Caravaggio: Sírbatétel

Kedves Olvasó,

folytassuk tovább művészettörténeti kalandozásunkat Rómában. Az egyik legnevesebb barokk festőművész, Caravaggio egyik képét választottam a mai napra. A mesterre olyannyira jellemző stílusban megfestett Sírbatétel a Vatikáni Múzeumban várja a látogatókat.

A jelenet hátterét és környezetét minimálisan festette meg a művész. A mélyfekete háttérben az alakok szinte összepréselődnek, tolonganak egy kőpárkányon. A háttér sötétjéből reflektorszerű fényárral emelte ki a művész az alakokat. A hat szereplőből öt könnyedén beazonosítható a bibliai szövegek alapján. Elsőként a keresztről levett, halott Megváltó, akinek ábrázolása hagyományosnak mondható. Hosszú hajas és szakállas arca nyugodt, szeme lehunyva, ajkai kissé szétnyílnak. Erős, izmos, fiatal testét vakítóan világítja meg a fény. Ágyékát lágyan leomló fehér anyag takarja. Élettelen, fekvő testét két férfi tartja. Egy idősebb alak a két lábát térdeinél fogja össze és emeli meg, míg egy fiatalabb férfi a felsőtestét tartja. A halott Megváltó hozzánk közelebbi karja élettelenül lóg teste mellett és finoman érinti a talajt. Mozdulata és testének ábrázolása kettős érzetet kelt, hiszen a festő nem ábrázolta Krisztus testén a Longinus lándzsája okozta mellsebet, teste ép és egészséges, semmilyen jelen nincs a Passió történet során elszenvedett kínoknak. Testtartása, ahogy két férfi karjában lóg, azonban ernyedt, kiszállt belőle a lélek. A Megváltó testét tartó idősebbik alakot nem tudjuk egyértelműen beazonosítani. Az idős, szakállas férfi szegényes barna ruhát visel, míg a mellette álló kékes ruhát és vörös köpenyt viselő fiatal férfiban János Evangelistára ismerhetünk rá. A két férfi háta mögött áll három nő, akik vélhetőleg a három Máriát testesítik meg. Ők Mária, Jézus anyja, Mária Magdolna és Mária, Kleofás felesége. A hagyomány szerint ez a négy, azonosítható alak voltak a kereszthalál tanúi. A nők ábrázolása egyáltalán nem hagyománytisztelő, semmilyen jel (másnéven attribútum) nem található rajtuk, teljesen hétköznapi alakoknak tűnnek. Ez az ábrázolásmód tekinthető Caravaggio egyik stílusjegyének, ugyanis a vallásos tárgyú, szent témákat rendszeresen hétköznapi alakokkal, modellekkel festette meg. Ennek értelmében a Sírbatétel képén a bal oldalon kék ruhát viselő apáca látható, ahogy fájdalommal teli arckifejezéssel tekint a halott Megváltóra. Jobb karját kinyújtja a holttest felé, mintha még utoljára meg szeretné érinteni. Talán ő lehet Mária, Jézus anyja, hiszen őt jellemzően kék ruhában ábrázolták. A mellette álló fiatal lány arcához kendőt emelve sír, magába roskadva és megtörve gyászol. A három nő közül talán az ő testtartása a leginkább visszafogott. Mellette, a kép jobb szélén láthatjuk a leghevesebb reakciót. A fiatal nő fájdalmas arcát és mindkét karját az ég felé emelve, száját talán kiáltásra tárva fejezi ki fájdalmát. A három nő, tehát a gyász három fázisát vagy három intenzitású kifejezési formáját, reakcióját is megtestesítheti. Az egész kép megfogalmazása karakteresen mutatja meg Caravaggio művészeti stílusát és alkotásmódját. Erőteljes fény-árnyék hatásokkal dolgozik, amely olyan drámai hatást kelt, hogy szinte mellbe vágja. Fontos tulajdonsága még, hogy a vallásos, bibliai témákat is hétköznapi módon festi meg, akárcsak a mindennapok egy jelenete lenne. Képeihez sokszor vette a modelleket az utcákról vagy olyan szenthez egyáltalán nem méltó „tulajdonságaik” voltak, mint a piszkos láb.

Néhány gondolat a művészről:

Caravaggio a 16. század végének és a 17. század elejének egyik meghatározó művésze volt. Élete igazán kalandos, hiszen nehéz természete sokszor sodorta verekedésekbe, ahonnan gazdag pártfogói mindig kimentették. Végül az egyik ilyen összetűzésből embert is ölt, ezért menekülnie kellett Rómából, ahova csak jóval később térhetett vissza. Furcsa és mozgalmas életéről Derek Jarman készített filmet.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Michelangelo: Mózes

Kedves Olvasó, 

a közelmúltban hat napot töltöttem el Rómában. Hihetetlen mennyiségben találhatók itt műalkotások, néha úgy éreztem, hogy fel sem tudom fogni valamennyit. Szóval mit szólnátok hozzá, ha pár héten keresztül Rómában kalandoznátok velem?

Elsőként vegyük az irányt a San Pietro in Vincoli templomhoz. A visszafogott sárga-fehér színű homlokzat szinte eltörpül a környezetében található impozáns épületek között, mégis sokan keresik fel az itt őrzött ereklye, Szent Péter jeruzsálemi bebörtönzése során használt láncai miatt. A kényelmes lépcsősoron fellépkedve, a félhomályos templombelsőben, az oltár mellett lélekzetelállító kincs vár bennünket, II. Gyula pápa síremlékén ugyanis Michelangelo 1513 és 1515 között faragott Mózes szobra csücsül. A hófehér márványból kifaragott óriás méltóságteljesen tekint ki a síremlék oszlopos, tornyos építményéből.

A próféta embernagyságnál majd kétszer nagyobb izmos alakján megtörik a fény, szinte világít a templom sötétjében. Az ülő alak hajlított bal lábát kissé széke alá húzza, óriási hajlított jobb lába kissé előrébb helyezkedik el, sarus lábfejei előbukkannak a lábára halmozott textil redői alól. Fantasztikus látvány, ahogy a kemény márvány a szobrász tehetségének köszönhetően mégis lágy szövet hatását kelti. Mózes felsőtestével szembe fordul, bal karját behajlítja és kézfejét hasán nyugtatja, míg jobb karját lazán a mellette heverő kőlapokon nyugtatja. Szinte már-már tiszteletlen megfogalmazás ez, hiszen a Mózes történetében oly jelentős, az Úr által csak neki átadott Tízparancsolatot tartalmazó kőlapok ilyen mellékes szerepet kapnak az ábrázolásban. A próféta felsőtestét szintén lágyan redőződő anyag fedi, de nem ismerhető fel semmilyen népviselet, éppen csak jelzésértékű. Az életerős, atlétikus test a Michelangelo emberábrázolására olyannyira jellemző stílusban ábrázolja a bibliai történet szerint már meglett, idős prófétát. Karján a sportolókat meghazudtoló izmok, erőt sugároznak, arcán sem az idős ember vonásait fedezzük fel, szinte makacs harciassággal tekint ki, fejét kissé balra fordítva a síremlék díszes építményéből. Zárójelben jegyezném meg, hogy a kitekintés iránya sem véletlen, hiszen a régi művészetben a jobb oldal isteni védelmet élvezett, míg a bal oldal ki volt téve a gonosz erőinek. Épp ezért fordul villámokat szóró tekintetével a próféta bal oldalra, míg jobb odalán tartja a kőlapokat. Korát egyedül a majdnem ölébe omló hosszú szakálla jelzi, haja dús csigákba rendeződik. Az ábrázolás leginkább zavarba ejtő vonása a férfi fején éktelenkedő két szarv. Isten törvényeinek tolmácsolója a Sátán jelképével a fején?

Hogy lehet ez? Nos, nem Michelangelo tévedett, hanem az Ószövetség óhéber szövegének félrefordításaként ábrázolták a reneszánsz korban tévesen a dicsfény kiáramló sugarai helyett szarvakkal a prófétát.

Néhány szó a művészről: 

Michelangelo Buonaroti a reneszánsz művészet egyik kimagasló művésze volt. Elsősorban szobrásznak tartotta magát, de igazi mesterműveket alkotott a festészet, az építészet és a költészet terén is. Elismertségét mutatja, hogy csak keresztnevén szokták emlegetni, ahogy Leonardot és Rafaellot is. Alkotásai mellett egyénisége is megkülönböztette kortársaitól: magányos és folyton egyedül dolgozó, önmarcangoló, szenvedélyes figura volt. Megbízói között több pápát is találunk, többek között ennek köszönhetjük a Sixtus-kápolna lenyűgöző mennyezeti freskóját és Utolsó ítélet falképét. Alkotásait leginkább emberábrázolásairól ismerhetjük fel. Férfi és női alakjait egyaránt már-már túlzóan izmos, gigászi testtel ruházott fel, a lenyűgözően erős testekben azonban mindig sok az elegancia, sokszor finom vonásaik vonzzák a tekintetet.

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Fotó: Michelangelo: II. Gyula síremléke, részlet. Mózes szobra

Ligeti Miklós-Rafael Vignali: Bandholtz tábornok

Kedves Olvasó, 

városunk egy élő történelemkönyv és ennek legizgalmasabb helyszíne a budapesti Szabadság tér. A tér meglévő és már elbontott, áthelyezett szobrai, valamint épületei a 19. és 20. század fontos eseményeinek lenyomata. Egyik kedvenc szobrom egy marcona bajszos férfit ábrázol.

Az életnagyságúnál valamennyivel nagyobb bronz szobor egy játszótér mellett, az Amerikai Nagykövetség szomszédságában kapott helyet. Az alak egyenruhát visel, zubbonyát széles bőr deréköv és egy vékonyabb, testét átellenesen átfogó vékonyabb öv díszíti. A buggyos, lovagló nadrág alapján arra következtethetünk, hogy angolszász ország katonájához van dolgunk. Lábán ormótlan, súlyos magasszárú csizma. Fején simlis, tányérszerű tiszti kalap, ez alól tekint ki szúrós szemével a negyvenes éveiben járó férfi a térre. Tömött, kissé lekonyuló harcsabajsza alatt szája még véletlenül sem kanyarodik mosolyba. Testtartása feszes, kissé merev. Lábai csípő szélességnél szélesebb terpesz állásban, térdei egyenesek. Mellkasa büszkén kidüllesztve, mindkét keze teste háta mögött. Csak a szobrot megkerülve láthatjuk, hogy mit is tart a kezében. Egy lovagló ostort. Ez a tárgy akkor kap értelmet, amikor megismerjük Harry Hill Bandholtz amerikai tábornokot és a róla készült szobor történetét. Az amerikai tiszt 1919. augusztusa és 1920. februárja között volt az Amerikai Egyesült Államok képviselője a Szövetséges Katonai Misszióban. 1919. október 5-én egy csapatnyi román katona akarta a Nemzeti Múzeum kincseit rekvirálni, akiket az amerikai tábornok lovaglópálcával a kezében, a múzeum ajtaját a szövetségesek pecsétjével lezárva akadályozott meg. A történet és a Bandholtzot ábrázoló szobor később diplomáciai kérdéssé vált. A románok számára érthető módon megalázó eset a szomszédos államhoz fűződő politikai viszonytól függően hol kikerült, hol elkerült a közterekről, sőt ez indokolja, hogy az eredeti tervektől eltérően a lovaglópálca diszkréten az alak háta mögé került, ezáltal kisebb hangsúlyt kap az ábrázolásban.

A szobrot tehát hosszas politikai egyeztetések után 1936-ban állították fel közterületen, 1945 után lebontották, 1985-ben pedig átadták az Amerikai Nagykövetségnek, és csak 1989- ben állították vissza a Szabadság tér átépítése után. A szobor 150 centiméteres, klasszikus haraszti mészkőből készült talapzatán bronz tábla található az alábbi szöveggel: „Harry Hill Bandholtz. A hőslelkű amerikai tábornok, az igazság nemes bajnoka dicső emlékére. A hálás magyar nemzet 1919. „I simply carried out the instructions of my government as I understood them as an officer and a gentleman of the united states army.” H.H. Bandholtz

A tábornok szobrát 1936-ban Ligeti Miklós szobrászművész mintázta és Rafael Vignali bronzöntő öntötte.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Françoise Gilot: Reggeli felajánlás

Kedves Olvasó, 

a mai képünk művészeti értéke mellett az alkotó személye és a technika miatt is izgalmas. Françoise Gilot ugyanis remek példa arra, hogy egy nő tehetségével ki tud lépni híres és hírhedt szerelme árnyékából. A francia festőművész ugyanis 1946 és 1953 között Pablo Picasso élettársa volt, közös gyermekeik Claude és Paloma Picasso. A ma bemutatott mű technikája, a monotípia pedig egy olyan különleges grafikai eljárás, mely hihetetlen magabiztosságot igényel a művész részéről. A Várfok Galéria Végtelen utazás kiállítása Françoise Gilot a mediterrán térségben, Afrikában és Indiában tett utazásainak emlékét feldolgozó műveket mutat be.

Az 1981-ben készült Reggeli felajánlás A/4-es lapnál valamivel nagyobb méretű, tömör és erős hatású papírra készült nyomat. A lap szélein, alul és felül erőteljes sárga vízszintes vonalak zárják le a képet. A láthatóan ecsettel húzott, kissé szabálytalan vonalak nem érnek el tökéletesen a lap széléig. Sárga színük inkább okkeres, természetesen meleg kissé barnás sárga. Ezt követi egy pirosas színű vékonyabb négyzetes keret a központi grafika körül. A kép jelenetét két fekete embernek tűnő alak tölti ki. Az afrikai törzsi művészet emberábrázolásából merít a művész, így az alakok inkább pálcikaember szerűek, nincs arcuk sem. A bal oldali figura lábait széttárva guggol, természetellenesen hosszú karjait kicsavarva, fejét oldalra hajtva mintha egy tálcát nyújtana át a jobb oldali alaknak. A tálcán barnás színű, geometrikus elemekből megfestett tárgy látható, leginkább egy felszeletelt kenyérre hasonlít. A jobb oldali alak előtt mintha valamilyen pajzs állna. A tálcát tartó figura meghunyászkodó, alávetett testtartása és a jobb oldali alak harci dísznek tűnő öltözéke alapján talán egy harcosnak tett felajánlás, alattvalói hűségtétel vagy egy istenség előtt tisztelgő szertartásos áldozat egy jelenetét láthatjuk. A kép hátterét sárga és barnás piros festékkel megrajzolt kissé szögletes csigavonalakból álló, a törzsek ruháinak díszítését megidéző minták töltik ki. A lap fehérségét pirosas színű fröcskölések apró pöttyei törik meg. Gilot monotípiáját Senegálban tett utazásának emlékeiből építette fel, ahol óriási hatást tett rá az ott élők színes, hangokban és illatokban gazdag hétköznapi élete, érzelmekben és mozgásban tobzódó törzsi táncai. Képeit nézve kicsit mi is a forró Afrikában érezhetjük magunkat.

A technikáról: a monotípia valahol a grafika és a festészet határán található technika. Lényege, hogy a művész az elképzelt képét egy fémlemezre vagy üveglapra hígítatlan olajfestékkel festi fel és utána a képet egy megnedvesített papírra nyomtatja le. Éppen ezért egy festményről csak egy nyomat készülhet. Ebből ered a neve: Mono, tehát egy.

A művészről: Françoise Gilot francia képzőművész 1921-ben született Neuilly-sur-Seinben, Franciaországban. Folytatott irodalmi, jogi és filozófiai tanulmányokat is képzőművészeti oktatása mellett. Élete folyamán több fontos művészeti csoport tagja. 21 éves korában találkozik az akkor 61 éves Picassoval, kapcsolatuk alatt tudatosan kerüli a festészeti technikákat, nem akar rivalizálni szerelmével. Inkább grafikával kezd el foglalkozni. Kapcsolatukról az 1964-ben megjelent Életem Picassoval című könyvében ír. Művészetét a különböző technikákkal való kísérletezés jellemzi. A festészet, rajz és grafika különböző technikáit magabiztosan alkalmazza. Jelenleg New Yorkban él és alkot.
Françoise Gilot Végtelen utazás című kiállítása 2018. október 27-ig látható a Várfok Galériában (1012 Budapest, Várfok u. 11., nyitva tartás: keddtől szombatig, 11 és 18 óra között)

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Abhisék Szingh: Síva és Párváti

Kedves Olvasó,

India mindenki képzeletét izgatja, kultúrája és különleges istenei több száz éve egzotikumot jelentenek az európai ember számára. Hajlamosak vagyunk azonban a több ezer éves hagyományokat valami időtlen légkörbe helyezni, pedig India istenei és istennői a 21. század ember számára is fontosak. A Hopp Ferenc Keletázsia Múzeum aktuális kiállítása azt is bemutatja, hogy hogyan jelennek meg az istennők és a nők a jelenkori Indiában. Mára a múzeum kertjében látható szabadtéri kiállítás egyik alkotását választottam.

A múzeum Andrássy úti villájának kertjében az ázsiai növények, a kínai holdkapú, a Gandhi szobor és az oltárok között színpompás képek várnak bennünket. Az eredetileg tussal, olajfestékkel megalkotott vásznak digitális printjei találhatók a kertben, de ez mit sem vesz el a szépségükből. A képek érdekessége, hogy az indiai isteneket sorakoztatja fel, de teljesen modern módon. Elhagyja a hagyományos jeleket, attribútumokat és képregényekre jellemző stílusban, sokszor buja hangulatban ábrázolja őket. Egy 2015-ben készült képén Síva és Párváti látható. Síva kettős személyiségű isten, a jó és a rossz, a teremtés és a pusztítás egyaránt jelen van benne. Sívát alapvetően a pusztítással kapcsolják össze, de ez a pusztulás mindig valami újnak a kezdete is. Az ő hitvese Párváti a termékenység, szeretet és odaadás, valamint az isteni erő és hatalom istennője. A két istenség egy mesés, színpompás erdőben egy feldíszített szent tehénen lovagol. Akárcsak egy hétköznapi szerelmes pár. A fehér tehén (India egyik legfontosabb szent állata) testét kék keleties festés takarja, tején és szarvain gondosan megmunkált, ékkövekkel kirakott díszek láthatók. Rajta ül Síva. Kék bőre a hagyományos ábrázolásmódnak megfelelő, de ezzel véget is ér a hagyománytisztelet. Izmos, már-már modell alkatú hosszú hajú férfiként jelenik meg, aki elbűvölve, szerelmesen néz előtte ülő kedvesére. Párváti az isten előtt, női módra (féloldalasan, mindkét lábát az állat egyik oldalán tartva) ül a tehénen, szemét szégyenlősen lesüti. Haját, arcát, ruháját hihetetlen mennyiségű ékszer fedi. Dúsan díszített, vöröses színű szárija, hajviselete, a jobb orrcimpájában viselt karika az indiai nők, a feleségek viseletét idézi. Jobb kezében egy díszes háromágú szigonyt tart, ami Síva jelképe a hagyományos ábrázolásban, a szigony köré egy támadásra kész kobra csavarodik. A bal kezében egy még ki nem nyílt lila lótuszvirágot tart.

A figurák a mai emberekhez nagyon is hasonló megjelenésükkel a festő szerette volna minél közelebb hozni az isteneket a hívekhez, ezért szorította háttérbe a hagyományos ábrázolás szabályait. A képek ábrázolási módja modern, a figurák a sokban talán a nyugati világ emberideáljait idézik, ezzel mutatva, hogy a vallás „haladhat a korral” és nem egy elszigetelt, múlthoz láncolt rendszer. A részletgazdag ábrázolások leginkább álomszerűek, ahogy a művész is néha füstöt idéző, sokszor fröcskölésszerű ecsetvonásokkal örökíti meg az isteneket.

Pár szó az alkotóról: Abhisék Szingh 1982-ben született Gválijárban, Indiában. Miután befejezte tanulmányait India Nemzeti Tervezőművészeti Intézetének Animációs Film programjában nekivágott Indiának, hogy megismerje hazája történetét, múltját és jelenét. Képregényművészként dolgozik, munkái hozzájárulnak, hogy a fiatalok minél jobban megismerjék az isteneket, a most már feledésbe merülő vallást. Képregényeiből összességében eddig félmilliót adtak el.

Az ISTEN ǀ NŐ – A Déví-kultusz és a hagyományos női szerepek Indiában című kiállítás 2019. január 6-ig látható a Hopp Ferenc Kelet-Ázsia Múzeumban (1062 Budapest, Andrássy út 103., nyitvatartás: kedd–vasárnap: 10.00-18.00 (belépés 17.15-ig). Érdemes a látogatást akkorra időzíteni, amikor a kiállítás kurátora Válóczi Róbert indológus tart tárlatvezetést. Hihetetlenül informatív és nem utolsó sorban szórakoztató program.

Somogyi-Rohonczy Zsófia