgáló irodalmi alkotást, Tinódi Lantos Sebestyén énekét: Eger vár viadaljáról

Néhány gondolat a művészről:

A magyar történelmi festészet nagy alakja 1835-ben született Kolozsvárott. Eleinte mérnöknek készült, de szerencsénkre végül átiratkozott a művészeti akadémiára. Ahogy sokan a 19. század második felében Münchenben tanult, de elutazott Berlinbe, Franciaországba, Hollandiába, Németországba, Olaszországba és Londonba is. 1866-ban végül visszatért Magyarországra. Itthon nagyméretű történelmi témájú festményei mellett figyelemre méltóak freskói, amelyeket a pécsi székesegyházban, a tihanyi apátság és a budapesti Mátyás-templom számára készített. Jelentősek portréi is, de igazi kísérletező, nyitott személyiségként a mozgás tanulmányozásával is foglalkozott.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Szinyei Merse Pál: Majális

A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe nem lehet elégszer elmenni! Ahová csak nézünk, mindenhol remekműveket találunk. A következő hetekben a Galéria képeiből válogatunk, a sort pedig Szinyei Merse Pál Majálisával kezdjük.

Szinyei Merse Pál a saját korában igencsak felborzolta a kedélyeket 1873-ban készült képével. Hihetetlenül fiatal még ekkor, csupán csak 28 éves. De miért is lehet botrányos a fűben üldögélő és beszélgető fiatalok csoportja? Lássuk csak!

A kép középpontjában egy hat fiatalból álló csoportot láthatunk. Két fiatal nő és négy férfi tölti az élénk zöld, dús fűben takarókon üldögélve idejét. A fűben apró virágok, a domboldalon kisebb bokrok találhatók. A fiatalokra árnyék vetül. Magát az árnyék okozóját nem látjuk, de a formájából rájöhetünk, hogy egy nagy fa alatt ülnek. A kép bal alsó sarkában, a hozzánk legközelebb látható alak egy szürke nadrágot és fekete zakót viselő szalmakalapos férfi, akinek az arcát nem láthatjuk, hiszen éppen leguggolva előre hajol, hogy a fűből felvegyen egy zöld üveges pezsgőt, amit a földbe vájt üregben hűtöttek eddig. Mögötte, nekünk háttal, a társai felé fordulva látható egy fehér nadrágos, világosbarna bársonyzakóban hason fekvő férfi. Előtte a pléden mindenféle finomságot láthatunk, a fiatal férfi éppen egy csirkecombot tör ketté. Az alak nem más, mint maga Szinyei Merse Pál! Így emlékszik vissza arra, hogy miért is örökítette meg magát is korai képén: „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, kiknek képem nem fog tetszeni.”

Tőle jobbra foglal helyet egy fodros, élénk rózsaszín ruhát viselő vörös hajú lány. Feltűzött hajába rózsaszín szalagot kötött. Nyakában fekete szalagon apró kereszt lóg, talán erélyessége jelképeként. Testtartása tartózkodó, hiszen jobb karját szorosan maga elé fogja és kissé elfordul a hozzá beszélő fiatalembertől, de összecsukott legyezőt tartó jobb kezének tartása és a kissé oldalra fordított fejtartása, valamint a férfira vetett kacér tekintete mutatja incselkedését. A jobbján ülő férfi kéztartásából érzékelhetjük, hogy hevesen magyaráz valamit párjának. A férfi és a nő testbeszéde mintha a csábítás időszakában mutatná be egy szerelmespár kapcsolatát. Ezzel szemben a mellettük üldögélő pár már akár a beteljesült szerelem nyugalmát is tükrözhetné. A habos fehér ruhájú, barnahajú nő kezeit békésen nyugtatja ölében. Kezében mezei virágokból gyűjtött kis csokrot láthatunk, tekintetét a mellette vörös pléden elfekvő férfin nyugtatja. A férfi hanyagul az oldalán fekszik. Jobb kezében vékony kis szivar, bal karjával támasztja meg fekete kalapos fejét. Tekintetét szerelmesen nyugtatja mellette ülő kedvesén. A férfi és a nő mozdulataiból a békés egymásra találás, a szerelmesekre gyakran jellemző boldog hallgatás olvasható ki. Tekintetünket a kép középpontját elfoglaló fiatalok kötik le, de nem csak ők szerepelnek a képen. A háttérben, a kép bal felső sarkán végig húzódó domboldal mögül két napernyős, kalapos nő alakja bukkan elő. A művészettörténetben az ilyen mellékfigurákat straffázsalakoknak hívják és céljuk a kép mozgalmasabbá tétele és a tér mélységének érzékeltetése.

Így leírva egyáltalán nem tűnik botrányosnak a kép, ugye? Akkor mégis miért váltott ki olyan sok emberből ellenérzést? Ennek megválaszolásához fontos ismernünk Szinyei Merse Pál korát és annak művészeti életét. A 19. század végén még erőteljesen érződött a romantika művészeti stílusának hatása. Nagy események, fennkölt eszmék kerültek a középpontba, és a jelenetek megfestése is inkább a képzeletre hagyatkozott. A század végén azonban egyre inkább megjelent a realizmus és az impresszionizmus művészeti irányzata és ezzel együtt a való élet apróbb jelenetei, a hétköznapi emberek vették át a képeken a szerepet a korábbi hősöktől. Meghökkentő tehát, hogy a Majális óriási vásznára (126×162 centiméter, tehát majdnem ember nagyságú) Szinyei egy ilyen hétköznapi jelenetet, a városból kiszabaduló kedélyes társaság pihenését festette meg. Az impresszionisták előszeretettel alkottak a szabad ég alatt, vásznaikkal, állványaikkal és festékeikkel felmálházva vágtak neki a vidéki tájnak. A Majális vibráló napsütötte színeit, a dús természeti táj elemeit, az alakok fesztelen mozdulatait szemlélve azt gondolhatnánk, hogy Szinyei sem tett másként. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Szinyei Merse Pál ugyanis műtermében festette hosszú hónapokig képét, bár az igaz, hogy előtte alaposan megfigyelte, tanulmányozta a természeti elemeket.

Somogyi-Rohonczy Zsófia